Népszava, 1943. május (71. évfolyam, 97–122. sz.)
1943-05-23 / 116. szám
14 oldal FIATALOK ÉS A HOLNAP MAGYARORSZÁGA A ntegortás módja Miljá Len a segédmunkásnak az a vágya, hogy szakmunkás lehessen. — Miért akarsz szakmunkás lenni?— kérdeztem egy munkatársamtól. — Nem látod azt a nagy különbséget — válaszolta —, amely közöttünk és a képzett munkások között van? Mennyivel jobban keres egy szakmunkás és a főnök is mennyivel másképpen bánik vele. Nem cipeltettek vele reggeltől estig nehéz terheket. Reggel odaáll a gépéhez és ha befejezik a munkát, hazamehet. De milyen más a munkája is. Alkot, teremt. — Miért nem tanultál akkor szakmást? — kérdezem tőle. — Ez igazán nem az én hibám — mondja és elgondolkozik. — Azt hiszem — válaszolom neki —, ha nagyon akartad volna, biztosan tanulhattál volna. — Nem egészen nyugodtan mondhatom, nem rajtam múlott, hogy nem lettem szakmunkás. Már tizenhároméves koromban dolgoznom kellett, többen voltunk testvérek és persze annak kellett először is dolgoznia, aki a legnagyobb volt. A legnagyobb fiú pedig én voltam ... l és mesélni kezdett sorsáról, mesélni kezdett önmagáról. Voltaképpen semmi különöset nem mondott és mégis, mintha csak az én sorsomat mondta volna el, vagy akármelyikünkét, az ezer és ezer segédmunkás közül. — Nézd pajtás — folytatta —, sokan vagyunk így, de némelyek azt mondják, ha ez, a helyzet nem volna, akkor talán nem is volna egyáltalában kifutó, szállítómunkás. Ki vinné el egyik helyről az árat a másikra. Hogyan jutna a gyárból a boltig, tehát a termelőtől a fogyasztóig, ha nem volna segédmunkás, aki olcsón elszállítja az árut, szinte ingyen. Így soroltam el neki azokat az érveket, amelyeket oly sokszor hallunk. — Kétségtelen, hogy a segédmunkások helyzete súlyos. Kétségtelen, hogy életünkben kevés a vidámság. De ha te azt hiszed, hogy magától, hull ölünkbe a jobb sors, akkor tévedsz. Sőt, mondhatom neked, volt idő, amikor a munkások sora sokkal rosszabb volt. A. .munkásság azonban szervezkedett, harcolt, és — ha ma a rendkívüli idők sokban változást jelentenek is — a munkásság ma mégis élvezi az eredményt. A szervezett munkás mindig többet keres, mint a szervezetlen. Ha nincs munkája, közvetítik a szakszervezetek. Ha dolgozik, rendezett munkaidővel, jobb bérekkel dolgozik, van, aki megvédje jogaikat. Nekünk is van szakszervezetünk, de a miénk még gyenge, mert kevesen vagyunk. Ez a fő oka annak, hogy ilyen a sorsunk. Te neked is közénk kell jönnöd és minden segédmunkásnak, mert csak így leszünk erősek ésígy szerezhetünk érvényt kívánságainknak. Szükségünk van a szakmunkások támogatására is, támogatnunk is kell egymást, hiszen valamenynyiünk célja közös. — Arra kell törekednünk, hogy minden segédmunkást, még akkor is, ha öntudatlannak látszik, felvilágosítsunk és sorainkba állítsunk. P.O. Lehetséges, hogy akad néhány ilyen ember. Azonban arra nem lehet számítani, hogy az ország száz meg ezer olyan helyén, ahol szükség van új iskolára, akad egy-egy tanító, aki maga festi ki az iskolatermet, aki maga gyalulja a padokat és maga fog harcolni azokkal a, érdekeltségekkel, amelyeknek az iskola fenntartása anyagi hátrányt jelent. Arra a néhány idealistára, aki kész és hajlandó ilyesmikre, legfeljebb