Népszava, 1940. szeptember (68. évfolyam, 197–221. sz.)
1940-09-27 / 219. szám
1940 szeptember 27, péntek NÉPSZAVA HBBBHanHNX SZÜLETÉSNAP Az öregasszony az ágyban feküdt. Olyan elesett és gyenge volt, hogy egyre inkább húzta az ágy, mintha már életében hozzá akarna szokni az örök pihenéshez. Csendesen feküdt, az arca majdnem olyan fehér volt, mint a párna, amelyhez hozzásimult. Ez az arc finomvonalú arcélével még mindig szép volt, csak az apró barázdák, pókhálók mutatták öregnek, öregebbnek, mint amilyen idős tényleg volt. A szeme, hajdani ragyogó kék szeme, még élénk tűzzel világított és a keze még mindig keskeny volt, finom és hosszúujjú. — Pedig mennyit dolgoztam életemben! — sóhajtotta az öregaszszony, ahogy elnézte a kezét, amelyen a finom kék erek furcsán és titokzatosan futottak valami rejtelmes forrás felé. A rejtelmes forrás,a szív, az öregasszony munkától, kíntól, gondtól elgyötört szíve, néha már alig vert, máskor pedig a vér vad vágtatással áramlott az ereiben. Ilyenkor úgy érezte, szétpattannak a homlokán az erek és keskeny, finom kezét szorította a lüktető erekre, hogy visszakényszerítse vágtató vérét. Most csendesen feküdt a öregasszony. Bágyadt délelőtti napfény ömlöttel a szobában, olyan bágyadt és erőtlen napfény, mint ő maga. A kezét nézte még mindig és eszébe jutott egész élete. A leánysága, a boldog fiatalsága, amikor még szép volt, amikor íég csontjairól nem marta le a húst az idő. Az a táncmulatság jutott eszébe, ahol az urát megismerte. Pontosan maga előtt látta ruhájának minden védőjét, látta sz sép nyakát, formás vállát, amely a csipkék közül kifehéredett. Fekete haját is látta, térdig leérő súlyos és fényes haját, amelyet apró csigákba göndörített a kisváros egyetlen fodrásznője. Az öregasszony nagyot sóhajtott. Ó, nem, nem az fájt, hogy már nem szép, hogy elmúlt régen az ifjúsága, hiszen tudta, hogy minden múlandó. Nem is maga miatt fájt, hogy öreg, ráncosbőrű, szegény, összeszáradt asszony lett belőle. — Ez volt hát az életem! — gondolta az öregasszony és az arcán végiggördült egy könnycsepp. Ez a szoba, ez az egész birodalmam. Egy hosszú, munkás életen keresztül csak ennyit tudtam szerezni. Mindegy — legyintett gondolatban —, hiszen úgyis itt kell mindent hagynom. Mindent, amit szerettem. Csak fáradt és elgyötört testem, csak az elkínzott szívem kísér el az ismeretlen útra. A gyermekeim? — jutott eszébe most hirtelen. A gyermekeim? Majd elfelejtettem. Az apjukat is elfelejtették. Nincs már szükségük rám. Az anya megtette a kötelességét, most már elmehet. Pedig mennyit dolgoztam értük! Hajnaltól késő estig csak velük törődtem, csak miattuk éltem. Hogy nekik legyen minden szép és minden jó. A lányok ruháját este kimostam, reggel felkeltem, kivasaltam, mire iskolába mentek, a fehér ruha a szekrényben függött. Milyen szépek voltak a gyerekek! — gondolta most boldog büszkeséggel és fáradt arcán az emlékezéstől elsimultak a ráncok és a barázdák. És a fiúk is mindig olyanok voltak, mintha skatulyából teríték volna ki őket. Nem látszott rajtuk soha a szegénység. Pedig a háború alatt, mikor az apjuk elment a harctérre, nemcsak a háztartást láttam el, hanem