Népszava, 1937. május (65. évfolyam, 99–120. sz.)

1937-05-01 / 99. szám

1937 május 1, szorobat MEGHALT A SI ÉLJEN A SZABADSÁG! Irta: VÁMBÉRY RÜSZTEM Régi elérhetetlen álmom, hogy senki fiát ne engedjék a tanító­i­ mesterség "köz"elérije — mindegy, hogy mint professzor, politikus, újságíró, tudós vagy művész gya­korolja-e —, aki egy fogalomtisz­tító intézetnek hites bizonyítvá­nyával nem igazolja, hogy tisztá­ban van azoknak a szavaknak fogalmi értékével, ame­lyeke­t használ. Sohasem volt aktuáli­sabb Mefisztó mondása: „máskor a fogalom hiányzik, kapóra jön egy röpke szó" s bár közel két évtized óta kevés­ okom volt, hogy a ha­talmat gyakorló államférfiak po­litikai tudásának szabatossá­gáért lelkesedjem, mégis lojáli­san el­­ kell ism­ernemni Marschall Ferenc államtiitkár legutóbbi megállapításainak hogy „a nemzet nagy helyességét, tragédiái­n felelőtlenül terjesztett és bírá­lat nélkül elfogadott jelszavaik u­ralodn­ra j­utásából keletkeznek". Kiegészítésre szorul e megálla­pítás, mert a tragédiák remény­telem katasztrófákká súlyosod­nak, ha e szembenálló jelszavakat mindenki önkényesen más tarta­­l­ommal tölti meg, mint amikyet jelentésükkel kifejeznek. Pénz­hamisítás vagy élelmiszer hamisí­tás büntetendő cselekmény, de a fogalomihamisítás, bár sokkal ve­szélyesebb következm­­ényekkel jár, fémjelzett politikusok kedé­lyes játékának számít. Alig néhány napja a kormány­politikának egy­ik tudós kori­f­eusa, a liberálisnak keresztelt újságok üdvrivalgása mellett hir­dette, hogy „Tisza István szelleme int bennünket a ma divatos dikta­túra-ideológia ellen", sőt megál­lapította, hogy Tiszának "libera­lizmusa „egyenes folytatója volt Deák Ferenc liberalizmusának, mely az egyéni és a­ közszabadsá­gok, a törvényes jogok és az em­beri méltóság köteles tisztelet­ét jelentette". Vajjon a Tiszák, akik Deák Ferenc nemzetiségi törvényének végrehajtásától „li­berálisan" eltekintettek s a ma­gyar dolgozó osztályok helyett a Habsburgok mellé álltak, való­ban folytatói voltak-e Deá­k libe­rali­zmusánal, s váljon Tisza Ist­ván, saját úri kasztjának e be­csületes, bátor, de rövidlátó kép­viselője, valóban a tisztelte-e, amiikor a közszabaságot a vélkemdő-szavazási méltóságot feltalálta s az emberi tisztelte-e, amikor a szocialista „izgatókat" a tolonc­házba csavargók és prostituál­tak közé csukatta, arról ezúttal, nehogy írásom túl hosszúra nyúl­jon, i­nkább nem vitatkozom, de azt nehéz szó nélkül hagyni, mintha a liberalizmus általában s a háború előtti magyar „libe­ralizmus" különösen, a diktatú­ráknak hatékony ellenszere volna. rályi nemzeti szabadelvűség, de sajnos, kevesen akadtak a világ­háborút megelőző félszázadban, akik a szabadelvű minisztereket, fő­ispánokat, bank- és iparvezéreket, mint hajdan Madame La Mere a fiát, Napoleont, figyelmeztették vol­na, hogy „tont va bien, pour vou que ca doure'" (minden jól megy, feltéve, hogy ez így tart) és ma is nyilván kevesen vannak, akik észreveszik a kapcsolatot a sza­badelvűség aranykora „szélsőségek" korlátolt és a mai elkesere­dése közt. Épp így nem a hazai veretű megfeledkez­szabadelvű­ség letűnt aranjuezi napjainak sir­a­tói arról, hogy a liberalizmus nemcsak a nyílt és az álparla­mentar­izmussal leplezett dikta­túrák országaiban bukott meg, hanem a demokráciákban is fel­morzsolódott a tőke és a munka malomkövei között. Felmorzsoló­dott, de nem szűnt meg, mert tar­talma: a­­ politikai szabadság, az egymással szembenálló pártokba egyaránt felszívódott. Valamikor nálunk, a negyvenes évek diétá­ján, Angliában még a háború előtt is, a liberális párttal a kon­zervatív párt állt szemben, de ma a konzervatív párt egy jottá­val sem kevésbé biztos támasza a politikai szabadságnak, mint a munkáspárt s mindkettő, noha egyik sem „liberális", egyaránt ellensége a különböző nevű és srámű diktatúráknak. Elemi