filmmesét lehet építeni, de nem kultúrprogramot. A tanítói fizetések fölemelése, átfogó iskolaépítési program, progresszív tandíjrendszer, kiterjedt internátus- és ösztöndíjrendszer — ezek a lépcsőfokai a kulturális fölemelkedésnek. Nem a filmmesék. S. T. ifjúmunkás. A kikötőben írta: Kovai Lőrinc — Szabadulsz, Péter? — kérdezte tőle valaki. Gyorsan, hangtalanul úgy fordult meg, mint az állatok, ha rájuk vetődik valami ismeretlen árnyék. Alacsony, barna ember volt és most sápadozott az izgalomtól. Fekete, mindig simára fésült haja fölborzolódott. — Az ám — hullott ajkáról rekedten a szó. — Szemében a szabadság mámora és valami ösztönös félelem csillogott. — Négy esztendő . . . négy . . . Felemelte kezét. Hosszú, erős, hegyeskörmü ujjai remegtek. Még mondani akart valamit: talán azt, hogy milyen hosszú is az a négy esztendő, vagy hogy milyen nagy dolog, ha valaki ezt is kibírja. — Hát az asszonnyal most hogy Jeszel ? Az alacsony, barnaarcú, szélesvállú ember szétcsapott mozgékony kezeivel és tettetett közönnyel válaszolt: — Átadja azt nekem a Jani... — Úgy vigyázz, te Péter, hogy ha legcsekélyebb baj lesz, újra a rács mögé jutsz — morogta a nyeszlett, hegyes, görényképű kulcsár. Péter fölényesen kiegyenesedett. A szabad ember méltósága egyszerre lekoptatta róla a rács mögötti világ tekintélytiszteletét. _ — Ne féljen maga attól, Szabó tr... — Kulcsok zörögtek, nyíott fiz ajtó, a rácsárnyék megrezzent a kőpadlón, mint a szétszakított vasháló. A fürge, feketehajú ember peckesen lépkedett előre és mi fájdalmasan felsajgó szívvel néztünk utána. Rákönyökölt a kerek asztal borfoltos, piszkoszöld lapjára és elnézve a pult felé halkan, mintha gondolkozna, aondta: — Még mindig a Patyi a csapos? — Az ám . . . Életfogytiglanra szóló hivatal ezt is, akár a királyé. Ezt az asszony mondta. Olyan mozdulatot tett ő is, mintha rákönyökölne az asztallapra, de azután hirtelen észrevette a kerek bőrfoltokat és rémülten igazgatta világi zöld, ünnepélyes alkalomra felvett ruháját. — Vigyázz, Ilonka, belekünyükülsz a s izokba. Péter felkapta a fejét. Pillantása a rövidbajuszos, kerekarcú, nagyállú ember felé csapott, aki vele szemben ült az asztal mellett. Érezte, hogy a szavak mögött bujkál valami kettős, gúnyos értelem. Kissé hátrább tolta a súlyos karszéket, hogy szabadabb mozgása legyen és magán érezve az asszony barna szemét, lehajtott fejjel mondta: — De nagyon félted te az Ilonkát, te ,lani... " A másik is hátrahúzta a széket. Balkézzel úgy nyúlt az asztal közepén álló tarkacímkés, nehéz, hosszúnyakú üveg felé, mintha tölteni akarna. Jobbját a kabátja zsebébe süllyesztette, talán cigarettatárcáját kereste, talán valami mást. — Hát félteni is... A szavak mögött távoli indulatok morajlottak. — Ilát féltheted is. Az asszony hirtelen előre hajolt. Erős, munkás ujjaival megfogta az asztal szélét. — Ne, L --z ljetek már megint mindenféle hiábavalóságot. Mit fogdosod azt az üveget, Jani... Többetnél inkább már nekem is. — Gyors, fakó hangon beszélt.Tudok én már magamra vigyázni, sose féltsetek. Most is csak ezt a zöld ruhát féltem itten... Szeretem ezt a zöld ruhát, nagyon, mert hogy jó, mert htkebeli anyagból van. Bizony nem kapni ilyet most. Péter, feléje