Népszava, 1940. augusztus (68. évfolyam, 172–196. sz.)

1940-08-01 / 172. szám

1940 augusztus 1. csütörtök NÉPSZAVA !Hát így élnek ők...11 Milyen szépek, milyen megindítóak, milyen lírai csillogásúak ezek a tudó­sítások.­ Ezek a tudósítások az újsá­gokban, amelyek a peremesi bánya­munkások kultúrmunkájáról adnak hírt. Valóban szép munka! Számos szereplőt igénylő operettelőadásokat rendeznek és játszanak végig a sza­badtéri színpadon... és a színpadot is, a nézőteret is azok a bányamunká­sok építették, akik a tenor- és bariton­szerepeket éneklik, a bonvivánok, a buffók, a karénekesek, ugyanazok a bányamunkások, akik, amint az egyik tudósításban olvassuk, a föld alatt töltik életük javát. A főszereplők is egytől-egyig bányamunkások tehát, a szimfonikus zenekar t­agjai is bánya­munkások ... Megértjük a lelkesedést, ami kicsattan a tudósításokból: „Hát így él a perecesi művésznép, nappal bányász, vájár, csillés — este színész és muzsikus ..." Milyen boldog is lehetne, milyen nyugodt és megelégedett az a perecesi bányamunkásság, ha elmondhatná magáról, hogy csakugyan „így él". Nyilván hálás azért, hogy egész sor színes újságtudósításban veszik észre, amikor maga csinálta szín­padon operettársákat énekel és kevés szabadidejét ilyen szép kultúrteljesít­ményekben éli ki, ámde gondol arra is, hogy akkor is vegyék észre, azt a másik életét is fedezzék föl, amelyben nincs tenorszerep, nincs bonvivánelegancia, de van nehéz munka, guggolva, hasalva vagy háton­fekve csákányozása a tárnák mélyén a fekete szénszikláknak. Hiszen ez az igazi bányászélet. Ez az élet az, amire meg lehet írni, hogy „hát így élnek ők" s ha ezt fedezik föl és e­z­t mél­tányolják, meglátják, hogy mi min­den szépet tud még a bánya­munkás, ha fölkerül a napfényes világra, vagy a ragyogó csillagok alá. A Hegyalján Olvassuk, hogy a Hegyalján a szőlő­termés h­áromnegyed részének megsem­misülésére számítanak. Amit a pero­noszpóra pusztításától többszörös per­metezéssel megmentettek, azt most nagyrészt a lisztharmat pusztította el. Tokajhegyalja termésének 75%-a oda­van! Olvassuk továbbá, hogy az ország más részeiben a tavaszi árvizek után bekövetkezett más elemi csapások okoz­tak helyrehozhatatlan károkat a vete­ményekben és a gyümölcsösökben, így például Hódmezővásárhely környékén az egész gyümölcstermést tönkre­verte a jég. Megrendüléssel olvassuk ezeket a híreket és lesújt az emberi munka, szorgalom és verejtékezés e hiába­valósága. Mi lesz azokkal, akik arra alapították a téli élettartás biztonsá­gát, amit tönkretettek a kivédhetetlen elemi csapások? Bizonyára meg fog­ják kapni a segélyt, amire igényt tarthatnak, de mindezen túl kell len­nie valaminek, aminek ilyen esetek­ben biztosítania kell az élettartás folytonosságát. Nem lehet ez más, csak a város, az ipari termelés, ami munkát adhat az elemi csapások károsultjainak, kárpótolhat a kenyé­rért, amit a föld nem adhatott meg. Lehet tehát beszélni, mint legutóbb Pest megye kisgyűlésén, ipari és mezőgazdasági „átcsoportosításról", de meg is csinálni ezt, nehéz­­ és koc­­kázatos... Kevés a kislakás! Minden egyében kivü­l dátumok is mennyire bizonyítják, hogy kevés Budapesten a kislakás. Íme, itt