Népszava, 1937. október (65. évfolyam, 223–248. sz.)
1937-10-30 / 247. szám
10. oldal NÉPSZAVA 1937 október 30, szombat Pecsére a temetőben Peti, Böske, a két árva, gondolja, hogy Mindszentekre a szülei sírhantjára virágot visz egypár szálat, meg gyertyát is, csak egy szálat. Se virágjuk, se gyertyájuk ... Szegényebb, jaj, nincsen náluk! Mindszentekkor üres kézzel mennek majd a temetőbe, de fájdalmas könnyezéssel... Ó, ezek a bús könnycseppek minden virágdísznél szebbek! És égnek is olyan fénnyel, mi a csillagokig ér fel! ... Héky Gábor » A SZEGÉNYEMBER KINCSE Az Óperenciás tenger leges legvégénél, ahol már fű is csak alig nő, hal se lubickol a vízben, élt egy szegényember. Ennek a szegényembernek egy kutyán meg egy macskán kívül semmije, senkije nem volt a világon. Búsult is amiatt, de még jobban búsult akkor, amikor egy szép napon arra ébredt, hogy végleg elfogyott az ennivalója, még csak egy bogyót GP lelt az egész végesvégtelen határban. Még jobban elszomorodott, amikor lesoványodott, két barátjára nézett, nagyon sajnálta őket. Addig sóhajtozott, addig gondolkozott, míg végre így szólt a macskájához: — Ehegy, jószágom, szerencsét próbálni! Menj át az Óperencián, nátha jobb dolgod lesz az emberek közt! El is indult a macska. Amikor az Óperenciás tenger másik felére ért, megszólított egy arra járót: — Koplalok, amióta élek, jobb sorom lenne felétek? De az ember bosszúsan rászólt: — Magunknak sincs mit enni, Briggy a gazdádhoz! Mit volt mit tenni, szegény macska nyakába szedte a lábát s ments vissza a gazdájához. — Nem sok szerencsével jártál — mondta neki a gazdája. Aztán a kutyához fordult: — Briggy, jószágom, próbálj most te szerencsét! A kutya okos volt. Azt gondolta, ha a macskát elzavarták az emberek, ő akkor nem is néz arrafelé. Elmegy a kutyák országába. Ezért átugrott az Óperenciás tenger végén lévő árkon s egyszeriben a világ végén találta magát. Addig ment, addig ment, míg a kutyák országába nem ért. Azazhogy csak a határához, mert az őrtálló kutya megszólította: — Állj! Ki vagy! — Honfitárs, láthatod! — Honnan jössz? — A gazdámtól, aki az Óperenciás tenger végén él! — Ha gazdád van, akkor áruló vagy és nem lépheted át az igazi kutyák országának határát. Szegény kutya hiába beszélt, hiába magyarázott, nem ért vele semmit. Éhes is volt nagyon és sóvárogva nézett a határőr teli tányérjára: — Legalább egy harapás ennivalót adj hát, hogy éhen ne veszszek. — Aki áruló, az áruló — mondta dölyfösen —, az csak menjen az orra után! — ezzel hátat fordított. De a mi kutyánk se volt rest. Felhasználta a kedvező pillanatot s egy falással elfelezte a tányér tartalmát. De szedte is aztán a lábát, ahogy csak bírta. Szerencséje volt, éppen hogy csak át tudott ugrani az árkon üldözője elől. Még egy-két mérgeset vakkantott az rá aztán visszafordult, hogy tovább őrizze a határt. A szegényember már nagyon várta a kutyáját. Végre megérkezett: egy csontot tett a gazdája elé, a macska elé meg egy falat ételmaradékot. A szegényembernek könnyes lett a szeme: — Hűséges, jó állat vagy, de ebből mégse élhetünk meg. Most én indulok világgá, én próbálok szerencsét. Ti csak várjatok rám. El is indult a szegényember. Ment, mendegélt, míg csak Meseországba nem ért. Itt egy madár azt fütyülte: Szegényember jó helyen jársz, országunkban kincset találsz!. Ment hát a szegényember az ország közepébe. Egyszerre csak egy nagy ezüst, fát látott, azon meg egy arany ládikót, az arany ládikóban meg rengeteg gyémántot. Boldogan vitte magával a kincset: szaladt, szaladt, hazáig meg se állt. — Eztán aranyéletünk lesz — mondta vígan a barátainak. A kutya örömében a farkát csóválta, a macska meg vígan dorombolt. Igen ám! De hova rejtsék a kincset, hogy senki emberfia, levegő madara meg ne találja, el ne lopja. A szegényember előbb egy bokor alcolm hadnagy, Angol-India legismertebb és legbátrabb vadászainak egyike, a következő élményt mesélte el gyermekkorából Bajderabad klubjában. Még nem voltam négyéves, szüleimmel Dharurban laktam egy mezei lakban, nem messze a dzsungeltől. A felnőttek prédikációi és intézkedései erősen az idegeimre mentek. Nem láttambe, miért ne szaladgálhatnék egyedül, miért ne járhatnék mezítláb, miért kell csaknem minden állat elől gyorsan elmenekülnöm, ahelyett, hogy játszhatnám velük és miért nem szabad megfognom a skorpiókat s kell gyorsan segítségért kiabálnom, mihelyt megpillantom őket. Mivel élénk gyerek voltam, az a figyelmeztetés, hogy el ne menjek, azzal az eredménnyel járt, hogy minduntalan igyekeztem megszökni és, bizony, szegény szüleim elég aggodalmat álltak ki miattam, ha hirtelen eltűntem és csak szüleim s a személyzet félórai szorgalmas kutatása után Dharurnak valamelyik poros zugában fedeztek fel, amint éppen valamely szent tehén farkát rángattam. Minden állat iránt forró vonzalmat éreztem s nem ismertem szebbet, mintha állatokkal játszhattam. Szüleim lépten-nyomon azzal fenyegettek, hogy elküldenek Angliába nagyszüleimhez, amire mindig sírva fakadtam. Az afféle kis fészekben, mint Dharur, nagyon gyakran előfordult, hogy a dzsungelből látogató jött. Éppen azokban a napokban is nagy izgalom uralkodott az egész lakosság körében, mert egy vakmerő tigris ismételten zaklatta a helységet és több kecskét elhurcolt, anélkül, hogy akár csapdával, akár vadászattal megközelíthették volna. Én még sose láttam tigrist, de ez a szó megtetszett nekem és sokat ismételgettem a nevét gyerekes hútövébe ásta. De aztán meggondolta: onnan könnyen ellophatják. — Ásd ki, kutyám — mondta a kutyának. Az ki is ásta. Akkor föltette egy fára, eltakarta a lombokkal. De ott se érezte biztonságban. — Hozd le a fáról a kincset — parancsolta a macskájának. A macska le is hozta. Akkor a tenger vize alá ásta be a ládikót. De megint csak nyugtalan lett, hátha a víz kimossa. Onnan is kivette hát, ide tette, oda tette, kutya, macska, mind csak azt kaparta, ásta, vitte, nyugtuk azóta sincs. Még most is dugdossa a szegényember a kincset, ha meg nem halt, dolgotásaimban. A szüleim leírásából nem tudtam helyes képet alkotni magamnak erről az állatról. Képeskönyvemben nem fordult elő, ott csupán csak ló, liba és disznócska volt. Én aztán mégegyszer akkorának képzeltem, mint egy tehén és egyesítettem benne azoknak az állatoknak a vonásait, amelyeket már ismertem. Egy szép napon szüleimnek el kellett utazniok és engem nem vihettek magukkal. Szigorúan ráparancsoltak a barnabőrű Ajára s a többi színes szolgára, hogy rajtam legyen a szemük. Őriztek is, de délfelé lezárult őrködő szemük s elszunyókáltak. Azonnal kimásztam a villa ablakán, lepottyantam a kertünkbe, hogy a térdem le is horzsolódott, de nem törődtem vele. A mi villánk kicsit távolabb esett a helységtől s magas sövény kerítette be, amelyen belül volt a kertünk, főleg pázsit. Kertünkben volt valami, ami engem valóban emberfölötti erővel csábított. Ez a hordozható kerti fecskendő volt, hosszú tömlőjével s szárazság idején jó szolgálatot tett. Ez a fecskendő a mi szép artézi kútunkból táplálkozott és nekem, ha jó voltam, szabad volt üzembeállítanom, a kertben tologatnom és vele a pázsitot öntözgetnem. Most tehát legelső tennivalóm volt,, hogy fölcsavartam