Népszava, 1949. december (77. évfolyam, 279-304. sz.)
1949-12-21 / 296. szám
NÉPSZAVA „Horváth Ede megfogadtam szállni felajánlás története: kétszáz százaléktól 3950 százalékos csúcsteljesítményig . A Győri Vagdígyár műhelyében Horváth Ede gépén vörös szegfűcsokor övezi Sztálin emléklapját, melyen az áll: Horváth Ede megfogadja, hogy 200 százalékos teljesítményét 240-re emeli, selejtjét pedig öt százalékról egyre csökkenti. Mi történt ezzel a nyurga, gyerekarcú ifjú munkással, aki a sztálini felajánlását több, mint tízszeresére túlteljesítette és e magas teljesítmény legyen a munkában. De én is tovább adom a módszeremet. Zavartan mosolyog. — Ezt már említettem... De olyan jó kimondani, hogy »módszeremet«, meg »újításomat«. Olyan jó látni, hogy ez a módszer órákon belül az egész műhelyé. S a többiek teljesítménye nő általa. A munkamódszer átvevői közül jól fejlődik Kovács László, de a többiek is »feljöttek a teljesítményükkel. Hiszen az a fontos, hogy megmozduljon az egész munkásság, az kell. — Tudom, hogy Sztálin elvtársnak meg a Pártnak köszönhetek mindent. Erre nemcsak a gépem mellett gondolok, de minden cselekedetemben. Azért is tudok olyan dolgokat véghezvinni, ami azelőtt nem telt volna ki belőlem. Ni csak, hogyan kezdtem Rögtön a felajánlás után 353 százalékra tornásztam fel magam s aztán ment minden, mint a karikacsapás. 404, 480, 568, 510, 864, 1152, 970, 933, 705, 980 százalék. December 1-én Pesten voltam. Utána úgy nekiduráltam magam, hogy 1764 et teljesítettem. Majd másnap 1426-ot. Aztán módosítottam a munkámat. Aznap 920 százalék jött ki. Utána 1216, 1732, 2531, 2124, majd a nagy teljesítmény: 3051. Ez akkor volt, amikor áttértem a kétgépes rendszerre. — Most nősültem — teszi hozzá, kamaszos mosollyal. Háromszobás, fürdőszobás lakást kaptam Győrben. Nem kell többet falura karikázni hóban, sárban. »Egy sztahanovistának kijáró — így adták át nekem. Bútort vásárolok. Kombinált szekrényem, rekamiém már van. Háromheti keresetemből vadonatúj, finom bútort vettem. Minden kerül ebbe a lakásba, hiszen munkám nyomán annyit keresek, hogy mindenre futja. Egész a kapuig kísér s kézfogás közben mondja,mintha egész új életét akarná néhány szóban megmagyarázni: — Azelőtt sohsem énekeltem... A sztálini felajánlás óta azon kapom rajta magam, hogy folyton dudorászom mellett három szaktársának adja át munkamódszereit, akiknek teljesítménye 405 százalékról 14 nap alatt 851 százalékra emelkedett. Hogyan tört az élre, hogyan lett 26 éves korára sztahanovista? — Én azt sem tudtam, hogy gondolkozni tudok — mondja és zavartan dörzsölheti olajos kezét. — Tizennégyéves korom óta dolgozom a Győri Vagonban. Soha senkinek sem tűnt fel a munkám, én magam sem sejtettem, hogy mennyi akarat van bennem. Elvégeztem, amit rám osztottak, aztán igyekeztem haza. 18 kilométernyire feom Győrtől, Tényő községben, naponta 36 kilométert tettem meg kerékpáron, örültem, ha letudtam a munkát. Otthon is volt tennivaló elég. Heten vagyunk testvérek, édesanyám régen nem él, testvéreim kisebbek nálam, sok munka szakadt a vállamra. Azt tettem, amit mondtak. A géphez álltam s végeztem a rámeső munkát. Amikor Bikov elvtárs itt járt a Szovjetunióból s megmutatta, hogy a gép van alámrendelve, nem pedig megfordítva s rajtunk áll, hogyan használjuk ki a gépet, mit hozunk ki belőle, akkor kezdett el forogni az agyam. Rájöttem sok mindenre. Arra például, hogy a Párt mellettem áll s nemcsak alkalmat ad tanulásra, fejlődésre, de rá is szorít, mint egy édesanya, aki azt akarja, hogy botyoguljon a gyermeke... A Pártot érzem minden lépésemnél, amióta kinyílt a szemem. A sztálini felajánlás napján úgy éreztem, most alkalmam lesz megmutatni, milyen hálás a