Népszava, 1943. október (71. évfolyam, 222–247. sz.)

1943-10-27 / 243. szám

fi- oldal NÉPSZAVA 1943 október 27, saefifln Mia. élő elefántoktól, hogy az agya­ra furcsán lehajlott. Ártalmatlan növényevők voltak. Az üveg alatt kapa fogú elefánt óriási agyara. A lal mellett. még egy majdnem a mennyezetig érő szürke oszlop emelkedik, az öselefánt lábszár­csontja. Csak így láthatja az em­ber, hogy milyenek is voltak az ős­kor Herkulesei. Tovább, a másik teremben, jég­korszakbeli ősember tanyahelye. Tágas szekrényben kőeszközök, harkunák, szakócák, vagyis éles. durván faragott tűzködarabok, amelyek fegyverül szolgáltak az ilyen oszloplábú óriások ellen, ami­lyen például a mastodont, az ösele­fánt volt. Akadtak azonban sokkal veszé­lyesebb ellenségek, itt van például n kardfogú tigris, amelynek szinte természetellenesen nagy, görbe agyarai valóban kardhoz haeonlíta nak. Az ember és a föld története voltaképpen a jégkorszakban talál­kozik. A jégkorszak geológusok véleménye szerint körülbelül hat százezer évig tartott. Ekkor jelentek meg a legősibb emberfajták: a pitecantropos, sinantropos, etroan­pos. A jégkorszak végén bukkant fel a mai ember közvetlen elődje, a homo primigenius, majd akkor, amikor az eredeti fiedves erdei ég­hajlat száraz hidegre változik, fel­bukkan a mai ember őse, a homo sapiens fossilis. Az állatvilágot eb ben az időben az ősbölény. a bar­langi medve, a már idézett kard­fogú tigris és sok más ragadozó képviseli. Az éghajlat megvédi az embert Ugyanebben a korban vívja meg ember a maga harcát az állat­tvilág óriásai ellen. Ez a harc talán végzetes lett volna az emberi fajra, ihogyha az éghajlat nem siet az ember segítségére. Az éghajlati változások pusztították el tulajdon­iképpen a hatalmas emlősöket, a sűrű erdőket, amelyekben lehetet­Jen volt a fejlődés, teret adtak az «mbernek. Ha meggondoljuk, hogy «z állatvilág az embert megelőzőleg jmilliónyi eszterrtlőkön keresztül "uralta a földgolyót, akkor el­enyészően kicsinynek tűnik fel «lőttünk az a hatezer esztendő, «melyre visszamenőleg többé - ke­vésbé megbízható forrásokból is­merjük a történelmet. Változtak a tengerek, változtak a szárazföldek, mélységek nyíltak ott, ahol néhány­ezer esztendővel azelőtt még ma­gasbanyúló csúcsok voltak. Való­ban az idő végtelen hatalmát szem­léltetik ezek a. kőzetmaradványok, ezek a negyvon-ötvenezeresztendős állati osontok. Halak és sárkányok Az éghajlat minden változása újabb ós újabb állatfajokat hozott létre. Óriások korszaka volt ez. A meleg tengerekben roppant, halak úszkáltak. A szárazföldön sárká­nyok vívták csatáikat. A természet páratlan gazdagsággal variálta a különböző állatfajokat. Vastag pán­céllal védte a védekezőket, óriás izmokat rakott csontjaikra, mesé­sen félelmetes fogazattal látta el őket és talán csak a modern há­ború egy-egy tankcsatájához volt hasonlítható, amikor egymás ellen rontottak a 20 méteres óriások. A terem közepén Szilágyi Margit szobra: Mammutbikák harca.. Az egyik óriás horgasagyarú, bozontos hím féktelen lendülettel ront neki a másiknak, amely tört agyarral roskad össze előtte. A művész való­ban szemléltetően mutatja be az ősi ösztönök egymás ellen feszülő erejét. Hogy ez a harc milyen lehe­tett, azt csak akkor tudjuk elkép­zelni, ha közelebbről szemügyre vesszük az öles mammutagyarakat, amelyek ott