Népszava, 1949. július (77. évfolyam, 150-176. sz.)

1949-07-01 / 150. szám

■■■■■■■■■■ A moszkvai rádió jelenti: A Pravda és az Izvesztija tudósítója azzal a kéréssel for­dult Visinszkij külügyminisz­terhez, nyilatkozzék a Párizs­ban véget ért külügyminiszteri értekezletről■ Visinszkij a kö­vetkező nyilatkozatot tette: A Külügyminiszterek Tanácsá­nak májusban és júniusban Pá­rizsban tartott értekezlete ma­­ nem másféléves szünet után ült össze. Mint ismeretes, az értekezlet napirendjén két kérdés szerepelt: a német kérdés és az osztrák szerződés. A ne­met kérdés­ ez al­kalommal már harmadszor került a Külügyminiszterek Tanácsa elé. Az 1947-ben tartott két előző ér­tekezét amelyen a német kérdést megvitatták, eredménytelenül vég­­ződött, mert az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai nem mutattak hajlan­dóságot a német kérdés megoldá­sára és a Németországgal kötendő békeszerződés előkészítésére. Emlékeztetni kell arra, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britan­­nia kormányai még 1946-ban irányt vettek Németország kettészakítá­­sára, félretéve azokat a kötelezett­ségeket, amelyeket Potsdamban vá­laltak. Ezzel a politikával az an­­gol és amerikai kormány minden­képpen igyekezett elhúzni a német kérdés megoldását és törekedett felhasználni az ezzel kapcsolatban kialakult bizonytalanságot. Az Egye­sült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai már ak­kor arra törekedtek, hogy Német­ország nyugati részét kezükbe kaparintsák és felhasználják de­mo­­kráciaellenes és imperialista cél­jaikra. Ez az álláspontjuk kirívó ellentmondásban állt a potsdami egyezménnyel, amely Németország demilitarizálását és demokratizálá­­sát írja elő­. Az imperialisták Potsdam ellen Ezt a Potsdam-ellenes irányvona­lat követve az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország kormányai az utóbbi három év alatt számtalan intézkedést foganatosítot­tak, hogy megerősíts­ék Német­­ország kettészakítását és Német­­ország nyugati övezeteit felhasznál­hassák terjeszkedő terveik megvaló­sítására. Ilyen intézkedések voltak a nyugatnémet övezetekben végre­­hajtott külön pénzügyi reform, a keleti és nyugati városrészek pa­rancsnokaiból álló berlin szövetsé­ges parancsnokság felszámolása, az egységes berlini közigazgatás és a négy övezet főparancsnokából álló Szövetséges Ellenőrző Tanács munkájának megszüntetése, noha ezek olyan nemzetközi egyezmé­nyek alapján működtek, amelyeket a Szovjetunió, az Egyesült Álla­mok, Anglia és Franciaország kor­mányai egymással költött, ugyan­akkor r­á­kén­ysze­rí­te­nék Német­­ország nyugati övezeteire a meg­szállási szabályzatot, amelynek célja, hogy hosszú évekre meg­hosszabbítsák a megszállási rend­szert, megteremtették az antide­mokratikus bonni alkotmányt, ame­­lyet a német nép háta mögött ké­szítettek elő és amely föderális rendszert kényszerít rá a német népre, végül kísérletet tettek arra, hogy bekapcsolják a nyugatnémet övezeteket a Mars­hall-terv­be, ami megkönnyítené a nyugatnémet öve­zetek alárendelését az angol-ame­rikai monopoltőkének. Mindezek az intézkedések vilá­gosa­n beszélnek arról, milyen mesz­­szire ment az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormánya azoknak a kötelezettsé­geiknek a megszegésében, amelye­ket a német kérdéssel kapcsolat­ban a potsdami egyezmény alapján vállalt. Ezt az irányvonalat az USA, Nagy-Britannia és Francia­­ország kormánya már több éve követi. Nem szabad elfelejteni, hogy a német kérdés és a Német­országgal való békeszerződés meg­kötése nemcsak a német népnek, hanem minden, tartós békére tö­rekvő népnek fontos érdeke. Ez az irányvonal kezdettől fogva szemmeláthatóan kudarcra volt ítélve, mert ellentmond Német­ország történelmi fejlődésének és Európa minden demokratikus or­szága és az egész világ demokra­tikus körei részéről elítélésre talált. Mindennek ellenére az Egyesült Államok, Nagy-Br­­annia és Fran­ciaország kormánya — mint ez a párizsi külügyminiszteri értekezle­­ten teljesen lelepleződött. — nem adták fel a reményt arra, hogy folytassák az úgynevezett »erős kéz politikáját és ezen az úton eredményt érjenek el. Ez volt az értelme annak az emlékiratnak, amelyet Acieseri, Bevín és Schu­­man a szovjet küldöttségnek a német­­egységre vonatkozó javas­latára válaszul terjesztett elő. Ezt a célt szolgálták a nyugati kül­ügyminisztereknek az értekezlet első napirendi pontjával kapcsolatos javaslatai is, amelyek arra irányul­tak, hogy törvényesítsék a német kérdésben tett külön intézkedése­ket. szakadár tevékenységüket és rákényszerítsék a másik tárgyaló félre a német kérdéssel kapcsola­tos antidemokratikus terveiket. A nyugatiak meghiúsult törekvései A három nyugati kormány nem gondolt kevesebbre, mint hogy Né­­metország keleti övezete egy­szerűen csatlakozzék a bonni alkot­mányhoz, fogadja el a megszállási szabályzatot és rendelje alá magát a három nyugati kormány diktátu­mának. A három nyugati kormány teljesen szabad kezet kívánt magá­­nak minden Németországot érintő kérdésben. Azoknak a szóvirágos frázisoknak ellenére, amelyekkel az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország külügyminiszterei »a németek számára széleskörű beleszólást kívántak ügyeik inté­zésébe« — ilyen kijelentést tett Acheson is június 23-i sajtóérte­kezletén —, a három nyugati kül­döttség a korlátlan megszállási sza­­bályzat bevezetése mellett foglal­ állást, ennek minden következmé­nyével együtt. E megszállási szabályzat arra hivatott, hogy elodázza a német békeszerződés megkötését és a német nép érdekei ellenére Német­országban hosszú ideig fenntartsa a katonai megszállást. A nyugati külügyminiszterek ezt a programot akarták megvalósí­tani a külügyminiszteri tanács pá­rizsi ülésszakán. De nem sikerült nekik. Nem sikerült a szovjet kül­döttség szilárd álláspont­ja miatt. A három nyugati küldöttség kísér­lete a szovjet javaslatokkal szem­ben előter­jesztelt indítványokkal eredménytelen maradt. Az Egye­sült Államok, Anglia és Francia­­ország külügyminisztere kénytelen volt más kiutat keresni a kialakult helyzetből, más megoldást keresni a német kérdésben. Az a szükségszerűség, hogy más kiutat keressenek, nem jött váratlanul az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország számára, mert ők is átlátták, hogy megvalósíthatatlan a néme­t kér­désben követett irányvonaluk. Ilyenformán nem véletlenül kerül­tek elő a három nyugati hatalom új javaslatai a német kérdésre vo­natkozólag, amelyekben már semmi utalás nem volt arra, hogy a há­rom nyugati hatalom németországi politikája helyes volna, hanem el­lenkezőleg éppen az jutott kifeje­zésre, hogy erőfeszítéseket kell ternnt Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítá­sára, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának következő ülésszakán elérjék azt az eredményt, amelyet ebben a vonatkozás­ban ezen az ülésszakon nem sikerült elérni. Ezt természe­tesen semmiképpen sem lehet a nyugati­­ tatai­­nak német­országi politikája »helyessége« megerősítésének