Népszava, 1941. december (69. évfolyam, 274–296. sz.)

1941-12-31 / 296. szám

1941 december 31. szerda NÉPSZAVA Hibaigazítás előtt és után idestova egy hét múlt el karácsony óta. Verejtékes munkával töltöttük est­e a hetet: keresztülrágtuk magunkat Jaross Andor cikkén, amelyet a volt miniszter a „Magyarság" karácsonyi fámába irt. Találtunk ebben az elzne­műben mindent: ,,megújhodó emberkö sietséget", „felkészültebb és ezért építőbb törekvésű gyújtópontot", „tenyészetet",­­„ráhatást", „elavult gátlást", ,.magyar­célú biztosítást" és még néhány tucat hasonló kéjgázt, amelyeknek a világon semmi közük nincs a magyar nyelvhez vagy a magyar gondolatvilághoz. Ke­restük a­­Taross-kifejezések értelmét abban a furcsa, újonnan gyártott ma­­gyar szavakat tartalmazó szótárban is, amelynek a többi között a „vizelény", ,,rokonk­ó*­ „duhajda", „elvesézés" és r.dugsi" kifejezéseket köszönheti sze­gény magyar nyelvünk. CTévedés ne essék: ezek a szavak nem Jaross An­tfor gyártmányai. A szerk.) Szóval, itt nem találtunk rá a Jaross-szavak ma­gyarázatára. Az egész cikk lényegére­­­sak a szedésbe ékelt nyilaskereszt ad roémi felvilágosítást: világosan fel­hívja a figyelmet arra, hogy a cikkben egyenesen Szálasi vezérhez méltó sö­tétség rejlik. , Amikor azután a vasárnapi „Magyar­ságában lapozgattunk, felfedeztünk egy félhasáb terjedelmű ,,Hibaigazí­tás" című cikket, örömmel láttuk, hogy ez a közlemény a Jaross-cikk folyta­tása. Közli, hogy a karácsonyi díszmű „számos sajtóhibával megtűzdelve lá­tott napvilágot". . Helyreigazít tehát vagy egy tucat „értelemzavaró" sajtó­hibát. (Sajnos, a hibaigazítás sajtó­hibának bélyegzi a volt miniszter cik­kének aránylag legértelmesebb kifeje­zését is. Jaross ugyanis eredeti cikké­ben a marxi szocializmus haladó for­májáról irt Most helyreigazítja ezt­nem haladót, hanem haladót akart mondani.) A terjedelmes hibaigazítás azzal fejeződik be, hogy „ha még meg­említjük ... (és itt ismét felsorol egy sereg hibát) ... akkor a cikkben ta­lálható sajtóhibák helyreigazításával nagyjából talán végeztünk is". Miután ők így „nagyjából talán vé­geztek", elővettük ismét az eredeti Jaross-cikket, gondosan kikorrigáltuk a hibákat és újra elolvastuk abban a reményben, hogy talán ilyen módon megfejthető lesz a keresztrejtvénynek itt beillő alkotás. Be kell számolnunk arról, hogy­­ mélyen csalódtunk. A „hibaigazítás" tévedett, amikor a hi­bákat „értelemzavaroknak" minősítette. Ugyanis a felsorolt hibák kiküszöbölése után sem bizonyult megfejthetőnek a Jaross-gondolatsor. Ezek után azt hisz­ezük, leszögezhető a tétel: Jaross An­itar cikkének­ a sajtóhibák kiigazítása­­után éppen úgy nincs semmi értelme, mint a javítás előtt. Utóirat: Lapzártakor kaptuk azt a tanácsot, hogy próbáljuk meg a cikket visszafelé elolvasni. Legközelebb kö­zöljük a megfejtést, ha az új módszer sikerre vezet. előadásaira tzekvetményes jegyek kaphatók kultúrpropaganda jegypénztáraink­nál. Erzsébet körút 35. Tel.: 222-293 és Conti ucca 4. Tel.: 130-330. 