díszelegnek a szobor közelében. A szemlélőnek valahogy az a gondolata támad, hogy a mai kor voltaképpen az állatfajták kihalá­sának korszaka. Minden ma meg­levő állat lényegében dekadenciát mutat csontozat, izmok tekinteté­ben, ha összehasonlítjuk a régiek­kel. Itt van például az óriás gím­szarvas csontváza, amely a jégkor­szak idejében élt. Az agancsok szé­lesek, messze szótnyílók, akár a ma­dár szárnyai. A csontok vékonyak, szépen faragottak. Az egész alakon elömlik a könnyedség. Ilyen csonto­zattal bíró óriási gímszarvas való­ban szélsebesen rohanhatott a jég­korszak végtelen jégsivatagain és menekülhetett például a barlangi medve elől. amelynek lónagyságú csontváza szintén ott emelkedik a szarvas csontváza mögött. A bar­langi medve a maga óriási agyará­val, szörnyű izomzatával az ős­ember egyik legnagyobb ellensége volt. A jégkorszak hidege a bar­langokba szorított embert és állatot egyaránt és az ősember nap-nap után harcolt otromba kőfegyverei­vel az ilyen izomkolo6szusok ellen. Akié a barlang volt, az életben ma­radt. Aki kikerült a jeges ferge­tegbe, a jégkorszak szörnyű hó­viharába, az elpusztult. A jégkorszak megdönti az állatok uralmát Kétségtelen, hogy a jégkorszak, amely véget vet a tropikus jellegű égha jlat - periódusok sorozatának, egyúttal megdönti az állatvilág ha­talmát is a. földgolyón. Ez különö­sen akkor tűnik fel. ha megfigyel­jük a jégkorszakelőtti állatvilágot. Itt van példáiul a karbonkorbeli szitakötő, amelynek kiterjesztett szárnyának hossza 70 centimétert elér. Itt vannak az olivocénkor me­leg tengerében élő halóriások, ame­lyeknek fejéből egy óriás lándzsa­szerű csontnyúlvány állott ki. Az egyik kép szemléltetően mutatja, ho­gyan pattan ki a habzó habokból egy ilyen óriás hal, amelynek kard­nyúlványa mint egy lándzsa üti át a fickándozó zsákmányt. Madarak nagyságára jellemzőek a krét-akor­beli strucchoz hasonló ősmadarak csontvázai. Az üvegszekrény sarkában ügyes magyarázat, amely párhuzamot von « mese és valóság és a népek mon­dáiban élő emlékek között. Egy arab monda szerint az ezeregyéjszaka egyik hőse lakatlan szigetre vető­dik és itt kunyhónagyságú madár­tojásokat talál. Ezek a tojások a mesebeli rokk-madár tojásai. Este mint egy óriás fekete felleg tér vissza a szigetre zsákmányútjárói a rokk-madár. És az arab utazó tol­lai között megbújva viteti magát vissza hazájába akkor, amikor reg­sí el a madár útnak indul. Ez az arab mese bár némileg túlzottan, de mégis szemléltetően igazolja az ős­madarak roppant erejét. Gyíkok! Ha valaki ezt a szót hallja, ha rágondul a zöld fű között meg­húzódó. legkisebb neszre riadtan tovasikló, kiesi gyíkra, az el sem tudja képzelni, micsoda roppant elődéi vannak ennek a kicsiny, erőtlen, gyáva utódnak. A kréta­kor ..gyíkjai" páncélba öltözö't, meséserejű tíz-húszméteres óriások. Akik százezer esztendőn keresztül korlátlan urai és zsarnokai voltak mindennek. ami élt, mozgott és har­colt a földgolyón. Ha növényevő volt az ilyen ős­sárkány, akkor a természet roppant páncélt rakott soköles vállaira, ha­talmas hátára. Ha pedig ragadozó akkor acélos izmokból illesztette essze testét, karnagyságú fogakkal fegyverezte fel és csodálatos gyor­sasápot adott neki. A falon festmény, amely két ilyen óriás,°'yík, a ragadozó tyrannosau­rv.s és a növényerő ichtyosaurus karca A mesék sárkányainak