fogalomzavar nélkül senki se tarthatja a háború előtti magyar liberalizmust, amelyért oly megható sirámok hangzanak el a „baloldali" karszalagú tíz­ filléres nyomtatványokban, a dik­tatúrák ellenszerének. Nemcsak azért nem, mert a diktatúra el­lentéte a demokrácia, amely nem­, szükségképpen liberális, nem­csupán azért nem, mert a libera­lizmus ellentéte a konzervatív reakció, amelyet csupán kevésbbé fegyelmezett elmék szoktak a dik­tatúrával összetéveszteni, hanem főképpen, mert a magyarveretű „liberalizmus", amely az úri kaszt előtt meghódolóknak bő ke­reseti lehetőséget biztosított, nem éppen alkalmas a gazdasági elke­seredés enyhítésére. Már­pedig nyilvánvaló, hogy a diktatúrák­nak nagyzáai hóbortban szenvedő kalandorai, zavaros agyú fana­tikusai és korlátolt követői éppen ebből az elkeseredésből táplálkoz­nak. A föld- és finánctőke szabadsága Noha a liberale szó, őshazájá­ban, Spanyolországban, a 19. szá­zad legelején, a servile szónak el­lentéte volt és a negyvenes évek ómagyar liberalizmusa, ahogy azt Eötvös, Deák, Szalay, Kemény Zsigmond és társaik elgondolása kiépítette, a metternichi zsar­noksággal állt szemben, sőt az 1848 márciusának hitvallása is a m­aga tisztaságában tükrözte azt politikai rendszert, amelyért a nyugati államokban, Palmerston, O'Connor, Victor Hugo és Ca­vour harcoltak, mégis annak a­­ liberalizmusnak, amelyet Tisza Kálmán és utódai szabadelvű­ségre magyarítottak, édes­kevés köze volt a francia forradalom­nak a napóleoni korban leszűrő­dött hagyományaihoz. Lényege, az erősen megnyirbált és csak papír-biztosítékokra támaszkodó szabadságjogoktól eltekintve, a föld- és finánctőke zsákmányoló szabadsága volt. Ez a laissez faire liberalizmus, amely a tengerek szabadságát összetévesztette a kalózkodás szabadságával, mit sem törődött azzal, hogy a nyu­gati államokban a 19. század vége­felé e politikai irány képviselői: Hobhouse, J. A. Hobson és mások követelték az állami beavatkozást azon a címen, hogy nemcsak az egyén, hanem a közösség is ténye­zője a gazdasági termelésnek. Amikor nálunk még a bankokkal szövetkezett feudális uralom „szabadelvű" címmel és jelleggel a díszítve, szélesítette ki a gazda­sági ellentéteket, Franciaország­ban a szocializmus, Angliában a fabian­izmus, sőt a bismarcki Németbirodalomban is erősen céltudatos szociálpolitika gyako­rolt befolyást arra a liberaliz­musra, amely a gazdasági hata­lom birtokosainak szabadságát a nekik alávetettek kifosztására használta föl. Egész a világháborúig kifogás­talanul működött ez a magyar ki­ Az ország egyik legnagyobb cipőháza Sugár, Budapest V, Berlini tér 1. és VIII. Népszínház ucca 31. Tavaszi cipő­újdonságai: férfi-, női-, luxus-és strapa­cipők már kaphatók. A Nemzetközi Vásár látogatói saját érdekükben cse­lekszenek, ha szükségleteiket fe­nti cég­nél szerzik be. CK) NÉPSZAVA J — , 3. oldal EGYKOR­ ELJUTOTT. MA-BE REPÜL ÖNHÖZ RÁDIÓVAL Örök harc a diktatúrák poklán át — a zsarnokság ellen Belenyugodhatunk tehát, hogy az a liberalizmus, amelyet kivé­nült bankvezérek, a szekerük elé fogott kivénült politikusok és publicisták makacsul visszasír­nak, minden felélesztési lehető­ség nélkül jobblétre szenderült. Ami korántsem jelenti, hogy vele együtt halt volna meg az egyéni, polgári és politikai szabadságért folytatott örök harc, amelynek formái és­­ fegyverei változhatnak ugyan, de amely minden dikta­túrák poklán át fog folytatódni a zsarnokság ellen, akár a saját, akár az állammindenség (totali­tás) nevében gyakorolja azt az ítélőképességtől mentes kalandor, Nemzet­i'exf­ortsáT> 1937 UTALVÁNY, melyet a HEILIG harisnyaház öt pengőn felüli ll!ll!l!llilllll!l!lllllllllll!lllillllllllllllllll(llllilll!lll!llllllll vásárlás esetén Rákóczi út 26. szám harisnya, kesztyű, finom kötött árú szaküzlet fc»!*/.'IWt'/tM.. • VM3&QM-A"rfv-'-MW«!*>*».-.••*.»». '• I

Next