Népszava, 1949. július (77. évfolyam, 150-176. sz.)
1949-07-01 / 150. szám
■■■■■■■■■■ A moszkvai rádió jelenti: A Pravda és az Izvesztija tudósítója azzal a kéréssel fordult Visinszkij külügyminiszterhez, nyilatkozzék a Párizsban véget ért külügyminiszteri értekezletről■ Visinszkij a következő nyilatkozatot tette: A Külügyminiszterek Tanácsának májusban és júniusban Párizsban tartott értekezlete ma nem másféléves szünet után ült össze. Mint ismeretes, az értekezlet napirendjén két kérdés szerepelt: a német kérdés és az osztrák szerződés. A nemet kérdés ez alkalommal már harmadszor került a Külügyminiszterek Tanácsa elé. Az 1947-ben tartott két előző értekezét amelyen a német kérdést megvitatták, eredménytelenül végződött, mert az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai nem mutattak hajlandóságot a német kérdés megoldására és a Németországgal kötendő békeszerződés előkészítésére. Emlékeztetni kell arra, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai még 1946-ban irányt vettek Németország kettészakítására, félretéve azokat a kötelezettségeket, amelyeket Potsdamban válaltak. Ezzel a politikával az angol és amerikai kormány mindenképpen igyekezett elhúzni a német kérdés megoldását és törekedett felhasználni az ezzel kapcsolatban kialakult bizonytalanságot. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai már akkor arra törekedtek, hogy Németország nyugati részét kezükbe kaparintsák és felhasználják demokráciaellenes és imperialista céljaikra. Ez az álláspontjuk kirívó ellentmondásban állt a potsdami egyezménnyel, amely Németország demilitarizálását és demokratizálását írja elő. Az imperialisták Potsdam ellen Ezt a Potsdam-ellenes irányvonalat követve az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország kormányai az utóbbi három év alatt számtalan intézkedést foganatosítottak, hogy megerősítsék Németország kettészakítását és Németország nyugati övezeteit felhasználhassák terjeszkedő terveik megvalósítására. Ilyen intézkedések voltak a nyugatnémet övezetekben végrehajtott külön pénzügyi reform, a keleti és nyugati városrészek parancsnokaiból álló berlin szövetséges parancsnokság felszámolása, az egységes berlini közigazgatás és a négy övezet főparancsnokából álló Szövetséges Ellenőrző Tanács munkájának megszüntetése, noha ezek olyan nemzetközi egyezmények alapján működtek, amelyeket a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai egymással költött, ugyanakkor rákényszerítenék Németország nyugati övezeteire a megszállási szabályzatot, amelynek célja, hogy hosszú évekre meghosszabbítsák a megszállási rendszert, megteremtették az antidemokratikus bonni alkotmányt, amelyet a német nép háta mögött készítettek elő és amely föderális rendszert kényszerít rá a német népre, végül kísérletet tettek arra, hogy bekapcsolják a nyugatnémet övezeteket a Marshall-tervbe, ami megkönnyítené a nyugatnémet övezetek alárendelését az angol-amerikai monopoltőkének. Mindezek az intézkedések világosan beszélnek arról, milyen meszszire ment az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormánya azoknak a kötelezettségeiknek a megszegésében, amelyeket a német kérdéssel kapcsolatban a potsdami egyezmény alapján vállalt. Ezt az irányvonalat az USA, Nagy-Britannia és Franciaország kormánya már több éve követi. Nem szabad elfelejteni, hogy a német kérdés és a Németországgal való békeszerződés megkötése nemcsak a német népnek, hanem minden, tartós békére törekvő népnek fontos érdeke. Ez az irányvonal kezdettől fogva szemmeláthatóan kudarcra volt ítélve, mert ellentmond Németország történelmi fejlődésének és Európa minden demokratikus országa és az egész világ demokratikus körei részéről elítélésre talált. Mindennek ellenére az Egyesült Államok, Nagy-Brannia és Franciaország kormánya — mint ez a párizsi külügyminiszteri értekezleten teljesen lelepleződött. — nem adták fel a reményt arra, hogy folytassák az úgynevezett »erős kéz politikáját és ezen az úton eredményt érjenek el. Ez volt az értelme annak az emlékiratnak, amelyet Acieseri, Bevín és Schuman a szovjet küldöttségnek a németegységre vonatkozó javaslatára válaszul terjesztett elő. Ezt a célt szolgálták a nyugati külügyminisztereknek az értekezlet első napirendi pontjával kapcsolatos javaslatai is, amelyek