Népszava, 1940. augusztus (68. évfolyam, 172–196. sz.)

1940-08-20 / 187. szám

; • - • - —- — _ - II _ || ll I I |- II I . . ;— . Jl L ll II, Ii I .[ mi ll jpi III.) IH'WH»w«gjp • ..j.'-WPf.'".." , m u .'Ü'f MPBU^WPP 1940 augusztus 20, kedd NÉPSZAVA 11. oldal Áz ember megváltoztatja a természetet türelmes kísérleteket végzett a ná­lunk is jól ismert oroszlánszáj nevű növénnyel, annak kiderítésére, hogy milyen hatása van rá az anyag­csere megzavarásának. A megzava­rás a hiba n állott, hogy megvonta a növénytől a nitrogént, a foszfort cs a ként. Mind a háromból nagyon parányi mennyiségű kell a növény­nek, de ha ez a kevéske is hiány­zik, mingyárt baj van a növény táp­lálkozásával, egész anyagcseréjé­vel. Strubbe úgy vette észre, hogy az anyagcsere ilyen megzavarása is erősen fokozta a mutációkra való hajlandóságot. A további kísér­letek aztán még érdekesebb dolgot derítettek ki: a növényi táplálko­zásmód megváltozásának nemcsak önmagában van alaki változtató hatása, hanem fokozza a röntgen­vagy rádiumsugárzások mutáció­kiváltó hatását. így például' a fosz­for megvonása a röntgensugarak hatását fokozza. Még egy elméleti érdekessége is van ennek a dolognak. Mikor a sugárzásoknak a mutációhajlamra való hatását észrevették, azt mon­dották magyarázatul, hogy ezek a sugarak érik a gén-eket is, azokat a parányi valamiket, amelyek a szaporodási sejtekben a szülői tu­lajdonságokat viszik át az utó­dokra. Ebben meg is nyugodott mindenki, mert az ellenkezőt bizo­nyítani nem lehetett. Ám az anyag­csere megzavarásánál nem lehet a tényekre fogni, hogy a gén-eket közvetlenül befolyásolják, el kell fogadnunk, hogy az anyagcsere megzavarása olyan inger, amely az egész szervezetet befolyásolja. Amit itt elmondottunk, az ma még csak elméleti értékű fölisme­rés, de nem lehetetlen, hogy nagy­gyakorlati hatása is lesz a növény­termelésnél. Dr. Fodor Zsigmond SZENAGYÜJTES ÍRTA: SURBÁN ZOLTÁN Messze ködhomályos kék hegyek, tam a vállamra, ütés nélkül, mert láttam, hogy a kettejük ereje dönti lő«« UHUI; evvci czeio egy kiváló svéd N^ természettudó Linné vállalkozott arra a hatalma föladatra, hogy leírja az egész él világot, az akkor ismert növénj és állatfajokat. Munkássága mir denképpen korszakalkotó a termi szetrajz történetében, mert így jt tottunk az első gyakorlati érték áttekintéshez az állat- és növény fajok birodalmában. Az ő ötlet volt annak az azóta is megtartót szokásnak az alkalmazása, hog; minden ismert állat és növény ép úgy kapjon családi és keresztnevel mint az ember, hogy így könnyű szerrel megnevezhető legyen. Attól kezdve minden állat- és nö "vénytudós Linné rendszere alapjai .határozta meg, hogy milyen fajt: növény vagy állat az, amelyik ép pen a kezébe került és még nen ismerte. De egyszerre csak eg} kis baj mutatkozott. Gyakran for dult elő, hogy egy-egy állatot vagj növényt a tudósok nem találtai pontosan olyannak, mint amilyen nek Linné nagyon gondos és rész letes leírása mondotta őket, ha nen eltéréseket találtak náluk. Nen tudtak magyarázatot találni erre i jelenségre, az ilyen példányra tehá' azt mondották, hogv „rossz faj". Pedig hát ennek a jelenségnek az volt az alapja, hogy az utód sohasem tökéletesen olyan, mini volt az előd. Minden nemzedéknél apró változások lépnek föl. Darwin arra építette föl korszakalkotó származástanát, hogy a letért való küzdelemben ezekből az apró vál­tozásokból kiválogatódnak a hasz­nosak és előnyösek s így történik a fajok átalakulása, fokozatos fejlő­dése és tökéletesedése. Aztán egy Dc Vries nevű holland botanikus vagy félszázad előtt a ligetszépc (oenothera) nevű nö­vénynél vette észre, majd mások más növényekre és sok állatra vo­natkozóan is megállapították, hogy az utódoknál nemcsak apró elvál­tozások fordulnak elő, hanem na­gyobbarányú hirtelen ugrások is, amelyek a további nemzedékeknél néha állandósulnak. A tudomány „mutációknak" nevezi az ilyen ug­rásszerű megváltozásokat. Kiderült, hogy egyes fajoknál nagyon erős a hajlam az ilyen mutációkra, mások­nál gyenge. Némelyik faj éppenség­gel nem akar változni, mint