31­32 A negyvenéves Nobel-díj Több mint félszázada, hogy egy­el­terjedt párizsi napilapban hirde­tés jelent meg: egy „vagyonos és kulturált úr" megfelelő titkárnőt keresett. A hirdetésre sokan jelent­keztek, a többi között báró Luttner Artúr felesége, leány­ne­vén gróf Kinsky Berta is, aki akkor még csak kezdő írónő volt. Luttner Berta jelentkező levelére választ is kapott, meghívták a „vagyonos és kulturált gentlemanéhez, aki nem volt más, mint Nobel Alfréd, az akkor már világhírű svéd kém­i­kun és­­ iparmágnás, a dinamit fel­találója. Lutner báróné csak rövid ideig töltötte be Nobel Alfréd ház­tartásában a titkárnői állást, de kapcsolata Nobellel továbbra is fennmaradt. Ma már bebizonyított tény, hogy a Nobel-díj megalapítá­sához Luttner Berta szellemi be­folyása nagyban hozzájárult. Erről sok mindent elárul a kettejük kö­zötti levélváltás, különösen Suttner nagy feltűnést keltő könyvének megjelenése utáni időből. Suttner Berta eszméinek hatása alatt kezd Nobel foglalkozni a békepropaganda eszméjével és a díjalapítás gondo­lata 1892 végén már körülbelül ki­alakult benne. 1893 január 7-én így írt barátnőjének: „Vagyonom egy részével békedíjat akarok alapítani, amelyet minden ötödik évben osztanának ki — mond­juk — összesen hat alkalommal... amennyiben a világ jelenlegi rend­szerét ez alatt nem lehet megrefor­málni, úgy kétségtelenül úgyis a bar­barizmusba süllyed..." Megvalósulásában Nobel terve már más formát kap, hiszen az 1895 november 27-én kelt végrende­letiben már nemcsak 30 esztendő tartamára és nemcsak a béke érde­kében munkálkodóknak hagyomá­nyozott dijakat. A 30 millió svéd korona vagyon kamatait öt részre os­ztva minden évben egyenként körülbelül 170.000 svéd koro­nára rúgó díjjal jutalmazzák azo­kat a tudósokat, akik a fizika, a vegytan, az orvostudomány, az iro­­dalom és végül a békepropaganda terén a legnagyobb érdemeket sze­rezték. 1896-ban halt meg Nobel, 1900-ban létesítették Stockholmban a Nobel­alapítványt és 1901 december 10-én, az alapító halálának ötöd­ik évfor­dulóján osztották ki először a díja­kat. 1901 december 10-e óta, 40 esz­tendőn át, minden évben a svéd fővárosban azokat jutalmazták, akik a világ bármely részében az előző évben a legtöbbet tettek az emberi­ségért. Negyven esztendőn át 22 nem­zet em­beri emberének, kiváló tudó­sának nyújtották át a komoly va­gyont, és világraszóló megtisztelte­tést jelentő diait. Negyvenszer ismétlődött meg az ünnepélyes szertartás Stockholm­ban (és néhánnyal kevesebbszer Oslóban, ahol a békedíjat osztották ki), de, ez évben először, nem nyíl­nak ki a Konsert huset magas kapui az ünneplők és ünnepeitek befoga­dásába. A Hetorgeten Mi­les híres, karcsú Orpheus-szobára körül nem csoportosulnak a megjelentek kocsi­jai és a szemközti PUB-áruházból (ahol valamikor Greta Garbo is mint kiszolgálóleány szorgalma­toskodott), nem­ bámulják a töme­gek a felvonulást. Negyven év után először nem tartották meg decem­ber 10-én az ünnepséget, a bizott­ságok határozata alapján ez évben nincsen díjkiosztás. Hány csodálatos sors, példát­ mu­tató élet, nagyszerű munkásság! És maga az ünnepség is hányszor volt megrendítő! Lapozzunk csak a visszaemlékezések között... melyik volt a legmegrázóbb"? 1912-ben Gustav Dalén, az ace­lilénakkumulátor és más, újfajta, igen fontos fényeljárások fel­találója kapta a fizikai díjat. De az ünnepségen nem­ jelent meg. Az ünnepi szónok elfogódott, csukló hangón­­jelentette be, hogy Dalén, aki új fényeket adott a világnak, néhány nappal előbb egy, merész, kísérletnél — szemevilágát vesz­tette. És húsz esztendeje, 1921-ben két jutalmazott jelent meg: a francia szellem méltó képviselője, Anatole Prance és Walter Nernst, a híres német fizikus. Ne felejtsük el: 1921 van, a szörnyű háború alig ért vé­get és a hadifoglyokat szinte csak tegnap engedték szabadon.