Népszava, 1947. május (75. évfolyam, 98–121. sz.)
1947-05-01 / 98. szám
A SZOCIALIZMUS A LELKI VÁLSÁGOK ORVOSSÁGA Előkészítő beszélgetés egy egészen új májusi feladatról ELŐSZÖR AZ ÍRÓVAL beszélgetek. Az íróval, aki közel áll hozzánk, de nem tagja pártunknak. Az elmúlt két esztendő során azzal teszi magát híressé, hogy ő hallgat. Egy kukkot sem szól, egy betűt sem ír. Már nem is föltűnően, hanem szenvedélyesen csinálja a semmittevést. Lendületes aktivitása van a henyélésében, s kiabáló, majdnem kihívó hangosság a hallgatásában. — Ez tüntetés? — kérdez tőle. — Tüntetés valami vagy valaki ellen? — Miért volna tüntetés? — kérdezi vissza. — Csak nézdegélek, csak készülődöm, csak szemlélődök— És az írás? Az alkotás? Ez ma köteleség volna. No, és az irodalmi dicsőség? Erre az utóbbira fölkapja a fejét és fintorogva legyint: — Irodalmi dicsőség? Azt csak annyira becsülöm, amennyit ér. "Vagyis majdnem semmire. Aztán egyszerre ömlik belőle a szó. A magáét mondja leginkább, a saját tulajdon epéjét ... de idézieti, sűrűn idézgeti France-ot, úgy átszik, a nagy francia gúnyolódó a kedvence. Irodalmi dicsőség? Na, és aztán? Tudnunk kell mindnyájunknak, hogy az bizonytalan és szeszélyes mindenki töri magát utána, pedig az egész fabatkát sem ér. Hogy ne bántsam őt azzal az irodalmi dicsőséggel, ő jobban tud mindent és sokkal többet tapasztalt. Legelsősorban azt, hogy a kortársak féltékenyek, gyalázkoódók, irigyek és közepes képességűek —, miért remélje hát, hogy az utókor egyszerre tárgyilagos, méltányos és biztos ítéletű lesz? ... — Ezt nem ön, hanem France mondja — lepleztem le egyszerre. — Igen, France mondta, egy egészen más korban, egészen más viszonyok közepette. Amit ön mond, egyáltalában nem meggyőző. A legőszintébb érzés és a leghamisabb logika ékesszólásával beszélt... hogy én is France-ot idézzem. — France nem múlt el tegnap és nem múlik el holnap. France örök. Tudja, mi nem örök? Az a szellemi válság, aminek most vagyunk tanúi. Lefolyik majd ez is, mint a tavaszi áradás. Ezzel vigasztalhatom önt... — No, de kérem, miért vigasztal? Nem lóg az én orrom semmiért. Ama bizonyos ,,szellemi válság" miatt meg éppenséggel nem. ön van válságban, tisztelt barátom, egyes magános lelkek vannak válságban, megengedem, hogy némely társadalmi rétegeződések is... s ha így van, ez is elég nagy baj... de, úgy vélem én, sem általános szellemi, sem különleges irodalmi válság nincs. — Milyen jó önnek, hogy ilyen derűsen lát. — Milyen rossz önnek, hogy ilyen sötéten lát. Miért vannak ilyen ferde képzetei? Kellemes önnek az önmarcangoló képzelgés! Miért nem dolgozik, mondja, miért nem? (rányosan válaszolt: — Válságban vagyok! * A MÁSIK, akihez hosszabb beszélgetésre sodort a véletlen, nem író, ennél rosszabb foglalkozása van: nyugdíjas! A középosztálynak ama vékonyka rétegződéséhez tartozik, amelyiknek volt ereje és bátorsága ahhoz, hogy fölötte maradjon az elmúlt évtizedek filozófiai blöffjeinek és politikai szennyáradatának, szemben állott a fasizmusokkal, és őszintén utálta az európai jobboldaliság szellemi kigőzölgéseit, azonban, sajnos, passzív maradt mindezzel szemben. Az első nagy háború idejéből, harctérről