min­den félelmetes mivolta elhomályo­sul, amikor a ragadozó tyranno­saurus, ez a tizenkét méter magas óriás madárforma, hátsó lá­baira állva, kitátva roppant tor­kát, megindul a páncélba öltözött növényevő felé. Nagyságukra. íme, néhány adat: Brontosaurue 20 mé­ter, pikkelytaréjos sárkánygyík 10 méter, tyraunosaurus 12 méter, a Jura-korszak kalgyík.ia 10—12 mé­ter hosszú. Ebben az időben ember még nem élt a földön és ez kétség­kívül szerencse, mert az ilyen óriá­sokkal vívott harc már eleve re­ménytelen lett volna. Egy őshüllő nyomai A kiállítás egyik legérdekesebb lelete a chinoterium nevű őshüllő nyomai a hessbergi homokkövön. A homokkő csodálatos tisztasággal megőrizte a soktízezer évvel ezelőtt élt állat nyomait. Olyan, mint az ázsiai uralkodók sziklába vájt em­léktáblái. amelyekre erejüket, di­csőségüket vésték. Az állatvilág egykori nagyhatalma szól felénk » «x»»« ezekből a furcsa félköralakú nyo­mokból. Az egyik medencében furcsa há­romszögalakú hal. Ez a halfajta a föld egyik legrégibb állata. Túlélte a sárkányok hatalmát, az emberek nagy küzdelmét az emlősökkel, a nagy éghajlati változásokat, a jég­korszak viharait és millió esztendők folyamán alig változott. Lassan úszkál ide-oda a medence növényei között. Egyszerű, primitív faj. Váj­jon túléli-e az emberiséget? Vájjon tanuja lesz-e annak, amikor valami új fajta bukkan fel a föld színén, amely éppen úgy kétségbe von ja. majd az ember uralmát a földön, mint ahogyan az őeemlősök ural­mát kétségbevonta a kőbunkó« ős­ember? (kovai) JítiLixéiz&t +chtadaL&m (jAtdaíTKÍíiy, Érthetetlen felindulás fogta el a Központi Sajtóvállalat lat)jait: valósággal specializálják­magukat a Szociáldemokrata Párt értelmiségi mozgalmának kereté­ben szervezkedő színészcsoport ügyeire. Szombaton az „Új Nem­zedék" közölt szenzációkereső cik­ket erről a mozgalomról, egy gusz­tustalanul és értelmetlenül denun­ciálni akaró egyén bemondásai alapján, vasárnap pedig a másik KSV-lap, a „Nemzeti Újság' fog­lalkozott másfélhasábos riadt cikk­ben a kérdéssel. Mindenekelőtt közölnünk kell valamit a. két lappal, amit kém­kedő informátoruk elmulasztott megmondani: ez a szervezke­dés ugyanis, mint az értelmiségi mozgalom többi csoportjának mun­kája, teljesen nyílt és semmi okunk nincs arra, hogy erről bárki előtt is hallgassunk. Ezt bizonyítja a Népszaixíban megjelent hivatalos közlemény is. amely beszámolt a csoport megalakulásáról. A többi pedig a párt és a résztvevők ügye, nem tudjuk mennyiben érdekelheti a „Nemzeti Ujság"-ot és testvér­lapját. A cikkek féltik a mozgalomban résztvevő művészeket, mondván: „A színész csak pórul járhat a politizálással." Erre csak annyi a megjegyzésünk, hogy a politikai meggyőződését nyíltan és becsüle­tesen vállaló ember soha nem szo­kott félni burkolt fenyegetésektől, még akkor sem, ha véletlenül szín­művész és egyes csoportok tapsá­nak elmaradását helyezik előtte kilátásba. Ami pedig a támadó cik­kekben sűrűn hangoztatott, „poli­tikamentes művészetet" illeti, elő­ször is meg kell állapítanunk — ha a denunciáns meg is feledkezett ennek közléséről —. bog-y éppen ezeri az értekezleten elhangzott tájékoztató beszéd hangsúlyozta: ezzel a mozgalommal nem az a célja a pártnak, hogy új tagokat szerezzen és nem kívánja meg a csoport munkájában résztvevő mű­vészek egyikétől sem, hogy