Népszava, 1947. május (75. évfolyam, 98–121. sz.)

1947-05-01 / 98. szám

A SZOCIALIZMUS A LELKI VÁLSÁGOK ORVOSSÁGA Előkészítő beszélgetés egy egészen új májusi feladatról E­LŐSZÖR AZ ÍRÓVAL beszélge­tek. Az íróval, aki közel áll hoz­zánk, de nem tagja pártunknak. Az­ elmúlt két esztendő során azzal teszi magát híressé, hogy ő hall­gat. Egy kukkot sem szól, egy betűt sem ír. Már nem is föltűnően, hanem szenvedélyesen csinálja a semmittevést. Lendületes aktivitás­a van a henyélésében, s kiabáló, majdnem kihívó hangosság a hall­gatásában. — Ez tüntetés? — kérdez tőle. — Tüntetés valami vagy valaki ellen? — Miért volna tüntetés? — kér­dezi vissza. — Csak nézdegélek, csak készülődöm, csak szemlélődök­— És az írás? Az alkotás? Ez ma köteleség volna. No, és az irodalmi dicsőség? Erre az utóbbira fölkapja a fejét és fintorogva legyint: — Irodalmi dicsőség? Azt csak annyira becsülöm, amennyit ér. "Vagyis majdnem semmire. Aztán egyszerre ömlik belőle a szó. A magáét mondja leginkább­, a saját tulajdon epéjét ... de idéz­i­­eti, sűrűn idézgeti France-ot, úgy átszik, a nagy francia gúnyolódó a kedvence. Irodalmi dicsőség? Na, és aztán? Tudnunk kell mindnyá­junknak, hogy az bizonytalan és szeszélyes mindenki töri magát utána, pedig az egész fabatkát sem ér. Hogy ne bántsam őt azzal az irodalmi dicsőséggel, ő jobban tud mindent és sokkal többet tapasz­talt. Legelsősorban azt, hogy a kortársak féltékenyek, gyalázko­ódók­, irigyek és közepes képessé­gűek —, miért remélje hát, hogy az utókor egyszerre tárgyilagos, mél­tányos és biztos ítéletű lesz? ... — Ezt nem ön, hanem France mondja — lepleztem le egyszerre. — Igen, France mondta, egy egé­szen más korban, egészen más viszonyok közepette. Amit ön mond, egyáltalában nem meg­győző. A legőszintébb érzés és a leghamisabb logika ékesszólásával beszélt... hogy én is France-ot idézzem. — France nem múlt el tegnap és nem múlik el holnap. France örök. Tudja, mi nem örök? Az a szellemi válság, aminek most vagyunk tanúi. Lefolyik majd ez is, mint a tavaszi áradás. Ezzel vigasztalha­tom önt... — No, de kérem, miért vigasztal? Nem lóg az én orrom semmiért. Ama bizonyos ,,szellemi válság" miatt meg éppenséggel nem. ön van válságban, tisztelt barátom, egyes magános lelkek vannak válságban, megengedem, hogy némely társa­­dalmi rétegeződések is... s ha így van, ez is elég nagy baj... de, úgy vélem én, sem­­ általános szellemi, sem különleges irodalmi válság nincs. — Milyen jó önnek, hogy ilyen derűsen lát. — Milyen rossz önnek, hogy ilyen sötéten lát. Miért vannak ilyen ferde képzetei? Kellemes önnek az önmarcangoló képzelgés! Miért nem dolgozik, mondja, miért nem? (rányosan válaszolt: — Válságban vagyok! * A MÁSIK, akihez hosszabb be­szélgetésre sodort a véletlen, nem író, ennél rosszabb foglalkozása van: nyugdíjas! A középosztálynak ama vékonyka rétegződéséhez tarto­zik, amelyiknek volt ereje és bá­torsága ahhoz, hogy fölötte marad­jon az elmúlt évtizedek filozófiai blöffjeinek és politikai szennyára­datának, szemben állott a fasizmu­sokkal, és őszintén utálta az euró­pai jobboldaliság szellemi kigőzöl­géseit, azonban, sajnos, passzív maradt mindezzel szemben. Az első nagy háború idejéből, harctérről és hadifogeédbő­l