Népszava, 1938. április (66. évfolyam, 73–97. sz.)
1938-04-09 / 81. szám
8. oldal A FARKASOK hegyoldalán, ott, ahová az erdők fáinak árnyéka már nem ér el, farkasok suhantak ide-oda a fehér havon. Lépteik nem ütöttek zajt sehogy egymás nyomában köröztek, azért inkább árnyékoknak, mint élőlényeknek látszottak. Amikor a falka békésen vadászott, a kölyök hancúrozva velük tartott, de amikor marakodtak, sebesen elillant és távolról nézte adulakodást. Nem szerette a harcot, mert fiatal volt még, gyenge és tapasztalatlan. Játékoskedves volt s nsem ok nélkül félt az öregebbektől. 3 éles foguk néhány nyomát már viselte a testén. Sokszor félt tőlük ésgyűlölte őket, mert gyenge volt és az erősebbek felfalták előle a zsákmányt. Néha szembefordultak egymással , ilyenkor begörbített háttal, mély horkantásokkal mutatták fogaikat egymásnak. Felborzolt szőrük mutatta harci kedvüket s gonoszpillantású szemük alattomosan kereste ellenfelük könnyebben sebezhető részét. Időnként egymásnak estek s átt hosszú tépőfogak mélyen vésődtek a gyengébbik ösztövér húsába. A vér izétől még vadabbul tépték egymást s míg körülöttük porzott a száraz hó, egymásnak feszülő inuk, mint az acél hajlott és pattant, támadóan és védekezően. Ha az üldözött elmenekült a falka támadása elől, a kölyök, amely némi távolságra sompolygott a marakodóktól, maga is utána iszkolt, elfutva az üldöző falka elől. Az erdő volt mindig a menedékhely, amikor menekülnie kellett. •Gyors futó volt s futott is, ahogy csak birt, mert a nyomába rohanok alig voltak tőle pár méternyire. J Könnyű, karcsú teste elnyúlva siklott előre, oly könnyen, mint ahogy ti levegőben elröppenő madár árnyéka elsuhan a földön, ha süta nap. Jó ideje futott s egyszer hátranézve látta, hogy üldözői elmaradtak mögötte. Vidám hangulat fogta el, de nem lassított, friss erőt érzettizmaiban, amit a hátul loholok el,maradása még fokozott s amikor egy idő múlva megint hátranézett, látta, hogy egy sem követi már. •Megunták, vagy talán egy nyúl •vagy valami más zsákmány került útjukba és az után vetették magukat. Pár percnyi figyelés után tovább ügetett és nem messze a hegy tetejétől, egy jól ismert üregbe osont s mint aki hazatalált, jólesően elnyújtózott és elaludt. A tavasz, jöttével új élet kezdődött a hegyek közt. Ragyogóbb lett a napfény, enyhén meleg a levegő. A kölyök kibújt az odúból és lustán elnyúlt a napon. Időnként még megrázta a fák csupasz ágait a csípős télvégi szél, de a nap mindegyre melegebben hintette be fénylő sugaraival a hegyeket. A fák kipattantották rügyeiket, a bokrok tavaszi fehérbe öltöztek, finom állatot lehelve aprókelyheikből, amit a langyos áprilisi fuvallat, elkapott és elvegyítve a bozótok alján nyíló százféle virágok illatával, átfutott vele hegyeken-völgyeken. . A madarak füttye, csevegése, Vadgalamb búsulása, kakuk kiáltozása tette színessé a nappalt. Fenn a magasban kiterjesztett szárnyakkal óriássas keringett méltóságos lassúsággal. A sziklák napos oldalán fürge gyíkok sütkéreztek. A kölyök, amióta elvált a falkától, megnőtt, megerősödött. Télen, amikor heteken keresztül nem cskadt más egy-egy elhullott" madárnál vagy éhségtől elgyengült nyúlnál, mogorván járt-kelt a hegy, háton. De mióta