pél­dául azok a tengerben élő úgyneve­zett i>áncélos halak, amelyek ma is éppen olyanok, mint amilyenek voltak háromszázmillió év előtt élt őseik. A tudomány újabb haladása ab­ban áll ezen a téren, hogv mester­ségesen befolyásolni tudjuk a nö­vények és állatok hajlandóságát a tnutálásra. Például, ha nagyon rö­vid hullámú sugarak (Röntgen­vagy rádium-sugarak) hatásának tesznek ki növényeket vagy álla­tokat, fokozni lehet ezek hajlamát a változásra. A legújabb fölisme­rés pedig az, hogy nemcsak a rö­vidhullámú sugárzások, hanem más tényezők is fokozhatják a hajlamot a megváltozásra; így például a hosszúihullámú (vörös) fény, a me­leg, sőt az anyagcsere megválto­zása is. Ami a napfényt illeti, csak természetes, hogy nem lehet külö­nös hatása, hiszen a növénynek állandóan része van benne. De ha egy kis eozint kevertek növények tápfolyadékába (azt a vörös festék­anyagot, amelyből a pirostinta is készül), akkor a változásra való természetes hajlam a hatszorosára fokozódott. Az eozin tehát itt úgy szerepel, mint a fényérzékenység erősítője, vagyis hatásfokozója. Strubbc német tudós alapos és mögöttük namuszurke teinoormoh állanak; várandó az eső és sietős a munka nagyon, nehogy széjjel­ázzék a jó száraz széna. A bíró, öreg Csűrök János bácsi is munkásokat visz a szekerén a községi rétekre. Nehéz ugyan em­bert találni ilyen körömreégett, hirtelen dologra, de azért összesze­dett vagy tizenkét zsellért. Férfit és fehérszemélyt vegyesen. Ahogy elrobognak a házunk előtt, édes­apám utánuk is jegyzi: — Ugyancsak a szivén fekszik a bírónak a községi széna­Aztán mi is fölcihelődünk gyor­san a kisszekérre, hogy még eső előtt összekapjuk a Fű-dűlőben lévő kis rendeket. A lónak bogaras a kedve és ha néha fölcsapja a gyeplőre a farkát, hát mórikás, csiklandós ficánko­lásba kezd. Apám ilyenkor le­ereszti a fékszárat, hogy kicsúsz­szék a ló farka alól és az ostorral készteti inkább gyorsabb szaporára. Hamar beérjük így a bíróékat. — Munkára, munkára, bíró uram? — kérdi apám a köszönés fogadása után. És kerülünk. — Mennénk a sargyút gyöjteni — feleli a bíró. — Csak az idő elibe ne vágjon. — Ostorával nyugat felé bök, ahonnan a felhők húzódnak. Elhagyjuk őket. Én nem merek visszanézni, pe­dig szeretném látni erősen, hogyan igyekeznek a nyomunkban a bíró csikai. Így azonban azt hallom csu­pán, hogy valamelyik rekedtesen nevet: — A jegyző is gyöjteni szekerez. — Miért mondják ezt így? — szo­rul el a szívem. — Miért nem sze­retnek bennünket a parasztok? Pe­dig én úgy szeretem őket! Például a Varga Laji bácsit is, aki estén­kint mesélni szokott a szeder alá nyújtott faderékon iilve. Meg a gyerekeket is az iskolában! Almá­mat, kenyeremet is megosztom min­dig egyikkel-másikkal. Hiába! A múltkor is, adószedéskor, meg akar­tak verni, engem meg a bíró uno­káját, a Kispál Jóskát. Pedig mi igazán nem tehetünk róla, hogy a szülénknek be kell szedni az adót. A Jóska le is marházta őket, igen, a vezérüket pedig lenyomta a padra és a kinyújtóztatott két ke­zére térdepelve pofozta, amíg csak nem jött a tanító úr. Először én is meglóbáltam a szatyromat, hogy közibük vágjak vele, de mikor a Jóska átnyalábolta a nagyfejű Torma Pistát, csak visszaakasztot­el úgyis a győzelmet. Csak otthon futottak le a könnyeim, mikor ebédnél együtt voltunk mind és édesapám az asztalra csapott. — A fene ette volna meg ezt az adószedést! Hát honnan az Isten­ből hajtsam be rajtuk, ha egyszer ömaguknak sincsen! Ezt mondta és olyan komoran, szomorúan nézett, hogy nem tud­tiiui tovább tartani a keserűsége­met. Átnyaláboltam a derekát és a hóna alá fúródva sírtam, sírtam, igen sokáig. Most nem merek ránézni, mert félek, hogy megint lefolynak a könnyeim. Keserű indulattal kapok bele a munkába. Könnyű rütyüke-kabá­tom hamar lemelcgszik rólam i nagy igyekezetben. Édesapám is sűrűen törli a verej tékét, ahogy rakja szép sorjában a boglyákat. Az idő borulása egyre szorítja a munkát. Nekikeseredve száguldozok a ha­talmas gereblyével a könnyüren­des réten. Ha nem teszem, biztosan elsírom magamat. A bánatos szomorúságom