közös élményeink vannak és jóbarátok vagyunk. Ez a barátság komoly és szilárd, mert harctéri barátság... Igen, elmé­lyülten és hosszasan beszélgetünk s már a tizedik perc meggyőz arról, amit nem tudtam, csak sejtettem eddig, hogy baj van nemcsak a ba­rátommal, hanem azzal a társa­dalmi rétegződéssel is, amelyet megszemélyesít: lelkii válságban van ez a szociális szektor, majd­nem kivétel nélkül, öregje és fia­talja egyaránt nem lát "utat maga előtt. Hová menjen, kivel menjen,­­ merre menjen? Úgy érzi hogy az elmúlt két év­tized során becsapták, megcsalták, szellemileg huszonnyolcra vették, mindenesetre: keserű csalódottság kavarog benne. A rászedett ember és a rászedett réteg, ime, kinyitotta a szemét és bizonytalanul tapoga­tódzik maga körül — az erkölcsi és a materiális világban. Nem ta­gadba csön­tösnés_ Tömték nacionaliz­mussal, tömték sovinizmussal, töm­ték a fasizmus, a nácizmus, a hun­garizmus leg­hitványabb szellemi vacakjaival s ha tartózkodó is volt, ha nem is vette be mindezt eorvtől­egyis, most mégis érzi a szörnyű, a kiábrándító, az émelyítő lelki és szellemi katzenjammerit. És nem tud magán segíteni. Egyelőre még nem.. Mert még társtalan. Egy­magában él, magárahagyottan, esz­mények nélkül régi ideáljainak romjain, eszmények és célok nél­kül; mintha Marx igazsága telje­se­dnék be rajta, az, hogy az élet­kéntelen társadalmi osztályok és rétegződések lassú rothadásának folyamata vett erőt életfolyásában. Tal­án? Lehet, hoggy csak talán... Egyszerre, csak úgy mellékesen és hangsúlytalanul, azt mondja e beszélgető partnerem: — Most kezdek valami szilárdabb lelki talaj felé tapogatódzni. Az exisztencializmus ... Hallott már ön valamit az exisztencializmusról? Majdnem elszörnyűködöm. Min­denesetre nagy sajnálkozással, kissé megdöbbenve hallgatom barátom vallomását. A baj, a lelki válság, amely őt magát és osztályának kis rétegét kikezdte, nem magyar jelen­ség, hanem, úgy tudom (hallom és olvasom), hogy általános európai tü­net. Bécsben és Berlinben, Rómában és Párizsban ugyanennél az osz­tálynál, különösen az ifjúságnál, ugyanezt tapasztalják. Most meg azt látom, hogy e válságban ver­g­ődő lelkek európai méretekben észülnek bekapni a vélt orvossá­got is: az exisztencializmust. Még nem tudják, hogy egyszerű, közön­séges filozófiai maszlagról van szó. Még azt hiszik, hogy egy új és ko­moly bölcselet komoly támasztékát kapják majd általa tépelődő lel­künk számára... Sajnos, ez az ügy kezd komollyá válni. Az exisztencializmus, e filo­zófiai bolondgombatenyészet euró­pai méretekre tágul és sok válsá­gos lélek hajlandó kritika nélkül bevenni. Ezt az „ügyet" elkezdte, nagyon régen már, a dán Kierke­gaard, napjainkban folytatta a né­met Heidegger és a francia Sartre s immár hivatalosan is babusgatni kezdi az angol Julian Huxley, az UNESCO vezetője. Igen, immár bele­került ebbe az ügybe az Egyesült Nemzetek Szervezetének ez az osz­tálya is s talán nemsokára tanúi lehetünk­­ annak a bizarr és sötét kísérletnek, hogy az exisztencializ­must, ezt az (enyhén szólva) „szín­telen és ízetlen bölcseleti szintézist" többségi szavazattal afféle hivata­los nemzetközi filozófiává nyilvá­nítsák ... * ANNYI BAJUNK VAN, annyi a vállalt