Népszava, 1937. április (65. évfolyam, 73–98. sz.)

1937-04-01 / 73. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti­ucca 4 • Megjelenik hétfő kivételé­vel mind­e­n na­p • Telefonszám: 1-303-30, 1-303-31 és 1-303-32 Bangha páter m­ost, úgy látszik, megint pápább a­kar lenni a pápánál. A „Magyar Kultúra", amelynek ő a szellemi vezére, ugyancsak nekirugtat baloldalnak, am­iatt, mert az értéke s­zer­int méltatni „merészeli" a ka­tolikus egyház horogkeresztellenes állásfoglalását. Nem kérün­k a baloldali szövet­ségekből — üzeni Bangha páter napja és csak természetes, hogy a­­ kormány pénzen kitartott esti drömpingújságja önfeledt lelkesült­séggel tapsol neki. Bizonyára van oka rá. Közel érzi magához azt a Bangha pátert, aki keresztényiet­­l­enü­l gyűlölködő baingon fordult szembe mindig minden szabadság­ra és demokráciára irányuló törek­véssel. Bangha páternek nem kell a baloldal szövetsége, mert ő jól érzi magát a szélsőjobboldali dem­a­gógia tisztátalan sodrában. Nyil­ván idegesíti is, hogy a pápa en­cikli­kát adott ki a horogkeresztes barbárság ellen. Kényelmetlen noeki ez az egész enciklika-ügy, éppen olyan kényelmetlen, mint „a szélsőjobboldali sajtó számára, «­mely igyekezett is a pápai encik­li­kát „eljelent­ékteleníteni", amint azt az „Osservatore Romano",­ a Vatikán hivatalos lapja is meg­állapította. De mit Bangha páternek az ,­Osservatore Romano", amely éppen­­ legutóbbi ezálmában szállt síkra a belga demokratikus bal­oldal mellett és a rexisták ellen, akik pedig lobogójukra Krisztus­­ királyságának jelszavát hímezték. Róma nem lelkesedik a szélső­jobboldalért, mert, úgy látszik, tisz­tán látja, hova vezet ennek a szélsőjobboldalnak az útja. Bangha páternek ellenben szíve szerint való ez a szélsőjobboldal. Utálja a liberalizmust, a demokráciát, a szocializmust. Démonikus gyűlölet­tel fordul szem­be mindennel, ami az emberi szabadság színeit hordja magán. Önkéntelenül vetőd­ik föl a kérdés: mit akar, ha sem demo­kráciát, sem szabadságot, sem liberalizmust nem akar? Katolikus diktatúrát?! Ez volna az eszménye, ez lehet eszménye. katolikus pap­nak? Bangha páter és hívei el­felejtik, hogy a katol­ikusok kö­zött túlnyomóan többen vannak, akik igenis szabadságot akarnak, demokráciát, akik szünettelenüi azon munkálkodnak, hogy az erő­szak fölött a tiszta emberi szellem győzelm­eskedjék. A baloldal nem kínált szövetsé­get Bangha páternek és a Banghák­nak. Nincs is szükség ilyen szö­vetségre! A katolikus egyházat, éppen úgy, mint a protestáns egy­házakat, a legtermészetesebb élet­ösztönük parancsolja a demokra­tikus parlamentarizmus és a köz­szabadságok védelmi vonalára. Ha az egyházak nem hallgatnának erre a parancsra, tulajdon ka­tasztrófájukat idéznék föl. Német­országban elég nyilvánvalóan megmutatkozott, hogy a hor­og­keresztes fasizmus nem ismer kí­méletet az egyházakkal szemben sem. Bangha páter lapja gőggel vágja oda: nem vagyunk baszkok. Nem értjük a kérkedést. A baszkok jó katolikusok és jó hazafiak. És csak mert ez a két erény is megvan bennük, ezért képesek olyan hal­latlan hősiességre Francóék mór­jaival és idegen légióival szemben. Egyébként, úgy tudjuk, a római egyház a­­ baszikokat nem közösí­tette ki és nem közösítette ki a belga katolikusokat sem, akik egy kormányban ülnek a szociál­demokratákkal. Nem tiltakozott Róma az ellen sem, hogy a francia katolikusok helyet foglaljanak a népfrontban.... Bangha páter mindezt nem látja? Könnyen lehetséges. A­ gyű­lölet egészen elvakítja. A belgrádi egyezmény francia polgári megvilágításban A középeurópai olasz politika (Párizs, március 30. — "A Népszava tudósítójától.) Jean-Pierre Gérard, a Delbos külügyminiszterhez közel­álló radikálispárti „La République" című lapban az olasz-jugoszláv egyezménnyel kapcsolatban a kö­vetkezőket írja: Ha az olasz-jugoszláv megegye­kétségtelenül megállapítható, hogy az a terület, amelyen a két fél teljesen megegyezett, a Dunavölgy, Hitler martaléka legyen. Úgy vélem, hogy azok, akik a né­met-olasz hatalmi zónákra való osz­tozkodásban hisznek és arról be­szélnek, félreismerik ezeket a tör­ténelmi valóságokat és félreismerik mind Mussolini személyes, m­ind az egész olasz közvélemény szellemét. Ellenkezően: az igazság az, hogy Olaszország, amely az angol ellenszenv és