Népszava, 1937. október (65. évfolyam, 223–248. sz.)

1937-10-30 / 247. szám

10. oldal NÉPSZAVA 1937 október 30, szombat Pecsére a temetőben Peti, Böske, a két árva, gondolja, hogy Mindszentekre a szülei sírhantjára virágot visz egypár szálat, meg gyertyát is, csak egy szálat. Se virágjuk, se gyertyájuk ... Szegényebb, jaj, nincsen náluk! Mindszentekkor üres kézzel mennek majd a temetőbe, de fájdalmas könnyezéssel... Ó, ezek a bús könnycseppek minden virágdísznél szebbek! És égnek is olyan fénnyel, mi a csillagokig ér fel! ... Héky Gábor » A SZEGÉNYEMBER KINCSE A­z Óperenciás tenger leges­ legvégénél, ahol már fű is csak alig nő, hal se lu­bickol a vízben, élt egy szegényember. Ennek a szegényembernek egy kutyán meg egy macskán kívül semmije, sen­kije nem volt a világon. Búsult is amiatt, de még jobban búsult ak­kor, amikor egy szép napon arra ébredt, hogy végleg elfogyott az ennivalója, még csak egy bogyót GP lelt az egész végesvégtelen ha­tárban. Még jobban elszomorodott, amikor lesoványodott, két barát­jára nézett, nagyon sajná­lta őket. Addig sóhajtozott, addig gondolko­zott, míg végre így szólt a macs­kájához: — Eh­­egy, jószágom, szerencsét próbálni! Menj át az Óperencián, nátha jobb dolgod lesz az emberek közt! El is indult a macska. Amikor az Óperenciás tenger másik felére ért, megszólított egy arra járót: — Koplalok, amióta élek, jobb so­rom lenne felétek? De az ember bosszúsan rászólt: — Magunknak sincs mit enni, Briggy a gazdádhoz! Mit volt mit tenni, szegény macs­ka nyakába szedte a lábát s ment­s vissza a­ gazdájához. — Nem sok szerencsével jártál — mondta neki a gazdája. Aztán a ku­tyához fordult: — Briggy, jószágom, próbálj most te szerencsét! A kutya okos volt. Azt gondolta, ha a macskát elzavarták az embe­rek, ő akkor nem is néz arrafelé. Elmegy a kutyák országába. Ezért átugrott az Óperenciás tenger vé­gén lévő árkon s egyszeriben a vi­lág végén találta magát. Addig ment, addig ment, míg a kutyák országába nem ért. Azazhogy csak a határához, mert az őrtálló kutya megszólította: — Állj! Ki vagy! — Honfitárs, láthatod! — Honnan jössz? — A gazdámtól, aki az Óperen­ciás tenger végén él! — Ha gazdád van, akkor áruló vagy és nem lépheted át az igaz­i kutyák országának határát. Szegény kutya hiába beszélt, hiába magyarázott, nem ért vele semmit. Éhes is volt nagyon és sóvárogva nézett a határőr teli tányérjára: — Legalább egy harapás enni­valót adj hát, hogy éhen ne vesz­szek. — Aki áruló, az áruló — mondta dölyfösen —, az csak menjen az orra után! — ezzel hátat fordított. De a mi kutyánk se volt rest. Felhasználta a kedvező pillana­tot s egy falással elfelezte a tányér tartalmát. De szedte is az­tán a lábát, ahogy csak bírta. Sze­rencséje volt, éppen hogy csak át tudott ugrani az árkon üldözője elől. Még egy-két mérgeset vakkan­tott az rá aztán visszafordult, hogy tovább őrizze a határt. A szegényember már nagyon várta a kutyáját. Végre megérke­zett: egy csontot tett a gazdája elé, a macska elé meg egy falat étel­maradékot. A szegénye­mbernek könnyes lett a szeme: — Hűséges, jó állat vagy, de ebből mégse él­h­etünk­­ meg. Most én indulok világgá, én próbálok szerencsét. Ti csak várjatok rám. El is indult a szegényember. Ment, mendegélt, míg csak Mese­országba nem ért. Itt egy madár azt fütyülte: Szegényember jó helyen jársz, országunkban kincset találsz!. Ment hát a szegényember az or­szág közepébe. Egyszerre csak egy nagy ezüst, fát látott, azon meg egy arany ládikót, az arany ládikóban meg rengeteg gyémántot. Boldogan vitte magával a kincset: szaladt, szaladt, hazáig meg se állt. —­ Eztán aranyéletünk lesz — mondta