Népszava, 1945. május (73. évfolyam, 80–103. sz.)

1945-05-20 / 95. szám

! Csütörtök, 1945 május 24. NÉPSZAVA Az „erdélyi híd" Végleges megbékélést aka­runk teremteni Románia és Magyar­ország között mondja most nekem Groza. Végleges, a román-magyar kap­csolatok összességét magában foglaló megoldást akarunk találni! Nemcsak barátságról, együttműködés­ről is van szó. Viszályra pedig egész bi­zonyosan semmi ok sincs a demokrati­kus Románia és a demokratikus Ma­gyarország között. Felpillantok jegyzeteimből és már ki akarom mondani a bűvszót: „Erdély" —, de ő elébem vág. A román-magyar barátság kér­dése nem területi kérdés. Erdély, ahol a románság és a magyarság sok-sok évszázad óta él egymás között — nos, ez az Erdély szá­munkra nem lehet fal, hanem csak h­í­d Magyarország felé. Az „erdélyi híd" — érdekes formu­la De mit jelent a valóságban? Ho­gyan képzeli el Groza konkréten a ki­alakítandó román-magyar közlekedést ezen a „hídon"? A válasz igen nyílt, szinte túlmegy a diplomácia­ adta határokon. Vallomás­szerűvé válik. — Én a vámunió híve vagyok —mondja tagoltan, hangsúlyozva. — Legyen szabad az áruk forgalma Romá­nia és Magyarország között. Tovább­megyek: ne csak áruk, a személyek is közlekedhessenek szabadon. Szüntessük meg tehát az útlevél­kényszert is. Hadd láthassa meg, amikor akarja, a budapesti vagy miskolci szabómester a leányát, aki Désre vagy Sepsiszent­györgyre ment férjhez egy román vas­utashoz s talán maga is Erdélyben szü­letett. Továbbmegyek: s tegyük szabaddá a szellemi termé­kek forgalmát is. Hadd jöjjön be a Népszava, amelyet magam is szívesen olvasok, meg a többi de­mokratikus magyar újság és könyv Romániába. S jusson el minél több román hír, román mű eredetiben vagy fordításban Magyarországra. Szóval: Bontsuk le a vámtarifákból, út­levelekből, cenzúraokmányokból épült határfalakat. Csak az elérhetetlen az, ami olyan különösen vonz és szenve­délyeket kelt. Tegyük szabaddá a for­galmat, tegyük szabaddá a közlekedést, gazdasági, személyi és szellemi tekin­tetben egyaránt. Ezzel — azt hiszem — már ki is húztuk a kérdés méregfogát. Mi lesz az erdélyi magyarokkal? Az erdélyi magyarokra terelődik a szó. Itt — Groza szerint — két csopor­tot kell elválasztani: az Erdélyben rég­óta honos magyarságot, vagyis azt a­mely az impériumváltozás folytán is­mét román állampolgárságot kap, s azokat, akik az u. n. bécsi döntés után költöztek Erdélybe Ami az első csoportot illeti, tehát a tulajdonképpeni romániai magyar nemz­­­zetiséget, erre vonatkozóan Groza csu­pán utal a kolozsvári beszédében hir­detett elvekre: teljes nemzetiségi szabadság és egyenjogúság, amely nem tűr sem­miféle soviniszta elhajlást, román részről sem. Némi — jogos — büszkeséggel utal ar­ra, hogy kormányzásának rövid ideje alatt mi minden történt ezen a téren, ha még sok munka van is hátra. Nagy szeretettel említi a kolozsvári magyar egyetemet, amely a román egyetem mellett állva a legfelsőbb fokon jelké­pezi a romániai magyar nemzetiség egyenrangúságát. Ami az 1940 után Erdélybe települt « (Bukarest, május hó. — A Népszava kiküldött munkatársától.) Nem nehéz hozzá bejutni. A kis multszázadbeli bo­járpalotát a Calea Victoriei elején nem őrzi géppisztolyos őrség; a portás szó nélkül felenged a szép, barokkos már­ványlépcsőn. Bejelentés nélkül nyitha­tok be a kabinetfőnök ajtaján. Vinu­lescu épphogy beszól a szomszéd szobá­ba — általában rendkívül közvetlen, könnyen