Népszava, 1938. november (66. évfolyam, 248–273. sz.)
1938-11-06 / 253. szám
18. oldal NÉPSZAVA 1938 november 6. vasárnap A HALHATATLAN TŰZ írta: FÖLDES MIHÁLY Fut az ember. Tágas mezőkön lohol. Mély szakadékokban settenkedik, komor erdőkben szimatol új veszedelmeket. Nincs tüze. Rettentő vadak kergetik. Eső veri, fázik. Áthatolhatatlan sötétség terül rá, nem lát. Dermedt tagokkal sony társaival nyirkos barlangokban. Gyökereket rág. Elhullott apró vadak húsát zabálja. Keserű, embertelen sors az ember sorsa tűz nélkül. Pedig az Olimposzon lobog a tűz és a fény is ragyog. Jóllakott, hatalmas istenek fürödnek a világosságban. Alakra ösztönre, vágyra olyanok, mint az ember. De a létezés magaslatában, a tűz és a fény mellett önzőkké váltak. Szégyenlik az emberekhez való hasonlatosságukat. Feledni akarják a test azonosságát és lusta gyönyörrel pazarolják a tüzet meg a világosságot. Hiába jajong odalent a didergők kórusa: — Adjatok tüzet! Adjatok tüzet! Három hatalmas titán uralkodik az összes istenek felett: Zeusz, az Idő és Prométheusz. Mosolyogva szemlélik az istennők táncát a sugárzó, tiszta kékségben. Kecsesen lejtenek a gráciák. Sülthúst esznek, mézízű aranybort isznak, illatos máglyák mellett melegszenek. Szép az élet, kár lenne meghallani a fajt. Hiába üvölt az ember: — Adjatok tüzet! Adjatok tüzet! A gyötrődő anyag azonban megszüli az eszmét Fölröppen a sárból az Olimpuszra és keresi az alkotó energiát. Prométheuszban megrezdül valami: — Lehetek-e én boldog, ha más boldogtalan? Örülhetek-e én a világosságnak, ha alakom másai sötétben sínylődnek? Tüzet kellene adnunk az embereknek, mert hasonlítanak reánk és mert jóra, szépre, nemesre képesek ők is. Hallatlan magasságokba törhetnének föl, ha lenne tüzük, míg nélküle biztosan elpusztulnak. Az eszme sárból jött Zeusz elutasítja: — A tűz csak a miénk! — mondja haragosan. — A fényhez csak nekünk van jogunk! Lehetnénk-e továbbra is megcsodált istenek, ha lemondanánk kiváltságainkról? ! — Miért ne? — szól Prométheusz tüzesen. — Nagyok között kell nagynak lenni, ez az igazi nagyság. Tüzet adok tehát az embereknek! Zeusz szeme dühösen villogott: — Vigyázz, Prometheusz! Ha tüzet merészelsz adni alakunk hitvány másainak, odaláncoltatlak a szkütida pusztaság szikláihoz. Nappal szörnyű hőség kínoz majd, éjjel velőt fagyasztó hideg gyötör. Pusztai farkasok tépik a gyomrodat, falánk keselyűk vájják a szemed. Időtlen időkre mérem reád ezt a szenvedést és nem szabadíthat föl rabságodból soha senki. Még a Hála sem, ami mostantól kezdve nincs! Új hasábokat dobtak a tűzre, néhány pillanatra elhomályosult a fény. Csak Prométheusz szeme ragyogott egyre derűsebben. — És én mégis megteszem! — mondta eltökélten. — Ne tedd! — surrast hozzá a legédesebb grácia. — Ha szembeszáll asz Zeusz akaratával, elveszítesz engem. Emlékezz termékeny csókjainkra: az ajkam most is fűszeres. Zene a hangom, ritmus az ölelésem, boldogság az odaadásom. De odalent egyre sírtak: — Adjatok tüzet! Adjatok tüzet! Prometiheusz látta és hallotta t őket — Tudod-e mi az igazi boldogság? — szólt kedveséhez. — Van-e nagyobb isteni tett, mint fényt szórni a sötétbe, elégedetté tenni az elégedetlent és naggyá a kicsinyt? Én mindezt megtehetem, csak tüzet kell levinnem a tűzteleneknek! És hiába esett a grácia , Prométheusz fölmarkolta a legszebb lángot Azután lelkesen, föltarthatatlanul szaladt vele az emberek közé. Tébolyító örömmel fogadták. Máglyák lobbantak föl itt is, ott is. A tűz nyomán új világ kerekedett: főtt étel, égetett agyag, kohászat, karcsú oszlopok, elégedetten sugárzó városok. Az eszme visszaköltözött a változó anyagba. Csillogott a bronzban, keményen csengett a vasban, büszkén talpraállt az Akropolisz nemes formáiban. Terjedni, növekedni kezdett a végtelenbe.. . Ámde Prométheuszt az Erő és a Kényszer, Zeusz hűséges szolgái sziklához láncolták a szkütha pusztaságban. Zeusz hatalmas, Zeusz nem tűr ellentmondást Zeusz boszszúra vágyik. — Ahová Prométheuszt zártam — kiáltott bőszen —: sötét legyen ott