van augusztus elseje, a költözködés év­negyede — és alig van költözködés. Beavatottak szerint tavaly augusztus­ban közel 15.000 költözködés volt a fő­városban — idén ennek alig egy­harmada. Most a „leépítés" korszakát éljük mindenben, a lakásban is, aki tehát költözködne, az nagyrészt csak lejjebb menne, kislakásba költöz­ködne. Kevés Budapesten a kislakás s mert a baj sohasem jár egyedül, kevés a beköltözhető kislakás is, különböző gátló körülmények miatt az új házak jórésze nem épülhetett föl az augusztusi évnegyedre. De ha fölépül, a kislakás kevés lesz akkor is. Minden arra figyelmeztet, hogy ezen a téren nagyon elmaradt Budapest. Minden. Még a dátumok is. Meghalt a Monroe-elv , fel­éledt a Pánamerika-gondolat! Az elmúlt napokban Havanában fontos határozatokat hoztak a tize­dik Pán-Amerika-értekezleten Ame­rika huszonegy köztársaságának külügyminiszterei. A szokatlan iramú politikát, aminek eredménye a havanai nyilatkozat is, az Egye­sült Államok diktálja. Ennek a sokirányú diplomáciai, gazdaság­politikai, sőt­­világnézeti tevékeny­ségnek egyik ága az újjáéledt Pan­amaer­ikanizmus. Ez a gondolat (vagy inkább rendszer, sőt célja) soha olyan eredményeket nem ért el, mint ezúttal. Az USA roosevelti lendülete magával ragadta még azt a latin Dél-Amerikát is, amely mindeddig — nem egészen oktala­nul — óvatos ellenállást tanúsított a pánamerikai törekvésekkel szem­ben. A Pán-Amerika-gondolat az Egyesült Államok egykori elnöké­nek Monroe-nnak 117 évvel ezelőtt megfogalmazott elvében gyökered­zik. A Monroe-elv, amely hosszú ideig alappillére volt az egész föld­rész (elsősorban persze az USA) vi­lágpolitikai magatartásának, nép­szerűen megfogalmazva így hang­zik: „Amerika az amerikaiaké". Lényege: Amerika nem avatkozik más földrész ügyeibe, viszont, ha más kontinens valamely országa amerikai kérdéshez nyúl, a nyugati féltekének szembe kell szállania ez­zel a beavatkozással, mert ez egész Amerika békéjét, nyugalmát és fej­lődését veszélyezteti. A Pán-Ame­ri­ka-gondolat — a Monroe-elv ki­terjesztése, az amerikai összefogás hatalmas tervei hágták a Monroe-elvet — viszont az elv kifejlesztésén, a pánamerika­nizmuson, dolgoznak. A látszólagos ellentét tüstént érthetővé válik, ha tüzetesebben megvizsgáljuk: ho­gyan is áll a helyzet az utóbbi évti­zedekben a Monroe-elvvel? Egy ország, kiváltképpen egy kontinens, politikáját és gazdasági tevékenységét nem irányíthatják a messze múltban megállapított dog­mák. A termelőeszközök és a közle­kedés fejlődése szinte észrevétlenül időszerűtlenné tette a Monroe­elvet. Először gazdaságilag dőlt meg az elszigetelődés gondolata. A Mon­roe-elv ortodox értelmezésének át­hágását jelentette már az amerikai tőkeexport is, ami a múlt század végén megindult. Ennek első cél­pontja Japán volt. A sárga szigetet elözönlötte az amerikai tőke, mert Japánban aránytalanabbul olcsóbb volt a munkaerő. A japán munkás éhbérért amerikai pénzen amerikai nyersanyagot dolgozott fel. A Ja­pánban elhelyezett amerikai tőkék kényszerítették azután az Egyesült Államokat, hogy politikailag is szakítsanak Monroe­ téte­lével. Az amerikai külpolitikának őrködnie kellett az USA japáni érdekei fö­lött. A távolkeleten, mint