sandított. Ezt a ruhát ő vette még régen, nagyon régen. Mielőtt még becsapódott volna mögötte a börtön kapuja. Akkor együtt is éltek vagy hét, nyolc évig. Így, ahogy ültek hárman a ferdetetejű asztal mellett, a gomolygó, nedves füstben, így szürkék, hétköznapiak voltak mind a hárman. Csak a sarokban összebújt féltucat sápadt, festetthajú leány arcán látszott valami kíváncsi várakozás. A leányok ilyenkor, eszébe hajló késő téli délutánon szívesen trécseltek, egy üveg szóda mellett és most szakértően értékeltek minden mozdulatot, minden szót, amely a kerek asztal mellett elhangzott. Ők hárman úgy érezték, hogy az indulatok mind márt kigyúlnak bennük és akkor történik majd valami. Azért jöttek össze ők hárman, hogy megbeszéljék, kivel is éljen a zöldruhás, fáradtarcú asszony. De már mind a hárman tudták, hogy valaki hármuk közül sohasem megy ki a nedves, füstös ivóból. Péter egyszerre valami szokatlan tehetetlenséget érzett. Valahányszor szabadult, mindig úgy indult neki az életnek, ,a városnak, mint egy tengerész, aki hosszú, hosszú út utánérkezik a rég látott kikötőbe. Roppant kőhajó volt a börtön. Óriás, mozdulatlan kőhajó. És a napok úgy suhantak a rács mögött, egyhangú, furcsa mormogással, mint szennyes hullámok a kőhajó oldalán. Fellegek lebegtek fent a magasban, mint távoli szigetek és néha, néha fakó sugarak szállottak a rácsra, mint fáradt, színtelentollú madarak, it csak először törte meg a börtön. Másodszor már úgy vonult a rács mögé, mint tengerész az induló hajó fedélzetére, készen az utazásra az időben. Tudta, hogy áthalad a szennyes idő tengerén a kőhajó. És az asszony majd ott várja őt a kapunál. Várja izgatottan, kitörő, féktelen örömmel. Mert nem kopott el az ő szerelmük a hétköznap szürkeségében. Fiatalok voltak és bírták az utat, az időt, a harcot. Most, máskép volt... Szájához emelte a poharat és lopva, hogy az asszony észre ne vegye, végignézett rajta. Látta az arcán a fáradtságot, látta, hogy a szék alá húzott lába megvastagodott és valahogy szinte láthatatlanul, de mégis megkopott a régen vett fakó, zöld ruha. Akkor vékonyabb volt az ő asszonya, akkor nem leselkedtek az arcán az alattomos, alig észrevehető, de mégis jelenlevő ráncok. Akkor gyorsan, idegesen mozdult meg vékony, ideges dereka, ha csak feléje hullott a férfi tekintete. Most túl volt a harmincon. Sokat dolgozott és félt a holnaptól... „Beláthatod, öregszem én is..." — mondta egyszer régen, amikor bejött a rács mögé. Ez az érv valahogy most is ott csillant a szemében és talán csak azért, nem mondta ki, mert a másik, a férje is ott ült az asztalnál. Péter letette a poharat és hirtelen világosan érezte, hogy elvesztette az asszonyt. Hogy hiába érkezett a rácsvitorlás kőhajó a régi kikötőbe, a munka, a hétköznap, az idő elvette tőle a múltját: az aszszonyt. Elvesztette, biztosan elvesztette, hiszen, ha nekiront a rövid"bajuszos, kerekarcú, nagyállú embernek, ha küzdelemre kerül a sor, ha megvillantja kését, akkor újra lecsap a törvény és újra évekre becsapódik mögötte a vasrácsos ajtó. Ha pedig meghátrál, ha alul marad a harcban, akkor az asszonya engedelmeskedve valami ősi, megfellebbezhetetlen törvénynek, a győztesé lesz. Felpillantott és hirtelen mereven nézett a férj kerek, bajuszos, nagyállú arcába. Tekintetük találkozott. . A másik erős, szegletes ujja még mindig szorongatta a súlyos üveg vastag, bortól nedves nyakát. ..Harcolni fogsz?" — suhant, a kérdés Péter szemében. A másik tekinteté- NÉPSZAVA 1913 május 23. vasárnap Majd ha felszabadulok!...' 