Népszava, 1939. május (67. évfolyam, 79–101. sz.)
1939-05-07 / 83. szám
ZSUZSIKA ALMA agyon szegények _s voltak Zsuzsika szülei. Nem sok örömet tudtak neki szerezni és ha nem hívták volna be játszani a szomszédok kis Évikéjéhez, talán sohase lett volna a kezében haiasbaba. Zsuzsika szülei voltak a vidék. Rendes, tiszta emberek és Zsuzsikát is mindig tisztán, csinosan öltöztették. De szép kisleány is volt ám! A haja aranyszőke gyűrűkben hullámzott bájos kis kerek arca körül, szeme meg olyan kék volt, akárcsak a ragyogó mennybolt. Reggel, alighogy kidörzsölte szeméből az álmot, már hívták is a szomszédokhoz. Azok voltak a legboldogabbak órái, amelyeket kisjbarátnéjánál, Évikénél tölthetett. Bámulta azokat a különös állatokat, amelyeket Évike játékai között látott. Milyen hosszú nyaka van annak a „ló"-nak! Azt mondják, hogy zsiráf a neve! Azon tűnődik Zsuzsika, hogy éri el az ennivalót a földről, amikor oly magasan van a feje! A másik ,,ló" Pedig milyen divatos csíkos ruhát hord. Azt úgy hívják: zebra. Kis libák, kis kacsák, halak, kutyusok, cicák, mindenféle állatok a játékállatkertben. Éviké is nagyon szerette játszópajtását, alig is tudott megválni tőle. Zsuzsika is szívesen volt Évikénél, ahol együtt játszhatott a hajasbabával. Zsuzsikának egyetlen vágya egy hajasbaba volt. Olyan, mint Évikéé. És egyszer csak teljesült Zsuzsikavágya. Évike anyukája ajándékozott neki húsvétra egy hajasbabát. Éppen olyan volt, mint ő maga, kék a szeme és szőke a haja. Jaj, ne boldog is volt Zsuzsika! Este, amikor anyuka lefektette, alig tudta lehunyni szemét a nagy örömtől. Egyre forgolódott ágyacskájában. Egyszerre aztán látta, hogy kinyílt a doboz teteje és kilépett belőle Évi baba. Odajött ágyához és megszólalt: — Szervusz, Zsuzsikám! Mennyire örülök, hogy itt vagyok nálad! Te is örülsz nekem? Tudod mit, úgysem alszol, gyere, sétáljunk egyet! Zsuzsika örömmel lépett ki az ágyból, felöltözködött, kézenfogták egymást és elindultak. Minden ember megnézte őket és utánuk fordult mert olyanok voltak egymás mellett ballagva, mint két ikertestvér. Zsuzsika minden kirakat előtt meg akart állni. Tele voltak a kirakatok nyuszikkal és pirostojásokkal, de Évi baba nem engedte: — Ne törődj ezekkel! Ahová én viszlek, ott sokkal, de sokkal szebbet láthatsz! Hát amint mennek, mendegélnek, messze a városon túl, egyszer csak vakító fény kápráztatja el szemét. Gyönyörű rétet lát, ahová keskeny aranyhídon lehet eljutni. Csak egyenként haladhattak rajta. Elől Évi baba, utána Zsuzsika. A híd alatt patak csörgedezik. Zsuzsika szeretne megállni, hogy gyönyörködjék, miként úszkál a kacsamama és egy csomó kis kacsa, libamama gyönyörű, sok apró sárga libuskával. Ezek mind hangosan üdvözölték őket, de most nincs idejük, majd visszafelé! Zsuzsikának az ámulattól nyitva maradt a szája. A rét tele csodálatos virágokkal, amelyeknek illatától terhes a levegő. Ott egy óriási nyuszi ül, hatalmas tojásokon. Minden tojás más, szebbnél-szebb színűk. A tojások tele csokoládéval. — Vedd el magadnak a legszebbet! — szólt a nyuszi. — Hát szabad? — kérdezte Zsuzsika boldogan és már nyúlt is az aranyosért; nem, inkább a kéket: jaj, szebb a piros és végül annál maradt... Amott egy egész sereg bárányka. Kergetőznek, mindegyiknek a nyakán színes szalag és egy kis csengő, amely minden mozdulatuknál megszólal. — Válassz magadnak egy kis karikát! — szólt a báránymama és Zsuzsika már emelte is keblére azt, amelyik oly szeretettel dörgölőzött hozzá, szinte felkínálta magát. De nini, ott mi van? Jaj, menjünk oda! A legszebb babák úgy ugrándoznak körbe, mintha „eszterláncot" játszanának. Ők is beállnak a körbe. Barika kerül középre. Majd megszólalt a babák serege. ..Vigyél magaddal! Vigyél magaddal!" Vinné is akár mindegyiket, de kicsi karja már nem bírja. Van nyuszi, karika. Legfeljebb egyet vihet. De