az ég! Szellő se járjon arra, hármat se hulljon! Nappal forrjanak föl a sziklák, éjjel fagyjanak meg a homokszemek! Viperák sziszegjenek a bűnös füle mellett, farkasok tépjék a húsát és keselyük vájják a szemét Így legyen mindörökre. . Jött az éj. Prométheusz remegett a hidegben. Sakálok vihogtak körülötte: — Nini, a bukott isten! Jött a nappal. Prométheusz őrjöngött a hőségben. Viperák sziszegtek a fülébe: — Bolond, hát nem jobb volt gondtalanul szeretkezni az Olimpuszon? A farkasok tépni kezdték a gyomrát: — No, tűzhozó, érzed-e most tagjaidban a tüzet? Keselyűk repültek a fejére és csőrükkel a szemébe vájtak: — No, fényhozó, jó-e az örök sötét? A titán tehetetlenül rázta a láncát. Láz gyötörte. Nyelve odatapadt szájpadlásához. Verejték csűrj áltott folgott a homlokán és nem enyhítette — Akkor én újra lehoznám neka szellő kínjait Itek a tüzet! MimmnMmiimwimiMiimim^ — Emberek! — üvöltötte megrázó hangon. — Emberek, én vagyok itt, Prometheusz, a tűzhozó! Vegyetek észre most, jöjjetek ide hozzám, adjatok vizet, hűsítsétek a homlokom! ... Nem ment oda hozzá senki. Az emberek aranyat olvasztottak, finom edényeket készítettek, cserzett bőrökön nyugodtak és nektárt ittak zeneszó mellett — Nincs időnk bajlódni a bűnösökkel... Prométheusz sírt: — Cserbenhagytok engem, Prométheuszt, a tűzhozót, aki a legnagyobb jót tettem veletek? Engem, aki isten voltam, bőségben éltem és megszántam nyomorúságtokat? Hát nincs közöttetek senki, aki most engem szánna meg? Nem szánta meg senki. Nem értek rá szánakozni. Új bányákat nyitottak meg, új palotákat építettek. Mindenki a gazdagság után szaladt mindenki boldog akart lenni. Prométheusz könnyei lassan elapadtak. — Vájjon szabad-e panaszkodnom? — kérdezte önmagát — Szabad-e szánalmat koldulnom a szánandóktól? Nem az történik-e velem, amit magam akartam? És jogos-e jutalmat kérnem a tettért, amikor a tett maga a jutalom? Ó, emberek, önzők vagytok, hálátlanok és parányiak ... _ Szemgödrében ismét könnyek jelentek meg és lassan aláperegtek meggyötört arcán. — Sajnállak benneteket a kicsiségtekért. Sajnállak benneteket a hálátlanságtok miatt is. Ó, milyen borzalmassá tettétek perceimet. De ha most én újra szabad lennék 0 ha nektek megint nem lenne tűzetek, akkor én... Vájjon mit tennék veletek? Halhatatlan láng gyúlt föl a szívében. Megfeledkezett minden gyötrelméről és boldogan, ujjongva ki-jól „stimmel", hogy a gondolkozva olvasó szükségképpen kételkedik. Az természetes, hogy az író hősével érez együtt. Ferenc Ferdinánd mondvacsinált harcainak jelentőségét azonban Winder még eltúlozza. Nemcsak azt tudjuk hogy Ferenc Ferdinánd azt képzelte, hogy a magyarok túlságosan hatalmasok a Habsburg-monarchiában, hanem Winder mindezt így is láttatja. A politikai dilettantizmusnak azokat a kísérleteit amelyek Ferenc Ferdinánd trónörökösi tevékenységét kísérték, ismét magától értetődően túlzottan nagyra értékeli. De a trónörökös politikájának igazi nagy ellenerőit, a nemzeti és szociális akaratok torlódását csak kezdetleges eszközökkel tudja felsorakoztatni. Általában ez a kezdetlegesség mindig mutatkozik amint a szerző elhagyja az egyéni lélektannak kétségtelenül érdekes és a regény szempontjából ilyen formában döntő területét. De a regény sikerét biztosítja, hogy mindvégig feszültségben tartja az olvasót, aki Ferenc Ferdinándban ha nem is rendkívüli embert, de legalább is rendkívüli szerepű embert ismer meg. És legfőképpen a Habsburg-birodalom öszszeomlásának drámáját új oldaláról látjuk. Itt is, ott is érezzük, hogy ahol lehetett volna még sok mindent megmenteni, de a végzet vaksággal és előítéletekkel verte meg azokat akiket eszközül használt föl. Balla Antal ártétkes bevezető tanulmánya és a kötethez kapcsolt életrajzi összefoglalás a kor szereplőiről értékes történelmi útmutatóvá avatja a könyvet A fordítás Gárdos P. Sándor hibátlan munkája. (ákos) -¡ • t -DaiTiO «: Ferenc Ferdinánd élethalálharcai A történeti regények már szinte ijesztő áradásával nem lehet szembeszállni. A kor szükséglete úgy látszik OS EL műfajnak vannak előnyei is a hátrányok mellett. Ezek a mostani történeti regények afféle történelempótlók, a szigorú és végig tudományos életrajzokat, az adatokat és hivatkozásokat a szürke mémoirokat és a hivatalos aktákat gondosan megkerülik, de értékük mégis attól függ, hogy ebből a reális anyagból mennyit merítenek és miképpen dolgozzák föl. Ludwig Winder hatalmas Dantekiadású életrajzi regénye: „A trónörökös" két jókora kötetben dolgozza föl Ferenc Ferdinánd életét és küzdelmeit És Winder mindenképpen igyekszik anyagán úrrá lenni, nem indul egyetlen vezető után, hanem mindent fölhasznál, ami a keze ügyébe kerül: visszaemlékezést államokmányt pletykát és gondos, száraz életrajzi vázlatokat. De legtöbbet mégis az intuícióból merít, az írói megérzésből." És itt kezd az olvasó kételkedni a könyv hitelességében. Pedig éppen ez a megérzés és megértetés a könyv ereje és az olvasótömegek számára bizonyára ez avatja majd tényleg regénnyé, amelynek a fordulatait éppen olyan izgalommal lehet figyelni, mint akármilyen képzelt emberek költé szőtt regény fejezeteit. Sőt, Winder mesterien érezteti, anélkül, hogy ezt durván kimondaná és nyílt célzásokkal tenné művészietlenné, hogy Ferenc Ferdinánd egész életsorsa, a katonaiskolától a szerelemig, a politikai barátkozásaiktól a végzetes 1914-es út véletleneinek különös halmazatáig minden részletében az európai történelem számára is döntő jelentőségűvé vált. Ferenc Ferdinánd életének fordulatai a legerőteljesebben hatottak a mi középeurópai világunkban a péklegény és a hivatalnok, a legeldugottabb faluban élő földműves és a nagyvárosi dáma életére. Ahogy Winder ezt az életet kibontja a modern léleklátás eszközeivel, az iskolapéldája az írói ügyességnek. Fölhasználja azt a ma már elengedhetetlen szempontot, hogy az átöröklés módszereivel kutassa Ferenc Ferdinánd lelkiségének alapvető vonásait. Ennek a léleknek elemi tulajdonsága a küzdelem volt: mindig megtalálta, hol lehet érzéseivel vagy akaratával úgy megfeszülni, hogy állandó izgalmi állapotban legyen. Winder az elődükből, a testalkatból és a gyermeki élményekből vezeti le, hogy miképpen vált Ferenc Ferdinánd örökös kisebbségi érzéssel küszködő emberré, aki mindig és mindenhol fejjel a falnak szaladt Vetélkedése a könnyűvérű Ottóval, szép és gátlásmentes öccsével, viaskodása a rangon aluli asszonyért, viaskodása magyarokkal, akiknek a „monarchiában elfoglalt uralmi helyzetét" veszedelmesnek tartotta. Kínos várakozása a szívós Ferenc József halálára, politikai viaskodása a monarchia létéért a trónörökös árnyékszerepében. Ez mind a kisebbségi érzés eredménye. Olyan simánés egyszerűen vezet le Winder mindent, ez a beleóriás olyan Motozz , Uutass... Hiába állsz az uccasarkon bamba pofával, a füled tövét vakarva, így magától, e világ titka sohse tárul puha színekben ebbed. Bármerre lépsz is: négy fal őriz, kulcslyuk, kilincs, se hány lakat! de légy bölcsebb, mint apád borja s a vélt veszélytől vonakodva ne kerüld ki e falakat. A fal csak fáj s nem dönthetetlen, míg ifjúi kíváncsiság ostromolja vad lendülettel. S ha nekiszaladsz is fejeddel, csak edződik a koponyád. Törj ki közönyöd börtönéből s a ködbehajló messzi ég selymét szívedre göngyölitve fejeljen ki látköröd íve felett a tágas messziség. Nézz meg jól mindent, mint a gyerne meneküljön egy fiók ímnek, se fontoskodó ujjaidnak hevétől, kaput, ím, így nyitnak eléd tündérek és manók. Szakítsd szivébe a világnak kegyetlenül körmeid. Bámulj a paraszt levesébe s háborodj fel, hogy sok száz éve levesre is alig telik, motozd, kutasd, ha kell, a vérben, ha kell, szereted köldökén, az élet titkát, nem kímélve még a csecsemő csöpp szívét se, ha benne csillan fel a fény. Be gyönyörű is szertehulló atomok közül kenyeret varázsolni üres kezekbe s egy kis húst is a híg levesbe, de gyönyörű is, emberek. Rombolj hát... kandi füvek zöldjét melengetve szíved alatt. Mert, izekre tépve a régit, csak az rombolhat, aki épít, helyébe egy jobb másikat. Berkó Sándor [Losonci