elérhető hivatalok és hivatal­nokok vannak ebben az országban — s már ott is állok Groza Péter előtt. Korán őszült, fehérhajú, pirospozs­gás, mélykék szemű, mosolygó óriás. Ezt a boltozatos homlokú, szélesvállú vikinget inkább néznéd norvég hajós­nak vagy dán gazdának, semmint Ro­mánia miniszterelnökének. Dehát az erdélyi föld, az erdélyi emberfajta és az erdélyi politika kicsiben valahogy Európa minden változatát kitermeli magából. Ízes erdélyi magyarsággal beszél. Ügyvéd volt Déván, amíg a harmincas években meg nem szállotta valami kü­lönös fanatizmus, hagyni csapot-papot és odaállni megszervezni a legszegé­nyebb, legnyomorultabb, földtelenül is földhözragadt móc parasztokat, akikkel addig nemigen törődött senki, nem vol­tak ,,tényezők" a politikában. „Ne higgyetek a nadrágosoknak!" — mondotta. — ,,Én is nadrágos vagyok — nekem se higgyetek, csak azt nézzétek, mit csinálok!" És nézték. Sokáig nézték, azután hinni kezdtek neki. S így szüle­tett meg a „Frontul Plugarilor", az Ekések Frontja, a legradikálisabb agrár­szocialista mozgalom Romániában, amely ma az uralmon levő Nemzeti Demokratikus Arcvonal integráns al­kotórésze. A plugárok pártja, alighogy megszü­letett, máris illegalitásba kényszerült. De súlyos üldöztetések közepette is megtalálta és megtartotta kapcsolatát az ugyancsak földalatt működő munkás­pártokkal, sőt a Magyar Dolgozók Szö­vetségével is, amely mint az erdélyi és bánáti magyarság illegális szervezete a diktatúra alatt együtt harcolt a szociál­demokratákkal és a kommunistákkal a román és a magyar fasizmus ellen. Az elnyomottak egységfrontján nem voltak nemzetiségi különbségek. Ott tudták, hogy a nemzetiségi elnyomatás csak a szociális elnyomatás egyik válfaja. Ma­gyar feudálisok és román bojárok szíve­sen összetartanak. Egy az elnyomá­s, miért ne egyesüljenek hát az elnyo­mottak? A felszabadulás — amely Romániá­ban öt hónappal előbb következett be, mint nálunk — tábornok-kormányok átmeneti uralma után az ország élére állította Groza Pétert. Egyike ő az első kormányfőknek, országot vezető állam­férfiaknak, akiket a földalatti Európa adott az új demokráciáknak. Forradalmár. Nem lármás, fenyege­tődző, hanem csendes, cselekvő formá­ban. Lényegében forradalmi cselekedet volt az is, amikor a románság győzel­mes napján, az északerdélyi közigazga­tás átvételekor, Kolozsvárott, a király, a tábornoki kar és az egész kormány jelenlétéban kiállt — és ünnepi beszéde témájául a román-magyar barátságot választotta. Olyan szellemben beszélt az erdélyi magyarság jogairól, szabad­ságáról és egyenlőségéről, mint soha egyetlen román miniszterelnök sem. Pedig­­ Romániában is van naciona­lizmus, sajnos még soviniszták is van­nak, szép számban. S kényes dolog be­felé úgy nyújtani támadási felületet a reakciónak, hogy ez „nemzeti érzel­mekre" hivatkozhassék. De a Groza-féle huszárvágás sikerült. A Népszava tudósítója nem most jár először Romániában, de soha — külö­nösen hivatalos körök részéről — nem tapasztalt ennyi rokonszenvet és meg­értést Magyarország iránt. S a magyar­barátság centruma jelenleg éppen a leghivatalosabb körök kellős közepén, a miniszterelnökségi palotában van. (Ez persze azt is jelenti, hogy amint távo­lodunk ettől a központtól, úgy növe­kedni is kezdenek a román-magyar vi­szony problémái és a periférián bajok is vannak, amelyekről más alkalommal beszélni kell.