várjon melyiket? Talán a feketehajút? Nem, inkább az aranyhajút, most már hárman vannak testvérek. Amint körülnéz, meglátja, hogy egy elkerített réten sok gyermek sóvárog, fájó szívvel les be és nézi az ő boldogságát. Meg is kérdi a kis tündért, aki eddig kalauzolta: — Miért vannak azok a gyermekek kívül? Miért nem engeded őket is be? — Ó, kisleányom, ők nem jutottak el az álombirodalomba. Máskor majd őket is beengedjük! Zsuzsika elgondolkozott Évi baba pedig megszólalt: — Zsuzsikám, menjünk haza! összeszedték az ajándékokat és hazafelé indultak. Mikor az aranyhídthoz értek, már várták őket a likák, kacsák, halak és a többi vízben úszkáló állatok: — Tőlünk is vigyél libát, kacsát, halat! — kínálják készségesen. De hogyan vigyél keze tele van, de nem akarja megbántani egyiket sem. Lehajol hát, hogy átvegye az ajándékot. Jaj, mi történt ekkor? Amint érte nyúl, kiesik kezéből az egész szerzemény és zsupsz bele a vízbe! Keserves sírásra fakad, vigasztallhatatlanul. A nagy sírásra anyuka is beszalad, éppen a lépcsőket mosta és megkérdi: — Mi bajod, édes kis Zsuzsikám? Miért sírsz ilyen keservesen? Zsuzsika fölébred, álmosan dörzsöli a szemét, majd nagy csodálkozással mereszti nagyra: — Anyukám, hol voltam? Évi balba is belepottyant a vízbe? Csak akkor nyugodott, meg, amikor látta, hogy Évi baba ugyanazon a helyen fekszik, ahova este letette. floszkordi Gizella A MESELO 7 ég most sötétkék selyemlepedő és ezüstszín selyemfonálból vannak ráhímezve csillagok. Lenn a tóban egy másik selyemvarrottas csillag, olyan, akár az ég, középen a hold, nagy, kerek fehér virág, köröskörül kicsi ezüst pöttyök, a csillagok. Az ég és a tó oda-viszsza tükrözi egymást és nem lehet tudni, melyik kezdte előbb. A tó aprókat fodrozik, mintha beléje hulló csillagok vetnének halk csobbanással gyűrűket maguk körül. A tavat és az eget fekete erdőkoszorú szegélyezi és kapcsolja össze. Ma este a tóparton gyülekeznek az erdő lakói,ahogy a vízilakók is hallják a mesét. Muddu, a fiatal medve, Mong fia tart rendet Az erdeiek már mind itt vannak. Csillogó szemekkel bámulnak a tóra, úgy várják barátaik eljövetelét. Herese csuka nagy csobbanással jelzi, hogy itt van és kész türelmesen meghallgatni Mesélő szavait. Általában csak az emberek hiszik, hogy a halak süketek. Pedig azok még a vizen keresztül is jól hallanak. Pontyok suhogtatják a vizet, kicsit félénken, de Hercse ma nem bántja őket, inkább vigyáz, hogy ők is odafigyeljenek. Aztán megjönnek a sügérek, fogasok, harcsák, kacsák, vízi pókok, rákok, békák és teknősbékák, mind kivétel nélkül. Lágyan lélegezve, a tavirózsák is odalibegnek, egész a part széléig érve kört formálnak és a sötét vízisereget halvány rózsaszín derengés öleli körül. Utoljára két hószín hattyú úszik elő, méltóságteljesen, leszegett fejjel, villamosan hasítva a vizet és az éjszakát. Végül megérkezik Mesélő. Sohasem lehet tudni, mikor és honnan jön. Váratlanul terem ott és az állatok egyszer csak azon kapják magukat, hogy édesen simogató szavak ringatják őket, mint a sejtelmes meleg szél. A szívük kicsit összeszorul és ismét kitágul és a szemük megtelik álommal és könnyel. (Most kezdődik a mese, amely minden este más és más, akárcsak az Ezeregyéjszakában.) Egyszer egy kis könnyű cinke szállt a széles tó felett; teste, lelke oly picinyke, édes füttye oly kicsinyke, — nincsen ennél kedvesebb. Partnál potyka nézte búsan, mint repül a cinke el, s pikkelyén és renyhe húsán remegés fut és fölúszván, fönn a tó színén hever. Úgy bámul a messzi kékre, nagy kinyílott halszemével, föl az égre, hol ledérke — cinke röppen, ki fölérve le a másik kékre kémei. * így találkoztak szemükkel potyka és a pici cinke, s egymást véve nagy szemüggyel, óra óra után tűnt el, s nem volt szebb most semmi se. S cinke lenge szárnya libbent, lerepült. A menny helyett potykát járja