arra irányultak, hogy törvényesítsék a német kérdésben tett külön intézkedéseket. szakadár tevékenységüket és rákényszerítsék a másik tárgyaló félre a német kérdéssel kapcsolatos antidemokratikus terveiket. A nyugatiak meghiúsult törekvései A három nyugati kormány nem gondolt kevesebbre, mint hogy Németország keleti övezete egyszerűen csatlakozzék a bonni alkotmányhoz, fogadja el a megszállási szabályzatot és rendelje alá magát a három nyugati kormány diktátumának. A három nyugati kormány teljesen szabad kezet kívánt magának minden Németországot érintő kérdésben. Azoknak a szóvirágos frázisoknak ellenére, amelyekkel az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország külügyminiszterei »a németek számára széleskörű beleszólást kívántak ügyeik intézésébe« — ilyen kijelentést tett Acheson is június 23-i sajtóértekezletén —, a három nyugati küldöttség a korlátlan megszállási szabályzat bevezetése mellett foglal állást, ennek minden következményével együtt. E megszállási szabályzat arra hivatott, hogy elodázza a német békeszerződés megkötését és a német nép érdekei ellenére Németországban hosszú ideig fenntartsa a katonai megszállást. A nyugati külügyminiszterek ezt a programot akarták megvalósítani a külügyminiszteri tanács párizsi ülésszakán. De nem sikerült nekik. Nem sikerült a szovjet küldöttség szilárd álláspontja miatt. A három nyugati küldöttség kísérlete a szovjet javaslatokkal szemben előterjesztelt indítványokkal eredménytelen maradt. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország külügyminisztere kénytelen volt más kiutat keresni a kialakult helyzetből, más megoldást keresni a német kérdésben. Az a szükségszerűség, hogy más kiutat keressenek, nem jött váratlanul az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország számára, mert ők is átlátták, hogy megvalósíthatatlan a német kérdésben követett irányvonaluk. Ilyenformán nem véletlenül kerültek elő a három nyugati hatalom új javaslatai a német kérdésre vonatkozólag, amelyekben már semmi utalás nem volt arra, hogy a három nyugati hatalom németországi politikája helyes volna, hanem ellenkezőleg éppen az jutott kifejezésre, hogy erőfeszítéseket kell ternnt Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítására, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának következő ülésszakán elérjék azt az eredményt, amelyet ebben a vonatkozásban ezen az ülésszakon nem sikerült elérni. Ezt természetesen semmiképpen sem lehet a nyugati tatainak németországi politikája »helyessége« megerősítésének nevezni, mint ahogy ezt az Egyesült Államok hivatalos körei akülügyminiszteri értekezlet eredményeivel kapcsolatos megnyilatkozásaikban bizonyítani igyekeznek. Valójában a párizsi külügyminiszteri értekezleten a német kérdésben elért megegyezés komoly különbségeket mutat az eredeti angol-francia-amerikai javaslatokkal és tervekkel szemben. Ha figyelmesen elolvassuk az ülésszak végén kiadott hivatalos közleményt, akkor nem nehéz meglátni a négy miniszter által elfogadott kommünikében azoknak a javaslatoknak az alapeszméit, amelyeket a szovjet küldöttség már az ülésszak munkájának el 66 napján terjesztett a külügyminiszterek tanácsa elé. A Szovjetúnió álláspontja a német kérdésben Milyen is volt a szovjet küldöttség álláspontja, milyen javaslatokat tett, milyen elveket védelmezett a német kérdés megoldásával kapcsolatban? Röviden szólva, a szovjet küldöttség álláspontját meghatározta az a törekvés, hogy meggyorsítsa a német kérdés rendezését, az a cél, hogy helyreálljon Németországnak, mint békeszerető és demokratikus államnak az egysége, előkészítsék a potsdami elvek alapján a Németországgal kötendő békeszerződést, ami az egyik legfontosabb feltétel a nemzetközi együttműködés és a népek biztonsága szempontjából. A Szovjetúnió szilárdan és következetesen kitartott és kitart a potsdami egyezmény mellett, Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítása és egy békeszerető és demokratikus Németországnak a létrehozása mellett. Kitart amellett, hogy Németországnak vissza kell adni a szabad és egyenlő jogú, békeszerető nemzeteket megillető jogokat. Ez volt a Szovjetúnió álláspontja a külügyminiszterek tanácsa párizsi ülésszakán is. Ez az álláspont határozza meg azokat a javaslatokat, amelyeket a szovjet