Népszava, 1938. április (66. évfolyam, 73–97. sz.)

1938-04-09 / 81. szám

8. oldal A FARKASOK hegyoldalán, ott, ahová az erdők fáinak árnyéka már nem ér el, farkasok suhan­tak ide-oda a fehér havon. Lépteik nem ütöttek zajt sehogy egymás nyomában köröztek, azért inkább árnyékoknak, mint élő­lényeknek látszottak. Amikor a falka békésen vadá­szott, a kölyök hancúrozva velük tartott, de amikor marakodtak, se­besen elillant és távolról nézte a­­dulakodást. Nem szerette a harcot, mert fiatal volt még, gyenge és ta­pasztalatlan. Játékoskedves volt s nsem ok nélkül félt az öregebbektől. 3 éles foguk néhány nyomát már vi­selte a testén. Sokszor félt től­ük és­­gyűlölte őket, mert gyenge volt és az erősebbek felfalták előle a zsák­m­ányt. Néha szembefordultak egymással , ilyenkor begörbített háttal, mély h­orkantásokkal mutatták fogaikat egymásnak. Felborzolt szőrük mu­tatta harci kedvüket s gonoszpil­lantású szemük alattomosan kereste ellenfelük könnyebben sebezhető részét. Időnként egymásnak estek s átt hosszú tépőfogak mélyen vésőd­tek a gyengébbik ösztövér húsába. A vér izétől még vadabbul tépték egymást s míg körülöttük porzott a száraz hó, egymásnak feszülő inuk, mint az acél hajlott és pat­tant, támadóan és védekezően. Ha az üldözött elmenekült a falka támadása elől, a kölyök, am­ely némi távolságra sompolygott­­ a m­arakodóktól, maga is utána isz­kolt, elfutva az üldöző falka elől. Az erdő volt mindig a menedék­hely, amikor menekülnie kellett. •Gyors futó volt s futott is, ahogy c­sak birt, mert a nyomába rohanok alig voltak tőle pár méternyire. J Könnyű, karcsú teste elnyúlva sik­lott előre, oly könnyen, mint ahogy ti levegőben elröppenő madár ár­­nyéka elsuhan a földön, ha süt­­a nap. Jó ideje futott s egyszer hátra­nézve látta, hogy üldözői elmarad­tak mögötte. Vidám hangulat fogta el, de nem lassított, friss erőt érzett­­izmaiban, amit a hátul loholok el­,m­aradása még fokozott s amikor egy idő múlva megint hátranézett, látta, hogy egy sem követi már. •Megunták, vagy talán egy nyúl •vagy valami más zsákmány került útjukba és az után vetették magu­kat. Pár percnyi figyelés után to­vább ügetett és nem messze a hegy tetejétől, egy jól ismert üregbe osont s mint aki hazatalált, jól­esően elnyújtózott és elaludt. A tavasz, jöttével új élet kezdő­dött a hegyek közt. Ragyogóbb lett a napfény, enyhén meleg a levegő. A kölyök kibújt az odúból és lustán elnyúlt a napon. Időnként m­ég megrázta a fák csupasz ágait a csípős télvégi szél, de a nap mind­egyre melegebben hintette be fény­lő sugaraival a hegyeket. A fák ki­pattantották rügyeiket, a bokrok tavaszi fehérbe öltöztek, finom álla­tot lehelve apró­­kelyheikből, amit a langyos áprilisi fuvallat, elkapott és elvegyítve a bozótok alján nyíló százféle virágok illatával, átfutott vele hegyeken-völgyeken. . A madarak füttye, csevegése, Vadgalamb búsulása, ka­kuk kiálto­zása tette színessé a nappalt. Fenn a magasban kiterjesztett szárnyak­kal óriás­sas keringett méltóságos lassúsággal. A sziklák napos olda­lán fürge gyíkok sütkéreztek. A kölyök, amióta elvált a falká­tól, megnőtt, megerősödött. Télen, amikor heteken keresztül nem cskadt más egy-egy elhullott" ma­dárnál vagy éhségtől elgyengült nyúlnál, mogorván járt-kelt