a kerti fecskendőt s átadtam magam kedvenc játékomnak. Egyszerre halk ugrást hallottam. Körülnéztem. A sövényen át egy állat közeledett, egy nagy, csíkos állat és szép, hunyorgó szemével engem nézett. Bajusza volt s némileg a macskára emlékeztetett. De olyan nagy és oly pompás színezetű volt, hogy nekem sokkal jobban tetszett. — Nagy állat! — mondtam —, Sss! Sss!... Szembenállt velem, farka a földet csapdosta, egész teste reszketett és ugráshoz görbült olyan gyönyörűen, hogy engem teljesen elragadott. Kacagtam örömömben, meg hogy serkentsem az állatot is, amelynek feje az én kerti fecskendőm mozdulatait követte, mivel én a csövet még mindig erre-arra mozgattam s a pázsitot hatalmas, messzeérő vízsugárral permeteztem. Az új állattal való játék bevezetéseképpen neki is akartam valamit juttatni a vízi örömökből. Már többízben nekem akart ugrani, de mindig kitért a vízsugár elől. Most tehát a fecskendőt teljesen a csíkos bundájára irányítottam s kiadós víztömeggel borítottam el- Rémülten rezzent öszsze, hatalmas ugrással pattant félre, rázkódott, fújt s elégületlen hangokat hallatott. Félt az átnedvesedéstől. Ez a játék rendkívül tetszett nekem. A fecskendőt rögtön újra az állatra irányítottam, amely ismét kitört, a torkát föltátotta, a szemét összehunyorította és mancsával a víz ellen csapkodott. Alaposan rettegett az ártatlan kerti fecskendőtől. Csodaszép volt ez a játék! Követtem az idegen állatot az öntözőmmel, bármerre szökött előle. Fújt, csapkodott a víz felé, rázkódott, menekült s újra csak eltalálta a teljes vízsugár. Kukorékoltam gonoszkodó örömömben és nem hagytam föl az idegen állattal való kötekedéssel. Hirtelen rémült kiáltás hallatszott oldalról, ahol a villa állt. Odanéztem és észrevettem az egyik szolgát, akinek vigyáznia kellett volna rám. Térde rogyadozott és azonnal eltűnt ismét a házban. Visszafordultam játékomhoz és átkiáltottam a ház felé, hogyha Aja már felébredt, jöjjön ki hozzám játszani. Vállasz helyett több lövés dördült el a villa felől. A szolga kidugta a fegyvert az ablakon és rásütötte az idegen állatra, amely engem olyan pompásan mulattatott. Ez teljesen felháborított. És most már az állat is komolyan megharagudott. A vízzel és lövöldözéssel való kettős támadás fokozta kedvetlenségét s az én nagy bánatomra visszavonult, egy remek ugrással átvetette magát a sövényen és eltűnt Erre rögtön előrohant a szolga, puskával a kezében, engem felkapott, visszafutott velem a házba s elreteszelte az ajtót. A kerti fecskendő csöve a földre esett, de mivel nem zárták el, továbböntözött. A házban a személyzetet rémületes izgalomban találtam. Hamuszürkén ismételgették, hogy ez volt a tigris. És az is volt, a sikertelenül üldözött emberevő tigris, amely azért jött be a faluba, hogy zsákmány után kémleljen. Én, kicsi és védtelen, jó fogásnak tetszhettem neki, de megmentett játékos ösztönöm s kedvelt kerti fecskendőm. A tigris rendkívül fél attól, hogy vízzel permetezzék, különösen a teljes vízsugár, amilyennel a kerti öntöző elárasztotta, a legjobb zabolázó szer a nagy macskák részére. Azzal, hogy játszottam a tigrissel, öntudatlanul távol tartottam magamtól. Azt a jelenetet, amit szüleim rendeztek, amikor hazaérkeztükkor az esetről értesültek, inkább nem is ecsetelem. Minden sírásom és könyörgésem ellenére elküldtek Angliába nagyszüleimhez, ahol aztán iskolába is jártam. Röviddel elutazásom előtt elejtették az „emberevő"-t egy újabb vadászat alkalmával és én sírva fakadtam, amikor erről értesültem. Fordította: Ella néni MALCOLM HADNAGY ELSŐ TIGRISE ÍRTA: ROGER D. TORPENHOW mam