Népszava, 1937. május (65. évfolyam, 99–120. sz.)
1937-05-01 / 99. szám
1937 május 1, szorobat MEGHALT A SI ÉLJEN A SZABADSÁG! Irta: VÁMBÉRY RÜSZTEM Régi elérhetetlen álmom, hogy senki fiát ne engedjék a tanítói mesterség "köz"elérije — mindegy, hogy mint professzor, politikus, újságíró, tudós vagy művész gyakorolja-e —, aki egy fogalomtisztító intézetnek hites bizonyítványával nem igazolja, hogy tisztában van azoknak a szavaknak fogalmi értékével, amelyeket használ. Sohasem volt aktuálisabb Mefisztó mondása: „máskor a fogalom hiányzik, kapóra jön egy röpke szó" s bár közel két évtized óta kevés okom volt, hogy a hatalmat gyakorló államférfiak politikai tudásának szabatosságáért lelkesedjem, mégis lojálisan el kell ismernemni Marschall Ferenc államtiitkár legutóbbi megállapításainak hogy „a nemzet nagy helyességét, tragédiáin felelőtlenül terjesztett és bírálat nélkül elfogadott jelszavaik uralodnra jutásából keletkeznek". Kiegészítésre szorul e megállapítás, mert a tragédiák reménytelem katasztrófákká súlyosodnak, ha e szembenálló jelszavakat mindenki önkényesen más tartalommal tölti meg, mint amikyet jelentésükkel kifejeznek. Pénzhamisítás vagy élelmiszer hamisítás büntetendő cselekmény, de a fogalomihamisítás, bár sokkal veszélyesebb következményekkel jár, fémjelzett politikusok kedélyes játékának számít. Alig néhány napja a kormánypolitikának egyik tudós korifeusa, a liberálisnak keresztelt újságok üdvrivalgása mellett hirdette, hogy „Tisza István szelleme int bennünket a ma divatos diktatúra-ideológia ellen", sőt megállapította, hogy Tiszának "liberalizmusa „egyenes folytatója volt Deák Ferenc liberalizmusának, mely az egyéni és a közszabadságok, a törvényes jogok és az emberi méltóság köteles tiszteletét jelentette". Vajjon a Tiszák, akik Deák Ferenc nemzetiségi törvényének végrehajtásától „liberálisan" eltekintettek s a magyar dolgozó osztályok helyett a Habsburgok mellé álltak, valóban folytatói voltak-e Deák liberalizmusánal, s váljon Tisza István, saját úri kasztjának e becsületes, bátor, de rövidlátó képviselője, valóban a tisztelte-e, amiikor a közszabaságot a vélkemdő-szavazási méltóságot feltalálta s az emberi tisztelte-e, amikor a szocialista „izgatókat" a toloncházba csavargók és prostituáltak közé csukatta, arról ezúttal, nehogy írásom túl hosszúra nyúljon, inkább nem vitatkozom, de azt nehéz szó nélkül hagyni, mintha a liberalizmus általában s a háború előtti magyar „liberalizmus" különösen, a diktatúráknak hatékony ellenszere volna. rályi nemzeti szabadelvűség, de sajnos, kevesen akadtak a világháborút megelőző félszázadban, akik a szabadelvű minisztereket, főispánokat, bank- és iparvezéreket, mint hajdan Madame La Mere a fiát, Napoleont, figyelmeztették volna, hogy „tont va bien, pour vou que ca doure'" (minden jól megy, feltéve, hogy ez így tart) és ma is nyilván kevesen vannak, akik észreveszik a kapcsolatot a szabadelvűség aranykora „szélsőségek" korlátolt és a mai elkeseredése közt. Épp így nem a hazai veretű megfeledkezszabadelvűség letűnt aranjuezi napjainak siratói arról, hogy a liberalizmus nemcsak a nyílt és az álparlamentarizmussal leplezett diktatúrák országaiban bukott meg, hanem a demokráciákban is felmorzsolódott a tőke és a munka malomkövei között. Felmorzsolódott, de nem szűnt meg, mert tartalma: a politikai szabadság, az egymással szembenálló pártokba egyaránt felszívódott. Valamikor nálunk, a negyvenes évek diétáján, Angliában még a háború előtt is, a liberális párttal a konzervatív párt állt szemben, de ma a konzervatív párt egy jottával sem kevésbé biztos támasza a politikai szabadságnak, mint a munkáspárt s mindkettő, noha egyik sem „liberális", egyaránt ellensége a különböző nevű és srámű diktatúráknak. Elemi fogalomzavar