Népszava, 1949. december (77. évfolyam, 279-304. sz.)
1949-12-25 / 300. szám
NÉPSZAVA Pőcze Ádám visszafordul k isebbfajta lajtorjának beltett termete miatt Pőcze Ádám. Most is amint belépett a szobába meggörnyesztette vállát, nehogy beverje fejét a frissen meszelt gerendába. Egyszerre húsz szempár villant felé. Valaki feljebb csavarta a petróleumlámpa izzó nyelvét. A belőlekiáradó fény a körötte ülő emberek árnyait óriásokká varázsolta a falon. Pőcze Ádám hórihorgas alakja pedig átnyúlt árnyékában a mennyezetre se. — No, csakhogy meggyüjtél — fogadták a későn jövőt, mire az eldörmögött valamiféle szabadkozást az orra alatt. — Akkor tán kezdhetnénk — egyenesedik fel az öreg Kuti bácsi. — Azér gyüttünk egybe, mer hogy az axios járatban vagyunk. Nem kell itt sokat tanakodni. Itt van tenta, papiros — bökött inas kezével az asztalra — oszt megcsináljuk az írást, így van e? — így hát — zengi rá szinte kánonban az érces férfikórus és a két baboskendős asszony vékonyka hangja is magabiztosan illeszkedik az együttesbe. S aztán máris hajlanak egymásután a szálkás asztal fölé s szorgalmasan serceg a toll. Ekkor valami váratlan, furcsa dolog történik. Pőcze Ádám lassan lopakodik az ajtó felé. Lába alatt meg-megreccsen a padló. De alig hallik, elveszik a többiek beszédmoraja között. Az öreg Kuti is csak a falon imbolygó árnyékról veszi észre. __ Hát te meg má hová mész? — szól utána. A hórihorgas ember már féllábával kint van a sötét éjiszafcáben, de most megáll tétován. Mozog a szája, de egyetlen hang se jön ki rajta. — Na ki vele. Ami a szíveden van, az legyen a szádon is. — Hát — kezdi el nagykeservesen Pőcze Ádám. Egy kicsit habozik, majd kiböki. — Én nem teszem alá a nevemet, — mutat az asztalon fekvő írásra — nekem nem kell a közösködés. EGY PILLANAT alatt halálos csönd válik. Még a szuszogás, szöszmötölés is elhullik, abbamarad. Csupán Bagdi Pali csap egy nagyot káromkodva az asztalra. Majnem földönti a petróleumlámpát. Aztán a hátsó sorokból a fiatal Horváth ugrik előre és nagyot lendül a keze. Úgy fogják le hátul. — Ne bomolj te Pista! Nem így kell ezt a dolgot elintézni. — Nem az istenit! Kitaposom a belét ennek a kulákbérencnek — s ismét ugrana neki a vékonydongájú fiú a nagyszál embernek, aki most nem mer mozdulni, bensejében különös szorongást érez. Most az öreg Csizmadia áll fel. Előretesz néhány lépést. Ott áll meg egy cöveknyire Pőcze Ádámtól. Nem kiabál. Csendesen magyaráz, mintha mi sem történt volna. És mégis Pőcze úgy érzi, mintha az öreg a múlt eltörött tükrének egy-egy darabkáját venné fel a földről és tartaná elébe. Mintha ezt mondaná: »Nézd meg magadnak, kell-e még egyszer.« — Este láttalak Bojtárral a kocsmában ülni. Nem tanácsos barátkozni vele — így kezdi az öreg Csizmadia. __ Miért? — horkan fel az ember. — Az i© csak olyan msigamfajta kódle. — Csakhogy romámn a kinézést kell nézni. Bőr keilt is kódismek nézné az ember, még talán kezébe is csúsztatna néhány fillért, ha nem tudná, hogy hozzá járnak a legtöbben a faluban kapálni, meg aratni. Csak hát fogához ver minden garast s oszt adja az ártatlant. Pedig, de sok embernek kurtította meg a bérét... De hát nem róla van szó, Bojtárról, aki egy ilyen Berkei-fajta zsirosgazda lányát vette el. Ezt néked is tudni kellene. — Hát elvette, elvette. Attól neki csak az a tíz holdja maradt, ami volt. — No, no. S a lányára íratott húsz az semmi? Ne gondold azt, hogy akárfölhöz hozzáadták azt a lányt. Majd én elmondom kiféle ember ez a Bojtár ... Valamikor, még a grófék világában, kocsis volt egy ideig. De hát nem olyan, mint a többi kocsis, nyavalyásabb volt mint az intéző. Egy nap, amikor éppen délre járt az idő és már habosra arattam magam, gyűn az intéző a kocsin s hív részelni. Leteszem a kaszát, utána. Ő ment elől kocsin. Ment? Dehogyis ment, vágtatott Vitte az a négy gyönyörűszép paripa. Fel nem vettek kocsijukra. Hogyis vettek volna? Szaladtam hát utánuk. Bírtam egy darabig, de hát bennem volt már vagy harmadfélnapi aratás. Hát nem ment olyan fürgén a dolog. Bizony lemaradtam. Kiabál az intéző, de akkor sem ment. Erre Bojtár azt ajánlotta az intézőnek, ő megmutatja, hogy nem fogok lemaradni. A kocsi elé küldöttek, a lovak előtt kellett szaladni. Jónéhányszor odacsördített a nyakamba az ostorával. »Gyorsabban nyavalyás.« Egyszer majd rámjött a lovakkal. Úgy ugrottán félre az utolsó pillanatban. De a kezem eltört , lassú mozdulatokkal feltűrte az ingét. A patkónyomok még mindig látszottak. HIRTELEN újabb árnyék jelent meg a falon. Boné Miska alakja. Csodálkoznak, hogy szólásra emelkedik, szűkszavú, szótlan embernek ismerik. Nem is Pőcze Ádám felé fordulva beszél, az mégis érzi, hogy csak hozzá szól. — Nem firtatták, de most úgy gondolom, el kéne mondani 45-ben nem azér nem igényeltem fődet, mert mint mondtam »nincs igám, szerszámom, beletörne a fogam ebbe a nehéz dióba«. Nem azért nem kellött Nem mertem fedet kérni. Az alvégi Kokas Bálint, akinek Sárpusztán van az a százhódas tanyája s a legkisebbik lányát vette el Bojtár, hivott félre akkoriban. — »Ne légy bolond Miska, lógni akarsz az eperfán? Egy hét sem telik bele visszagyün a gróf, aztán titeket aggat fel a gyümölcsök helyére... Szegődj el hozzám, nem fog fájni a fejed.« — Én nem nagyon akaróztam belemenni, de mikor megtanakodtam az asszonnyal, az rávett. Hát ráálltam. Mondom neki vagy két hónap múlva: »Hát nem gyűn a gróf?« Mondja erre: »Gyűn már nemsokára.« Vagy egy év múlva megest megkérdeztem: »Mikor gyűn má?« Viszketett a fülemtöve, mert hát a hasonló magamfajtának már valakinek egy tehénkéje is ott rágja a kötőféket az istállóba. Mire Kokas rámmordult: »Nem gyűlet olyan gyorsan, meg kell azt szervezni. De a jövő évi termés már neki megy.« Már harmadévbe jártunk, de hát nyoma se vót a grófnak. Csak azt láttam, hogy egyik is, a másik se, aki fődet igényelt már kezd kivakarózni. Új csizma, pantalló, jószág, nekem meg semmi. Csak ugyanúgy mint az uraság idejébe. Eredj ide, eredj oda a nevem. Szóltam megest Kokasnak. Az már csak igen lógó orral a bajusza alatt mormolta: »Majd, hogyűn, meglátod.« Most már nem volt maradásom. Hiába rítt az asszony. Osztották akkoriban a bérleteket. Igényeltem. Rosseb a grófba, csak legyen egy darabka, amit a magaménak tudhatunk. Pedig az asszonynak sokat főtt a feje, hátha úgy lesz egyszer ahogyan azt a Kokas mondja, — itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta. — Vagy két napja betérek a szövetkezet kocsmájába. Ott van ő is. Odahi az asztalhoz. Azt súgja a fülembe: »Te Miska, kötöznivaló bolond vagy, azt akarod, hogy ismét botosispán álljon a hátad megött? Csajkából egyetek? Azt akarod, hogy az asszonyod a másé legyen? Cseléd akarsz lenni, amikor a magad ura lehetsz?« Ez aztán megtiszteltetés, — mondom én — hogy a falu legmódosabb embere így szívén viseli sorsomat. Csakhogy ám már felokosítottak azóta. Amit maga híresztelgetett, eddig soha nem volt igaz. Így vót ez a szerződéses hizlalással, meg a gépállomásáéi is. Mind a javunkra szögért. Pedig rosszat káráltak róla. Most higgyek?... Tiszteltetem a maga grófját... aztán arcába löttyintettem a bort és kifordultam a kocsmából. — Ne papoljunk annyit, — kiáltott közbe türelmetlenül a fiatal Horváth — akinek nem kell a közösködés, nem kell. Elvégre nem erőszak a disznótor. Majd megbánja, hogy nem jött közénk. Ilyenre ráfér, hogy tanuljon csak a saját kárán. KOVÁCS LÁSZLÓ, aki a szomszéd faluból, a Dózsa-csoportból jött át az alakuló ülésre, nem így vélekedett. Próbálta meggyőzni ilyenféleképpen. — Gondold meg csak Ádám — szólt oda a hosszúszál embernek. — Az ilyenfajta emberek, akik most hallhattad mifélék, nem közénk valók. Adhatnak-e tehát jó tanácsot? Ugye nem. Nézz meg engem. Engem is rémisztgettek. Eleinte én is húzódoztam a közösködéstől. Pedig kódis vótam. Soha nem volt több egy hízónál az ólamba. S most nézd — mutatott oda a sarokba. — Új Csepel kerékpárom van. Meg itt a bekecs, ez is új. Báránnyal van bélelve. S eljöhetsz a kamrámat is megnézni. Azt hiszem az asszony nem vall majd vele szégyent, ha kínálásra kerül a sor. Már az első esztendőben a Dózsa-csoportban így kivackolódtunk a kódisságból. Mit gondolsz, később kevesebbre visszük? Pőcze Ádám nem válaszolt. Fejében úgy összekuszálódtak a gondolatok, hogy úgy érezte hirtelenében, nem is tudja kibogozni. A többiek folytatták az alakítási okmány aláírását, ő pedig kilépett az ajtón a sötét éjtszakába. Megcsapta az éles friss levegő. Amint lassan ballagott hazafelé, kitisztult a feje, rendeződtek agyában a gondolatok. Most, hogy így megint átgondolta a dolgot, már nem volt anynyira bizonyos igazában. Érezte, hogy valahol elvétette a dolgot Csakhogy hol és miért, azt most nem tudta megmondani. Belépett a Sándor-féle kocsmába. A hangos zsivajban egy rekedtes hang kiáltott felé. — No te híres, te is kolhozos letPőczeteltél? — a gúnyos hangra rezzeni — Ahhoz magának semmi köze. Inkább adja meg az öt mázsa kukorica tartozását. Csépai hányavetin válaszolt. — Tartozás? Én neked? Talán te nekem. Ahelyett, hogy megköszönnéd azt, hogy igát kaptál, még piszkolódsz, néked áll följebb. — Nem piszkolódom. Csak ami jár az jár. Többet dolgoztam le napszámba, mint amennyi az igáért járt. A többletért öt mázsában alkudtunk meg. — Akkor úgy volt, most így van. Azért a rossz munkáért elég ennyi. Úgykellett ráncigálni, hogy gyere már dolgozni. Ha sokáig jártatod a szádat, tavasszal nem lesz fogatod. Hiába jön az asszony könyörögni. — Mi? Hogy én nem jól dolgoztam? — horkant fel Pőcze Ádám. — Meg hogy nem akartam menni? Hiszen hetekig ott kuncsorogtam a háza előtt s vártam a munkára. De maga a leghosszabb napokat várta, amikor hajnaltól, éjfélig lehet dolgoztatni, mert hosszú ideig van világ. A saját födémén csak éjjel arathattam. Sok szem elpergett, az semmi? Mnga meg sajnálja tőlem azt a néhány zsák kukoricát. CSÉPAI vállát rángatta. Péczén meg úrrá lett a harag. A szomszéd faluból a Dózsa-csoportbeli Kovács László mondása járt a fejében. Hogy is mondta az előbb? »Tudod miből van nekik a jószáguk, a szép ruhájuk? Abból hogy megkurtítják a béredet. S nem szégyenled, hogy azokra hallgatsz, akik téged nyomorgatnak?« Csépai most vette magára új kabátját, már távozófélben volt Mennyiért vetted? faggatták jobbra is, balra is és csodálták a szép prémes kabátot. Hogy is csinálta Boné Miska az alvégi Kokas Bálinttal? töprengett Ádám. Majd furcsa mosoly jelent meg a szája szögletében. Odaállt a pulthoz, két decit kért tisztán abból a jó vörösből. — Látom, hogy a kukoricámból jó kabátra is jutott — vetette oda Csépainak s mielőtt az válaszolni tudott volna, úgy csak véletlenségből végigöntötte a kabátot borral. Majd kifordult a kocsmából, szaporán szedte lábait. Nem azért, mintha félt volna, hogy Csépai utoléri, hanem arra gondolt, hátha még ott éri a csoportbelieket. Kisbán György TEGYE KELLEMESSÉ OTTHONÁT, VIGYEN HAZA ÁSVÁNYVIZET ! AZ ÁSVÁNYVÍZ ÓVJA EGÉSZSÉGÉT SZÍNHÁZBAN, moziban, sportpályán béren BAMBI üdítőitalt Központ FORGALOMBA HOZZA: Fővárosi Ásvány- és Szikvízüzem K. Budapest, Margitsziget Telefon : 129-011, 124-569 o. KŐBÁNYA FONÓGYÁR N. V. BUDAPEST Fonoda, cérnázó és fonálfestő üzem Bérben válla!: cérnázást, smotringolást ás festést Qyz EróS Magya* Cécnagyd* Sít, deigazát adjdíi a taji,cvc daryo-cáfitiafi a fivátá tnia&egy védjegyű cérnákat! 12 1919 DECEMBER 25. VASÁRNAP BARABÁS TIBOR: Tüzértiszt lesz Győri Pistából Győri István, a néphadsereg tüzére, középtermetű, csontos gyerek. Fekete, puha haját ideges ujjakkal időnként végigszántja. Fekete szemét félig behunyja, ha beszél. Vagy csak hosszú seprőpislája fedi el vidám pillantását? Mert a szelíd humortól a gúnyig, a vidám kedély minden árnyalata áthullámzik rajta. Mindent valami életteli, lebírhatatlan derűvel beszél el, még a gyermekkori nyomorát, megaláztatásait is. Ha van bölcsesség, okosság, arányérzék, akkor ebben a gyerekben van. Hallom kedves, magával is ingerkedő okos szavait: Ezerkilencszázhuszonnyolcban, Balkányban, Szabolcs megyében születtem Gencsy Béla birtokos úr cselédházában. Gencsy Béláról azt beszélték, hogy aranysarkantyús királyi kamarás volt az apja, a bátyja öngyilkos lett, ő maga meg degenerált volt. Apám gazdasági cseléd, azaz kocsis volt nála. Heten laktunk egy földes padlatú szobában, mert az étkező, a pipázó, a nappali, a kis hall és a nagy hall, szóval a több, harminckét szoba az Gencsyéknél volt. A négy elemi után történt velem az első nagy dolog. Tizenegyéves koromban Gencsyékhez kerültem hónaposnak; kertészbojtárlettem, kutyasétáltató és szobainas. Ha a két kutya közül valamelyik beteg lett, csak úgy csődültek az orvosok. Egyszer egy Beke János nevű inas, tizenhat éves, rávert Bozontosra, — egy hullámos szőrű, nagy fekete dögre — mire Gencsyék bevitették a csendőrőrsre és ott úgy megcsendőröztették, hogy utána elbujdosott. Na, gondoltam, ha Bekével tehették, veled még inikáibb. Beszéltem apámmal és megszöktem én is. Elhagytam Bozontost, meg Spiccet, a kis korcs, fehér ölebet és bekutyagoltam Debrecenbe, jj &axAcomit ! Két polgárit végeztem ott, egy rokonfélénél, alkalmi I * » munkásnál laktam a Cserepes utcában. Tandíjmentes meg színegyes voltam, amíg Csősz László énektanár úr fejébe nem vette, hogy nekem szép hangom van, csak nem akarok énekelni. »Büdös paraszt, hát te rem akarsz énekelni?«, ordította egyszer. Én azután megmondtam neki, hogy mi a büdös, ő meg hármast adott nekem éneklésből s így elvesztettem a mentességet. Hazakutyagoltam. Negyven kilométert, volt időm gondolkodni. Elbeszéltem otthon, hogy s mint történt Csősz tanár úrral... Apám pedig így: Ha a nyavalya kitöri a bitangját, akkor is tovább tanulsz... Inkább eladom a tehenet. Az anyám meg csak félig ellenkezett, »ha úr leszel fiam, nem fogol kutyába se nézni bennünket!« Jött a lóviág. Apám 1945-ben kilenc hold földet kapott. Szitástanyán, Nyiradonytól három kilométerre. .Hatszáz önkaszálónk van, a többi szántó. Három holdbúzát terem, a többi krumplit, rozsot, dohányt... Két tehenünk van, szekerünk, ekénk, pedig a húgom betegsége — ki tavaly halt meg szegény — sok pénzt vitt el. — Hogyan lettél katona? Miért, miképp? — szakítom félbe, hogy kishugát felejtse. — Tüzér szerettem volna én lenni mindig. 1944 február 10-én olvastam a nagyváradi Gábor Áronhadapródiskola hirdetményét... Úgy hívták azt az iskolát, mint a miénket máma... A hirdetmény szerint: hat pár szarvasbőrkesztyűt, harminc pár zoknit, lovagló- meg vívóruhát, négy váltás saját ágyneműtkell bevinni a jelöltnek. Hát ha az egész Szitás-tanyát dobra verték volna, nem tellett volna ki abból ez a pénz... — Népi kollégiumba jutottam a szabadulás után, a Debreceni CsokonaiVitézbe, két kereskedelmit végeztem itt, de közben részavató is voltam, meg cséplőgép mellett is dolgoztam. Most itt vagyok... tanulhatok apám helyett is, mert ő analfabéta. Úgy lettem én katona, hogy szóltam valakinek s az mondta, mit írjak, hova írjak. Négy hétre rá megvolt a válasz, a boldogság. — Milyen az előmeneteled? — kérdeztem. — Kétsávgombos, azaz kiváló vagyok. Ezt nem én mondom, hanem a gallérom. Olyan jól érzem én magam itten, olyan csudajól. Anyám nem adna oda semmi pénzért engem, olyan büszke énrám, mert megüzenték a falunak, hogy milyen vagyok én, dehát minek beszéljek, itt a húgom levele, nem szégyellem, tessék csak nyugalommal elolvasni. Levelet vesz elő, irkapapirosra, zsinórirással írták, így szól: »Kedves Testvérem! Bizonyára csodálkozni fogsz, hogy ilyen soká válaszolunk a leveledre. De hisz tudhatod, hogy most már nem nagyon érünk rá írni, mert annyi a dolgunk, hogy még a fejünk alá is futna.A dohánypalántánk is nem a legjobb, olyan rosszul kés nem tudjuk, hogy mi van vele. Most már tudatom, hogy a Manci megellett, bikát, elég szép borjú, de sajnos, egy csöcsiből nem jön a tej. Bevittük az állatorvoshoz is, valami pálcika kellett róln hozzá, de azt itt nem lehet megkapni még, lehet, hogy Debrecenben sem, csak Pesten és ezt három napon belül meg kellett von csináltatni és vagy sikerült volna, vagy fent, tehát megmaradt. Most még ez is hátrál bennünket a dologgal, mert egy hétig legalább nem akar vele szántani édesapám. A babakrumplit már majdnem mind elvetettük, de még a többi úgy van. Na igen, meg vasárnap a mikrofonba kikiabálták Valkányba, hogy milyen jó harcos vagy, meg nekünk is küldtek egy levelet a minisztériumból. Köszönik édesapádnak is, hogy olyan jó harcost nevelt belőled, de ő azt mondja, szóval nem ér semmit, jobb van, ha pénzt adnának. Tegnap volt itthon Takács Bözsi, holnap megy Pestre, azt mondta, felkeres. Most már nem írok egyebet, maradunk szeretettel, csókolunk mindnyájan, húgod, Marika. Balkány, 1949 április 4-én.« Olvasom a levelet. Győri Pista tudja, min mosolygok. — Ja, igaz, apám a pénzt emlegeti, de azt csak úgy mondja, hogy ne legyek feljebb nála. De nem így érzi. Ha hazamegyek, örökké csak azt mondja: Pista, gyerünk már, menjünk át a sánta Kocsorékhoz, hadd lássa, mi lett belőled, hadd vakuljanak ... — Mit olvasol? — kérdeztem. — Most a Bolsevik Párt történetét olvasom. Azt mondják, jól fog a felem. Szeretek itt lenni, szeretem én az embereket, szívesen beszélek az elmaradottakkal, nem akarok én egyedül maradni kétsávgombos... — Mi a véleményed a jövőről? — Arról — mondja és félighúnyt szeme rámnyílik —* kizárt dolog, hogy ne győzzünk. Tessék csak nézni Kínát Indonéziát. Miénk a nép! Hogy miért? Sokszor elmondták már, mert a szabadságért harcolunk. — Mit éreztél, amikor a citadella alatt húszszor, eldördült az ágyad? — Azt éreztem minden lövéssél, mégis csak tüzér lettem, tiszt leszek én szarvasbőrkesztyű nélkül is, a nép tüzére — Ki a példaképed Győri Pista?— Sztálin elvtárs.