kötelességünk, a föl­adatunk, a tennivalónk, de—­a szo­cializmus szolgálatában — vállal­nunk kell egy új föladatot is. Azt mondom ott föntebb, hogy egy „egészen új" májusi föladatról van szó. Hát igen, lelkek ,meg­mentéséről, majd lelkek megnyeré­séről szól a lecke, amiben — le­het — nem az akció új, csupán a terület, amelyen a föladatot el kell végezni. Abban az osztályban, ille­tőleg osztályrétegződésben, amely­ről szólottam, erősen elkél a föl­világosítás munkája. Lehet onnan is becses értékeket kibányászni. Lehet megkísérelni — kell is! — a lelki válság megszüntetését s lehet új utat, célt és új erkölcsi világot mutatni a ténfergő, tapogatódzó, a kibontakozást jóhiszeműen kereső lelkeknek, amelyek most csalódot­tan, tépett vitorlákkal bolyonga­nak a homályban. Tudják ezek, hogy mi a szocia­lizmus? Nem tudják. Tudják ezek, hogy a szocializmus az egész szellemi és erkölcsi vilá­got átfogó hatalmas mozgalommá Üdvözöljük Groza Péter román miniszterelnö­köt, igaz barátunkat, aki most első esetben lép a felszabadult Magyar­ország szabad fővárosának terüle­tére. A magyar-román barátság ünnepére jön hozzánk Románia miniszterelnöke és­­ úgy érezzük­, hogy ez a látogatás többet jelent a szokásos udvariassági érintkezések­nél, hiszen Groza miniszterelnök két esztendővel ezelőtt olyan nyílt és félreérthetetlen formában köze­ledett felénk, ami kétségtelenné tette már azokban a nyugtalan időkben is szándékai őszinteségét. Élénken emlékezetünkben él még az 1945 május 20-án megjelent nyi­latkozata, amelyben kijelentette a Népszava Bukarestben járt munkatársa, Szalai Sándor elvtárs előtt: „Végleges megbékélést aka­runk teremteni Románia és Ma­gyarország között". • Végleges megbékélés. Évtizede­ken át folytatott rendszeres és cél­tudatos uszító mesterkedés káros következményeit kell megszüntet­nie ennek a két súlyosan komoly szónak. Valóban, erre van leg­nagyobb szükség a nemzetek és szűkebb hazánk, a Dunavölgye né­pei viszonyában, végleges meg­békélésre. És ennek a gondolatnak felében köszöntjük vendégünket. Bán Antal a pécsi bányászok között A pécsi Me­szfiart-bányák 40 tagú zenekara szerdán délelőtt a Szabadság téren térzenét adott Bán Antal elvtárs, iparügyi miniszter tiszteletére, május 1-e alkalmából. A térzene után Bán elv­társ megvendégelte a pécsi bányász­küldöttséget, amelynek szónoka, Pataki elvtár­s, üzemi bizottsági elnök biztosí­totta Bán elvtársat, hogy minden erővel elősegítik a széntermelés és a három­éves terv sikerét. Bán elvtárs válaszában elismeréssel adózott a pécsi bányákban folyó tikeret munkáért és kijelentette, hogy a mun­kát tovább kell folytatni, hogy minél jobb világ virradjon a magyar dolgo­zókra. ORION RÁDIÓ ,VI­LLAMOSSÁGI-ÉS ÜVEGIPARI R.I.­­ GYÁRTMÁNYAINK: RÁDI0 ­ NÉPSZAVA 1947 májusi­g át fejlődött s hogy a szocializmus, a jövő, a szocializmus, az út, az élet, az igazság? Nem tudják Hát tanítsuk meg őket Próbál­kozzunk ezzel a feladattal addig, amíg be nem kapják az exiszten­cializmus, vagy a polgári dekaden­cia valamelyik más izmusának a maszlagját, próbálkozzunk addig, amíg menthetetlenül a reakció martalékává nem válnak. Én úgy gondolom, hogy a föl­világosítás erőfeszítésével jó mun­kát végzünk majd. Várnai Dániel

Next