É­s most is ottartózkodó magyarok sor­sát illeti, mindenekelőtt megállapítandó, hogy az ú. n. Lex Patrascanu szerint ezek továbbra is magyar állampolgárok. Mindazonáltal Groza — ez derül ki be­szélgetésünkből — a lehetőséghez ké­pest el kívánja kerülni a tömeges kitelepítéseket; nem akarja, hogy csak külsőségeiben is felidéződjék a „vagon­lakók" szörnyű kora. A magyar állami alkalmazottak közül — ameny­nyiben erre mód adódik — szerződé­sesen alkalmazhatná a kiváló specialis­tákat, például a kulturális életben nagy szerepre hivatott demokratikus egye­temi tanárokat Ami pedig az 1940 után Erdélybe telepedett, magyar állampol­gárságú, de nem magyar állami szol­gálatban álló egyéneket illeti, ezek szá­mára — ha meg akarnak ott maradni — méltányos feltételek mellett tartóz­kodási engedélyeket kíván adni. Persze csak olyanokról lehet szó — ezt hang­súlyozza —, akik nem voltak fasiszták, nem vettek részt a románság elleni ak­ciókban. Elméletileg nehéz ezekben a kérdé­sekben most állást foglalni. A gyakorlat fogja megmutatni, mennyire sikerül el­kerülni, hogy a reakció és a sovinizmus kihasználja a maga számára az impé­rium-változás okozta nehézségeket. Azt már láttuk — s ebben bízhatunk —, hogy a Szovjet­ Unió, ahol a nemzeti­ségi kérdés a szocializmus és a demo­krácia szellemében a legtökéletesebben oldódott meg, élénk figyelemmel teíséri a dunavölgyi s különösen az erdélyi fej­lődést. Románia és Magyarország egy­aránt a Vörös Hadseregnek köszönheti felszabadulását a kis népeket éppen a nemzetiségi problémák kiélezésével egy­másra uszító német uralom alól! Javaslatokat a román-magyar árucserére! Most gazdasági kérdésekre terelődik a szó. Groza behatóan érdeklődik a ne­hézségek iránt, amelyekkel Magyaror­szág ezen a téren küzd, majd elmondja, hogy bizottságot küldött ki a román­magyar árucserére vonatkozó javasla­tok megvizsgálására. Várja ezeket a ja­vaslatokat, magánoldalról is, hiszen a privát­ iniciatíva gyakran kitűnő lehető­ségekre hívja fel a figyelmet Magától értetődik, hogy a külkereskedelem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügye­lete alatt áll. Ennek jóindulatáról azon­ban meg lehetünk győződve. A nehéz­ségek — mint Groza mondja — legin­kább abból adódnak, hogy Romániát is nagy mértékben sújtotta a háború és igen komoly jóvátételi kötelezettségei is vannak. Mindazonáltal országa, ha nem is gazdag, de mégis valamivel „jobban áll" most gazdaságilag, mint Magyar­ország. — Segítő szándék is van bennünk! — jelenti ki. Nem csupán szigorú, külkereskedel­mi hoci-nesze-meggondolások veze­tik, amikor elő akarja segíteni a román-magyar gazdasági kapcsola­tok mielőbbi kiépülését. Erre magunk csak azt válaszolhat­juk, hogy Magyarország bizonyára nem fogja elfelejteni, ha Románia ezekben a nehéz időkben segítséget nyújt. Gazda­ság és politika összefüggéseit mi, szo­cialisták ismerjük a legjobban. Beszélgetés Groza Péter miniszterelnökkel Románia és Magyarország közös problémáiról 3. oldal „Közös érdekünk, hogy Románia és Magyarország már egymással megegyezve jelenjék meg a béke­tárgyalásokon" Most valamennyire személyessé válik a beszélgetés Groza Péterrel. Magyar­országi emlékeit eleveníti fel, azután kedvenc témájára, a pártjára kerül a sor. — Mint az Ekések Frontjának veze­tője, sok közösséget látok pártom s a magyar Szociáldemokrata Párt nagy földmunkásszervezetei, a magyar Kom­munista Párt, a magyar Nemzeti Pa­rasztpárt és a magyar Független Kis­gazdapárt falusi tömegei között. Nagy