küldöttség ezen az ülésszakon előterjesztett. Ezek a javaslatok a következők voltak: Haladéktalanul elő kell készíteni a Németországgal kötendő békeszerződést azzal, hogy a békeszerződés tervezetében mondják ki a megszálló csapatok kivonását a szerződés aláírását követőleg egy éven belül. Állítsák helyre a németországi Ellenőrző Tanácsnak tevékenységét, mint a németországi legfőbb hatalmat gyakorló szervet a korábbi alapon. A berlini szövetségesközi parancsnokság helyreállítása az egész várost érintő igazgatási intézkedések egybehangolására, a város igazgatására és Berlin normális életének biztosítására. A keleti és nyugati övezetekben jelenleg létező német gazdasági szervek alapján egyetemes német államtanács megalakítása, amely gazdasági és igazgatási központként Németországban kormányzati funkciókkal rendelkeznek a gazdasági és államépítéssel összefüggő kérdésekben, az Ellenőrző Tanács legfelső hatalmának megőrzése mellett. Az egységes berlini városi igazgatás helyreállítása, mely 1947-ben szűnt meg, a nyugati megszálló hatóságok külön cselekményei következtében. Egységes valuta bevezetése Berlinben annak a négyhatalmi megegyezésnek alapján, amely az 1948 augusztus 30-án az Egyesült Államok, a Szovjetúnió, Anglia és Franciaország között jött létre arra vonatkozólag, hogy Berlinben a szovjet övezet német márkáját vezetik be egységes pénznemként, a nyugati márkát pedig kivonják a berlini forgalomból. A megegyezés a szovjet javaslatok szellemén épült fel A szovjet küldöttségnek ezek a javaslatai azonban szilárd ellenállásra találtak az Egyesült Álamok, Nagy-Britannia és Franciaország külügyminiszterei részéről. Még azt a javaslatot sem fogadták el, hogy fejezzék be a német békeszerződés előkészítésének eljárási módozatait megállapító munkát. Azt az ürügyet hozták fel ezzel szemben, hogy a már meglevő eljárási tervezet elavult és gyökeres átdolgozást kíván. A nyugati külügyminiszterek közül azonban senki sem tudja megmondani, vajjon mit is kellene megváloztatni az említett tervezetben. Legkevésbé tudta ezt megmondani Acheson amerikai külügyminiszter, aki mindenkinél jobban ellenezte, hogy ezen az ülésszakon megvitassuk a Németországgal kötendő békeszerződés kérdését. Az elmondottakból világos, hogy a Szovjetuunió a német kérdésben a párizsi ülésszakon következetesen kitartott elvi álláspontja mellett, amely teljesen megfelel a potsdami egyezménynek és visszautasított minden kísérletet, amely arra irányult, hogy a német kérdésben eltérjenek a potsdami döntésektől. Ennek eredményeképpen a három nyugati küldöttség kénytelen volt megváltoztatni irányvonalát. Kénytelenek voltak más alapokat keresni egyes Németországot érintő kérdések rendezésére, mint azok az alapok, amelyekre fentebb említett emlékiratuk felépült. Ilyen alapnak bizonyultak végeredményben a szovjet javaslatok. Bárhogy igyekszik is a három nyugati kormány tagadni, tény marad, hogy a négy külügyminiszter megegyezése alapján kiadott hivatalos közlemény a szovjet javaslatok szellemén épült fel. Várjon nem ezt igazolja-e a kommüniké második pontja, mely kimondja, hogy »a megszálló hatóságok a miniszterek ama szándéka alapján, hogy folytassák erőfeszítéseiket Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítására, együttesen fognak tanácskozni Berlinben négyhatalmi alapon«. Talán nem e mellett szólnak a kommunáké más pontjai is, amelyek olyan intézkedéseket írnak elő, mint négyhatalmi tanácskozás Berlin igazgatására, német szakértők részvétele a tanácskozásokban, a keleti és nyugati övezetek német vezető szervezetei között sokkal szorosabb gazdasági kapcsolatok létrehozása, a kereskedelmi forgalom kibővítése a keleti és nyugati övezet között, továbbá Berlin és az övezetek között stb.? Ezek a pontok világosan mutatják, hogy a három nyugati külügyminiszter eltért korábbi álláspontjától, amely abban állt, hogy a Szovjetúnió részvétele nélkül oldják meg a német kérdéseket, mint ahogyan erről az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai 1948-ban Londonban egymás között megállapodtak és ezt 1949 tavaszán Washingtonban megerősítették. „Acheson a nyilvánvaló igazsággal szemben..." Most a Külügyminiszterek Tanácsának párizsi ülésszakán az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai szükségesnek tartották, hogy négyhatalmi konzultációról állapodjanak meg a német kérdésre vonatkozólag a háromhatalmi konzultáció helyett, amelyet az utóbbi két évben alkalmaztak, durván megszegve a potsdami egyezményeket. Ezzel kapcsolatiban meg kell állnunk Acheson június 23-i washingtoni sajtónyilatkozatának annál a részénél, amelyben Acheson azt állította, hogy az Egyesült Államok erőfeszítései arra irányulnak, hogy a németeknekszabadságot adjon saját ügyeik intézésében«, »gyengítse a megszálló hatóságok ellenőrzését« és hogy a Szovjetúnió állítólag »nem mer ugyanilyen módon eljárni«. Ez az állítás azonbankomolytalan és minden alapot nélkülöz. Ha úgy állana a dolog, ahogyan Acheson mondotta, akkor mivel lehet megmagyarázni, hogy ő és nyugat kollégái határozottan ellenezték a szovjet küldöttségnek mindazokat a javaslatait, amelyek éppen arra irányultak, hogy helyreálljon Németország egysége és a németeknek szabadságot juttasson saját ügyeik intézésében? Talán nem az amerikai külügyminiszter és az őt támogató angol és francia külügyminiszterek utasították el a szovjet küldöttségnek azt a javaslatát, hogy a nyugati és keleti övezetekben létező német gazdasági,, szervek alapján alakítsanak egyetemes német államtanácsot? Talán nem ők utasították el a szovjet küldöttségnek azt a másik javaslatát, amely azt ajánlotta a keleti és nyugati övezetek német gazdasági szerveinek, hogy hozzanak létre egy koordinációs gazdasági szervet? Talán nem az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország külügyminiszterei utasították el egy ilyen szerv létrehozását és a tevékenységéhez szükséges hozzzájárulást, amelyhez a szovjet küldöttség ragaszkodott?. Nem ők utasították-e el azt a szovjet javaslatot, hogy állítsák helyre az egységes berlin közigazgatást és nem ők utasították-e el azt a szovjet javaslatot, amely azt ajánlja a keleti és nyugati öveze-tek vezető gazdasági szerveinek, hogy létesítsenek gazdasági képviseleteket, többek között annak érdekében, hogy fejlesszék a német szervek kereskedelmi és állam' tában gazdasági tevékenységét? Végül nem az amerikai, az angol és a francia küldöttség vetette el a Szovjetuniónak azt a javaslatát,hogy készítsék elő a Németországgal kötendő békeszerződést és rövid határidőt szabjanak a megszálló csapatok Németországból valólevonására? Ami pedig az egyetemes német, demokratikus kormány megalakításának kérdését illeti, talán nem a három nyugati miniszter mutatta ki a külügyminiszterek tanácsának párizsi ülésszakán, mennyire nem tartják kívánatosnak egy ilyen kormány megalakítását? Hogyan engedhette meg magának Acheson e vitathatatlan tények világánál, hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben kijelentse: az Egyesült Államok arra törekszik, hogy a németeknél: »szabadságot adjon saját ügyeik intézésében«, a Szovjetúnió pedig állítólag nem kivan a németeknek »szabadságot adni saját ügyeik intézésében«? Ugyanazon a sajtóértekezleten Acheson kijelentette, hogy a nyugateurópai újjáépítésben elért sikerekben kell keresni a magyarázatot arra, ami Párizsban történt.Szükségesnek tartom ezzel kapcsolatban kijelenteni, hogy nem a Marshall-terv sikereiről, hanem sikertelenségeiről kellett volna beszélni, ha az egész világ által ismert tényekkel akarnak számolni. Valójában, ha a Marshall-terv sikeres tervnek bizonyult volna, akkor mivel kell magyarázni, hogy, e terv szerzőjét megfosztották az Egyesült Államok külügyminiszterének tisztségétől és más miniszterrel cserélték föl. Úgy gondolom, hogy éppen a Marshall-terv sikertelenségében kell látnunk egyik okát annak, hogy a párizsi ülésszakon a három nyugati külügyminiszter eltért eredeti úgynevezett »erőskezű« politikájától. Ami az osztrák szerződés kérdését illeti, ebben a párizsi ülésszakon annak következtében sikerül megegyezni,hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai kénytelenek voltak meg, változtatni ezzel az üggyel kapcsolatos álláspontjukat és visszavonni azokat az ellenvetéseiket, amelyeket a kelet-ausztriai volt német javakra vonatkozó jogos szovjet követelésekkel szemben emeltek. Éppen a három nyugati kormány részéről a Szovjetúnió törvényes jogainak elutasítása volt a fő akadálya az osztrák kérdésben vak Visinszkij nyilatkozata a külügyminiszterek párizsi értekezletéről NÉPSZAVA 1949 július 1