kitavaszodott, élelem is jobban került, bundája lesíruult és kifényesedett. Játékos kedvvel vigyázta a magasban kóválygó sast és a bokrokról elszálló madarakat. S ha néha elunta itt magát, leszállt a völgybe, vagy zajKicsi fiam, gyertyánk lángja nemsokára végsőt lobban, az éjszaka egyre jobban, szorosabban ránk teríti álomból szőtt köpenyét. Hajtsd a Tejed az ölembe, hadd meséljek súgva, csendbe a füledbe szép mesét. . . . Meseország vén királya betegségét alig állja, érzi jól, a végórája már közelről int felé. Nagyon súlyos most a gondja: eldönteni ma sem tudja, hogy ki legyen az utódja nagy királyi trónusán. Öccsei tán? Egyik gyönge, másik a borivók gyöngye, aki részegen, dülöngve járogat nap-nap után. A harmadik álnok ember, vérben forgó sötét szemmel parancsolgat, senki nem mer szót emelni ellene. Szól a király: Nehéz lépés, egy se okos, egy se békés, országomnak egy derék és szelíd király kellene. — S hogy szakállát simogatva bús beszédét mondogatja, csikordul a vár lakatja és egy törpe áll elé. Előbb illőn köszöntötte a királyt, majd ott előtte útja célját is felfedte, a hangja, mint a gyermeké: Gépbe beülni, földre repülni, magadban e pillanatban messzi útra leélni. Majd a dolgok útja: leszállni az útra, faluvégen egyenesen bemenni kunyhóba. Ne szólj, ne kiabálj, kunyhóba' megállj, ki először majd előjön, az lesz a király! Felderült a király arca és hangzott már gyors parancsa: „Legjobb gépem idehajtsa!" és azonnal fel is ült, és egy szelíd szélnek szárnyán, percek múltát meg sem várván, törpe szava szerint árván, egymagában tovaszállt. És a király sebes gépén átúszva az egek kékjén a falura s házra békén, hamarosan rátalált és belépvén a kunyhóba törpe szava szerint szóra nem nyit ajkat. Gyöngyöt szórva az ablakok üvegén nyilával a nap bebámul s odabenn is egyre ámul a kemence e csodátul meg a polcon az edény: Csillagfényű díszruhában egy igazi nagy király van szegényember kunyhójában, — ez se történt még soha! S még ebben a pillanatban korhadt kapu sarka pattan, kisült jön és riadtan néz a fényes bácsira, majd megszólal: „Kérem szépen, talán léptekkel át- meg átkutatta az erdőt. És ha alkonyat után megtérve, leült az üreg bejáratához, talán az egyedüllét okozta mélabú, vagy ki tudja milyen sejtelmek remegtek át idegein. Fölnézett a hold fénylő sarlójára, keskeny orrát a sötétségbe fúrva, elnyújtott vonítása belesírt a hegyek csendességébe. Moldován Anna szép játékot odahagyni, hogy a gonosz és hitetlen hajcsároktól vért serkentő ostorukat elvegye? Hallod, fiam, sírva kérdem: holdsugaras hideg éjben, ha éjfélt is itt az óra. Hívő szóra, síró szóra a kis király elmegy-e? „Elmegy, anyám, biztosan." Kicsi fiam, gyertyánk lángja épp e percben végsőt lobbant, betakart már minket roppant szárnyával az éjszaka. Csönd van kinn is már, csak néha hallik, amint egy-egy léha madár ablakunkba koppant, halkul már a szél szava. De lásd, nyugtom adusig nincsen, míg nem tudom: pompán, kincsen és mi csak kell szemnek, szájnak, megvették-e a királynak gyermektiszta kis szivét? „Nem, nem, anyám ... akin tehették?"* Feledte-e, hogy nem régen ő maga is még szegényen kunyhóbici élt, sokat fázott s hogy az apja könnytől ázott, vérrel szerzett, bús kenyerét mily éhesen, mohón ette? „Nem, nem, anyám... nem tehett«..