nevezni, mint ahogy ezt az Egyesült Államok hivatalos körei a­­külügyminisz­teri értekezlet eredményeivel kapcsola­tos megnyilatkozásaikban bizonyí­tani igyekeznek. Valójában a párizsi külügy­miniszteri értekezleten a német kér­­désben elért megegyezés komoly különbségeket mutat az eredeti angol-francia-amerikai javaslatok­kal és tervekkel szemben. Ha figyel­­mesen elolvassuk az ülésszak vé­gén kiadott hivatalos közleményt, akkor nem nehéz meglátni a négy miniszter által elfogadott kommüni­kében azoknak a javaslatoknak az alapeszméit, amelyeket a szovjet küldöttség már az ülésszak mun­kájának el 66 napján terjesztett a külügyminiszterek tanácsa elé. A Szovjetúnió álláspontja a német kérdésben Milyen is volt a szovjet küldött­ség álláspontja, milyen javaslato­kat tett, milyen elveket védelme­zett a német kérdés megoldásával kapcsolatban? Röviden szólva, a szovjet kül­döttség álláspontját meghatá­rozta az a törekvés, hogy meg­gyorsítsa a német kérdés rendezé­sét, az a cél, hogy helyreálljon Németországnak, mint békeszerető és demokratikus államnak az egy­sége, előkészítsék a potsdami el­vek alapján a Németországgal kö­tendő békeszerződést, ami az egyik legfontosabb feltétel a nemzetközi együttműködés és a népek bizton­sága szempontjából. A Szovjetúnió szilárdan és kö­vetkezetesen kitartott és kitart a potsdami egyezmény mellett, Né­metország gazdasági és politikai egységének helyreállítása és egy békeszerető és demokratikus Né­metországnak a létrehozása mel­lett. Kitart amellett, hogy Német­országnak vissza kell adni a sza­bad és egyenlő jogú, békeszerető nemzeteket megillető jogokat. Ez volt a Szovjetúnió állás­pontja a külügyminiszterek tanácsa párizsi ülésszakán is. Ez az állás­pont határozza meg azokat a ja­vaslatokat, amelyeket a szovjet küldöttség ezen az ülésszakon elő­terjesztett. Ezek a javaslatok a kö­vetkezők voltak: Haladéktalanul elő kell készí­teni a Németországgal kö­tendő békeszerződést azzal, hogy a békeszerződés tervezetében mond­ják ki a megszálló csapatok kivo­nását a szerződés aláírását követő­­leg egy éven belül. Állítsák helyre a németországi Ellenőrző Tanácsnak tevé­kenységét, mint a németországi legfőbb hatalmat gyakorló szervet a korábbi alapon. A berlini szövetségesközi pa­rancsnokság helyreállítása az egész várost érintő igazgatási in­tézkedések egybehangolására, a város igazgatására és Berlin nor­mális életének biztosítására. A keleti és nyugati övezetek­ben jelenleg létező német gazdasági szervek alapján egyete­mes német államtanács megalakí­tása, amely gazdasági és igazga­tási központként Németországban kormányzati funkciókkal rendelkez­nek a gazdasági és államépítéssel összefüggő kérdésekben, az Ellen­őrző Tanács legfelső hatalmának megőrzése mellett. Az egységes berlini városi igazgatás helyreállítása, mely 1947-ben szűnt meg, a nyugati megszálló hatóságok külön cselek­ményei következtében. Egységes valuta bevezetése Berlinben annak a négy­hatalmi megegyezésnek alapján, amely az 1948 augusztus 30-án az Egyesült Államok, a Szovjetúnió, Anglia és Franciaország között jött létre arra vonatkozólag, hogy Berlinben a szovjet övezet német márkáját vezetik be egységes pénz­nemként, a nyugati márkát pedig kivonják a berlini forgalomból. A megegyezés a szovjet javaslatok szellemén épült fel A szovjet küldöttségnek ezek a javaslatai azonban szilárd ellen­állásra találtak az Egyesült Ála­mok, Nagy-Britannia és Francia­­ország külügyminiszterei részéről. Még azt a javaslatot sem fogad­ták