lassan valami irígységfélébe oszlik el a lelkem kapuja előtt. Nagyokat sail dítok az alig dobásnyira fekvő köz ségi tagra. Az emberek körülbelül olyan arányban osztódnak meg rajta, mint mi ketten az édesapám­mal a kicsi kaszálón. Biztos inoz dulatú hajlongással rakják a bog lyákat. Komótosak — gondolom ki esinylően és örülök, hogy az apám­mal igazabbul dolgozunk náluk. Csakhamar azonban elszontyolodik ez a kedvem is. Már tizenöt bog­lyájuk áll és mögöttük tisztára ge­reblyézett a tarló, én meg az alig három petrence mögött is elma­radva. Aztán ággal se tűztük még le a kontyukat, azt is vágni kell. Meg az erőm is kezd beleveszni a lihegésembe. De azért nem akarom elismerni az elégtelenségemet a nagy, nyugodt parasztmunkával való versenyben. Nekidőlve húzom a gereblyét. Valami tőnfekvő gaz két fogát töri. Hamar zsebrevágom őket, ne­hogy édesapám észrevegye; majd otthon fabrikálok helyettük. Most csak sietni! A parasztoknak már alig ge­reblyehúzásnyi a gyüjtetlen, ne­künk pedig jó, ha két boglyára való csupán. Aztán ágért is szaladnom kell, mert a szél így eső előtt egy­szerre megbontja őket, máris ber­zenkednek és édesapám sürget: — Mess, fiam, gyorsan néhány vesszőt tűzőnek. Dobom le a gereblyét ós futok az árokmenti bokrokhoz. Metszek vagy tizenöt jó leveles-gallyat. Az ujja­mat is bevágom ugyan, de csak a vérzésről veszem észre és szaladok a batyu ággal apámhoz, mert már egészen fölénk húzódott a Kata­köpönyege a felső dombok felől és csöppen is néha. Mire visszaérek, a parasztok ott állanak valamennyien a mi kicsi tagunkon, az utolsó petrence mel­lett. Míg odavoltam, összetakarí­tottak mindent, tisztára. Nézem a barna, verítékes, nyugodt arcokat, villára, gereblyére támaszkodó inas, eres karokat és egyszerre igen szé­gyenlem magamat, a hiábavaló előbbi vak önhittségemet. Olyan jó nyugodtság és elpihenő erő áll itt előttem velük az összetakarított réten. A nagybajuszú Mineke Péter bácsi veszi el tőlem a vesszőket. — Ez a legény aztán, tekintetes úr — dicsér az apámnak. — Ügy munkálkodók, akár egy paraszt. Aztán már kész is. A tűzés is. Éppen idején, mert már egyre sű­rűbben szemetez az eső. Apám köszöni a segítséget. — Nincs mit — hárítja el Péter bácsi. — Illendő az összefogás. — Illendő — feleli apám. — Hát mi fognánk is — köhent Mineke Péter bácsi —, csak velünk aztán nem fog senki. A szava vég?t széthasogatja a villámok után megzördült ég. Gyorsan fölkászmálódunk a sze­kerekre. Édesapám csapja a lovat. A bíró is a csikait. Mineke Péter bácsi még átkiált édesapámhoz: — Ezt a fiát aztán csak paraszt­nak taní.ija ám ki a tekintetes úr, mert igen erre a földre teremtő­dött! Édesapám nem felel vissza, mert úgy sem hallanák meg a szavát a i'agy szekérzörgéstől. A testem lúdbőrzik, ahogy a szél hirtelen szippantja el rólam az izzadságot. Otthon édesanyám lemossa a vért a kezemről, beköti a sebet és szá­raz ruhába bujtat. Közben a zse­bemben megleli a két gereblye­fogat. Könnyet töröl ki a szeméből. Apám is bejön, minekutána ki­fogta a lovat — és megcsiklandozza a nyakamat és jókedvvel Mineke Péter bácsi szavaival szól édes­anyámhoz: — Ez a derék gyerek aztán, te­kintetes asszony! Ezt a fiát aztán csak parasztnak taníjja ám ki, mert igen erre a földre teremtődött! Ó, olyan jó meleg nevetéssel vi­dultak ők akkor ezen! És moso­lyogtam én is. Ük, mert nem hittek bizonyára Péter bácsi beszédének elkötelező erejében, én meg — apróka gyerek voltam csak és az ő nevetésüknek a csengése csupán. N Y A R i. Kék éggel, bő terméssel jött a nyár, Ez a jóságos termékeny anya. Fejét lehajtva érik a kalász És messze száll a rétek illata. Tüzes Nap nyilazik az égről, Arany sugárkevékhen hull a fény. A termését nézi egy ősz paraszt A látóhatár púpos peremén. II. Utolsót hörpintek a nyárból Csupasz testtel a parti fövényen. Nézegetem mint játszik a Nap A vízmosta mohás köveken. Nagyot nyújtózom, csontom roppan, Orrom csiklandozza száz sugár. De kár, hogy holnap már jő az ősz És esőbe fúlsz te drága nyár. Lászln G y a<«

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék