Népszava, 1943. december (71. évfolyam, 272–296. sz.)

1943-12-25 / 292. szám

Tl. évfolyam 292. szám Budapest, 1943 december 25. szombat A S­Z­OC­I­Á­L­D­E­M­O­K­R­A­T­A.... A­P­r ,XjB .i - • .,36 /v IIJTEZCT izomnai ^^nn*^ Ára A­w fucHJ^'. fillér A­R­T­K­Ö­Z - • - • ' Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 • M­e­g­j­e­l­e­n­­­i­k hétfő kivéte­lével m­i­n­d­e­n nap • Telefonszám: 130-330, 130-331 és 130-332 L­AT­O­MA $ / * X szép és leffrn gyík­escentek fö­lött szállott a szó... És a szavak felhővé sűrűsödtek s hullo­tt, egyre hullott az ünnepi áhítatba merült szívekre a gyöngyöző gondolat: föld, kenyér, szabadság, szocializ­mus... A gondolatok esője tisz­tára mosta a fára­t, gondterhelt arcokat; a férfiak kemény voná­sait feloldotta, az asszonyok szo­morú arcán a reménység fénye derült...­­ Csodálatos a szó hatalma, ha a tiszta eszme igazsága, szárnyal­ó lenne... Néztem ezeket a gyülekezeteken az, arcok sokaságát. Mennyire kü­lönböznek egymástól és­­ meny­nyire egyformák. Közös sors for­málta meg valamennyit és egyet­len, nagy gondolat közösségében olvadnak össze. Egyetlen arc te­kint rám és ... mintha valami de­lejes áramlat futna­­ át rajtam, mintha valami csoda történne ve­lem: az idő és tér megsemmisül és egyetlen örökkévaló­­ pillanatban olvad össze múlt, jelen s jövő. Megmérhetetlen pillanat, megmér­hetetlen távolságok, megmérhetet­len sokaság!... * Kik emlékeztek bennem e tűnő pillanatban, kik szenvedték át a világ most múló napjainak kín­jait és kik tekintettek e villa­násnyi p­illanat ablakán a jövőbe? Nem mások, mint akik bennem vannak és akikben benne vagyok sorsszerűen a« szétbonthatalanul: a gyülekezetek népe. Azok, akik e betlehemi csodára vártak, akiket ti római arénában a vadállatok vétkéül dobtak, akik pásztorkodtak (ki művelték a földet és nehéz kövekből tT" »lomokat emeltek — illef."Ju­ isteneknek, a jobbá­gyok és a txillegények, Tiborc siralmai és a kolozsvári ötvöslegények futó­siagja­i zengtek és lobbantak ben­imm és a vásárhelyi sikoltás hul­lott, mint a kaszapenge a szívemre, erők sebet ütve rajta. Derko­vits parasztjai azzal a Nappal a vállukon, amely holtja perzsái őket és azok a napégette, vihar­,verte, fölsebzett szívű és hallgatag ragyosok, akik ott meneteltek a­­izabadság csókjával ráncos homlo­kukon Rákóczi és Kossuth seregé­ben; a gyárak füstös, olajos népe, amely valaha ifjonti tűzzel a szívé­ben ott menetelt a körutak med­rében és tüzes dalok úsztak a nyo­mában. Elmúlt és élő nemze­dékeik ... Álmok, ezeknek a nemzedékek­nek álmai, gondolatok, ezeknek a nemzedékeknek gondolatai, szen­vedések, ezeknek a nemzedékek­nek a szenvedései arrrrissödtek össze ebben az egyetlen pillanat­ban és a remények, amelyek élni és harcolni megtartották a földek, a tárnák, az üzemek s a műhelyek népét... A sebek — amelyeket a munka és az éhség, a szolgaság fájdalma és a megalázottság szégyene márt annyi évszázadon á­t a nép szí­vébe —, a sebek emlékeztek s a jajgatás démoni kórusa szólalt meg a rettenetek emlékeinek nyo­mán és — a felszabadult gondo­lat győzelmi kórusa. Különös dallam! Különös látomás. Mintha a történelem tenyere emelt volna a magasba s onnan lentről elsimultnak látszott min­den. Kitágultak a határok. Múlt, és jelen beleveszett az ismeret­len időbe. Új nép sokadalma lepte be a földet, „másfajta raj" és mégis ugyanaz, mint amellyel annyiszor találkoztam: a gyü­le­kezetek népe. Tiszták és derültek. Szabadon élnek a szabadságtól megifjult földön. Gépek és vi­rágzó mezők szomszédságában. „A csillagos ég fölöttük"« — a sza­badság rendje bennük. Munkálkod­nak és élnek. A munka öröm a számukra és szerszámjaikon nem verejték, hanem a szellem fénye, csillog. Meglelték a béke s a nyu­galom titkát: szabadság és szo­cializmus. Nem is­merik a kény­szert és az erőszakot. Ez a két jo­gfilom kiveszett belőlük. Föld­jeik és gépeik bőségben ontják mindazt, amire az emberiségnek szüksége van. Nem ismerik a leg­irtóztatóbb félelmet, a holnapi kenyér bizonytalanságából eredő félelmet. Mindenkinek dolgoznia kell, de ez magától értetődő a számukra, a legtisztább örömök forrása s a közjó szolgálata. Ér­telmesen élnek, mert értelmesen szervezték meg életüket. A leg­jobb, a legtökéletesebb, mert min­dig tökéletesedő gépekkel és szer­számokkal dolgoznak s a legész­szerűbben használják fel a me­chanikai és az emberi energiát. Ezzel elérték, hogy a régi idők lélekrabló és testet ölő robotja, a munkahajsza teljesen ismeret­lenné vált s a valaha szokásos munkaidő egy töredéke alatt létrehozzák mindazt, amire