vígan a barátainak. A kutya örömében a farkát csóválta, a macska meg vígan dorombolt. Igen ám! De hova rejtsék a kin­cset, hogy senki emberfia, levegő madara meg ne találja, el ne lopja. A szegényember előbb egy bokor alcolm hadnagy, Angol-India legismertebb és legbátrabb vadászainak egyike, a következő él­ményt mesélte el gyer­mekkorából Bajderabad klubjában. Még nem voltam négyéves, szü­leimmel Dharurban laktam egy mezei lakban, nem messze a dzsun­geltől. A felnőttek prédikációi és intézkedései erősen az idegeimre mentek. Nem láttam­­be, miért ne szaladgálhatnék egyedül, miért ne járhatnék mezítláb, miért kell csaknem minden állat elől gyorsan elmenekülnöm, ahelyett, hogy játsz­hatnám velük és miért nem szabad megfognom a skorpiókat s kell gyorsan segítségért kiabálnom, mi­helyt megpillantom őket. Mivel élénk gyerek voltam, az a figyelmeztetés, hogy el ne men­jek, azzal az eredménnyel járt, hogy minduntalan igyekeztem meg­szökni és, bizony, szegény szüleim elég aggodalmat álltak ki miattam, ha hirtelen eltűntem és csak szü­leim s a személyzet félórai szorgal­mas kutatása után Dharurnak va­lamelyik poros zugában fedeztek fel, amint éppen valamely szent tehén farkát rángattam. Minden állat iránt forró vonzal­mat éreztem s nem ismertem szeb­bet, mintha állatokkal játszhattam. Szüleim lépten-nyomon azzal fenye­gettek, hogy elküldenek Angliába nagyszüleimhez, amire mindig sír­va fakadtam. Az afféle kis fészekben, mint Dharur, nagyon gyakran előfordult, hogy a dzsungelből látogató jött. Éppen azokban a napokban is nagy izgalom uralkodott az egész lakos­ság körében, mert egy vakmerő tigris ismételten zaklatta a helysé­get és több kecskét elhurcolt, anél­kül, hogy akár csapdával, akár va­dászattal megközelíthették volna. Én még sose láttam tigrist, de ez a szó megtetszett nekem és sokat is­mételgettem a nevét gyerekes hú­tövébe ásta. De aztán meggondolta: onnan könnyen ellophatják. — Ásd ki, kutyám — mondta a kutyának. Az ki is ásta. Akkor föl­tette egy fára, eltakarta a lombok­kal. De ott se érezte biztonságban. — Hozd le a fáról a kincset — parancsolta a macskájának. A macska le is hozta. Akkor a tenger vize alá ásta be a ládikót. De me­gint csak nyugtalan lett, hátha a víz kimossa. Onnan is kivette hát, ide tette, oda tette, kutya, macska, mind csak azt kaparta, ásta, vitte, nyugtuk azóta sincs. Még most is dugdossa a szegény­ember a kincset, ha meg nem halt, dolgotásaimban. A szüleim leírásá­ból nem tudtam helyes képet al­kotni magamnak erről az állatról. Képeskönyvemben nem fordult elő, ott csupán csak ló, liba és disz­nócska volt. Én aztán mégegyszer akkorának képzeltem, mint egy te­hén és egyesítettem benne azoknak az állatoknak a vonásait, amelyeket már ismertem. Egy szép napon szüleimnek el kellett utazniok és engem nem vi­hettek magukkal. Szigorúan rápa­rancsoltak a barnabőrű Ajára s a többi színes sz­olgára, hogy rajtam legyen a szemük. Őriztek is, de dél­felé lezárult őrködő szemük s el­szunyókáltak. Azonnal kimásztam a villa ablakán, lepottyantam a ker­tünkbe, hogy a térdem le is hor­zsolódott, de nem törődtem vele. A mi villánk kicsit távolabb esett a helységtől s magas sövény kerítette be, amelyen belül volt a kertünk, főleg pázsit. Kertünkben volt va­lami, ami engem valóban ember­fölötti erővel csábított. Ez a hor­dozható kerti fecskendő volt, hosszú tömlőjével s szárazság idején jó szolgálatot tett. Ez a fecskendő a mi szép artézi kútunkból táplálko­zott és nekem, ha jó voltam, sza­bad volt üzembeállítanom, a kert­ben tologatnom és vele a pázsitot öntözgetnem. Most tehát legelső tennivalóm volt,, hogy fölcsavar­tam a