Népszava, 1942. január (69. évfolyam, 1–25. sz.)

1942-01-27 / 21. szám

6. oldal Egy kis hajótudomány A magyarság szárazföldi nép s így keveset tud a hajózásról, a hajóról, nem úgy, mint az angolok vagy hollan­dusok, akik szinte a tengeren élnek. Csak a nyersanyaghiányról érezzük és az újságokból tudjuk, hogy a gazda­sági bajok egyik fő oka a tengeri for­galom megakadása. Még Trianon előtt is, amikor az Adriai tenger egy da­rabja a miénk volt, inkább horvátok és dalmátok dolgoztak a magyar hajó­kon. A hajózás fejlesztésében meg ép­pen kevés részünk lehetett. Pedig a hajózás csodálatos haladást tett meg történetének néhány ezer éve alatt. A hajó története Az első vízijármű — mondjuk inkább szükségjármű — valami úszó fatörzs lehetett, amelyre az ősember rákapasz­kodott, ha áradás érte utól. Nagyon ötletes feltaláló lehetett az az ősünk, akinek először jutott eszébe, hogy tüa és kőbalta segítségével teknőszerű mé­lyedést vájjon egy vastag fatörzsbe: megszületett az első csónak. Ezt bizo­nyára valami hosszú rúd (csáklya) se­gítségével irányítgatta ide-oda. Tökélet­len vízijármű volt ez, de már mégis va­lami.­­ Egyszer talán elveszíthette a csáklyáját, akkor a vízbe mártott te­nyerével próbálta tovahajtani és si­került. Feltalálták a kézzel történő eve­zést. Újabb feltaláló szellem a végén laposra faragott rúddal helyettesítette a tenyeret: megszületett az evező. Egy másik feltaláló ősember, talán száza­dok múlva, faágat eszkábált a csónak­jára, erre állatbőrt feszített és a szél­lel vitette magát, megszületett a vi­torla. Az akkori technikai tudásra gon­dolva, ezek az őseink legalább olyan nagy feltalálók voltak, mint Edison. Mindez pedig történhetett úgy nyolc­tízezer vagy még több évvel ezelőtt. Ennek a hosszú időnek első fele kellett arra, hogy a csónak nagyobb, sok ge­rendából összeállított teknővé, hajóvá fejlődjék. Aztán az evezés módja is tökéletesedett annyiban, hogy a nagyobb hajóknál egész evezősorokat alkalmaz­tak, amelyeket rabszolgák kezeltek. A vitorlát egyelőre nemigen használták. Mert a hajós csak akkor bízhatja ma­gát a szelek szárnyára, ha messze kint a tengeren is tud tájékozódni, ahová a szél kiragadhatja. Ekörül pedig hiba volt, mert még nem ismerték az irány­tűt, csak éjjel a csillagok, nappal meg a Nap után tudtak tájékozódni. A köd, a felhős égbolt lehetetlenné tette ezt a tájékozódást. Ezért még kétezer év előtt is a rómaiak csak parti hajózást űztek, akármilyen messzire mentek, éjszaka mindig kikötöttek valahol. De még a Kr. utáni 10. században is a vikingek nyilván csak azért fedezték föl Ameri­kát (Újfundlandot), mert vihar sodorta oda őket Amúgy a parti hajózás már előbb is fejlett volt, mert Diodorosz írá­saiból tudjuk, hogy az eritreaiak Kr. e. 700-ban háromevezősoros hajókat épí­tettek. Kr. e. 600-ban pedig Neeho egyip­tomi király megbízásából föníciai hajó­sok körülhajózták Afrikát. Az Arab tengerből indultak el és három év múlva a Gibraltáron át tértek vissza. Nagy dolog volt ez! Az iránytűről, a hajózás legfontosabb műszeréről ugyan már Kr. e. 1160-ból olvasunk kínai írásokban, de az európai hajózás csak a 13. században ismerte meg. Honnan, azt nem tudjuk. Csak­ugyan ez kellett a hajózás kifejlődésé­hez, mert a 15. században Kolumbus már felfedezi Amerikát, harminc évvel későbben Magellan körülhajózza a föl­det három kis rozzant hajóval, amelyek közül a legnagyobb is csak 70 tonnás volt. Aztán a múlt század elején jött a gőzhajó, előbb a lapátkerekes, majd a csavaros... és most a 80.000 tonnás