Népszava, 1937. április (65. évfolyam, 73–98. sz.)
1937-04-01 / 73. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Contiucca 4 • Megjelenik hétfő kivételével minden nap • Telefonszám: 1-303-30, 1-303-31 és 1-303-32 Bangha páter most, úgy látszik, megint pápább akar lenni a pápánál. A „Magyar Kultúra", amelynek ő a szellemi vezére, ugyancsak nekirugtat baloldalnak, amiatt, mert az értéke szerint méltatni „merészeli" a katolikus egyház horogkeresztellenes állásfoglalását. Nem kérünk a baloldali szövetségekből — üzeni Bangha páter napja és csak természetes, hogy a kormány pénzen kitartott esti drömpingújságja önfeledt lelkesültséggel tapsol neki. Bizonyára van oka rá. Közel érzi magához azt a Bangha pátert, aki keresztényietlenül gyűlölködő baingon fordult szembe mindig minden szabadságra és demokráciára irányuló törekvéssel. Bangha páternek nem kell a baloldal szövetsége, mert ő jól érzi magát a szélsőjobboldali demagógia tisztátalan sodrában. Nyilván idegesíti is, hogy a pápa enciklikát adott ki a horogkeresztes barbárság ellen. Kényelmetlen noeki ez az egész enciklika-ügy, éppen olyan kényelmetlen, mint „a szélsőjobboldali sajtó számára, «mely igyekezett is a pápai enciklikát „eljelentékteleníteni", amint azt az „Osservatore Romano", a Vatikán hivatalos lapja is megállapította. De mit Bangha páternek az ,Osservatore Romano", amely éppen legutóbbi ezálmában szállt síkra a belga demokratikus baloldal mellett és a rexisták ellen, akik pedig lobogójukra Krisztus királyságának jelszavát hímezték. Róma nem lelkesedik a szélsőjobboldalért, mert, úgy látszik, tisztán látja, hova vezet ennek a szélsőjobboldalnak az útja. Bangha páternek ellenben szíve szerint való ez a szélsőjobboldal. Utálja a liberalizmust, a demokráciát, a szocializmust. Démonikus gyűlölettel fordul szembe mindennel, ami az emberi szabadság színeit hordja magán. Önkéntelenül vetődik föl a kérdés: mit akar, ha sem demokráciát, sem szabadságot, sem liberalizmust nem akar? Katolikus diktatúrát?! Ez volna az eszménye, ez lehet eszménye. katolikus papnak? Bangha páter és hívei elfelejtik, hogy a katolikusok között túlnyomóan többen vannak, akik igenis szabadságot akarnak, demokráciát, akik szünettelenüi azon munkálkodnak, hogy az erőszak fölött a tiszta emberi szellem győzelmeskedjék. A baloldal nem kínált szövetséget Bangha páternek és a Bangháknak. Nincs is szükség ilyen szövetségre! A katolikus egyházat, éppen úgy, mint a protestáns egyházakat, a legtermészetesebb életösztönük parancsolja a demokratikus parlamentarizmus és a közszabadságok védelmi vonalára. Ha az egyházak nem hallgatnának erre a parancsra, tulajdon katasztrófájukat idéznék föl. Németországban elég nyilvánvalóan megmutatkozott, hogy a horogkeresztes fasizmus nem ismer kíméletet az egyházakkal szemben sem. Bangha páter lapja gőggel vágja oda: nem vagyunk baszkok. Nem értjük a kérkedést. A baszkok jó katolikusok és jó hazafiak. És csak mert ez a két erény is megvan bennük, ezért képesek olyan hallatlan hősiességre Francóék mórjaival és idegen légióival szemben. Egyébként, úgy tudjuk, a római egyház a baszikokat nem közösítette ki és nem közösítette ki a belga katolikusokat sem, akik egy kormányban ülnek a szociáldemokratákkal. Nem tiltakozott Róma az ellen sem, hogy a francia katolikusok helyet foglaljanak a népfrontban.... Bangha páter mindezt nem látja? Könnyen lehetséges. A gyűlölet egészen elvakítja. A belgrádi egyezmény francia polgári megvilágításban A középeurópai olasz politika (Párizs, március 30. — "A Népszava tudósítójától.) Jean-Pierre Gérard, a Delbos külügyminiszterhez közelálló radikálispárti „La République" című lapban az olasz-jugoszláv egyezménnyel kapcsolatban a következőket írja: Ha az olasz-jugoszláv megegyekétségtelenül megállapítható, hogy az a terület, amelyen a két fél teljesen megegyezett, a Dunavölgy, Hitler martaléka legyen. Úgy vélem, hogy azok, akik a német-olasz hatalmi zónákra való osztozkodásban hisznek és arról beszélnek, félreismerik ezeket a történelmi valóságokat és félreismerik mind Mussolini személyes, mind az egész olasz közvélemény szellemét. Ellenkezően: az igazság az, hogy Olaszország, amely az angol ellenszenv és a francia