a francia tartózkodás miatt elszi­getelődött, nem elég erős arra, hogy egyedül szálljon szembe Bécsben Németországgal. Ismeri Ausztria gyöngeségét, népe erélytelenségét, kormánya határo­zatlanságát, amit semmi sem jelle­mez jobban, mint a minden válasz­tástól való irtózat. Mussolini, aki mindezt jól ismeri, új támaszt ke­res. Ilyet talál elsősorban Budapes­ten. Azonban a mai Magyarország, akármilyen határozottan is elszánt arra, hogy nemzeti mivolta mellett kitartson, nem elég nagy ahhoz, hogy elegendő erőt képviseljen. zésnek nincsenek is mint azok, amelyeket jelentés ismertet, más pontjai, a hivatalos Olaszország hagyományos félelme a germán szomszédságtól Jugoszláviának nagy érdekei fűződ­nek ehhez és egyáltalában nem ki­sebbek a Duna völgyéhez fűződő olasz érdekek sem. Egy pillanatig sem voltunk kétségben aziránt, hogy Róma nem maradikat közömbös a dunai kérdéssel szemben. Amióta a 19. század elején megindult harc az olasz egységért és az olasz a függetlenségért, Olaszországnak állandóan vala­melyik nagy germán birodalom ellen volt harca. Egész történelme arról tanúskodik, hogy egy hatalmas német birodalom, amely északi határaihoz kerü­l, akaratán kívül is kísértésbe jut, hogy déli tengerre tegyen szert és kísérletet tesz Trieszt megszerzé­sére. A legutóbb is, akik látták a németeket, valósággal megdöbben­tek annak a mohóságnak a láttára, amellyel ezek a Földközi tengerre vetették magukat. Ami engem illet, tévedésnek tartom azt a képzeletet, amely a német népnek francia föld felé való fölvonulását rajzolja ki: a verduni csata, úgy vélem, elég időre megállította a Rajna felől való támadást. 1916 február napjai elhatározóak voltak ebben a tekin­tetben. Megmutatták Berlinnek, hogy mi kissé túlságosan kemény falat vagyunk. Ha az ember jól el­olvassa Hitler Adolf ,,Mein Kampf" című munkáját, meglátja, hogy ezen is ez a gondolat uralkodik. Sokkal valószínűbbnek tartom a délnyugat, a Duna felé való ger­mán felvonulást, Olaszország sokkal hosszabb ideig élt egy nagy birodalom tövében, mintsem hogy ezt a fenyegető ve­szedelmet még szörnyűségesebben megnövekedve idézze maga fölé. Mussolini tehát nem akarhatja, hogy Ausztria és Magyarország Magyar és jugoszláv támasz — Németországgal szemben Mussolininak másra is volt szük­sége. Nos hát, valamennyi dunai népek közü­l a jugoszláv nép az, amely a magyar néppel egyetemben a legbátrabb, a leghazafiasabb és a legkiválóbb katonai tehetségekkel megáldott. Róma tehát Belgrád támogatá­sát igyekezett megnyerni. Ez a támogatás az, amelyet a már­cius 25-iki egyezményben megtalált. Mit keres ezen az üzleten Jugo­szlávia? Minthogy északi határa nyílt, úgy véli, hogy erről az oldal­ról egy nap nagyon hatalmas szom­széd fenyegetheti. Ugyanakkor a Habsburgok se kellenek neki, mert attól a vonzóerőtől tart, amelyet ezek azokra a néprétegekre gyako­rolnak, amelyek csak nehezen, vagy sehogy sem asszimilálhatók. Mus­solini soha nem tartotta nagyra a Habsburgokat. Volt ugyan olyan pillanat, amikor úgy látszott, mint­ha elfogadná őket, mert látta az Anschlussal szemben bennük való utolsó ütőkártyát, azonban sohasem látta bennük a pángermanizmus terjeszkedésének útját elálló gátat. Másrészről a magyar kérdés bekövetkezett közöse­a legújabban a ténynek felismerése dés és annak óta, hogy a­ magyarok nemzeti­­ kö­vetelései ezentúl Románia,­ különös­képen pedig Csehszlovákia irányá­ban jegecesednek ki, megszűnt az együttműködés akadálya lenni. Va­lószínű tehát, hogy a római és belgrádi kormány közös dunai politikában állapo­dott meg, mégpedig a következő feltételekkel: Róma végérvényesen visszautasító álláspontot foglal el a Habsburg­restaurációval szemben, Belgrád pedig többé-kevésbé csatlakozik az 1931. évi (római) egyezményhez. Olaszország ilyen módon társat nyer egy „dunai fölvonulás"-hoz, amely fölvonulás azonban sohasem válhat egy német birodalom elő­készítőjévé. Mindez nyilvánvalóan nem na­gyon egyezik a hirhedt Róma­berlini tengellyel, de vélemé­nyünk szerint sokkal egyezik a hagyományos inkább olasz politikával. Minthogy nem eléggé erős arra, hogy szembeszálljon Németország­gal, amelytől alapjában véve na­gyon fél, másrészt vágyaitól hajtva fönntartja azt a bizonyos tengelyt, ugyanakkor azonban ellenbiztosí­tásról is gondoskodik.

Next