Népszava, 1940. szeptember (68. évfolyam, 197–221. sz.)

1940-09-27 / 219. szám

1940 szeptember 27, péntek NÉPSZAVA HBBBHanHN­X SZÜLETÉSNAP Az öregasszony az ágyban feküdt. Olyan elesett és gyenge volt, hogy egyre inkább húzta az ágy, mintha már életében hozzá akarna szokni az­ örök pihenéshez. Csendesen fe­küdt, az arca majdnem olyan fehér volt, mint a párna, amelyhez hozzá­simult. Ez az arc finomvonalú arc­élével még mindig szép volt, csak az apró barázdák, pókhálók mutat­ták öregnek, öregebbnek, mint ami­lyen idős tényleg volt. A szeme, hajdani ragyogó kék szeme, még élénk tűzzel világított és a keze még mindig keskeny volt, finom és hosszúujjú. — Pedig mennyit dolgoztam éle­temben! — sóhajtotta az öregasz­szony, ahogy elnézte a kezét, ame­lyen a finom kék erek furcsán és titokzatosan futottak valami rejtel­mes forrás felé. A rejtelmes forrás,­­a szív, az öregasszony munkától, kíntól, gondtól elgyötört szíve, néha már alig vert, máskor pedig a vér vad vágtatással áramlott az erei­ben. Ilyenkor úgy érezte, szétpat­tannak a­ homlokán az erek és kes­keny, finom kezét szorította a lük­tető erekre, hogy visszakénysze­rít­se vágtató vérét. Most csendesen feküdt a öreg­asszony. Bágyadt délelőtti napfény ömlött­­el a szobában, olyan bá­gyadt és erőtlen napfény, mint ő maga. A kezét nézte még mindig és eszébe jutott egész élete. A leány­sága, a boldog fiatalsága, amikor még szép volt, amikor í­ég csont­jairól nem­ marta le a húst az idő. Az a táncmulatság jutott eszéb­e, ahol az urát megismerte. Pontosan maga előtt látta ruhájának minden védőjét, látta sz sép nyakát, formás vállát, amely a csipkék közül ki­fehéredett. Fekete haját is látta, térdig leérő súlyos és fényes haját, amelyet apró csigákba göndörített a kisváros egyetlen fodrásznője. Az öregasszony nagyot sóhajtott. Ó, nem, nem az fájt, hogy már nem szép, hogy elmúlt régen az ifjú­sága, hiszen tudta, hogy minden múlandó. Nem is maga miatt fájt, hogy öreg, ráncosbőrű, szegény, összeszáradt asszony lett belőle. — Ez volt hát az életem! — gon­dolta az öregasszony és az arcán végiggördül­t egy könnycsepp. Ez a szoba, ez az egész birodalmam. Egy hosszú, munkás életen keresztül csak ennyit tudtam szerezni. Mind­egy­ — legyintett gondolatban —, hiszen úgyis itt kell mindent hagy­nom. Mindent, amit szerettem. Csak fáradt és elgyötört testem, csak az elkínzott szívem kísér el az isme­retlen útra. A gyermekeim? — ju­tott eszébe most hirtelen. A gyer­mekeim? Majd elfelejtettem. Az apjukat is elfelejtették. Nincs már szükségük rám. Az anya megtette a kötelességét, most már elmehet. Pedig mennyit dolgoztam értük! Hajnaltól késő estig csak velük tö­rődtem, csak miattuk­­ éltem. Hogy nekik legyen minden szép és min­den jó. A lányok ruháját este ki­mostam, reggel felkeltem, kivasal­tam, mire iskolába mentek, a fehér ruha a szekrényben függött. Mi­lyen szépek voltak a gyerekek! — gondolta most boldog büszkeséggel és fáradt a­rcán az emlékezéstől el­simultak a ráncok és a barázdák. És a fiúk is mindig olyanok voltak, mintha skatulyából teríték volna ki őket. Nem látszott rajtuk soha a szegénység. Pedig a háború alatt, mikor az apjuk elment a harctérre, nemcsak a háztartást láttam