tartózkodás miatt elszigetelődött, nem elég erős arra, hogy egyedül szálljon szembe Bécsben Németországgal. Ismeri Ausztria gyöngeségét, népe erélytelenségét, kormánya határozatlanságát, amit semmi sem jellemez jobban, mint a minden választástól való irtózat. Mussolini, aki mindezt jól ismeri, új támaszt keres. Ilyet talál elsősorban Budapesten. Azonban a mai Magyarország, akármilyen határozottan is elszánt arra, hogy nemzeti mivolta mellett kitartson, nem elég nagy ahhoz, hogy elegendő erőt képviseljen. zésnek nincsenek is mint azok, amelyeket jelentés ismertet, más pontjai, a hivatalos Olaszország hagyományos félelme a germán szomszédságtól Jugoszláviának nagy érdekei fűződnek ehhez és egyáltalában nem kisebbek a Duna völgyéhez fűződő olasz érdekek sem. Egy pillanatig sem voltunk kétségben aziránt, hogy Róma nem maradikat közömbös a dunai kérdéssel szemben. Amióta a 19. század elején megindult harc az olasz egységért és az olasz a függetlenségért, Olaszországnak állandóan valamelyik nagy germán birodalom ellen volt harca. Egész történelme arról tanúskodik, hogy egy hatalmas német birodalom, amely északi határaihoz kerül, akaratán kívül is kísértésbe jut, hogy déli tengerre tegyen szert és kísérletet tesz Trieszt megszerzésére. A legutóbb is, akik látták a németeket, valósággal megdöbbentek annak a mohóságnak a láttára, amellyel ezek a Földközi tengerre vetették magukat. Ami engem illet, tévedésnek tartom azt a képzeletet, amely a német népnek francia föld felé való fölvonulását rajzolja ki: a verduni csata, úgy vélem, elég időre megállította a Rajna felől való támadást. 1916 február napjai elhatározóak voltak ebben a tekintetben. Megmutatták Berlinnek, hogy mi kissé túlságosan kemény falat vagyunk. Ha az ember jól elolvassa Hitler Adolf ,,Mein Kampf" című munkáját, meglátja, hogy ezen is ez a gondolat uralkodik. Sokkal valószínűbbnek tartom a délnyugat, a Duna felé való germán felvonulást, Olaszország sokkal hosszabb ideig élt egy nagy birodalom tövében, mintsem hogy ezt a fenyegető veszedelmet még szörnyűségesebben megnövekedve idézze maga fölé. Mussolini tehát nem akarhatja, hogy Ausztria és Magyarország Magyar és jugoszláv támasz — Németországgal szemben Mussolininak másra is volt szüksége. Nos hát, valamennyi dunai népek közül a jugoszláv nép az, amely a magyar néppel egyetemben a legbátrabb, a leghazafiasabb és a legkiválóbb katonai tehetségekkel megáldott. Róma tehát Belgrád támogatását igyekezett megnyerni. Ez a támogatás az, amelyet a március 25-iki egyezményben megtalált. Mit keres ezen az üzleten Jugoszlávia? Minthogy északi határa nyílt, úgy véli, hogy erről az oldalról egy nap nagyon hatalmas szomszéd fenyegetheti. Ugyanakkor a Habsburgok se kellenek neki, mert attól a vonzóerőtől tart, amelyet ezek azokra a néprétegekre gyakorolnak, amelyek csak nehezen, vagy sehogy sem asszimilálhatók. Mussolini soha nem tartotta nagyra a Habsburgokat. Volt ugyan olyan pillanat, amikor úgy látszott, mintha elfogadná őket, mert látta az Anschlussal szemben bennük való utolsó ütőkártyát, azonban sohasem látta bennük a pángermanizmus terjeszkedésének útját elálló gátat. Másrészről a magyar kérdés bekövetkezett közösea legújabban a ténynek felismerése dés és annak óta, hogy a magyarok nemzeti követelései ezentúl Románia, különösképen pedig Csehszlovákia irányában jegecesednek ki, megszűnt az együttműködés akadálya lenni. Valószínű tehát, hogy a római és belgrádi kormány közös dunai politikában állapodott meg, mégpedig a következő feltételekkel: Róma végérvényesen visszautasító álláspontot foglal el a Habsburgrestaurációval szemben, Belgrád pedig többé-kevésbé csatlakozik az 1931. évi (római) egyezményhez. Olaszország ilyen módon társat nyer egy „dunai fölvonulás"-hoz, amely fölvonulás azonban sohasem válhat egy német birodalom előkészítőjévé. Mindez nyilvánvalóan nem nagyon egyezik a hirhedt Rómaberlini tengellyel, de véleményünk szerint sokkal egyezik a hagyományos inkább olasz politikával. Minthogy nem eléggé erős arra, hogy szembeszálljon Németországgal, amelytől alapjában véve nagyon fél, másrészt vágyaitól hajtva fönntartja azt a bizonyos tengelyt, ugyanakkor azonban ellenbiztosításról is gondoskodik.