a hegy­, háton. De mióta kitavaszodott, éle­lem is jobban került, bundája­­ le­síruult és kifényesedett. Játékos kedvvel vigyázta a magasban kó­válygó sast és­ a bokrokról elszálló madarakat. S ha néha elunta itt magát, leszállt a völgybe, vagy zaj­Kicsi fiam, gyertyánk lángja nemsokára végsőt lobban, az éjszaka egyre jobban, szorosabban ránk teríti álomból szőtt köpenyét. Hajtsd a Tejed az ölembe, hadd meséljek súgva, csendbe a füledbe szép mesét. . . . Meseország vén királya betegségét alig állja, érzi jól, a végórája már közelről int felé. Nagyon súlyos most a gondja: eldönteni ma sem tudja, hogy ki legyen az utódja nagy királyi trónusán. Öccsei tán? Egyik gyönge, másik a borivók gyöngye, aki részegen, dülöngve járogat nap-nap után. A harmadik álnok ember, vérben forgó sötét szemmel parancsolgat, senki nem mer szót emelni ellene. Szól a király: Nehéz lépés, egy se okos, egy se békés, országomnak egy derék és szelíd király kellene. — S hogy szakállát simogatva bús beszédét mondogatja, csikordul a vár lakatja és egy törpe áll elé. Előbb illőn köszöntötte a királyt, majd ott előtte útja célját is felfedte, a hangja, mint a gyermeké: Gépbe beülni, földre repülni, magadban e pillanatban messzi útra leélni. Majd a dolgok útja: leszállni az útra, faluvégen egyenesen bemenni kunyhóba. Ne szólj, ne kiabálj, kunyhóba' megállj, ki először majd előjön, az lesz a király! Felderült a király arca és hangzott már gyors parancsa: „Legjobb gépem idehajtsa!" és azonnal fel is ü­lt, és egy szelíd szélnek szárnyán, percek múltát meg sem várván, törpe szava szerint árván, egymagában tovaszállt. És a király sebes gépén átúszva az egek kékjén a falura s házra békén, hamarosan rátalált és belépvén a kunyhóba törpe szava szerint szóra nem nyit ajkat. Gyöngyöt szórva az ablakok üvegén nyilával a nap bebámul s odabenn is egyre ámul a kemence e csodátul meg a polcon az edény: Csillagfényű díszruhában egy igazi nagy király van szegényem­ber kunyhójában, — ez se történt még soha! S még ebben a pillanatban korhadt kapu sarka pattan, kisült jön és riadtan néz a fényes bácsira, majd megszólal: „Kérem szépen, talán léptekkel át- meg átkutatta az erdőt. És ha alkonyat után meg­térve, leült az üreg bejáratához, ta­lán az egyedüllét okozta mélabú, vagy ki tudja milyen sejtelmek re­megtek át idegein. Fölnézett a hold fénylő sarlójára, keskeny orrát a sötétségbe fúrva, elnyújtott voní­tása belesírt a hegyek csendessé­gébe. Moldován Anna szép játékot odahagyni, hogy a gonosz és hitetlen hajcsároktól vért serkentő ostorukat elvegye? Hallod, fiam, sírva kérdem: holdsugaras hideg éjben, ha éjfélt is itt az óra. Hívő szóra, síró szóra a kis király elm­egy-e? „Elmegy, anyám, biztosan." Kicsi fiam, gyertyánk lángja épp e percben végsőt lobbant, betakart már minket roppant szárnyával az éjszaka. Csönd van kinn is már, csak néh­a hallik, amint egy-egy léha madár ablakunkba koppant,­­ halkul már a szél szava. De lásd, nyugtom adusig nincsen, míg nem­ tudom: pompán, kincsen és mi csak kell szemnek, szájnak, megvették-e a királynak gyermektiszta kis szivét? „Nem, nem, anyám ... ak­in tehették?"* Feledte-e, hogy nem régen ő maga is még szegényen kunyhóbici élt, sokat fázott s hogy az apja könnytől ázott, vérrel szerzett, bús kenyerét mily éhesen, mohón ette? „Nem, nem, anyám... nem tehett«..