mindenütt, ahol anyagi érdekeltséget vállalt Amerika, óhatatlanul belesodródott az USA a legkülönbözőbb diplomá­ciai bonyodalmakba. Hogy a japán példánál maradjunk: Monroe-elv ide, Monroe-elv oda — az Egyesült Államok nem nézhették érdektele­nül ,és semlegesen a kínai háborút. Ezt a hadjáratot voltaképpen azért indította Japán, hogy saját nyers­anyaghoz jusson és függetlenné tegye hadigazdaságát Amerikától Az USA erre gazdasági háborút indított Japán ellen, nem hosszab­bította meg a japán-amerikai ke­reskedelmi szerződést, sőt legutóbb olajszállítási tilalmat is léptetett életbe Japánnnal szemben. Minden lehetőt el kell követnie, hogy a ja­pán akció ne sikerüljön. Ideológiai­lag bármennyire is ellenszenves az amerikai nagytőkének Csang-Kaj Sek szovjetbarát kínai kormánya, kénytelen arra, hogy támogassa, így különös módon találkozik a fej­lett kapitalista Amerika érdeke az egyetlen nem magántulajdoni ren­den felépülő állam, a­ Szovjet­ Unió érdekével. Moszkvának politikailag is célja a japán imperializmus meg­állítása. Amerika bonyodalmakba sodródik A pánamerikanizmust mindig az USA propagálta és most is az Egyesült Államok játszotta a vezető szerepet a havanai kongresszuson. Ha ennek okait vizsgáljuk , egy látszólagos ellentétbe ütközünk. Roosevelttel és törzskarával szem­ben az ellenzék leggyakrabban ép­pen azt a vádat hangoztatja, hogy­­ eltértek a Monroe-elvtől, bele­avatkoznak európai ügyekbe, nem­csak nyílt állásfoglalással (ezt el­kerülhetetlenné tette az egyöntetű közvélemény), de a semlegességet látszatsem­legességgé változtató gaz­daságpolitikai intézkedésekkel (ha­dianyagszállítás, olajszállítási tila­lom stb.) is. Roosevelték tehát át­ Európai vonatkozásban is megdől az elszigetelődés elve A változott világhelyzet nemcsak az USA és a teljesen ellentétes gazdasági rendszerű és világnézetű Szovjet-Oroszország között terem­tett érdekközösséget, de az Egyesült Államok és legnagyobb kapitalista kiikurrense, Nagy-Britannia kö­zött is. A tőkeexport, terén és a vi­lágpiacokon egyaránt hosszú évti­zedek óta állandó Amerika és Anglia mérkőzése, amely nem egy­szer fenyegetett azzal a veszéllyel, hogy fegyveresen is összeütközik a két angolszász hatalom. Az angol­amerikai ellentéteket azonban hát­térbe szorította egy új versenytárs megjelenése. Az új versenytárs, a Berlin—Róma-tengely, Németország és Olaszország gazdasági berendez­kedésének is a magántulajdon az alapja, akárcsak az USA-é és Nagy-Britanniáé. A két tengelyhatalom azonban sokkal határozottabb esz­közökkel dolgozik, mint a liberális kapitalizmusok, sokkal korlátlanab­bul használja fel gazdasági érde­keinek védelmére a nem gazdasági eszközöket is. Befelé pedig olyan intézkedéseket hoz, amelyek lehe­tővé teszik az alaprendszer fenn­tartását. A magántőkéseket aláren­deli az államnak s így lehetősége van arra, hogy valamennyi szervet és erőt egységesen céljainak szol­gálatába állíthasson. Amerika és Anglia a legélesebb gazdasági ellentétek fölmerülésekor is kikerülhették a fegyveres ösz­szeütközést, mert tőkéseik — saját érdekükben — kölcsönösen enged­ményeket tettek egymásnak. A brit nagyhatalom például eltűrte, hogy az Egyesült Államok tőkét expor­táljon angol uralom alatt lévő te­rületekre, viszont angol tőke is bő­ven talált elhelyezkedést Ameriká­ban. Az állami gazdasági érdekeket céltudatosan védő tengelyhatalmak­kal lehetetlen volt az ilyen kompromisszum. 