párt­politikába kapcsolódjék: másodszor pedig: álláspontunk mindig az volt és ma is az, hogy a művész, hanem akarja is, akkor is „politizál", vagy úgy, hogy tükröt tart az emberek elé, amely a. valóságot mutatja, vagy pedig úgy, hogy — elkendőzi és meghamisítja álművészetével a valóságot A velünk haladó művé­szek a valóságot keresik. Otto Matzerath vezényelte a Filharmóniai Zenekart. kedden este a Vigadó zsúfolt nagy­ferméből rádió által közvetített Hangversenyen. A fiatal német kar­mester jelenleg a karlsrulhei opera­ház főzeneigazgatóia. Mindössze csak 29 éves: Düsseldorfban szüle­tett. Vezénylési módján hamarosan szembeszökik alapos, jó iskolázott­sága. így például már a tényleges beintés előtt is előzetes figyelmez­tető jeleket osztogat mindenfelé s ezekkel a belépésük kifejezésbeli jellegére emlékezteti zenészeit. De egyébként is mindenképpen meg­könnyíti számukra egyrészt a pon­tos összjátékot, másrészt szólamaik nyugodt és ennélfogva biztos és szép kivitelezését... Számos kar­mester hibája, hogy idegesíti zené­szeit s még az elengedhetetlenül szükséges időt sem adja meg nekik olykor kényes szólamaik előadá­sára. Ez, pensze az előadásmód kel­lemének rovására megy. Számos karmester ezért sajátmagának tu­lajdoníthatja zenekarának sűrű g'k-szereit! Stílus és felfogás dolgában még nem mondhatjuk önállónak az ifjú karmestert. Furtwängler jellegzetes kézmozdulatai minduntalan vissza­térnek nála. Tehetsége azonban nyilvánvaló. Lírai egyéniség, aki in'-pbh c«»k megérti, szereti és tisz­teli Beethoven „Eroica"-szimfóniá­.iának magasabbrendű átszellemült hősiségét és kevésbé tud lényében azonosdni vele. Van rá eset, hogy az emberek megértik ugyan a hősö­ket. de anélkül hogy veliik együtt hősökké tudnának válni. Schubert befejezetlen h-moll szimfóniája is inkább esak érzelmi melegséget árasztott, de hiányzott belőle az az eszmei emelkedettség, az a csakis „mennyei"-nek nevezhető lágy el­vonatkozott.ság, melyre Erich Klei­ber felejthetetlen értelmezéséből emlékezünk vissza. Schubert volt az a zeneköltő, aki önmaga számára úgyszólván semmit sem kért az élet szépségeiből. Szinte túlszerény volt ahhoz, hogy kérjen belőlük._ Ámde mélyebben és áhítatosabban ismerte az életnek e szépségeit, sok-sok más­nál, aki gátlástalanul követeli és habzsolja azokat. Dicséret illeti a Filharmonikus Zenekart, amely teljes tudását bo­csátotta a vendégkarmester rendel­kezésére és újból bebizonyította gazdag lehetőségeit. Jemnitz Sándor (•) ZILAHY LAJOS KAPTA AZ AKADÉMIA VOJNITS-JUT ALMÁT. A Magyar Tudományos Akadémia hétfőn délután József királyi herceg elnöklésé­vel összes ülést tartott, amelyen az elnök megemlékezett Herczeg Ferencről abból az alkalomból, hogy 80. születés­napját ünnepelte. Ezután Rédey Tivadar levelező tag olvasta fel jelentését a Voj­nits-jutalomról. Rédey Tivadar sorra vette a legutóbbi színházi évad 18 ma­gyar újdonságát. Zilahy Lajos „Szép­anyám" című színmüvét terjeszti elő egyhangú ajánlással a Vojnits-jutalmi bizottság. Az Akadémia a bizottság ja­vaslata alapján Zilahy Lajosnak adta ki az idei Vojnits-jutalmat, majd Komis Gyula előadása következett „Az akadé­miák és a tudomány nemzetközi szerve­zése" címmel. Az összes ülés után az Akadémia tajjjai zárt ülésen folyóüfiy©­ket tárgyaltai«. 4

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék