Népszava, 1943. május (71. évfolyam, 97–122. sz.)

1943-05-23 / 116. szám

14 oldal FIATALOK ÉS A HOLNAP MAGYARORSZÁGA A ntegortás módja Miljá Len a segédmunkásnak az a vágya, h­ogy szakmunkás lehessen. — Miért akarsz szakmunkás lenni?­­— kérdeztem egy munkatársamtól. — Nem látod azt a nagy különb­séget — válaszolta —, amely közöt­tünk és a képzett munkások között van? Mennyivel jobban keres egy szakmunkás és a főnök is mennyi­vel másképpen bánik vele. Nem cipel­tettek vele­­ reggeltől estig ne­héz terheket. Reggel odaáll a gépé­hez és ha befejezik a munkát, haza­mehet. De milyen más a munkája is. Alkot, teremt. — Miért nem tanultál akkor szak­m­ást? — kérdezem tőle. — Ez igazán nem az én hibám — mondja és elgondolkozik. — Azt hiszem — válaszolom neki —, ha nagyon akartad volna, bizto­san tanulhattál volna. — Nem egészen nyugodtan mond­hatom, nem rajtam múlott, hogy nem lettem szakmunkás. Már tizen­hároméves koromban dolgoznom kellett, többen voltunk testvérek és persze annak kellett először is dolgoznia, aki a legnagyobb volt. A legnagyobb fiú pedig én vol­tam ... l és mesélni kezdett sorsáról, me­sélni kezdett önmagáról. Voltakép­pen semmi különöset nem mondott és mégis, mintha csak az én sorso­mat mondta volna el, vagy akár­melyikünkét, az ezer és ezer segéd­munkás közül. — Nézd pajtás — folytatta —, so­kan vagyunk így, de némelyek azt mondják, ha ez, a helyzet nem volna, akkor talán nem is volna egyáltalában kifutó, szállítómun­kás. Ki vinné el egyik helyről az árat a másikra. Hogyan jutna a gyárból a boltig, tehát a­ termelőtől a fogyasztóig, ha nem volna segéd­munkás, aki olcsón elszállítja az árut, szinte ingyen. Így soroltam el neki azokat az érveket, amelyeket oly sokszor hallunk. — Kétségtelen, hogy a segédmun­kások helyzete súlyos. Kétségtelen, hogy életünkben kevés a vidámság. De ha te azt hiszed, hogy magától, hull ölünkbe a jobb sors, akkor té­vedsz. Sőt, mondhatom neked, volt idő, amikor a munkások sora­ sokkal rosszabb volt. A. .munkásság azon­ban szervezkedett, harcolt, és — ha ma a rendkívüli idők sokban válto­zást jelentenek is — a munkásság ma mégis élvezi az eredményt. A szervezett munkás mindig többet keres, mint a szervezetlen. Ha nincs munkája, közvetítik a szakszerveze­tek. Ha dolgozik, rendezett munka­idővel, jobb bérekkel dolgozik, van, aki megvédje jogaikat. Nekünk is van szakszervezetünk, de a miénk még gyenge, mert kevesen vagyunk. Ez a fő oka annak, hogy ilyen a sor­sunk. Te neked is közénk kell jön­nöd és minden segédmunkásnak, mert csak így leszünk erősek és­­így szerezhetünk érvényt kívánságaink­nak. Szükségünk van a szakmunká­sok támogatására is, támogatnunk is kell egymást, hiszen valameny­nyiü­nk célja közös. — Arra kell törekednünk, hogy minden segédmunkást, még akkor is, ha öntudatlannak látszik, fel­világosítsunk és sorainkba állítsunk. P.O. Lehetséges, h­ogy akad néhány ilyen ember. Azonban arra nem leh­et számí­tani, hogy az ország száz meg ezer olyan helyén, ahol szükség van új iskolára, akad egy-egy tanító, aki maga festi ki az iskolatermet, aki maga gya­lulja a padokat és maga fog harcolni azokkal a­, érdekeltségekkel, amelyek­nek az iskola fenntartása anyagi hát­rányt jelent. Arra a néhány idealistára, aki kész és hajlandó ilyesmikre, leg­feljebb