a kenyeret is én kerestem a négy gyerekre. Fillérekért varrtam ... katonaruhát varrtam... éjszakákon át hajtottam a gépet, úgy éreztem néha, hogy beszakad a hátam... és vártam, vártam. Vártam az uramat, de nem jött vissza többé. Egy hét alatt megőszültem és még arra sem volt időm, hogy gyászoljam az uramat, mert a gyerekeknek enni kellett adnom, a gyerekek éltni akartak. Halálos fáradtan vonszoltam magamat évekig. Közben a gyerekek felnőttek, dolgoztak már. Igen, dolgoztak. Szorgalmas, jó gyerekek voltak. De az anyák sorsa az, hogy a gyerekek elhagyják őket. A fiúk elmentek messze, tengerentúlra. Csak levél jön tőlük néha, meg egy kis pénz...és ez olyan furcsa... néha úgy érzem, nem is én hoztam a világra őket, olyan távoliak és idegenek. Nem az én szőke kis fiaim többé, hanem idegen, ismeretlen férfiak... Felnőttek, nincs szükségük többé az anya gondoskodására... A lányok? A lányok is inkább a férjükhöz tartoznak ... eljönnek ugyan, megállnak az ágy mellett és érdeklődnek... 6. Istenem, sok a gondjuk nekik is, nem érnek rá az anyjukkal törődni — mentegette az anya, az örök anya a gyermekeit. De a következő pillanatban riadtan nézett az órára. Ilyenkor szokott a kisebbik lánya jönni. Jaj, hátha nem jön? — nyilatt a szívébe a félelem. Hátha dolga van és nem jöhet, akkor ma hiába vártam. Olyan kietlen és szomorú az életem, már minden olyan messze van tőlem, már nem érdekel a rádió, nem érdekel az újság, az étel ízei sem csábítanak többé, most már csak az kell, hogy valaki jöjjön és megfogja a kezem és kedves legyen hozzám, megsimogassa és megcsókolja öreg, barázdás arcomat. A csengő berregett. Az anya eligazította a takarót, fáradt kezével végigsimított fehér haján, mert még mindig nem adta fel a harcot, nem adta meg magát. Fajta dolga! — mosolyodott el —, anyám is úgy vigyázott magára. Még utolsó nap is olyan gonddal öltözködött föl, olyan szép, tiszta és takaros volt, mintha vendégségbe indulna. Nem érdemes pedig olyan sokat törődni az egésszel — gondolta az öregasszony lemondóan és várakozóan nézett az ajtó felé. A kisebbik leánya jött. Mindig pontos volt, kivéve, ha iskoláiba kellett mennie. De tanulni jól tanult azért. Milyen szép! — gondolta anyai büszkeséggel, ahogy közeledő leányát nézte. Olyan, mint ő volt fiatalasszony korában. Virágot hozott? — tűnődik az öregasszony —, milyen nap van ma? — Milyen szép vagy ma, anyu! — szólal meg a leánya —, edtél már valamit? — Igen! — hazudja az anya és fehér arca lassan tnpirul az örömtől, hogy nem várt hiába. Mégis eljött a leánya. A naptárra tekint, és most veszi észre, hogy ma van a születésnapja. Talán az utolsó! Ki tudja? A virágot odaszorítja sovány melléhez és boldogan hallgatja, leánya üdvözlő szavait, örül a hangjának, a fölényes, kicsit gúnyos hangnak. Ez a hang ritkán árulja el meghatottságát, de ezt is tőle örökölte. Nem voltak soha olyan nyali-fali kedveskedők az ő családjukban, de most azért jól esik, hogy a leánya megsimogatja és megcsókolja. Most jól esik... ki tudja, meddig örülhet még ennek? — Olyan boldog vagyok! — suttogja az öregasszony és most úgy érzi, hogy nem élt hiába. Nem dolgozott hiába.. Fölnevelt