nélkül senki se tarthatja a háború előtti magyar liberalizmust, amelyért oly megható sirámok hangzanak el a „baloldali" karszalagú tíz filléres nyomtatványokban, a diktatúrák ellenszerének. Nemcsak azért nem, mert a diktatúra ellentéte a demokrácia, amely nem, szükségképpen liberális, nemcsupán azért nem, mert a liberalizmus ellentéte a konzervatív reakció, amelyet csupán kevésbbé fegyelmezett elmék szoktak a diktatúrával összetéveszteni, hanem főképpen, mert a magyarveretű „liberalizmus", amely az úri kaszt előtt meghódolóknak bő kereseti lehetőséget biztosított, nem éppen alkalmas a gazdasági elkeseredés enyhítésére. Márpedig nyilvánvaló, hogy a diktatúráknak nagyzáai hóbortban szenvedő kalandorai, zavaros agyú fanatikusai és korlátolt követői éppen ebből az elkeseredésből táplálkoznak. A föld- és finánctőke szabadsága Noha a liberale szó, őshazájában, Spanyolországban, a 19. század legelején, a servile szónak ellentéte volt és a negyvenes évek ómagyar liberalizmusa, ahogy azt Eötvös, Deák, Szalay, Kemény Zsigmond és társaik elgondolása kiépítette, a metternichi zsarnoksággal állt szemben, sőt az 1848 márciusának hitvallása is a maga tisztaságában tükrözte azt politikai rendszert, amelyért a nyugati államokban, Palmerston, O'Connor, Victor Hugo és Cavour harcoltak, mégis annak a liberalizmusnak, amelyet Tisza Kálmán és utódai szabadelvűségre magyarítottak, édeskevés köze volt a francia forradalomnak a napóleoni korban leszűrődött hagyományaihoz. Lényege, az erősen megnyirbált és csak papír-biztosítékokra támaszkodó szabadságjogoktól eltekintve, a föld- és finánctőke zsákmányoló szabadsága volt. Ez a laissez faire liberalizmus, amely a tengerek szabadságát összetévesztette a kalózkodás szabadságával, mit sem törődött azzal, hogy a nyugati államokban a 19. század végefelé e politikai irány képviselői: Hobhouse, J. A. Hobson és mások követelték az állami beavatkozást azon a címen, hogy nemcsak az egyén, hanem a közösség is tényezője a gazdasági termelésnek. Amikor nálunk még a bankokkal szövetkezett feudális uralom „szabadelvű" címmel és jelleggel a díszítve, szélesítette ki a gazdasági ellentéteket, Franciaországban a szocializmus, Angliában a fabianizmus, sőt a bismarcki Németbirodalomban is erősen céltudatos szociálpolitika gyakorolt befolyást arra a liberalizmusra, amely a gazdasági hatalom birtokosainak szabadságát a nekik alávetettek kifosztására használta föl. Egész a világháborúig kifogástalanul működött ez a magyar ki Az ország egyik legnagyobb cipőháza Sugár, Budapest V, Berlini tér 1. és VIII. Népszínház ucca 31. Tavaszi cipőújdonságai: férfi-, női-, luxus-és strapacipők már kaphatók. A Nemzetközi Vásár látogatói saját érdekükben cselekszenek, ha szükségleteiket fenti cégnél szerzik be. CK) NÉPSZAVA J — , 3. oldal EGYKOR ELJUTOTT. MA-BE REPÜL ÖNHÖZ RÁDIÓVAL Örök harc a diktatúrák poklán át — a zsarnokság ellen Belenyugodhatunk tehát, hogy az a liberalizmus, amelyet kivénült bankvezérek, a szekerük elé fogott kivénült politikusok és publicisták makacsul visszasírnak, minden felélesztési lehetőség nélkül jobblétre szenderült. Ami korántsem jelenti, hogy vele együtt halt volna meg az egyéni, polgári és politikai szabadságért folytatott örök harc, amelynek formái és fegyverei változhatnak ugyan, de amely minden diktatúrák poklán át fog folytatódni a zsarnokság ellen, akár a saját, akár az állammindenség (totalitás) nevében gyakorolja azt az ítélőképességtől mentes kalandor, Nemzeti'exfortsáT> 1937 UTALVÁNY, melyet a HEILIG harisnyaház öt pengőn felüli ll!ll!l!llilllll!l!lllllllllll!lllillllllllllllllll(llllilll!lll!llllllll vásárlás esetén Rákóczi út 26. szám harisnya, kesztyű, finom kötött árú szaküzlet fc»!*/.'IWt'/tM.. • VM3&QM-A"rfv-'-MW«!*>*».-.••*.»». '• I