filmmesét lehet építeni, de nem kultúrprogramot. A tanítói fizetések fölemelése, átfogó iskolaépítési program, progresszív tan­díjrendszer, kiterjedt internátus- és ösztöndíjrendszer — ezek a lépcsőfokai a kulturális fölemelkedésnek. Nem a filmmesék. S. T. ifjúmunkás. A kikötőben írta: Kovai Lőrinc — Szabadulsz, Péter? — kérdezte tőle valaki. Gyorsan, hangtalanul úgy fordult meg, m­int az állatok, ha rájuk vetődik valami ismeretlen árnyék. Alacsony, barna ember volt és most sápadozott az­­ izgalomtól. Fekete, mindig simára fésült haja fölborzolódott. — Az ám — hullott ajkáról reked­ten a szó. — Szemében a­ szabadság mámora és valami ösztönös félelem csillogott. — Négy esztendő . . . négy . . . Felemelte kezét. Hosszú, erős, he­gyeskörmü ujjai remegtek. Még mondani akart valamit: talán azt, hogy milyen hosszú is az a négy esztendő, vagy hogy milyen nagy dolog, ha valaki ezt is kibírja. — Hát az asszonnyal most hogy J­eszel ? Az alacsony, barnaarcú, széles­vállú ember szétcsapott mozgékony kezeivel és tettetett közönnyel vá­laszolt: — Átadja azt nekem a Jani... — Úgy vigyázz, te Péter, hogy ha legcsekélyebb baj lesz, újra a rács mögé jutsz — morogta a nyeszlett, hegyes, görényképű kulcsár. Péter fölényesen kiegyenesedett. A sza­bad ember méltósága egyszerre le­koptatta róla a rács mögötti világ te­k­i­n­t­é­l­y­t­i­s­z­t­e­le­t­é­t. _ — Ne féljen maga attól, Szabó t­r... — Kulcsok zörögtek, nyí­ott fiz ajtó, a rácsárnyék megrezzent a kőpadlón, mint a szétszakított vas­háló. A fürge, feketehajú ember pecke­sen lépkedett előre és mi fájdalma­san felsajgó szívvel néztünk utána. Rákönyökölt a kerek asztal bor­foltos, piszkoszöld lapjára é­s el­nézve a pult felé halkan, mintha gondolkozna, a­ondta: — Még mindig a Patyi a csapos? — Az ám . . . Életfogytiglanra szóló hivatal ezt is, akár a királyé. Ezt az asszony mondta. Olyan mozdulatot tett ő is, mintha rákö­nyökölne az asztallapra, de azután hirtelen észrevette a kerek bőrfol­tokat és rémülten igazgatta világi zöld, ünnepélyes alkalomra felvett ruháját. — Vigyázz, Ilonka, belekünyü­külsz a s i­­zokba. Péter felkapta a fejét. Pillantása a rövidbajuszos, kerekarcú, nagy­állú ember felé csapott, aki vele szemben ü­lt az asztal mellett. Érezte, hogy a szavak mögött buj­kál valami kettős, gúnyos értelem. Kissé hátrább tolta a súlyos kar­széket, hogy szabadabb mozgása legyen és magán érezve az asszony barna szemét, lehajtott fejjel mondta: — De nagyon félted te az Ilon­kát, te ,lani... " A másik is hátrahúzta a széket. Balkézzel úgy nyúlt az asztal kö­zepén álló tarkacímkés, nehéz, hosszúnyakú üveg fel­é, mintha töl­teni akarna. Jobbját a kabátja zsebébe süllyesztette, talán ciga­rettatárcáját kereste, talán valami mást. — Hát félteni is... A szavak mögött távoli indulatok morajlot­tak. — Ilát féltheted is. Az asszony hirtelen előre hajolt. Erős, munkás ujjaival megfogta az asztal szélét. — Ne, L --z­ ljetek már megint min­denféle hiábavalóságot. Mit fog­dosod azt az üveget, Jani... Töb­­betnél inkább már nekem is. — Gyors, fakó hangon beszélt.