luxushajóknál és a tengeralattjáróknál tartunk. Ah­med a szárny­vasúton írta: Monostory Ada A nap szikrázva izzott már a kora reggeli órákban. Néhány percnyi gya­loglás után elmúlott reggeli friss ér­zése. A langyos víz, amelyet percekig­­­villanyozott magára, már elpárolgott. Jó lett volna újból visszamenni a házba és a zuhany alá állni és élvezni, mint peregnek végig a testén a langyos kis gyöngyszemek. Kintről, a kis kertből, m­eg a szomszédos kertészetből buja, délszaki növényei, részegítő illata áradt b­e. Fűszeres, erős hajnali illat, pálma-, banán-, olaj-, füge- és ciprusfák édes illata összekeveredett a tehénistállók és íves, alföldi zöldpaprikák szagával. Furcsa illatkoncert volt, ízekre szedte és minden illatot külön érzett, a kapor szagát, amely otthoni kerteket juttatott eszébe, meg a tűzpiros perzsa virág illatát, ami egy királyleány fehér már­vány síremlékére emlékeztette. A hó­fehér márvány körül ilyen tűzpiros perzsa világok őrködtek, hogy a perzsa király kisasszonyok álma édes legyen. Szomorú ciprusok bólogattak lengő ágaikkal és a lába­ alatt megcsikordult a földre hintett gömbölyű, hófehér ka­vics, ami a napfényben olyan volt, mintha csupa egyforma igazgyöngyöt hintettek volna végig az úton. Ó, ezek az édes, illatos hajnalok, a puhán gyöngyöző víz, a fürdőszoba ég­színkék csempéje, amit körülcsókolt a bronzfényű hajnali napsugár, sok min­denért kárpótolta. Sok mindent elfeled­tetett vele a hajnalok üde szépsége. A messzi hegy ormán csillogó hó, a kékes­rózaszínű hegylánc, az aranyló homok, a betonországúton száguldó fényes, csodaszép autók, a tenger türkizkék tükre, amely megborzongott, ha egy­egy hajó siklott­ végig sima hátán,­­ mindez olyan volt, mintha álom lenne. Mintha tündöklő színpadi díszlet lenne csupán, csak arra való, hogy a szép­ségre éhes szemet elkápráztassa. Nem, egész nap nézni ezt a szépséget, ebben a nagy szépségben élni, talán nem is lenne jó. így van ez jól, hogy kora reg­gel rohanni kell a vonathoz, keresztül az országúton át a homokpusztán, ahol térdig süpped el a lába és ha véletlenül belelép egy-egy homoktölcsérbe, akkor nem biztos, hogy nem ébred-e föl egy alvó sakál és nem kap-e a lába után? Sakálok fészke ez a hely, üvöltésük föl­veri az éjszaka csendjét, borzongó gyöt­relemmé válik a tündérszép, csillag­hímes, teliholdas éjszaka. De reggelre a sakálok visszabújnak odúikba és csak a homokba vájt tölcséres­lyukak emlé­keztetnek a rémületes éjszakákra. Messziről már hallani a vonat egy­hangú, ütemesen sistergő zenéjét. Las­san döcög a kis lokomotív. Keleten va­gyunk, itt nem sürgős semmi. Ősrégi kis masina, olyan, mint egy kávédaráló gép, fújtat és liheg a nagy erőlködés­től, hogy a sok-sok kis játékvagont maga, után húzza. Egy éles fütty, a­­játékmozdony és játékszerelvény meg­áll. Az utolsó száz métert már futva teszi meg a homokon. Az izzó, forró ho­mok szinte perzseli szandálba bújtatott lábát, de futni kell, hogy a vonatot el­érje, mert csak két óra múlva jön egy másik. Autóbuszon kellene utazni, de mikor a vonat sokkal olcsóbb és a pénzre szüksége van, hiszen olyan ke­veset keres a nyomdában. Nem sokat tud még, új ember az országban, még zöld, hát a fizetése sem lehet olyan ma­gas, mint a többieké. Így hát be kell osztania a pénzét és nem telik autó­buszra, pedig az autóbusz sokkal ké­nyelmesebb és kevésbé félelmetes, mint ez a kis szárnyvasút, ahol még soha­sem látott európai embert, csak benszü­­lötteket. Nem, nem fél! Igazán nem fél! Mitől, vagy kitől félhetne? Ezektől a