** Kicsi fiam, drága lelkem, lásd, két szemem könnyel telten, büszkén csillog most feléd. S már alszol is, angyalom, mesém holnap folytatom, látom, könnyű csónakon járod Álom tengerét. Lágy hullámon csónak lebben, csöndben, egyre sebesebben suhan tova, szívig ható titokzatos muzsikaszó hallatszik ott csodaszépen, színes felhő jár az égen. Kicsi fiam, szívem vére, nem tudom, hogy utólér-e szellők szárnyán a szavam, de bevallom, szinte félek, s nem hallod bár, hadd beszéljek, m­oly ijesztő ez az élet, annyi réme, árnya van. Most bevallom sírva, súgva: nemcsak Álnok népe zúgja éjszakánként gyászdalát — e földön is hány galád ember él s e féltekén is kínlódik hány szegény! No de sebaj, szinte látom, — aludj, kicsi gyöngyvirágom! — aranyszélű bárányfelhőn a kis király egyszer eljön hozzánk is és igazságot téve teremt új világot, milyet senki még nem látott, amely szép lesz és örök. „Anyám ... anyám ... eljövök .. Zsigmond Ede édesapám más vidéken arat mostan, s anyám éppen mossa parton a ruhát." Az agg király nézi szótlan, boldogan és meghatottan, s két szemében máris ott van a könny, mit csak öröm ád. Két hét múlva Meseország lakosait összehívják, minden kézben piros virág, minden arcon víg öröm. A sokaság diadallal vigad három éjjel-nappal, ifjú királyt kedves dallal, vidám szívvel üdvözöl. Koronázás után másnap temetőben mély sírt ásnak, vén testet az elmúlásnak adta át az agg király. S bár örü­ltek már az ú­j­n­a­k, az emberek feljajdulnak, és őszinte könnyek hullnak, a jó ember halála fáj. Összeül a nép tanácsa, eldönteni most kívánja, hogy a gyerekkirály gyámja, amíg felnő, ki legyen? Ám egyszerre fegyver csörren, döngő hangú ágyú dörren, fegyverekkel és időben gonosz Álnok megjelen, pénzen szerzett rabló népe élén gúnyos arccal lép be a terembe, ronda képe kéjelegve mosolyog. A tanácsot foglyul ejti s kacagva zeng hangja: „Ej, ti vén bolondok, no, ki sejti, hogy s mint lesz majd e dolog. Egyik kátyája gyönge, gyáva, másik csak a bort kívánja, így tehát a király gyámja, kihirdetem, én vagyok! Parancsom szent. Kegyetlenül megölöm, ki ellenszegül,­­ majd megtudja, hogy ott felül élnek-e még angyalok." Meseország árva népén Álnok már az úr. A békén töltött évek szép emlékén győz az átkozott jelen. Diadalt ül most a gazság. Sirban fekszik az igazság, tilos az is, hogy sirassák és a kin már végtelen. A kis király ezt nem bánja? Tűri szótlan? Gonosz gyámja tett róla, a nép sirámja el ne jusson fülébe. Építtetett egy nagy házat, bele szobát háromszázat, szép játékkal mindahányat felszerelte bövibe. Mindegyikben egy-egy asszony, hogy meséből ki ne fogyjon a kis király, jól mulasson, nem gondolván semmire ... ...S lásd, most síró szóval kérdem, mert a sírás torkom rágja, Meseország kis királya meghallja-e népe régen fel-feltörő szózatát? S ha meghallja,­­ lesz-e kedve, csoda várát elfeledve, pónilovat, mesét s annyi NÉPMESE NÉPSZAVA 1938 április 7. csatorb­ E1 A­­ — Táplálkozás. — Lali, van már #sta­a kenyereden. — Nem, anyukám, a kenyeremen még csak lyukak vannak. — Nem baj, a sajtkukacok is lyuka­­kat esznek és mégis megélnek. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!

Next