körül, csippent csöppecskét a vízből. Itten olyan jó és oly remek... Potyka örömkönnyben úszik, szólna ámde nincsen hangja. S cinke a vállára kúszik, ottan szépen elaluszik, — szólal már az est harangja. Alszik az erdő, alszik a tó is. A vadon lakói lejöttek egész a víz széléig és összeölelkezve a békákkal és halakkal, édesen szenderegnek. Mesélő pedig otthagyva őket, elindul; lépése, erdőzsongás és halk vízcsobogás, ami elvegyül az alvók lélegzetével Vető Miklós. Kárpátalja Csodaszép hegyes-völgyes vidékei szereztünk vissza. A magyar sereg havas, hideg időben hódította meg a nagy hegyeket. Kerékpáron és gyalogszerrel mentek olyan hegyóriásokra, amelyekre mások csak sítalpakon jártak eddig. Visszatértek az erdőskárpáti hegyek, a Vereckei szoros — Magyarország közös határt kapott itt Lengyelországgal. Kárpátalján a ruszinok laknak. Faházakban élnek és bizony a nagy hideg teleken sokszor hetekig kint élnek a hegytetőkön. Fát döntenek, éjszakára nagy tüzeket raknak és úgy összekuporodva, mint a hernyók, ülik körül a tüzeket nagy báránybörbekecsekben és így alszanak. A favágás, az erdőirtás fáradságos munka és sok szegény ruszin favágó életét veszti a favágásnál. Óriás, évtizedes szálfákkal vannak tele a ruszin erdők. Télen csak úgy döngenek az erdők a favágók fejszéjétől, a ledöntött fa sokszor maga alá temeti a favágókat s ilyenkor társai lehozzák a halott favágót a völgyekbe. A völgyek tele vannak apró falucskákkal, amelyek messziről olyanok, mintha játékból való házacskákból lennének. A templomoknak hagymaalakú tornyuk van, fából építik és színesre festik őket. A völgyekben síró hangon sivítanak a fűrésztelepek. Óriási fűrészek szempillantás alatt nyisszantják ketté a derékvastagságú fatörzseket. A fűrészgépek tudnak ám vékony deszkalapokat is hasítani a fatörzsekből. Sok fa nem kerül a fűrésztelepre, mert a favágók nyáron a sok szálfát összekötözik a Fekete Tisza partján, a fát ráeresztik a vízre és a hosszú tutajjal megindulnak lefelé a Tiszán. A tutajos ruszinok a tutaj hegyén kis deszkakunyhót ácsolnak maguknak és hetekig, amíg a vízen a tutajuk leér Szegedig, a lábuk nem is ér szárazföldet. Ők megszokták ezt a hosszú víziutat, útközben halat fognak és ott a tutajon sütik meg a halakat. Szolnokon és Szegeden kikötnek a partra és szétbontják a tutajt, a nagy szálfákat eladják a kereskedőknek, akik már ott állnak a vízparton és lesik a tutajosokat. Mindenik kapva-kap a tutajosokon, mert bizony a ruszin tutajosok fáját olcsón veszik meg. Igaz, nemcsak a kereskedő jár jól, hanem jól jár a ruszin tutajos is, mert bizzony húsz hosszú esztendőig nem jöhettek, csak útlevéllel és azzal is csak nagy nehezen a magyar Alföldre. Az idén nyáron minden gyerek, aki a Tisza partján tölti vakációját, megláthatja, mennyi sereg tutaj jön majd lefelé a Tiszán. Ilyenkor a gyerekek kiabálnak a tutajosoknak, azok szívesen visszakiabálnak, persze, kicsit már elfelejtettek magyarul, de azért a gyerekeket mindig megértik a tutajosok. Az ilyen tutajos, ha leiut Szolnokig vagy Szegedig, gyalogszerrel megy vissza Kárpátaljára, mert a vonat drága és a ruszin tutajos minél több pénzt akar hazavinni a családjának télire, amikor a kukoricamálé és a puliszka meg a káposzta, ami a ruszinok legfőbb eledele, ritka kincs. Kárpátalján az óriás hegyek várják a turistákat, a Hovernahegy, a Pietrosz és a Cserna-Hora egyenként kétezer méternél is magasabb hegyek. Ilyen óriás hegyeknek Magyarországon nincs is másutt párjuk. A völgyekben tisztavizű folyók és patakok folynak, hét nagyobb folyó: a Fekete és Fehér Tisza, a Tarac, a Nagyág, az Ung, a Latorca és a Borsová. Ezért hívják Kárpátalját, a ruszinok földjét a hét folyó országának. Olyan tiszta ottan a folyó, hogy meglátni a vízben úszkáló halakat és aki a parton áll és belenéz a vízbe, mintha tükörben látná magát. a. i.