99 „Majd ha felszabadulok, aranyélete lesz a mellém kerülő tanoncnak" — sóhajt fel a rossz bánásmódtól elkeseredett tanonc. Ennek ellenére azt látjuk, hogy évenként rengetegen felszabadulnak, a tanoncok helyzete azonban mégsem javul. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az újonnan felszabadult segédek, kevés kivétellel, nemcsak hogy elfelejtik a tanoncidejüket, hanem gyakran a tanoncokon akarják keserűségüket levezetni. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy fiatal, tegnap felszabadult segéd még jobban zsarnokoskodik a tanonc felett, mint öregebb szaktársai, arról nem is beszélve, hogy szakmai tudását féltékenyen és irigyen őrzi. Az öntudatos, szervezett, szocialista fiatal segédekhez szeretnénk néhány szót szólni, ők tudatosan élték át, tanom éveiket, jobban meglátták a hibákat a tilioue,,nevelés" terén. Az ő feladatuk, hogy szervezetlen, öntudattalan szaktársaiknak megmagyarázzák: ne csal, szakmai oktatást adjanak a tanoncoknak, hanem tegyenek barátaik, vezessék gondolkozásukat. Hívják fel figyelmüket a társadalom hibáira. Lássák a tanoncok: van, aki törődik velük, így a felszabadult tanoncok nem fognak habozni, hanem azonnal tudni fogják, hogy hol a helyük. Emlékezni fognak rá, hogy a szervezett munkás volt az, aki tanonckorukban foglalkozott velük és melléjük állt a bajaikban. V. T. Egy filmről Hozzánk, a külterületre csak most jutott el a „Harmincadik". A film a kulturális haladással foglalkozik. De hogyan képzeli el ezt a munkát? Talán észszerű intézkedésekkel, gazdaságilag meglapozott, részletesen, felelősséggel kidolgozott kultúrprogram segítségével? Nem. Ilyesmiről a filmben szó sincs. A filmen azt a bizonyos falusi iskolát, amelyre a szociális és kulturális haladás érdekében feltétlenül szükség van, egy tanító hozza létre. Az iskola léte egy ember ralizmusának köszönhető, aki anyagi érvényesülést, földi örömöket semmibe se vesz, életét arra szenteli, hogy havi 129 pengőért taníthasson. Néhány szakmuukás címére Mi, segédmunkások vagyunk az ipari munkások legnehezebb viszonyok között élő része. A mi munkánk nemigényel különösebb tudást, ezért néz lebennünket a szakmunkások egy része is. A segédmunkások nehezen tudnak egyedül változtatni azokon, a körülményeken, amelyek megszabják — és szűkre szabják — szellemi fölemelkedésünk lehetőségeit. Ma már egyre kevesebb a szak- munkás, egyre több a segédmunkás. Ez a fejlődés iránya, tehát saját érdekükben való lenne, ha a szakmunkásoknak az a része is belátná ezt, amelyik eddig nem ismerte fel ezt. A gyorsállami fejlődés mind parancsolóbbá teszi, hogy ez a mesterségesen felállított és rövidlátásból növekvő válaszfal eltűnjék közülünk, mert érdekeink közösek: az a szakmunkás, aki ellentétet szít a segédmunkásokkal, saját maga alatt véigja a fát. Az a szakmunkás azonban, aki ezt felismeri, helyesen szolgálhatja a munkásság közös céljait. Komáromi Klára