és hadifogeédből közös élményeink vannak és jóbarátok vagyunk. Ez a barátság komoly és szilárd, mert harctéri barátság... Igen, elmélyülten és hosszasan beszélgetünk s már a tizedik perc meggyőz arról, amit nem tudtam, csak sejtettem eddig, hogy baj van nemcsak a barátommal, hanem azzal a társadalmi rétegződéssel is, amelyet megszemélyesít: lelkii válságban van ez a szociális szektor, majdnem kivétel nélkül, öregje és fiatalja egyaránt nem lát "utat maga előtt. Hová menjen, kivel menjen, merre menjen? Úgy érzi hogy az elmúlt két évtized során becsapták, megcsalták, szellemileg huszonnyolcra vették, mindenesetre: keserű csalódottság kavarog benne. A rászedett ember és a rászedett réteg, ime, kinyitotta a szemét és bizonytalanul tapogatódzik maga körül — az erkölcsi és a materiális világban. Nem tagadba csöntösnés_ Tömték nacionalizmussal, tömték sovinizmussal, tömték a fasizmus, a nácizmus, a hungarizmus leghitványabb szellemi vacakjaival s ha tartózkodó is volt, ha nem is vette be mindezt eorvtőlegyis, most mégis érzi a szörnyű, a kiábrándító, az émelyítő lelki és szellemi katzenjammerit. És nem tud magán segíteni. Egyelőre még nem.. Mert még társtalan. Egymagában él, magárahagyottan, eszmények nélkül régi ideáljainak romjain, eszmények és célok nélkül; mintha Marx igazsága teljesednék be rajta, az, hogy az életkéntelen társadalmi osztályok és rétegződések lassú rothadásának folyamata vett erőt életfolyásában. Talán? Lehet, hoggy csak talán... Egyszerre, csak úgy mellékesen és hangsúlytalanul, azt mondja e beszélgető partnerem: — Most kezdek valami szilárdabb lelki talaj felé tapogatódzni. Az exisztencializmus ... Hallott már ön valamit az exisztencializmusról? Majdnem elszörnyűködöm. Mindenesetre nagy sajnálkozással, kissé megdöbbenve hallgatom barátom vallomását. A baj, a lelki válság, amely őt magát és osztályának kis rétegét kikezdte, nem magyar jelenség, hanem, úgy tudom (hallom és olvasom), hogy általános európai tünet. Bécsben és Berlinben, Rómában és Párizsban ugyanennél az osztálynál, különösen az ifjúságnál, ugyanezt tapasztalják. Most meg azt látom, hogy e válságban vergődő lelkek európai méretekben észülnek bekapni a vélt orvosságot is: az exisztencializmust. Még nem tudják, hogy egyszerű, közönséges filozófiai maszlagról van szó. Még azt hiszik, hogy egy új és komoly bölcselet komoly támasztékát kapják majd általa tépelődő lelkünk számára... Sajnos, ez az ügy kezd komollyá válni. Az exisztencializmus, e filozófiai bolondgombatenyészet európai méretekre tágul és sok válságos lélek hajlandó kritika nélkül bevenni. Ezt az „ügyet" elkezdte, nagyon régen már, a dán Kierkegaard, napjainkban folytatta a német Heidegger és a francia Sartre s immár hivatalosan is babusgatni kezdi az angol Julian Huxley, az UNESCO vezetője. Igen, immár belekerült ebbe az ügybe az Egyesült Nemzetek Szervezetének ez az osztálya is s talán nemsokára tanúi lehetünk annak a bizarr és sötét kísérletnek, hogy az exisztencializmust, ezt az (enyhén szólva) „színtelen és ízetlen bölcseleti szintézist" többségi szavazattal afféle hivatalos nemzetközi filozófiává nyilvánítsák ... * ANNYI BAJUNK VAN, annyi a vállalt