148 3. oldal HALÁLBRIGÁD CLAIDETTE COLBERT, RONALD CO­LM­AN, VICTOR McLAGUER SAVOY * PÁTRIA megdőlt a Monroe-elv európai vo­­natkozásban is. Az USA, Dél-Amerika és Anglia találkozása Magát a Pán-Amerika-gondolatot az USA és Anglia gazdasági ellen­tétei ébresztették föl. Évszázadig már a küzdelem a két hatalom kö­zött a délamerikaii piacokért. A pánamerikai propaganda — amely mindig Washingtonból indult ki — elsősorban az USA gazdasági im­perializmusa: azért akarta szoro­sabb egységbe foglalni a nyugati féltekét, hogy kiszoríthassa Dél-Ameriká­ból az angol árut. Maguk a délamerikai köztársaságok min­dig sz­embehelyezkedtek a páname­rik­anizm­ussal, mert jelentős elő­nyeik származtat aibólbó­l, hogy az Egyesült Államokat gazdaságilag állandóan sakkban tarthatták a versenytárssal, Nagy-Britanniával. Az előző kilenc pánamerikai ér­tekezlet — az elsőt 1826-ban tartot­ta­ Panamában — egytől-egyig gyakorlati eredmények nélkül, szép, de ta­rtalm­atlan szólamokat hangoz­tató nyilatkozatokkal oszlott szét. Komolyabb összefogás terve az 1938-ban tartott limai értekezleten bontakozott ki először — már ugyanannak a fenyegetettségnek hatása­­alatt, amely most életre hívta a lényegesen határozottabb és gyakorlatilag jelen­tőse­bb ha­vanai nyilatkozatot A kongresszus jelentőségét az Egyesült Államok számára az fokozta, hogy a mos­tani viszonyok között sokkal fonto­sabb számára a dél ameri­kai, piac biztosítása, mint a múlt­ban, mert az európai piacot a tengelyhatal­mak és Anglia háborúja, a távol­keletit pedig a jap­án-kínaii háború zárja el. De fontos már az ameri­kai összefogás Dél-Amerika szá­mára is, mert Európa most nincs abban a helyzetben, hogy jelenté­keny gazdasági kapcsolatokat tart­son fenn Latin-Amerikával. A soro­zat betetőzése: London, mely ellen eredetileg a pánamerikanizmus irá­­nyult, örömmel fogadja a hava­nai határozatokat. Az újkapitaliz­mus érdekközösségbe kényszerítette a liberális tőkés államokat. Az amerikai összefogás nemcsak gazdasági okokból lett valamennyi amerikai állam érdekévé. A Mon­roe-elvet nemcsak az amerikai tőke­export törte össze, az is lehetet­lenné teszi a nyugati földrész el­szigetelődését, hogy az idők során­­ kisebb lett az óceán. Ma sokkal gyorsabban és könnyebben lehet átkelni az Amerikát határoló két világtengeren, mint akár néhány évtized előtt. Főleg az Atlanti óceán zsugorodott aggasztóan össze és a nyugati földrész 1940-ben már nem megtámad­hatatlan, kiváltkép­pen Európa irányaiból nem. Ezért születtek meg a havanai kongresz­szus határozatai: az amerikai sta­tus quo együttes védelme, amely, szerint nem tűrnek birtokváltozta­tásokat a nyugati féltekén. II A gazdasági és politikai tényezők tehát egyre szorosabban összeková­csolják a két Amerikát. A Pán-Amerika-gondolat, amely száz év­vel ezelőtt még naiv utópiának tűnt, most, a Monroe-elv halála után éppen az elszigetelődés min­den lehetőségének elmúlta miatt­­ kezd valóra válni. Gosztonyi Lajos

Next