kerti fecskendőt s átadtam magam kedvenc játékomnak. Egyszerre halk ugrást hallottam. Körülnéztem. A sövényen át egy állat közeledett, egy nagy, csíkos állat és szép, hunyorgó szemével engem nézett. Bajusza volt s némi­leg a macskára emlékeztetett. De olyan nagy és oly pompás színezetű volt, hogy nekem sokkal jobban tetszett. — Nagy állat! — mond­tam —, Sss! Sss!... Szembenállt velem, farka a földet csapdosta, egész teste reszketett és ugráshoz görbült olyan gyönyörűen, hogy engem teljesen elragadott. Kacagtam örömömben, meg hogy serkentsem az állatot is, amelynek feje az én kerti fecskendőm mozdu­latait követte, mivel én a csövet még mindig erre-arra mozgattam s a pázsitot hatalmas, messzeér­ő vízsugárral permeteztem. Az új ál­lattal való játék bevezetéseképpen neki is akartam valamit juttatni a vízi örömökből. Már többízben ne­kem akart ugrani, de mindig kitért a vízsugár elől. Most tehát a fecs­kendőt teljesen a csíkos bundájára irányítottam s kiadós víztömeggel borítottam el- Rémülten rezzent ösz­sze, hatalmas ugrással pattant fél­re, rázkódott, fújt s elégületlen han­gokat hallatott. Félt az átnedvese­déstől. Ez a játék rendkívül tetszett ne­kem. A fecskendőt rögtön újra az állatra irányítottam, amely ismét kitört, a torkát föltátotta, a szemét összehunyorította és mancsával a víz ellen csapkodott. Alaposan ret­tegett az ártatlan kerti fecskendő­től. Csodaszép volt ez a játék! Követtem az idegen állatot az ön­tözőmmel, bármerre szökött előle. Fújt, csapkodott a víz felé, rázkó­dott, menekült s újra csak eltalálta a teljes vízsugár. Kukorékoltam gonoszkodó örömömben és nem hagytam föl az idegen állattal való kötekedéssel. Hirtelen rémült kiáltás hallat­szott oldalról, ahol a villa állt. Odanéztem és észrevettem az egyik szolgát, akinek vigyáznia kellett volna rám. Térde rogyadozott és azonnal eltűnt ismét a házban. Visszafordultam játékomhoz és át­kiáltottam a ház felé, hogyha Aja már felébredt, jöjjön ki hozzám játszani. Vállasz helyett több lövés dördült el a villa felől. A szolga kidugta a fegyvert az ablakon és rásütötte az idegen állatra, amely engem olyan pompásan mulatta­tott. Ez­ teljesen felháborított. És most már az állat is komolyan megharagudott. A vízzel és lövöl­dözéssel való kettős támadás fo­kozta kedvetlenségét s az én nagy bánatomra visszavonult, egy re­mek ugrással átvetette magát a sövényen és eltűnt Erre rögtön előrohant a szolga, puskával a kezében, engem felka­pott, visszafutott velem a házba s elreteszelte az ajtót. A kerti fecs­kendő csöve a földre esett, de mi­vel nem zárták el, továbböntözött. A házban a személyzetet rémü­letes izgalomban találtam. Hamu­szürkén ismételgették, hogy ez volt a tigris. És az is volt, a sikertele­nül üldözött emberevő tigris, amely azért jött be a faluba, hogy zsákmány után kémleljen. Én, kicsi és védtelen, jó fogásnak tetszhettem neki, de megmentett játékos ösztö­nöm s kedvelt kerti fecskendőm. A tigris rendkívül fél attól, hogy vízzel permetezzék, különösen a teljes vízsugár, amilyennel a kerti öntöző elárasztotta, a legjobb za­bolázó szer a nagy macskák ré­szére. Azzal, hogy játszottam a tigrissel, öntudatlanul távol tar­tottam magamtól. Azt a jelenetet, amit­ szüleim ren­deztek, amikor hazaérkeztükkor az esetről értesültek, inkább nem is ecsetelem. Minden sírásom és kö­nyörgésem ellenére elküldtek Ang­liába nagyszü­leimhez, ahol aztán iskolába is jártam. Röviddel el­utazásom előtt elejtették az „em­berevő"-t egy újabb vadászat al­kalmával és én sírva fakadtam, amikor erről értesültem. Fordította: Ella néni MALCOLM HADNAGY ELSŐ TIGRISE ÍRTA: ROGER D. TORPENHOW mam

Next