­­­Tudok én már magamra vigyázni, sose féltsetek. Most is csak ezt a zöld ruhát féltem itten... Szeretem ezt a zöld ruhát, nagyon, mert hogy jó, mert ht­kebeli anyagból van. Bizony nem kapni ilyet most. Péter, feléje sandított. Ezt a ru­hát ő vette még régen, nagyon ré­gen. Mielőtt még becsapódott volna mögötte a börtön kapuja. Akkor együtt is éltek vagy h­ét, nyolc évig. Így, ahogy ültek hárman a ferde­tetejű asztal mellett, a gomolygó, nedves füstben, így szürkék, hét­köznapiak voltak mind a hárman. Csak a sarokban összebújt féltucat sápadt, festetthajú leány arcán lát­szott valami kíváncsi várakozás. A leányok ilyenkor, eszébe hajló késő téli délutánon szívesen trécsel­tek, egy üveg szóda mellett és most szakértően értékeltek minden moz­dulatot, minden szót, amely a ke­rek asztal mellett elhangzott. Ők hárman úgy érezték, hogy az indulatok mind márt kigyúlnak ben­nük és akkor történik majd valami. Azért jöttek össze ők hárman, hogy megbeszéljék, kivel is éljen a zöld­r­uhás, fáradtarcú asszony. De már mind a hárman tudták, hogy valaki hármuk közü­l sohasem megy ki a nedves, füstös ivóból. Péter egy­szerre valami szokatlan tehetetlen­séget érzett. Valahányszor szaba­dult, mindig úgy indult neki az életnek, ,a városnak, mint egy ten­ger­ész, aki hosszú, hosszú út után­­érkezik a rég látott kikötőbe. Rop­pant kőhajó volt a börtön. Óriás, mozdulatlan kőhajó. É­s a napok úgy suhantak a rács mögött, egy­hangú, furcsa mormogással, mint szennyes hullámok a kőhajó olda­lán. Fellegek lebegtek fent a­ ma­gasban, mint távoli szigetek és néha, néha fakó sugarak szállottak a rácsra, mint fáradt, színtelentollú madarak, it csak először törte meg a bör­tön. Másodszor már úgy vonult a rács mögé, mint tengerész az induló hajó fedélzetére, készen az utazásra az időben. Tudta, hogy áthalad a szennyes idő tengerén a kőhajó. És az asszony majd ott várja őt­ a ka­punál. Várja izgatottan, kitörő, fék­telen örömmel. Mert nem­ kopott el az ő szerelmük a hétköznap szür­keségében. Fiatalok voltak és bír­ták az utat, az időt, a harcot. Most, máskép volt... Szájához emelte a poharat és lopva, hogy az asszony észre ne vegye, végignézett rajta. Látta az arcán a fáradtságot, látta, hogy a szék alá húzott lába megvastago­dott és valahogy szinte láthatatla­nul, de mégis megkopott a régen vett fakó, zöld ruha. Akkor véko­nyabb volt az ő asszonya, akkor nem leselkedtek az arcán az alatto­mos, alig észrevehető, de mégis jelenlevő ráncok. Akkor gyorsan, idegesen mozdult meg vékony, ide­ges dereka, ha csak feléje hullott a férfi tekintete. Most túl volt a har­mincon. Sokat dolgozott és félt a holnaptól... „Beláthatod, öregszem én is..." — mondta egyszer régen, amikor bejött a rács mögé. Ez az érv valahogy most is ott csillant a szemében és talán csak azért, nem mondta ki, mert a má­si­k, a férje is ott ült az asztalnál. Péter letette a poharat és hirtelen világosan érezte, hogy elvesztette az asszonyt. Hogy hiába érkezett a rácsvitorlás kőhajó a régi ki­kötőbe, a munka, a hétköznap, az idő elvette tőle a múltját: az asz­szonyt. Elvesztette, biztosan elvesztette, hiszen, ha nekiront a rövid­"bajuszos, kerekarcú, nagyállú em­bernek, ha küzdelemre kerül a sor, ha megvillantja kését, akkor újra lecsap a törvény és újra évekre be­csapódik mögötte a vasrácsos ajtó. Ha pedig meghátrál, ha alul ma­rad a harcban, akkor az asszonya engedelmeskedve valami ősi, meg­fellebbezhetetlen törvénynek, a győz­tesé lesz. Felpillantott és hirtelen mereven nézett a férj kerek, bajuszos, nagy­állú arcába. Tekintetük találkozott. . A másik erős, szegletes ujja még mindig szorongatta a súlyos üveg vastag, bortól nedves nyakát. ..Har­colni fogsz?" — suhant, a kérdés Péter szemében. A másik tekinteté- NÉPSZAVA 1913 május 23. vasárnap Majd­ ha felszabadulok!...' 