magamfajta ifjúmunkás Sztálin elvtársnak, a hatalmas szovjet népnek, amely nemcsak a fasiszta bitangoktól szabadított fel minket, de a kapitalista munkamódszerek bilincseitől is. Már az indulásnál nekirugaszkodtam. Ha jól meggondolom, nem tettem egyebet, csak szívvel, meg ésszel nyúltam a géphez. Ennek köszönhetem tagjelöltségemet. Máskép nézem azóta a munkát, a társaimat. Több közöm lett mindenhez. Nincs énnekem sok iskolám, nem tudom magam szépen kifejezni, de olyasmit érzek, mintha eddig sötét szobában ültem volna, most pedig világot gyújtanának körém. Csudajó dolog például tanítani a többieket! Nagy szó ez! Drukkol a teljesítményemért az egész műhely. Azelőtt, ha ilyesmi megesett , irigyeltek volna. De hát nem eshetett meg ilyesmi, mert mért törte volna magát a munkás? Hogy még egy vadászterületet vegyen a részvényes? Vagy hogy még jobban összeszűrjék a teret a tőkések?! Elvörösödik, keze fejével végigtörli homlokát. — Ezt se tudtam én azelőtt. Csak, amióta tanulok. Azóta tudom, mekkora mélységből emeli ki a Parti Kripácz Ferenc elvtárs, műszaki igazgató patronált. Bizony, sok műszaki segítség kellett az újításhoz, mindent azonmód megkaptam tőle. Átszerkesztette a befogószerkezetet, ahogy kértem. Csak szólni kellett ! A Vegyipari Munkások Szakszervezete közli, hogy 22-én, csütörtökön nem tart propagandaértekezletet.. A legközelebbi értekezletet 29-én tartják meg. A Vasas Szakszervezet propagandaosztálya közli, hogy a hét folyamán az összes kerületek propagandaértekezletei elmaradnak. A Vasas Szakszervezet kultúrosztálya csütörtökön délután 5 órakor az üzemi képzőművészeti felelősök, pénteken délután fél 5 órakor pedig a kultúrpropagandisták részére értekezletet tart. A Közalkalimazottaik Szakszervezete közli, hogy a december 22-re és 23-ra (csütörtök, péntek) hirdetett összes értekezleteik elmaradnak. Kivétel a propagandaoisztály által külön bevettezőinotm összehívott december 22-i (csütörtök délután 5 óra) propagandaértekezlet, amelyet a fenti időpontban a behívott propagandisták számítos változatainktáén megvolt, nehogy fennakadás,nál megtartanak. I MUNKÁSÉLET 8 1949 DECEMBER 21. SZERDA PALOTAI BORIS: Ember a háztetőn • 1~dobos Feri kirakja a könyveit a II padra, megnyomogatja radír - gumiját, kipróbálja csavaros ceruzáját. Emeletes toltartója is van, azt a padra teszi. Elfér... A lepkés doboza is elférne, van itt helyett. De azt csak tízperckor szedi elő, ha fen mennek a zsibongóba. Mert az is van ,■ már nekik! Akkora üvegesarruk, hogy ’• akár futóversenyt is rendezhetnének benne. Mondta is ma reggel Józsi: az is bolond, aki nem angyalföldi sráci ! Feri apró zökkenőkkel hordozza körüle a fejét, beleszimatol a langyos levengőbe, eztán elrikkantja magát. Ülne ő szép csendben, de valami csiklandós jókedv birizgálja, hiába is próbálná visszanyomni, egyszer csak kint van belőle Fut az ablakhoz, szaporán végigdobol rajta, mert most meg már a két karjába szaladt az öröm, azt emelgeti Mindjárt kezdődik az óra, de addig még végignyargal a padok között, mert olyan új, fényes, sima itt minden, hogy nem lehet nyugton maradni, míg ki nem próbája. A tábla mellett ágaskodik, a sarokba csusszan, mindjárt elkapja Pogányt, télikézzel csavarint se halra a karját De egyszeresek levegőben marad a keze. Hagyja, hogy Pogány ellejtsen előtte, meg se moccan. Innen a sarokból a háztetőkre látni és az egyik háztetőn egy férfi hasat. Hát aztán? Mi bámulni való van azon. De azért csak tovább bámul, a vidám csörgés, amely az előbb ide-oda pörgette, mintha elapadt volna benne. Szeplős kis arcát előretolja, sebesen nyalja a szája szélét, mert mintha tűzhely előtt guggolna, olyan forróság csapja meg. Ezen a háztetőn látta meg