érdeklődéssel figyelem a magyarországi földreform előrehaladását; minálunk is új földosztás történik. Általában a két országnak sok kö­zös problémája van; jó, ha minél közelebbről megismerik egymást. Remélem, hogy a közeljövőben — legalább mint magánember — ellá­togathatok Magyarországra, ahol sok barátom van. Szeretek vendéget látni és magam is szívesen vagyok vendég. Ismerjük meg egymást, találkozzunk — így szilárdul a barátság! Mindenképpen közös érdekünk, hogy Románia és Magyarország már egymással megegyezve jelen­jék meg a béketárgyalásokon. Nem kétséges, hogy ezt a legnagyobb örömmel üdvözölnék a szövetséges ha­talmak is, nagy barátaink, élükön a Szovjet-Unióval, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. * Az újságíró fölkel, összecsomagolja jegyzeteit és elbúcsúzik. Szinte sok is az anyag, szinte túlságosan is nyílt volt a beszélgetés egy „intervjú"-ra­ Talán vannak szempontok, amelyek miatt dip­loma­tikusabbá kellene fésülni a szöve­get. A biztonság kedvéért és hogy félre­értés ne történhessék — kimondott szó elrepül, írás megmarad! — megkéri a miniszterelnököt, engedje meg, hogy le­jegyzett szavait közlés előtt bemutat­hassa neki. Délután átadja Vinulescunak, a ka­binetfőnöknek a kéziratot. Estére visz­szakapja. Groza egyetlen szót sem vál­toztatott rajta. Állja a szavát. Szalai Sándor Félelemmel írom le ezeket a sorokat. Reszketve félek attól, hogy soktízezer­nyi proletárasszony csak e sorokból kap hírt arról, amit mi már tudtunk: a ma­gyarországi szociáldemokrata nőmoz­galomnak ez az elsősorbeli két harcosa a fasizmus áldozata lett! Két nagyszerű ember, mind a kettő a proletársors mélységeiből indult el és mind a kettő feljutott — saját erejéből — a kemény munkát, biztos tudást, fanatikus helyt­állást követelő magasságokba. A XIX. század végén született mind a kettő. A versenykapitalizmus mohón habzsolta fel a kínlódó dolgozók éle­tét A proletár leánygyermek előre megírt sorsa is csak ennyi volt: szület­ni, szenvedni, meghalni Egymástól tá­vol ringott a bölcsőjük, de a közös harc, a közös eszme mind a kettő számára ugyanazokat az utakat jelölte ki. És el­érkezett mind a kettő ugyanoda: a munkásosztály felszabadításáért küzdő seregekbe. Az egyik élettársat talált magának, együtt végezték az osztálytudatra éb­resztés szépséges munkáját. Gyermeke­ket szült, akiket a háború nyomorúsága letépett kebeléről, majd a megértő élet­társ is elpusztult a háborúban szerzett betegségében. Testileg megtörve vitte tovább kötelességeit, de a gyönge test­ben erős lélek élt, amely nem hajolt meg a két forradalmat követő gyűlölet­hadjárat őt sújtó szenvedései alatt sem. A másik egyedül maradt. Élettársa a mozgalom volt. Ennek áldozta lelkes fiatal éveit és későbbi éveinek lehig­gadt, mindig építő tevékenységét, ő is megjárta a börtönök és internálótábo­rok világát, megismerte mozgalmi tár­sait előbb a szervezetben, azután az el­lenforradalom bosszújától kergetve, a szabadságvesztésben is. Knurr Pálné és Koltai Anna mennyi mindent kellene megírnunk róluk, hogy a most induló ifjúság példájukon is­merje meg a munkásmozgalom, első­sorban a munkásnőmozgalom gyönyörű hőskorát. Azt a kort, amely csak a hoz­zájuk hasonló proletárnők bátorságára épülhetett s amelynek eredménye a szo­ciáldemokrata nőmozgalom lett, ame­lyet sem a szegedi ellenforradalom, sem fasiszta barbárság, sem a háború nem törhetett össze. Ha a fiatalok szárnya

Next