** Kicsi fiam, drága lelkem, lásd, két szemem könnyel telten, büszkén csillog most feléd. S már alszol is, angyalom, mesém holnap folytatom, látom, könnyű csónakon járod Álom tengerét. Lágy hullámon csónak lebben, csöndben, egyre sebesebben suhan tova, szívig ható titokzatos muzsikaszó hallatszik ott csodaszépen, színes felhő jár az égen. Kicsi fiam, szívem vére, nem tudom, hogy utólér-e szellők szárnyán a szavam, de bevallom, szinte félek, s nem hallod bár, hadd beszéljek, moly ijesztő ez az élet, annyi réme, árnya van. Most bevallom sírva, súgva: nemcsak Álnok népe zúgja éjszakánként gyászdalát — e földön is hány galád ember él s e féltekén is kínlódik hány szegény! No de sebaj, szinte látom, — aludj, kicsi gyöngyvirágom! — aranyszélű bárányfelhőn a kis király egyszer eljön hozzánk is és igazságot téve teremt új világot, milyet senki még nem látott, amely szép lesz és örök. „Anyám ... anyám ... eljövök .. Zsigmond Ede édesapám más vidéken arat mostan, s anyám éppen mossa parton a ruhát." Az agg király nézi szótlan, boldogan és meghatottan, s két szemében máris ott van a könny, mit csak öröm ád. Két hét múlva Meseország lakosait összehívják, minden kézben piros virág, minden arcon víg öröm. A sokaság diadallal vigad három éjjel-nappal, ifjú királyt kedves dallal, vidám szívvel üdvözöl. Koronázás után másnap temetőben mély sírt ásnak, vén testet az elmúlásnak adta át az agg király. S bár örültek már az újnak, az emberek feljajdulnak, és őszinte könnyek hullnak, a jó ember halála fáj. Összeül a nép tanácsa, eldönteni most kívánja, hogy a gyerekkirály gyámja, amíg felnő, ki legyen? Ám egyszerre fegyver csörren, döngő hangú ágyú dörren, fegyverekkel és időben gonosz Álnok megjelen, pénzen szerzett rabló népe élén gúnyos arccal lép be a terembe, ronda képe kéjelegve mosolyog. A tanácsot foglyul ejti s kacagva zeng hangja: „Ej, ti vén bolondok, no, ki sejti, hogy s mint lesz majd e dolog. Egyik kátyája gyönge, gyáva, másik csak a bort kívánja, így tehát a király gyámja, kihirdetem, én vagyok! Parancsom szent. Kegyetlenül megölöm, ki ellenszegül, majd megtudja, hogy ott felül élnek-e még angyalok." Meseország árva népén Álnok már az úr. A békén töltött évek szép emlékén győz az átkozott jelen. Diadalt ül most a gazság. Sirban fekszik az igazság, tilos az is, hogy sirassák és a kin már végtelen. A kis király ezt nem bánja? Tűri szótlan? Gonosz gyámja tett róla, a nép sirámja el ne jusson fülébe. Építtetett egy nagy házat, bele szobát háromszázat, szép játékkal mindahányat felszerelte bövibe. Mindegyikben egy-egy asszony, hogy meséből ki ne fogyjon a kis király, jól mulasson, nem gondolván semmire ... ...S lásd, most síró szóval kérdem, mert a sírás torkom rágja, Meseország kis királya meghallja-e népe régen fel-feltörő szózatát? S ha meghallja, lesz-e kedve, csoda várát elfeledve, pónilovat, mesét s annyi NÉPMESE NÉPSZAVA 1938 április 7. csatorb E1 A — Táplálkozás. — Lali, van már #staa kenyereden. — Nem, anyukám, a kenyeremen még csak lyukak vannak. — Nem baj, a sajtkukacok is lyukakat esznek és mégis megélnek. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!