kötelességünk, a föladatunk, a tennivalónk, de—a szocializmus szolgálatában — vállalnunk kell egy új föladatot is. Azt mondom ott föntebb, hogy egy „egészen új" májusi föladatról van szó. Hát igen, lelkek ,megmentéséről, majd lelkek megnyeréséről szól a lecke, amiben — lehet — nem az akció új, csupán a terület, amelyen a föladatot el kell végezni. Abban az osztályban, illetőleg osztályrétegződésben, amelyről szólottam, erősen elkél a fölvilágosítás munkája. Lehet onnan is becses értékeket kibányászni. Lehet megkísérelni — kell is! — a lelki válság megszüntetését s lehet új utat, célt és új erkölcsi világot mutatni a ténfergő, tapogatódzó, a kibontakozást jóhiszeműen kereső lelkeknek, amelyek most csalódottan, tépett vitorlákkal bolyonganak a homályban. Tudják ezek, hogy mi a szocializmus? Nem tudják. Tudják ezek, hogy a szocializmus az egész szellemi és erkölcsi világot átfogó hatalmas mozgalommá Üdvözöljük Groza Péter román miniszterelnököt, igaz barátunkat, aki most első esetben lép a felszabadult Magyarország szabad fővárosának területére. A magyar-román barátság ünnepére jön hozzánk Románia miniszterelnöke és úgy érezzük, hogy ez a látogatás többet jelent a szokásos udvariassági érintkezéseknél, hiszen Groza miniszterelnök két esztendővel ezelőtt olyan nyílt és félreérthetetlen formában közeledett felénk, ami kétségtelenné tette már azokban a nyugtalan időkben is szándékai őszinteségét. Élénken emlékezetünkben él még az 1945 május 20-án megjelent nyilatkozata, amelyben kijelentette a Népszava Bukarestben járt munkatársa, Szalai Sándor elvtárs előtt: „Végleges megbékélést akarunk teremteni Románia és Magyarország között". • Végleges megbékélés. Évtizedeken át folytatott rendszeres és céltudatos uszító mesterkedés káros következményeit kell megszüntetnie ennek a két súlyosan komoly szónak. Valóban, erre van legnagyobb szükség a nemzetek és szűkebb hazánk, a Dunavölgye népei viszonyában, végleges megbékélésre. És ennek a gondolatnak felében köszöntjük vendégünket. Bán Antal a pécsi bányászok között A pécsi Meszfiart-bányák 40 tagú zenekara szerdán délelőtt a Szabadság téren térzenét adott Bán Antal elvtárs, iparügyi miniszter tiszteletére, május 1-e alkalmából. A térzene után Bán elvtárs megvendégelte a pécsi bányászküldöttséget, amelynek szónoka, Pataki elvtárs, üzemi bizottsági elnök biztosította Bán elvtársat, hogy minden erővel elősegítik a széntermelés és a hároméves terv sikerét. Bán elvtárs válaszában elismeréssel adózott a pécsi bányákban folyó tikeret munkáért és kijelentette, hogy a munkát tovább kell folytatni, hogy minél jobb világ virradjon a magyar dolgozókra. ORION RÁDIÓ ,VILLAMOSSÁGI-ÉS ÜVEGIPARI R.I. GYÁRTMÁNYAINK: RÁDI0 NÉPSZAVA 1947 májusig át fejlődött s hogy a szocializmus, a jövő, a szocializmus, az út, az élet, az igazság? Nem tudják Hát tanítsuk meg őket Próbálkozzunk ezzel a feladattal addig, amíg be nem kapják az exisztencializmus, vagy a polgári dekadencia valamelyik más izmusának a maszlagját, próbálkozzunk addig, amíg menthetetlenül a reakció martalékává nem válnak. Én úgy gondolom, hogy a fölvilágosítás erőfeszítésével jó munkát végzünk majd. Várnai Dániel