csillogószemű, színes ruhába bújtatott araboktól, akik olyan szelíden néznek rá! Vagy a sötétbőrű négerektől? Vagy a ferdeszemű, sötétkékruhás, törékeny, kis japán fiútól, aki keresztbefont ka­rokkal szinte a földig hajolva köszönti minden reggel, amint megpillantja, az állomásnak nevezett homokos útszegé­lyen? Ezektől a szelíd tekintetű, csen­des emberektől féljen, akik szótlanul húzódnak meg a padokon, arabbetűs újságot olvasnak, nem beszélnek, csak időnként hegyeset köpnek a piszkos padlóra, ahol egy-egy mocskos, rongyos, sebhelyes gyerek játszik a földön. A padlót talán még sohasem söpörték ki, papírhulladék, dinnyemag és pálma­toboz, narancshéj és banánhéj kevere­dik össze cigarettavéggel és bagómarad­vánnyal. Ilyenkor undorral fordul el a csúnya látványtól és kifelé néz az ab­lakon. Nézi a tájat, a zöldelő bokrokat, a kék hegyeket és az ametisztszínű ten­gert, amelyen könnyedén himbálódzik egy apró kis, fehér játékhajó. És min­den reggel elhatározza, hogy másnap autóbuszon indul útnak, hogy ne lássa ezt a piszkot és ne érezze a mosdatlan emberek szennyszagát. Az izzadságsza­got nem tudja elnyomni a kintről be­áradó csodálatosan friss, üde, édes illat és a táj ragyogó szépsége nem tudja feledtetni a vérbajos sebhelyek undo­rító voltát, sem a trachornás szemeket. Soha ennyi vak és félszemű embert, gényes, gyulladásos szembeteget nem látott. Ösztönös irtózattal húzódik el a hajlékony derekú fiatal arab asszony­tól, aki csupa seb arcát kis csecsemője selymesbőrű arcához szorítja és önkén­telenül közelebb kerül a ferdeszemű ja­pánhoz, akinek vékonyszálú haja sely­mesen ragyog és sötétkék ruhája — — hazai viselet, egyenes nadrág és a nadrágon kívül a bő zubbony. — mindig ragyogóan tiszta és testének illata, ha más is, mint az európai embereké, mégsem visszataszító, vagy undorító. A vékonycsontú kis japán egész úton­­ le nem veszi róla a szemét. Igaz is, furcsa látvány lehet fehér ruhájában, szabadon repkedő világosszínű hajával, fehérkesztyűs kezével, rövid szoknyá­ban és a szoknyából kikandikáló vé­kony, harisnyátlan lábával. — Nyilván ezek is exotikus lénynek tartanak engem, mint én őket — gon­dolja magában Mária és egy pillantás­sal felméri útitársait. Majdnem mindegyik ismerős már. A feketés-barna, hatalmas szenegáli né­ger, vigyorgó arcával és tökéletes euró­pai öltözékben, csak a lábára felejtett el cipőt húzni, korrekt, finom ruhába öltözött arab urak, finom arcéllel és vékonyujjú, keskeny kezekkel, sokszok­nyás arab asszonyok fekete arcfátyol­lal, melyből csak hatalmas, csillogó sze­mük parázslik elő, gyerekek színes sely­mekben, fiatal fiúk vidáman teveferélő és nevetgélő kis csoportja. Futballról tárgyalnak, mint otthon tizennégy, tizenötesztendős kortársaik. Pedig ezek nehéz testi munkát végeznek. Ezek a fiúk a kikötőben rakodómunkások. Fia­tal, izmos testük hihetetlen terhet bír el. Szépek mind, izmos, inas testük régi görög szobrokra emékeztet. Szépek, de­rűsek és fiatalok, hibátlan fogsoruk minduntalan hófehéren villan ki, telt, piros ajkuk közül. De Achmed közöttük a legszebb. Achmeddel már beszélt Mária. Félig francia, félig angol-arab kevert nyelven, de megértették egy­mást. Ahhmed szeme szénfekete és csil­log, mint a gyémánt, a fogai mint hi­bátlan gyöngyszemek tündökölnek, a nevetése olyan, mintha apró ezüst­harangokat csendítenének meg és a hangja muzsika. — Ha máshová vetette volna sorsa, Achmed bizonyára filmszínész lenne, vagy... Mária nem meri végiggon­dolni, mi lenne Achmedből, ha más kör­nyezetbe került