el, ha­nem a kenyeret is én kerestem a négy gyerekre. Fillérekért varr­tam ... katonaru­hát varrtam... éj­szakákon át hajtottam a gépet, úgy éreztem néha, hogy beszakad a há­tam... és vártam, vártam. Vártam a­z uramat, de nem jött vissza többé. Egy hét alatt megőszültem és még arra sem volt időm, hogy gyászol­jam az uramat, mert a gyerekek­nek enni kellett adnom, a gyerekek éltni akartak. Halálos fáradtan von­szoltam magamat évekig. Közben a gyerekek felnőttek, dolgoztak már. Igen, dolgoztak. Szorgalmas, jó gyerekek voltak. De a­z anyák sorsa a­z, hogy a gyerekek elhagyják őket. A fiúk elmentek messze, ten­gerentúlra. Csak levél jön tőlük néha, meg egy kis pénz...és ez olyan furcsa... néha úgy érzem, nem is én hoztam a világra őket, olyan távoliak és idegenek. Nem az én szőke kis fiaim többé, hanem ide­gen, ismeretlen férfiak... Felnőt­tek, nincs szükségük többé az anya gondoskodására... A lányok? A lá­nyok is inkább a férjükhöz tartoz­nak ... eljönnek ugyan, megállnak az ágy mellett és érdeklődnek... 6. Istenem, sok a­ gondjuk nekik is, nem érnek rá az anyjukkal törődni — mentegette az anya, az örök anya a gyermekeit. De a következő pillanatban riadtan nézett az órára. Ilyenkor szokott a kisebbik lánya jönn­i. Jaj, hátha nem jön? — nyi­latt a szívébe a félelem. Hátha dolga van és nem jöhet, akkor ma­ hiába vártam. Olyan kietlen és szomorú az életem, már minden olyan messze van tőlem, már nem érdekel a rádió, nem érdekel az új­ság, az étel ízei sem csábítanak többé, most már csak az kell, hogy valaki jöjjön és megfogja a kezem és kedves legyen hozzám, megsimo­gassa és megcsókolja öreg, baráz­dás arcomat. A csengő berregett. Az anya el­igazította a takarót, fáradt kezével végigsimított fehér haján, mert még mindig nem adta fel a harcot, nem adta meg magát. Fajta dolga! — mosolyodott el —, anyám is úgy vigyázott magára. Még utolsó nap is olyan gonddal öltözködött föl, olyan szép, tisz­ta és takaros volt, mintha vendégségbe indulna. Nem érdemes pedig olyan sokat törődni az egésszel — gondolta az öreg­asszony lemondóan és várakozóan nézett az ajtó felé. A kisebbik leánya jött. Mindig pontos volt, kivéve, ha iskoláiba kellett mennie. De tanulni jól ta­nult azért. Milyen szép! — gon­dolta anyai büszkeséggel, ahogy közeledő leányát nézte. Olyan, mint ő volt fiatalasszony korában. Virá­got hozott? — tűnődik az öreg­asszony —, milyen nap van ma? — Milyen szép vagy ma, anyu! — szólal meg a leánya —, ed­tél már valamit? — Igen! — hazudja az anya és fehér arca lassan tn­pirul az öröm­től, hogy nem várt hiába. Mégis el­jött a leánya. A naptárra tekint, és most veszi észre, hogy ma van a születésnapja. Talán az utolsó! Ki tudja? A virágot odaszorítja sovány mel­léhez és boldogan hallgatja, leánya üdvözlő szavait, örül a hangjának, a fölényes, kicsit gúnyos hangnak. Ez a hang ritkán árulja el megha­tottságát, de ezt is tőle örökölte. Nem v­oltak soha olyan nyali-fali kedveskedők az ő családjukban, de most azért jól esik, hogy a leánya megsimogatja és megcsókolja. Most jól esik... ki tudja, meddig örül­het még ennek? — Olyan boldog vagyok! — sut­togja az öregasszony és most úgy érzi, hogy nem élt hiába. Nem dol­gozott hiába.. Fölnevelt