­ Európa fölött még a gyűlölet uralkodott. Nernst már átvette V. Gusztáv ki­rály kezéből a díjat, a zenekar el­játszott egy szép rapszódiát, most Erik Axel Karlfeldt, a nagy svéd lírikus állott fel és színes szavak­kal dicsérte Anatole France-ot, az „utolsó nagy klasszikust, az utolsó európait". Beszédét így fejezte be: „Koronázzuk meg mi, itt e régi ger­mán országban a költők világdíjával ezt a nagy gall mestert, az ész és szép­ség szolgáját, a humanisták méltó utódját..." Anatole France csendesen odalép a király elé, átveszi a díjat és las­san visszafelé indul. A jelenlevők meglepetéssel látják, hogy útját hirtelen megváltoztatja és nem megy helye felé. Talán az ünnepé­lyesség és megindultság pillanatá­ban eltévesztette az utat? Nem, az „Istenek szomjaznak" költője tudja most is a helyes utat. Nernsthez lép, mindkét kezét feléje nyújtja és anélkül, hogy egy szót is szólna, hosszan, szívesen megrázza a né­met tudós kezét. A mély, szinte ijesztő csend, mint egy varázsló in­tésére, hirtelen megtörik. Tomboló taps viharzik fel. Minden jelenlevő tudja és érzi, hogy ez a kézszorítás, ez a rövid pillanat legvilágosabban jelképezi azt az eszményt, amit Nobel Alfréd megvalósítani akart. Én visszaemlékezem az oslói Drammensweien egyszerű, kéteme­letes házára. A Nobelinstitut dísz­term­ének mennyezetén fehér galam­bocskák szálldogáltak, csőrükben olajággal. Milyen naiv rés idejét­múlta jelkép volt ez már 1938-ban is, amikor az utolsó békedíjkiosz­tásra a derék norvég közönség összegyűlt. A díjat a Nansen-bizott­ságnak adták ki, annak a bizottság­nak, amely a politikai menekültek ügyét karolta fel. Ők akkor még nem tudták, de a közöttük ülő közé­peurópai tisztelettel vegyes csodálkozással érezte, hogy egy kü­lönösképpen érintetlenül megmaradt szigeten végezne­k el itt régi, a külső, szigorúbb világban immár ismeretlen szertartásokat. Hol van már azóta Stang professzor úr, aki komoly, egyszerű hangon mondta el két Beethoven-zeneszám között a maga csendes kis beszédjét, hol Michael Hansson, a Nansen-iroda elnöke és mind a többiek, őszinte, finom, öregebb és fiatal férfiak és mindazok, akik ott, a Nobelinstitut dísztermében a .,Ja, vi ebiker.. ."-t, a norvég himnuszt elénekelték, vagy akikkel a könyvtárban annyi­szor találkoztam? Talán már ezek az intézmények sincsenek meg. Ha jól emlékszem, Quisling lapja, a „Fritz Folk" (magyarul: „Szabad nép") megírta, hogy sokkal fonto­sabb és aktuálisabb célokra hasz­nálják most a házat, talán hadi­kórház, kaszárnya vagy esetletr a Nasjonal Sainline, párthelyisége van benne. Mindez­­érthető. Változik a világ, változnak az emberek. Ami nem korszerű, az nem találhat helyet Aki az idők jelét helyesen megérti, az tudomásul veszi ezt. Nobel leve­lében szintén változást jelzett, har­minc esztendőről beszélt, a Nobel­díjnak negyvenedik esztendejében kell tudomásul vennie a válságot. Lehet azonban, hogy mint min­den, ez is elmúlik egyszer. És akkor — idővel — eljön újra a díjkiosztás és a kézszorítás ideje is. —s —f — Sanghajban 2:1 11 ember meg­fagyott. Rómából jelentik. A „Tri­buna" jelentése szerint hétfőn reg­gel a sang­haji uceákon nem keve­sebb, mint 236 megfagyott embert találtak. A hétfőre virradó éjszaka olyan hideg volt Sanghajban, am­i­lyen­ már évek óta s­em fo­rdult elő. 5. tedst" Pénzügyi államtitkár a gazdasági kérdésekről Szász Lajos pénzügyi államtitkár Kecskeméten beszédet mondott.. Megállapította a tö­bbi között, hogy újabban olyan hangok hallatszanak, mintha az alföldi magyarság érdekei háttérbe szorulnának. Ezzel — mondta — a leghatározottabban szembe kell szállni, mert kétség­telen, hogy a mai viszonyok között egyes feladatok megoldását ké­sőbbre kell halasztani, ez azonban nem jelenti e kérdések mellőzését. Foglalkozott ezután a költség­vetéssel, a­ m­ezőgazdaságfejlesztés­sel és az iparfejlesztéssel, majd a közterhekről szólva, azt hangoz­tatta, hogy a nemzet, jövedelme emelkedett és így a pénzügyi kor­mány adóban most sem vette el a nemzeti, jövedelemnek nagyobb ré­szét, mint a megelőző években. Vé­gül azt fejtegette, hogy nem fog megismétlődni ebben az országban az 1920-as évek inflációja. A „Nép- és családvédelem" az országos szociális felügyelőség lap­­ jának legújabb száma közli Szombat­falvy György: „A falusi tehetségmen­tés intézménye" című tanulmányát, a közoktatásügyi kormányzat ismert újabb akciója kapcsán, hogy a tehet­­ séges falusi gyermekek helyet kapja­nak a gimnáziumokban. A szerző abból a kultúrpolitikai célkitűzésből indul ki, hogy mindenki a képességeinek legin­kább megfelelő munkahelyre készüljön és mindenki kapja meg a társadalmi funkciójának betöltéséhez kívánt leg­jobb pedagógiai előkészítést. A szerző rámutat az elmélet és a gyakorlat el­lentmondásaira, azok történelmi okaira is. Az ellentmondást „jórészben meg­magyarázzák társadalmunk fejlődéséi­nek történelmi zavarai , az utóbbi száz évben a fejlődés erőltetett üteme. Nem fejlődött ki idejében a hűbériséget fel­számoló demokratikus átalakulás, sőt, maga a hűbériség sem tű­nt el tökélete­sen, hiszen máig itt él két igen neve­zetes, mondhatni döntő fontosságú is­mérve: a nagy latifundium és az az elavult társadalmi eszmény, mely az embereknek a rendi társadalom érték-­ rendje szerint való megítélésében tük­röződik vissza". A szerző kimutatja a­ középiskolákba kerülők aránytalan meg­oszlását az egyes társadalmi osztályok­ szerint, különösen mutatva a föld né­pének­­részben való hátrányos hely­zetére.­­ A folyóirat közli még Edvi Illés Ist­vánt: „A közjóléti szövetkezeti gazda­ságok jelentősége", Soós Aladár: „A magyar nép élelmezéstechnikája", Tö­möri Viola: „A szociális gondozás kö­­­össéglélektani vizsgálata", Füsti Mol-­,­nár Sándor: „Az Országos Nép- és Csa­ládvédelmi Alap házépítő munkájáról" című tanulmányát. Ez utóbbi széles alapon vizsgálja a tőkés gazdálkodási rendszer hitelgazdálkodását, megállaz­­ítja, hogy a kapitalizmus „elörege­dettnek látszik",­­megállapítja azt is, hogy a tömegek most már mind kevésbé hajlandók belenyugodni a jövedelem­elosztás aránytalanságaiba. A hitel nem lehet magánügy — hangoztatja. És a megoldás. Nos, itt a baj — nagy általánosságok a „tők© és munka har­monizálásáról", a „tőke megrendszabá­lyozásáról", „szociális hitelpolitikáról", de semmi magáról a kapitalista rend­szerről ... A folyóirat anyagát rovatok egészít­­ik ki. Súlyos vasúti szerencsét­lenség Franciaországban (Lille, december 30. — „M. T. I.") Hír szerint Hazebrouek közelében súlyos vasúti szerencsétlenség tör­tént. A szerencsétlenségnek 50 ha­lott és Éwok sebesült áldozata van.

Next