el, hogy fejezzék be a német békeszerződés előkészítésének el­­járási módozatait megállapító mun­kát. Azt az ürügyet hozták fel ezzel szemben, hogy a már meglevő el­járási tervezet elavult és gyökeres átdolgozást kíván. A nyugati kül­ügyminiszterek közül azonban senki sem tudja megmondani, vaj­jon mit is kellene megváloztatni az említett tervezetben. Legke­vésbé tudta ezt megmondani Ache­son amerikai külügyminiszter, aki mindenkinél jobban ellenezte, hogy ezen az ülésszakon megvitassuk a Németországgal kötendő békeszer­ződés kérdését. Az elmondottakból világos, hogy a Szovjetuunió a német kérdésben a párizsi ülésszakon következete­sen kitartott elvi álláspontja mel­lett, amely teljesen megfelel a potsdami egyezménynek és vissza­utasított minden kísérletet, amely arra irányult, hogy a német kér­désben eltérjenek a potsdami dön­tésektől. Ennek eredményeképpen a három nyugati küldöttség kénytelen volt megváltoztatni irányvonalát. Kény­telenek voltak más alapokat ke­resni egyes Németországot érintő kérdések rendezésére, mint azok az alapok, amelyekre fentebb em­lített emlékiratuk felépült. Ilyen alapnak bizonyultak végeredmény­ben a szovjet javaslatok. Bárhogy igyekszik is a három nyugati kormány tagadni, tény marad, hogy a négy külügyminisz­ter megegyezése alapján kiadott hivatalos közlemény a szovjet ja­vaslatok szellemén épült fel. Vár­jon nem ezt igazolja-e a kommü­niké második pontja, mely ki­mondja, hogy »a megszálló­ ható­ságok a miniszterek ama szándéka alapján, hogy folytassák erőfeszí­téseiket Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítá­sára, együttesen fognak tanács­kozni Berlinben négyhatalmi ala­pon«. Talán nem e mellett szólnak a kommunáké más pontjai is, ame­lyek olyan intézkedéseket írnak elő, mint négyhatalmi tanácskozás Berlin igazgatására, német szak­értők részvétele a tanácskozások­ban, a keleti és nyugati övezetek német vezető szervezetei között sokkal szorosabb gazdasági kap­csolatok létrehozása, a kereske­delmi forgalom kibővítése a keleti és nyugati övezet között, továbbá Berlin és az övezetek között stb.? Ezek a pontok világosan mutat­ják, hogy a három nyugati kül­ügyminiszter eltért korábbi állás­pontjától, amely abban állt, hogy a Szovjetúnió részvétele nélkül oldják meg a német kérdéseket, mint ahogyan erről az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai 1948-ban Londonban egymás között megállapodtak és ezt 1949 tavaszán Washingtonban megerősítették. „Acheson a nyilvánvaló igazsággal szemben..." Most a Külügyminiszterek Ta­nácsának párizsi ülésszakán az Egyesült Államok, Anglia és Fran­ciaország kormányai szükségesnek tartották, hogy négyhatalmi konzul­tációról állapod­janak meg a német kérdésre vonatkozólag a három­­hatalmi konzultáció helyett, ame­lyet az utóbbi két évben alkalmaz­tak, durván megszegve a potsdami egyezményeket. Ezzel kapcsolatiban meg kell áll­nunk Acheson június 23-i washing­toni sajtónyilatkozatának annál a részénél, amelyben Acheson azt állította, hogy az Egyesült Államok erőfeszítései arra irányulnak, hogy a németeknek­­szabadságot adjon saját ügyeik intézésében«, »gyen­gítse a megszálló hatóságok ellen­őrzését« és hogy a Szovjetúnió állítólag »nem mer ugyanilyen mó­don eljárni«. Ez az állítás azonban­­komoly­talan és minden alapot nélkülöz. Ha úgy állana a dolog, ahogyan Acheson mondotta, akkor mivel lehet meg­magyarázni, hogy ő és nyugat kol­légái határozottan ellenezték a szovjet küldöttségnek mindazokat a javaslatait, amelyek éppen arra