négy gyer­meket és gyermekei boldogok. Mit várhat, mit akarhat most? Az előbb azt gondolta, hogy a gyerekei nem törődnek vele? Dehogynem! Hiszen virágot hoznak a születésnapjára. Egyik sem feledkezik meg róla. A fiúk is írtak levelet. Újabb csen­getés hallatszik. Jön a másik leá­nya is. Szeretik a gyermekei... nem élt hiába... érdemes volt dol­gozni értük ... i­dős mosoly suhan át az anya munkától, betegségtől elkínzott ar­cán, megszépítő és megfiatalító bol­dog mosoly. Egész nap ragyog az arcán ez a mosoly, még álmában is ott fénylik és tündöklő glóriaként övezi a sápadt, fehér fejet. Monostori/ Ada­ zottan, megtépázva, döbbenten ke­rültek ki belőle. A mai díszletek között botladozva úgy hatnak, mint egy rokokófrizurás vén kisasszony hatna amerikai flapperek társasá­gában, vagy mint egy régimódi ajtókopogtató egy modern üzlet­házon. Egy boldog kor utolsó mohikán­jai ők, akik sértődötten és értelmet­lenül eszmélnek rá, hogy az élet vonala elkanyarodik mellőlük. Ez a valószínűtlen, más korból kurió­zumnak fennmaradt hivatás, ez a furcsán különös foglalkozás a­ sor­suk és a kenyerük. Ma már csak a hagyomány tartja fenn őket. Számuk egyre-egyre fogy — jelenleg körülbelül 25 van belőlük Budapesten —, de senki sem gondol arra, hogy a helyükre lépjen. Mielőtt a kis hangverseny be­fejeztével a bordélyt egy­ házzal­­továbbtolná, ezt kérdezi a kintor­nás ember: — Nem újságíró az úr véletlenül! Igenlő válaszomra előkotor ka­bátja zsebéből egy hatalmas, kopott levéltárcát és előhalász belőle egy gondosan összehajtott, tiszta lap­kivágást. Valamelyik színházi heti­lapból származhat. Egy kis fény­kép van rajta, amely a kintornát ábrázolja, mellette a két­ ember le­vett kalappal néz a lencsébe. A fénykép alatt néhány szép sorban elméláz az író a „régi jó idők" em­lékein. Kintornás barátunk fanyar mosollyal ismét összehajtogatja a szelvényt, és kitüntetett helyre rejti tárcájában. Tehát nem, ó, egyálta­lában nem én vagyok az első, aki a kintornát toló ember jelenlétében észrevette azt a fájdalmas roman­tikát, amely a nagy­város­­i agy zajai közepette oly szerényen csillan föl. Sokan még ma is szívesen hall­gatják e szá­rnyukszegett trubadúro­kat, sokan szívesen méláznak el az emlékeken, amelyeket ők felidéz­nek. Bár e kis cikk nyomán elné­zőbbek és főleg bőkezűbbek len­nénk irányukban. —y axyssasgam­m ANGOL PARKRA és egyéb (üzemi) szórakozóhelyeire kedvezményes jegyek kaphatók kultúrpropaganda jegypénztáraink­nál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Conti ucca 4. Tel.: 130-330 31. 32 A ZONGORAVERKLIS ..Ez tett a vesztünk. Mind a kettőnk veszte, Kgss csillagos és Forró Május este .. ." Cseng-bon­g a nóta, a legújabb sláger a kintorna fól ismert hang­színében. Egy dohányuccai ház ka­puja alatt áll a szép, piroshátú zenegép. Néhány uccagyermek bá­mészkodva körülállja és néha kop­pan a fillér, amelyet odadobnak a lakók. A kapu előtt az utcán egy jólöltözött férfi halad el. Úgy tűnik, mintha a pórias hang bántaná fülét, de később meglassítja lépteit és látha­an igyekszik végighall­gatni a dallamot. . Két foltosruhás, cigányosképű derék ember kezeli a kintornát. Becsületesen meg akarják szol­gálni a kapott pénzt: sokáig ját­szanak, mintegy tíz percig. Közben az egyiktől megkérdezem: — Mondja, jó ember, aztán meg lehet ebből élni? Lakonikusan válaszul: — Egy nyavalyát! Ilyen zavaros világban!? Ezt bizonyára, nem a háborúra, hanem a rádióra és a mozira érti. A modern kornak ez a két teremt­ménye az ő elsőszámú ellenségük. Emberem tipikusan kintóriásfigura, majdnem olyan élethű, mintha színházi jelmezbe volna bújtatva. Ez érthető is, hiszen, amint meg­tudom, gyermekkora óta ez a fog­lalkozása. Már apja is kintornás volt, tőle tanulta a­ mesterséget, a­ mesterség sok apró fogását. Ért ahhoz, hogy maga állítsa be a le­játszásra kerülő lemezeket, sőt arra is ügyel, hogy a friss slágerek min­dig műsorán szerepeljenek. Kenyérkeresetük eszköze, a kin­torna, drága jószág. Fényesen csil­logó fekete bőre mögött érzékeny szerkezet piheg; annak idején a tech­nika csodálatos alkotása, ma pedig lenézett, agyonsa­inált, „verkli". Ez minden üzleti tőkéjük, sovány ke­nyerük minden biztosítéka. Akkori­ban a melódia hazájából, Olasz­országból hozták be e készülékeket, de ma már aligha gyártják bárhol is a világon. A meglévőkre tehát nagyon kell vigyázni. Az én embe­remen is látszik a szerető gondos­­ság, amellyel a gépet kezeli. Ami­kor beszél róla, szinte körü­ldédel­geti a szemével, büszkén és sajnál­kozva, mint egy obsitos huszár el­aggott lovát. Úgy jártak, mint a frakkeresek: ragaszkodtak e£y hivatáshoz, amely a gyors átalakulások évtizedeiben fölöslegessé vált. A fejlődés koz­­mikus vihara rájuk z­uhant és csap­ 7. oldal — Tizenöt év gyilkosságért. Ipolysági jelentés szerint az újonnan felállított ipolysági törvényszéken csütörtökön volt az első gyilkossági per tárgyalása. Kuti András 20 éves pozbai fiatalember ügyét tárgyalta a bíróság. Kuti össze­veszett Kotlár Kálmán cigánnyal és agyonlőtte. Ügye nem ker­ült rögtön­ítélő bíróság elé. Az elnök késő este hir­dette ki a bíróság ítéletét. Kutit gyil­kosság bűntettéért 15 évi fegyházra ítél­ték. Az ügyész súlyosbításért felleb­bezett. — Életuntak. Vácon főbelőt­te magát és nyomban meghalt Erdélyi László 27 éves elemi iskolai tanító. — Csü­törtök éjfél két öngyilkossági kísérlet történt. A Lánchíd budai oldalán Schorn Anna 20 éves gyári munkásnő, csepeli lakos a Dunába vetette, magát. A mentők a Rókusba vitték. — Az Andrássy úton lévő Japán-kávéházban ismeretlen mérget vet­t be Horváth László 32 éves boksztréner. A mentők a Rókusba szállították. — A SZOVJET­UNIÓ SPORTJA. Az oroszok legjobb hosszútávfutója Rnanensk­ vasár­nap az ötezerméteres­ futásban új orosz. re­kordot állított föl 14 perc 37 mp idővel. (A szombati finn—magyar 5000 méteresben Touminen ideje 14:33.2 volt.) A 1 x 800 méteres futásban a moszkvai Dynamo 7:51.6 mp es ideje ugyancsak rekord.­­ A bolgár Slavia vasárnap Leningrádban mérkőzik a Dynamo Leningrád futballcsapatával Az Unió bajnokságában első helyen áll a Dynamo Tbilis labdarúgó csapata, amely 30 mérkőzésen 29 pontot hozott össze. Utána következik a Dynamo Leningrad, majd a hadsereg csapata. Kedvezményes jegyek már kaphatók a Komédia Orfeumba Kultúrpropaganda jegypénztáraink­nál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Conti ucca 4. Tel.: 130-330. 31. 32

Next