99 „Majd ha felszabadulok, aranyélete lesz a mellém kerülő tanoncnak" — só­hajt fel a rossz bánásmódtól elkesere­dett tanonc. Ennek ellenére azt látjuk, h­ogy éven­ként rengetegen felszabadulnak, a ta­noncok helyzete azonban mégsem javul. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az újonnan felszabadult segédek, kevés kivétellel, nemcsak h­ogy elfelej­tik a tanoncidejüket, hanem gyakran a tanoncokon akarják keserűségüket le­vezetni. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy fiatal, tegnap felszabadult segéd m­ég jobban zsarnokoskodik a tanonc felett, mint öregebb szaktársai, arról nem is beszélve, hogy szakmai tudását féltékenyen és irigyen őrzi. Az öntudatos, szervezett, szocialista fiatal segédekhez szeretnénk néhány szót­ szólni, ők tudatosan élték át, tanom­­ éveiket, jobban meglátták a hibákat a tilioue­,,nevelés" terén. Az ő feladatuk, hogy szervezetlen, öntudattalan szak­társaiknak megmagyarázzák: ne csal, szakmai oktatást adjanak a tanoncok­nak, hanem tegyenek barátaik, vezessék gondolkozásukat. Hívják fel figyelmüket a társadalom hibáira. Lássák a tanoncok: van, aki törődik velük, így a felszabadult tanoncok nem fognak habozni, hanem azonnal tudni fogják, hogy hol a helyük. Emlékezni fognak rá, hogy a szervezett munkás volt az, aki tanonckorukban foglalko­zott velük és melléjük állt a bajaikban. V. T. Egy filmről Hozzánk, a külterületre csak most jutott el a „Harmincadik". A film a kulturális haladással foglal­kozik. De hogyan képzeli el ezt a mun­kát? Talán észszerű intézkedésekkel, gazdaságilag­ meglapozott, részletesen, felelősséggel kidolgozott kultúrprogram segítségével? Nem. Ilyesmiről a filmben szó sincs. A filmen azt a bizonyos falusi iskolát, amelyre a szociális és kulturá­lis haladás érdekében feltétlenül szük­ség van, egy tanító hozza létre. Az iskola léte egy ember­­ r­alizmusának köszö­n­hető, aki anyagi érvényesülést, földi örömöket semmibe se vesz, életét arra szenteli, hogy havi 129 pengőért tanít­hasson. Néhány szakmuukás címére Mi, segédmunkások vagyunk az ipari munkások legnehezebb viszo­nyok között élő része. A mi mun­kánk nem­­igényel különösebb tu­dást, ezért néz le­­bennünket a szak­munkások egy része is. A segédmunkások nehezen tud­nak egyedül változtatni azokon, a körülményeken, amelyek megszab­­ják — és szűkre szabják — szellemi fölemelkedésünk lehetőségeit. Ma m­ár egyre kevesebb a szak-­­ munkás, egyre több a segéd­munkás. Ez a fejlődés iránya, tehát saját­ érdekükben való lenne, ha a szakmunkásoknak az a része is be­látná ezt, amelyik eddig­ nem is­merte fel ezt. A gyorsállami fejlődés mind pa­rancsolóbbá teszi, hogy ez a mesterségesen felállított és rövidlátásból növekvő válaszfal el­tűnjék közülünk, mert érdekeink közösek: az a szakmunkás, aki ellentétet szít a segédmunkásokkal, saját maga alatt véig­ja a fát. Az a szakmunkás azonban, aki ezt fel­ismeri, helyesen szolgálhatja a munkásság közös céljait. Komáromi Klára

Next