szük­ségük van. Sem nem kevesebbet, sem nem többet, mert a munkát s az anyagot a legnagyobb becs­ben tartják. Hihetetlennek tűnik előttük, hogy valaha is a verej­tékes munka eredményeit elpusz­tították csak azért, mert sok volt bel­fihtik és ugyanakkor milliók a legszükségesebbhez sem tudtak hozzájutni. Gyárait az alkotásnak, az öröm­nek és tisztaságnak, az emberi szolidaritásnak a templomai. Váro­saik szépek, egészségesek, a házak homlokzatairól a művészetek har­móniája sugárzik. Utaik szélesek, levegősek, lombosak. A falu fo­galma is kiveszett. Azonos feltéte­lek, azonos létformák között él­nek az emberek. A földművelés is átalakult. A szántóföldeken is gép dolgozik, viszont a végeláthatat­lan kertekben szorgos és gondos kezek munkálkodnak. Az ember és a természet újra egymásra ta­lált. A városok falai nem rekesz­­tik ki a fákat és virágos bokrokat; az erdők illata lengi át a széles, napfényes utakat. A közmegegye­zés szelleme irányítja az emberek minden dolgát és mert senki szük­séget nem szenved és mert a jog háthatatlanul is érvényesül minden életmegnyilvánulásban és mert az egyéniség szabadon bontakozhatik ki és nincs korlátja a tehetségnek, ha csak nem a közjó, a legtisz­tább és az élet szükségleteivel és törvényei­vel legösszh­a­n­gzatosabb erkölcsi érzület uralkodik a közös­ségekben. Tudomány, művészet, rodalo­m csodálatos virágzásban áll és segítséget nyújt az emberi­ségnek, hogy egyre följebb emel­kedjék — a teljesség felé. A töké­letes harmónia felé, amely még­sem a mozdulatlanság és a néma­ság halott­iyrgalma, hanem az örök és szakadatlan mozgásé, ame­lyet azonban az értelem igazgat és nem a vak véletlen és nem az ösztönök kiszámíthatatlansága és így az anyag és szellem össz­hangja tökéletessé válhatik nem­csak magában az emberben, hanem az egész élő, szerves világban. Ez lesz a filozófia megvalósulásának világa, a szabadság birodalma. A gyülekezet megmozdult, az áram megszakadt. Az egyetlen arc elemeire bomlott. A látomás eltűnt. De csakugyan elt­­nt-e? El­tűnhet-e valami, ami évez­redek óta él a szegények és megalázot­tak szívében s a legnagyobb szel­lemek elméjében és örökkévaló műveiben? És a szellem talán nem valóság? Tagadni merné valaki?! Nem volt valóság az a tűnő pilla­nat, amelyben szinte az egész em­beriség történelme elfért s még a jövendőnek is maradt benne helye. Nem valóság a látomás? Hogyne volna az! Volna-e értelme az élet­nek, ha lebírhatatlanul és meg­akaszthatatlanul nem a tökéletes igazság , a teljes harmónia felé sodródna zuhogó árja, ha jelek sokasága nem vallana arról a szebb, békésebb, boldogabb világ­ról, amelynek fundamentumát most készíti az emberiség. Egy­részre tudatosan, más része pusztán ösztöneinek szavára hallgatva. Igen, elveszne az élet értelme, ha nem hihetnénk többé az em­beri szellem építőerejében s ennek a szellemnek termékeny és termé­kenyítő valóságában, ha nem hihetnénk abban, hogy minden ellentét s a belőle keletkező küz­delem végső soron kiegyenlítődés­hez vezet és magasabb létfokra emel. * Azok a gyülekezetek, amelyek­nek egyikén ez a látomás egy föl­villanó pillanat varázslatában megmutatkozott. Olyan közössé­gek, amelyekben, mint anyaméh­ben a magzat, már benne él az új világrend eszméje. Bennük él, mert csak ezek a közösségek lehet­tek terhesek a jövendő ígéretével s a beteljesülés álmával. A dolgo­zóké az eszme, amelyből a jövendő hősi valósága kibontakozik. Mert csak ők lehettek a tagadói annak a rendetlenségnek, aránytalan­ságnak, ellentmondásnak, amely benne rejlik a tőkés termelési rendben, a régi világ instrumen­tumaiban. Ők szenvednek mind­ezek miatt, az ő igazságuk kiált beteljesülésért. Merthogy Jézus is a szegények közül jött s a szegényekért halt vértanúhalált. " Nem véletlen ez. Törvény! És ez a törvény megmásíthatatlan. A gyülekezetek embereinek szívé­ben és vérsejtjeiben él ez a tör­vény és onnan ki nem léphető. Csak a szívükkel együtt. De akkor meghalna — nem a törvény -e­ a világ. A világ pedig élni akar, az emberi világ különösen. És e tör­vény szerint él! Igazságosságra tör, szépségre és harmóniára! Ki­egyenlítődésre! * Lobogva ég a világ. Felgyújtot­ták. De a tűzben nem semmisül ,meg az ember. Ez a tűz roppant kohókat forral. És az érc, amely ezekben a kohókban kavarog, ki­öntésre vár. Új formát kap a vi­lág. Az értelem, amelyet új er­kölcsi törvények szabályoznak, már készíti terveit.­ És talán nemsokára milliók aj­kán újra fölcsendül az örömteli kiáltás, amely betölti a minden­séget. Megszületett! ÍRTA: SZAKASITS ÁRPÁD P­ONT­­­L­A­P­J­A

Next