volna. Bizonyára öt fa elérte volna a szép, fiatal fiúk végzete, a­kiknek az arcán lányos gödröcskék támadnak, h­a nevetnek és a szempilla- NÉPSZAVA 1942 január 27, kedd Mit jelent a tonna hajónyelven? Mindennap olvassuk, hogy tenger­alattjárók vagy repülőgépek ennyi vagy annyi tonna hajóteret süllyesz­tettek el. Ez a „tonna"-megjelölés ke­veset mond a laikus közönségnek. A tonna a méterrendszerben 1000 kg súlyt jelent, de a hajónál egészen mást. A „bruttó regisztertonna", amit a jelenté­sek közölnek, térfogati megjelölés, mert egy regisztertonna 100 angol köblábat, vagyis 2,83 köbméter térfogatot jelent. Például 10.000 bruttó r­egisztertonna je­lenti a hajó teljes térfogatát a fedélzet alatt és fölött. Egy hajó nettó regiszter­tonnatartalmát úgy kapjuk meg, ha a bruttó számadatból levonjuk a hajó üzeméhez tartozó helyiségek térfogatát (gép- és kazánház, személyzet lakásai, éléskamra stb.) Ám súlyban kifejezve a hajó hordozóképessége még a nettó­regisztertonnánál is sokkal nagyobb, mert a regisztertonna 180. köbméternyi térfogatában súlyos áruból, például vas­ból akár húsz súlytonna is elfér. A hajó valóságos hordozóképessége tehát jóval nagyobb, mint ezt gondolnánk a bruttó regisztertonnákból. Mi lesz az elsüllyesztett hajókból ? Szomorúan időszerű kérdés, az olvasó bizonyára szívesen veszi a feleletet. Az elsüllyedt hajó sorsa függ attól, hogy milyen mélyre kerül és befedi­ e a tengerfenék iszapja. Az ilyen hajók lassan mennek tönkre s ez is függ attól, hogy fából vagy vasból készül­tek, erősen voltak-e terhelve, ki van­nak-e téve apály-dagály hatásának. A nem nagyon megterhelt fahajó lassan süllyed, eltart negyedóráig, míg 150 mé­ter mélységbe jut. Az ilyen könnyű hajó nem ütődik a tengerfenékhez, ha­csak a fenék nem sziklás s így sokáig épen maradhat. De a tengervíz vegyi hatása meg a tengerfenék állat- és növényvilágának munkája lassan él­ mállasztja. A nagysúlyú hajó erősen a fenékhez ütődik s így gyorsan szétesik, különösen ha torpedótól vagy ágyi­ lövésektől már amúgy is erősen meg­sérült. A roncsokat lassanként mész­rétegek vonják be, amelyeket a tenger­fenék élő lakói választanak ki s ezek a rétegek folyton vastagodnak. Mil­liónyi kacslábú rák, korall, szivacs és puhatestű állat telepszik az elsüllyedt, hajóra, a fa részek lassan elmállanak. Végül eljön az idő, amikor a hajó tel­jesen megsemmisül. Ez meddig tart, nem tudhatjuk. A vashajók bizonyára hamarabb pusztulnak el, m­ert a tenger­víz gyorsabban végez a vassal, mint a fával, a vashajók tehát mintegy fel­oldódnak. Ám megtörténhetik, hogy az állatok által készített mészréteg vágt­áz iszap teljesen bevonja és megvédi a hajót, kövület, lesz belőle, amely majd millió év múlva kerül elő a szárazra jutott tengerfenékből valami ásatásnál s az akkori régészek elmélkedhetnek majd a millió évvel azelőtti civilizáció­nak ezen a termékén. Szerencse, hogy bennünket akkor már nem vonhatnak felelősségre, nem kell szégyenkeznünk. —­P­ ADY (Halálának évfordulójára) Nap­ista teste hunytával sem ég el... Mi emlékünkbe idézzük Adyt. A fájdalom a lelkünkbe hasít. Hogy nincs már köztünk harcos, szent hitével! Százszor idézzük, százszor elsiratjuk... Szépen tudott haragragyúlni, sirni. . Epigonokkal meddő harcot vívni, Kik kárognak most — kár! kár! —, mint a varjúk! Magyar pegazus büszke nyergeim Ám próbálhatnak elnyűtt, ócska, lanton A jövendőnek új dalokat szőni: Ö marad nekünk gondolatunk, vérünk, örökébbvalót senki se akarjon, Mert vele még a halálban is élünk! Tuba Károly

Next