amikor este az édesapját. Abban az időben már régen nem járt haza. Anya azt mondta: katona. De ők nem kaptak tábori lapot mint a Sutka-gyerekek az apjuktól Ha besötétedett, anya rácsukta az ajtót és elment valahová. Akárhogy sírt, dörömbölt, nem vitte magával pedig a tanácsosokhoz, ahova takarítani, járt, órákig ült a fásládán, meg se pisszent, hogy anya ne hagyja őt teste magára. Egy napon két férfi jött be hozzájuk, ide-oda rángatták anyát, beleszúrtak az ágyneműbe, felhasították a párnákat, úgy repkedett a tollpihe, mintha hó esett volna a konyhában. • Anya egyre csak azt hajtogatta: nem tudom, nem tudom, ő a felfordított hokkedli mögé bújt, mert vonatot játszott éppen, onnan húzta ki az egyik. — Mikor volt itthon az apád? — Nem volt itthon. Katona. — Na látja — mondta anya és akkorát nyelt, hogy látszott a nyakán a nyelés. Azontúl otthon maradt este, de olyan kicsi lett az arca, hogy ha rá tette a tenyerét, ki se látszott apa. , És takarítani se járt többé. Mert folyton szirénáztak és bombák fütyütek az utcán s hirtelen sötét let minden köröskörül, mintha pincébe csukák , volna a napot. De akármilyen söétet is csináltak a repülők, a bunker sarkában azért lehetett játszani, mert ott volt a homokhegy, a csákány, a kapa. Az volt a rossz, amikor kivágták a vasajtót és karszalagos katonák robbantak be rajta. Attól hideg tett a válla körül, a nyakában meg nyomást érzett, mintha nagy darab savanyú cukor csúszott volna le rajta. Mert a karszalagosok mindig kerestek valaki, szétverték a fáspincét, a padláson dübörögtek, hogy mindenki kapkodta a fejét, mintha azon taposnának. Ott, az udvaron lőtték le Bokor bácsit, aki mindenféle vashulladékból csilagoz-e ,szelt ki neki. Az asztalosok Sanyijának pedig papink’pi'nbócot tömtek a szájába és azt kiáltották: énekelj! Es . Sanyi fulladozva, dülledt szemekkel ] énekeit, hogy anya reszketni kezdett , tőle és rá is átragadt a reszketés. . Éjjel is reszketett, amikor már elvitték Sanyit és csak a vastag sötétség maradt utána. — Elmegyünk kínén — mondta anya, rátekerte nagy kendőjét és húzta ■ki magává az utcáira, amely már nem is volt utca, esek zúgás, zengés, ropo- ' gás, mert repülőgépek surrogtak égé- i szén alacsonyan és az égen néha ki- cs'vált velem’, amely rohanó karácsony- f ■fához hasonlított. « — Nagyanyáéihoz megyünk. — Bukdácsolva roheniiták, falhoz lapulva, be-beugorva kapuik alá, idegen pincékbe és egyszer csak ott voltak a t óéren, aholnagyanya lakótt, ott álltak a ház előtt, amely lyukas hassal, fél- oldalra dőlve rogyott a földre. — Most hova? — kérdezte anya és útra futni kezdtek, keresztül a feltépett fé séreken, •Jég'ledorr.fecskén. Már ott járs ttak, ahol elfogy az aszfalt és telkek n kezdődnek, meg földek, fagyott rr tráigyedombokkal. Az oldalaikba, mintha d kötőtűt döftek volna, de azért csak a futottak tovább. Ö nyöszörgőit és könnyét lapátolta a nyelvével, ment d p’-m «kirrt s?rral ■*- 0 k’Vnvok ■pég's r. jöttek a szeméből párosan, össze- is kapaszkodva, ahogyan ők futottak anyáival. — Apád katora — Wiegte anya a kolónia előtt, — Katona — ismételte engedelmesen s a földre hasalt, mert olyan rovar támadt a levegőben, hogy szinte leverte a lábáról. — Ne engedjen be idegeneket — kiáltott egy öregasszony. — Megfutunk az óvóhelyen! Elfogy a levegő — s csak rázta a fejét, melyen a haj szürkén gubbasztott, mint befőtt tetején a penész. Akkor már többen tuszkolták őket kifelé. — Az egész környék idecsődül! Nem lehet mindenféle népséget beeresztem. Nekünk gyűlik meg a bajunk miattuk — kiabáltak össze-vissza. — Takácsnét keresem... őhozzá.. . Ő befogad — mondta anya és vonszolta le magával a gödrös lépcsőkön. — Na hiszen! Éppen Takácsné! Kerek egy hónapja, hogy lefülelték! Röpcédulákat találtak a bitangnál! Valamit kiáltottak még, de azt már nem hallotta, mert megint kint voltak az utcán, amely zörgött és sípolt. Majd elült a zaj, az emberek kibújtak a pincéből, nekiiramodtak, hogy elérjék a szomszéd utcát. S egyszerre valami másfajta zaj állította meg őket, nem olyan dübörgő, mégis falhoz lapultak tőle s a lélekzetük fennakadt, mint rongylabda a faágak között. — Ott! Ott! — kiáltotta valaki és ujjal musorralott a háztetőre, melyen egy férfi csúszkált, eltűnve a kémény mögött, fejtápászkodve, újra lebukva. — Megvan! — kiáltották lentről. — Le kell puffantani! Mire vártok?! Egész karéj fogta körül a házait, karok emelkedtek a levegőbe. — Jól átfésülték ezt a házat — csettintett mellettük valaki. — Kommunistákat kerestek! — Nem lógsz meg — harsogott egy kis púpos, fonnyadt körtearcát felfelé emelte, fickándozott és csapdosott, mint hal a szatyorban. — Ott... Most! A férfi ott fenn a háztetőn félreugrott s hirtelen felismerte apát... Kiáltani akart, de mégsem kiáltott, pedig még egészen kicsi volt, nem értette, hogy miért üldözik apát, aki pedig katona, hisz anya oly sokszor mondta, az előbb is ... Nem értette, hogy került oda kémények, villanydrót és ég közé, nem értett semmit... Csak azt tudta, hogy nem szabad kiáltani. Anya önrekába fúrta a fejét és harapdálta vastag kendőjét, szájába tömködte, hogy visszanyomja hangját. Mert a kiáltás le-s felfutkosott benne, ugyanúgy, mint a háztetőn apa. A gyomrába bukott a kiáltás, a mellébe kapaszkodott, a torkába guggolt, hogy fulladozni kellett tőle. — Durrantsd le! Mit spekulálsz? Fény villant, füstt puffant, anyaKét tenyerébe szorította fejét, mintha össze akarná préselni. A fossa meg hullámzott a lélekzetétől s forró volt, akár a sült krumpli. Újra lövés dördült s aztán már nem tudja, mi volt. Egy idegen óvóhelyen ébredt fel, olyan kis semilyen óvóhelyen. Ahogy felnyitotta a szeme, látta, hogy csákány sincsen a lógóhábnak mellett, csak egy ócska kapa ... Aztán megint elalult s így ment 02, hogy mindig leragadt a szeme, mintha becsírizelték volna. S mire újra kinyitotta, katonák lép- tek be a vasajtón, ha csillogott a szemöldökükön, sapkájukról, vállukról rázták a havat s ő rögtön tudta, hogy ezek ruszkik, akikről az asztalosok Sanyija annyit mesélt. Lemászott a pincsről, egyenesen a karjukba azaradt, mint egy kapuba, ahová nem követi se félelem, se sírás. ha már leolvadt a katonák szeme ,ről s köpenyükről a hideg, de ő még mindig erősen fogta Petyka vállát. M mert a nevét is tudta már. Csak pettyegett az ajkával, amely magától * Tiondta: Petyka, Petyka. Egyikük széresre nyitotta a vasajtót s ő Petyka r Méhen kilépett rajta. Az utca olyan volt, mintha a toronckép szürke papírját rosszul dörcsölik el s a szén színes kép félreszőzik alatta, eltvasajtozódik, csupa gyűrödés és morzsa minden s az egészet el kell dobni. — Apa — mondta és mutatta, hogy kormos deszkák, görbe drock körött kell tennie, mert amikor lőttek, kettőt bukfencezett és legurult. s Petyka kockacukrot vett ki a zseb zeléből és annyit szórt a markába, hogy mnár tartani sem tudta. A sapkáját is szeletöltötte cukorral, a hóna alá meg, larna cipót dugott, fanyelű bacskát gyűrt belé. S csak ráncolta a homlokát, y n't adjon meg, m’vel v'dámítsa. Neki Znár csupa édes olvadás volt a szája,■ de azért csak tovább hajtogatta: apa, ti, pac sí Petyka a köpenye alá nyúlt, bádog- ta obozt vett ki önnön, letépett egy Janbka újságpapírt, cigarettát sodort síavában füstölt, amikor a letépett tű sarkú papírlapon megakadt a szeme. Egy kép volt az újság közepén, melytől egyszerre fényesség öntötte el az arcát. Térdére fektette a lapot, kisimítgatta. — Sztálin — mondta — és borostái is ragyogtak. Marokra fogta a kabátujjait, könyökével vigyázva megtörödte a képet, mert rászitált a hó és eltől efüstcsuflánya lett a homloka táján. — Ő küldött ide benneteket? — kérdezte Petykót. Az intett. És beszélt, beszélt és aldk ott álltak az udvaron, nem hitték el neki, hogy érti, mit beszél Petyka, pedig hát megértett. Most, hogy visszagondol rá, szinte haragszik Vukovics bácsira, amiért ott állt köztük, reszelős hangján magyarra fordítva a szót. — Azt mondja Petyka, hogy Sztálin népe, a szegény nép. Az pedig nem engedi bántani más ország szegény népeit. — Ugye, én is szegény nép vagyok? — kérdezte reménykedve és ujjávaltovábbszarkította a lyukat a nadrágján, hogy lássa Petyka... — A szegény nép már nem szegény minálunk, mert övé minden — mondta Petyka. — Az egész ország, a gyárak, földek, bányák! , akkor a Tibi betétes cipőjére gondolt, hogy várjon az is a népé, meg a hintalovára, melynek igazi sörénye van. — S hogy lesz az enyém minden? — szólalt meg újra. — Úgy, hogy tanulsz. Megtanulod, miért harcolt az apád. — Hát miért harcolt? — Hogy szabadok legyenek a többi apák. Hogy senki ne bánthassa többé őket. Neki még sohasem meséltek ilyet, úgyhogy megkérte Petyikáit, guggoljon le, egészen közelről akarta lőni, a szemét, ez arcát, a vastag nyakát. S egyszerre csak a Pelyka szemében meglátta magáit, olyan piciben, mint a katicabogár hátán a petty. Akkor azt kérdezte Petykáitól: — Apának Sztálin mondta, hogy harcoljon? Petyka intett. És felkapta a vállára, •körülszaladt vele az udvaron, ő öreg a fejére fektette az árát és a hajába dönmögte, mesélj még. — Neked !s üzent Sztálin — mondta Petyka és letette a földre, meg-izgatta félrecsúszott gallérját. — Meglátod majd, minden a tiétek lesz. A házaik, a hidak, a gyárak, a vonatok... ő csak nevetett, mert Petyka a romna, meg a szemétre mutatott, mintha annak a helyén terme mindaz, amiről mesélt. — Mutasd mégegyszer a fényképet — ő akkor fölébehajolt s azt kérdezte: — Mondd, igaz, amit Petyka mond? Erre gondol most Dobos Feri- amikor kinéz az ablakon - látja a szemközti háztetőt, ahol a guggoló férfi mögül kibújik egy másik, egy harmadik s cserepeket raknak le egymás mellé, ott, ahol apa pörgött és zuhant. Valaki befogja a szemét és ketten is húzzák magukkal. — Áttegyünk a tornaterembe. Fogd a cipődet! Feri mutatóujjára akasztja a cipőjét, de nem mozdul. Úgy bámulja az osztályt, mintha most látná először. De hiszen... itt gödör volt, meg piszok, meg egész hegy téglából. S azon a hídon jött át rengel. Itev nemrég még vízbe lógatta a lábát. És pt* rcs valú’juk van, amely Cslob’’ere viszi őket... S ez a gurulós pad ... meg a gyárak... majd beírja a tfl- zetébe, hány gyáruk van, mert arról tudni kell a gazdának... Petyka ,61 adta át az üzenetet. Újra ettogja a zsibongó jó meleg, melyből könnyek szürkéi rák az orrát. falhoz lép, széket húz maga alá, igazkodva eléri Sztálin képét. Odanyomja homlokét, ahol a bajusz emötti sövényé kezdőnk s oly forrón, logy pára lespi be tőle az üveget, mondja: — Sztálin. Képes album a nagy Sztálin harcos é éléről A Magyar Dolgozók Pártja Központi Kezetősége agitációs osztálya kiadásban 16 oldalas, gyönyörű kiállítású, zines képes album jelent meg Sztálin 9. születésnapja alkalmából. Az album nagy Sztálin harcos életének legmentősebb mozzanatait mutatja be. Minden egyes képe a sztálini alkotás syőzelméről beszél. Hirdeti, hogy a éke, az alkotómunka, a világ dolgoinak győzelme, az emberiség napényes jövője összeforralt Sztálin nevvel. Bemutatják az album képei a szovjet nép Sztálin Iránt érzett határáén szeretetét és ragaszkodás . A gyönyörű album minden dolgozó tumára értékes tanítás a nagy Sztálin arcos életiről.