négy gyermeket és gyermekei boldogok. Mit várhat, mit akarhat most? Az előbb azt gondolta, hogy a gyerekei nem törődnek vele? Dehogynem! Hiszen virágot hoznak a születésnapjára. Egyik sem feledkezik meg róla. A fiúk is írtak levelet. Újabb csengetés hallatszik. Jön a másik leánya is. Szeretik a gyermekei... nem élt hiába... érdemes volt dolgozni értük ... idős mosoly suhan át az anya munkától, betegségtől elkínzott arcán, megszépítő és megfiatalító boldog mosoly. Egész nap ragyog az arcán ez a mosoly, még álmában is ott fénylik és tündöklő glóriaként övezi a sápadt, fehér fejet. Monostori/ Ada zottan, megtépázva, döbbenten kerültek ki belőle. A mai díszletek között botladozva úgy hatnak, mint egy rokokófrizurás vén kisasszony hatna amerikai flapperek társaságában, vagy mint egy régimódi ajtókopogtató egy modern üzletházon. Egy boldog kor utolsó mohikánjai ők, akik sértődötten és értelmetlenül eszmélnek rá, hogy az élet vonala elkanyarodik mellőlük. Ez a valószínűtlen, más korból kuriózumnak fennmaradt hivatás, ez a furcsán különös foglalkozás a sorsuk és a kenyerük. Ma már csak a hagyomány tartja fenn őket. Számuk egyre-egyre fogy — jelenleg körülbelül 25 van belőlük Budapesten —, de senki sem gondol arra, hogy a helyükre lépjen. Mielőtt a kis hangverseny befejeztével a bordélyt egy házzaltovábbtolná, ezt kérdezi a kintornás ember: — Nem újságíró az úr véletlenül! Igenlő válaszomra előkotor kabátja zsebéből egy hatalmas, kopott levéltárcát és előhalász belőle egy gondosan összehajtott, tiszta lapkivágást. Valamelyik színházi hetilapból származhat. Egy kis fénykép van rajta, amely a kintornát ábrázolja, mellette a két ember levett kalappal néz a lencsébe. A fénykép alatt néhány szép sorban elméláz az író a „régi jó idők" emlékein. Kintornás barátunk fanyar mosollyal ismét összehajtogatja a szelvényt, és kitüntetett helyre rejti tárcájában. Tehát nem, ó, egyáltalában nem én vagyok az első, aki a kintornát toló ember jelenlétében észrevette azt a fájdalmas romantikát, amely a nagyvárosi agy zajai közepette oly szerényen csillan föl. Sokan még ma is szívesen hallgatják e szárnyukszegett trubadúrokat, sokan szívesen méláznak el az emlékeken, amelyeket ők felidéznek. Bár e kis cikk nyomán elnézőbbek és főleg bőkezűbbek lennénk irányukban. —y axyssasgamm ANGOL PARKRA és egyéb (üzemi) szórakozóhelyeire kedvezményes jegyek kaphatók kultúrpropaganda jegypénztárainknál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Conti ucca 4. Tel.: 130-330 31. 32 A ZONGORAVERKLIS ..Ez tett a vesztünk. Mind a kettőnk veszte, Kgss csillagos és Forró Május este .. ." Cseng-bong a nóta, a legújabb sláger a kintorna fól ismert hangszínében. Egy dohányuccai ház kapuja alatt áll a szép, piroshátú zenegép. Néhány uccagyermek bámészkodva körülállja és néha koppan a fillér, amelyet odadobnak a lakók. A kapu előtt az utcán egy jólöltözött férfi halad el. Úgy tűnik, mintha a pórias hang bántaná fülét, de később meglassítja lépteit és láthaan igyekszik végighallgatni a dallamot. . Két foltosruhás, cigányosképű derék ember kezeli a kintornát. Becsületesen meg akarják szolgálni a kapott pénzt: sokáig