irányultak, hogy helyreálljon­­ Né­metország egysége és a németek­nek szabadságot juttasson saját ügyeik intézésében? Talán nem az amerikai külügyminisz­ter és az őt támogató angol és francia külügyminiszterek utasították el a szovjet küldöttségnek azt a javas­latát, hogy a nyugati és keleti öve­zetekben létező német gazdasági,, szervek alapján alakítsanak egye­temes német államtanácsot? Talán nem ők utasították el a szovjet küldöttségnek azt a másik javas­latát, amely azt ajánlotta a keleti és nyugati övezetek német gazda­sági szerveinek, hogy hozzanak létre egy koordinációs gazdasági szervet? Talán nem az Egyesült Államok, Nagybritannia és Fran­ciaország külügyminiszterei utasít­­ották el egy ilyen szerv létrehozás­­át és a tevékenységéhez szüksé­ges hozzzájárulást, amelyhez a szovjet küldöttség ragaszkodott?. Nem ők utasították-e el azt a szov­jet javaslatot, hogy állítsák helyre az egységes berlin közigazgatást és nem ők utasították-e el azt a szovjet javaslatot, amely azt ajánlja a keleti és nyugati öveze-­­tek vezető gazdasági szerveinek, hogy létesítsenek gazdasági kép­viseleteket, többek között annak érdekében, hogy fejlesszék a né­met szervek kereskedelmi és állam' tában gazdasági tevékenységét? Végül nem az amerikai, az angol és a francia küldöttség vetette el a Szovjetuniónak azt a javaslatát,­­hogy készítsék elő a Német­országgal kötendő békeszerződést és rövid határidőt szabjanak a megszálló csapatok Németország­­­ból való­­levonására? Ami pedig az egyetemes ném­et, demokratikus kormány megalakítá­sának kérdését illeti, talán nem a három nyugati miniszter mutatta ki­ a külügyminiszterek tanácsának párizsi ülésszakán, mennyire nem tartják kívánatosnak egy ilyen kormány megalakítását? Hogyan engedhette meg magá­nak Acheson e vitathatatlan tények világánál, hogy a nyilvánvaló igaz­­sággal szemben kijelentse: az Egyesült Államok arra törekszik, hogy a németeknél­: »szabadságot adjon saját ügyeik intézésében«, a Szovjetúnió pedig állítólag nem ki­­van a németeknek »szabadságot adni saját ügyeik intézésében«? Ugyanazon a sajtóértekezleten Acheson kijelentette, hogy a nyu­­gateurópai újjáépítésben elért si­­kerekben kell keresni a magyará­­zatot arra, ami Párizsban történt.­­Szükségesnek tartom ezzel kapcso­­latban kijelenteni, hogy nem a Marshall-terv sikereiről, hanem sikertelenségeiről kellett volna be­szélni, ha az egész világ által is­mert tényekkel akarnak számolni. Valójában, ha a Marshall-terv si­­keres tervnek bizonyult volna, akkor mivel kell magyarázni, hogy, e terv szerzőjét megfosztották az Egyesült Államok külügyminiszte­rének tisztségétől és más minisz­terrel cserélték föl. Úgy gondolom, hogy éppen a Marshall-terv siker­telenségében kell látnunk egyik okát annak, hogy a párizsi üléssza­­kon a három nyugati külügymi­­niszter eltért eredeti úgynevezett »erőskezű« politikájától. Ami az osztrák szerződés k­érdé­­sét illeti, ebben a párizsi ülésszakon annak következtében sikerül meg­egyezni,­­hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai kénytelenek voltak meg, változtatni ezzel az üggyel kapcso­latos álláspontjukat és visszavonni azokat az ellenvetéseiket, amelye­­ket a kelet-ausztriai volt német ja­vakra vonatkozó jogos szovjet követelésekkel szemben emeltek. Éppen­ a három nyugati kormány részéről a Szovjetúnió törvényes jogainak elutasítása volt a fő aka­dálya az osztrák kérdésben vak­ Visinszkij nyilatkozata a külügyminiszterek párizsi értekezletéről NÉPSZAVA 1949 július 1

Next