játszanak, mintegy tíz percig. Közben az egyiktől megkérdezem: — Mondja, jó ember, aztán meg lehet ebből élni? Lakonikusan válaszul: — Egy nyavalyát! Ilyen zavaros világban!? Ezt bizonyára, nem a háborúra, hanem a rádióra és a mozira érti. A modern kornak ez a két teremtménye az ő elsőszámú ellenségük. Emberem tipikusan kintóriásfigura, majdnem olyan élethű, mintha színházi jelmezbe volna bújtatva. Ez érthető is, hiszen, amint megtudom, gyermekkora óta ez a foglalkozása. Már apja is kintornás volt, tőle tanulta a mesterséget, a mesterség sok apró fogását. Ért ahhoz, hogy maga állítsa be a lejátszásra kerülő lemezeket, sőt arra is ügyel, hogy a friss slágerek mindig műsorán szerepeljenek. Kenyérkeresetük eszköze, a kintorna, drága jószág. Fényesen csillogó fekete bőre mögött érzékeny szerkezet piheg; annak idején a technika csodálatos alkotása, ma pedig lenézett, agyonsainált, „verkli". Ez minden üzleti tőkéjük, sovány kenyerük minden biztosítéka. Akkoriban a melódia hazájából, Olaszországból hozták be e készülékeket, de ma már aligha gyártják bárhol is a világon. A meglévőkre tehát nagyon kell vigyázni. Az én emberemen is látszik a szerető gondosság, amellyel a gépet kezeli. Amikor beszél róla, szinte körüldédelgeti a szemével, büszkén és sajnálkozva, mint egy obsitos huszár elaggott lovát. Úgy jártak, mint a frakkeresek: ragaszkodtak e£y hivatáshoz, amely a gyors átalakulások évtizedeiben fölöslegessé vált. A fejlődés kozmikus vihara rájuk zuhant és csap 7. oldal — Tizenöt év gyilkosságért. Ipolysági jelentés szerint az újonnan felállított ipolysági törvényszéken csütörtökön volt az első gyilkossági per tárgyalása. Kuti András 20 éves pozbai fiatalember ügyét tárgyalta a bíróság. Kuti összeveszett Kotlár Kálmán cigánnyal és agyonlőtte. Ügye nem került rögtönítélő bíróság elé. Az elnök késő este hirdette ki a bíróság ítéletét. Kutit gyilkosság bűntettéért 15 évi fegyházra ítélték. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett. — Életuntak. Vácon főbelőtte magát és nyomban meghalt Erdélyi László 27 éves elemi iskolai tanító. — Csütörtök éjfél két öngyilkossági kísérlet történt. A Lánchíd budai oldalán Schorn Anna 20 éves gyári munkásnő, csepeli lakos a Dunába vetette, magát. A mentők a Rókusba vitték. — Az Andrássy úton lévő Japán-kávéházban ismeretlen mérget vett be Horváth László 32 éves boksztréner. A mentők a Rókusba szállították. — A SZOVJETUNIÓ SPORTJA. Az oroszok legjobb hosszútávfutója Rnanensk vasárnap az ötezerméteres futásban új orosz. rekordot állított föl 14 perc 37 mp idővel. (A szombati finn—magyar 5000 méteresben Touminen ideje 14:33.2 volt.) A 1 x 800 méteres futásban a moszkvai Dynamo 7:51.6 mp es ideje ugyancsak rekord. A bolgár Slavia vasárnap Leningrádban mérkőzik a Dynamo Leningrád futballcsapatával Az Unió bajnokságában első helyen áll a Dynamo Tbilis labdarúgó csapata, amely 30 mérkőzésen 29 pontot hozott össze. Utána következik a Dynamo Leningrad, majd a hadsereg csapata. Kedvezményes jegyek már kaphatók a Komédia Orfeumba Kultúrpropaganda jegypénztárainknál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Conti ucca 4. Tel.: 130-330. 31. 32