Népszava, 1949. december (77. évfolyam, 279-304. sz.)

1949-12-25 / 300. szám

NÉPSZAVA Pőcze Ádám visszafordul k­ isebbfajta lajtorjának belt­ett termete miatt Pőcze Ádám. Most is amint belépett a szobába meggör­­nyesztette vállát, nehogy beverje fejét a frissen meszelt gerendába. Egy­szerre húsz szempár villant felé. Valaki feljebb csavarta a petróleumlámpa izzó nyelvét. A belőle­­kiáradó fény a kö­rötte ülő emberek árnyait óriásokká varázsolta a falon. Pőcze Ádám hóri­­horgas alakja pedig átnyúlt árnyéká­ban a mennyezetre se. — No, csakhogy meggyüjtél — fo­gadták a későn jövőt, mire az eldör­­mögött valamiféle szabadkozást az orra alatt.­­ — Akkor tán kezdhetnénk — egye­nesedik fel az öreg Kuti bácsi. — Azér gyüttünk egybe, mer hogy az axios já­ratban vagyunk. Nem kell itt sokat tanakodni. Itt van tenta, papiros — bökött inas kezével az asztalra — oszt megcsináljuk az írást, így van e? — így hát — zengi rá szinte kánon­ban az érces férfikórus és a két babos­­kendős asszony vékonyka hangja is magabiztosan illeszkedik az együttesbe. S aztán máris hajlanak egymásután a szálkás asztal fölé s szorgalmasan ser­­ceg a toll. Ekkor valami váratlan, furcsa dolog történik. Pőcze Ádám lassan lopakodik az ajtó felé. Lába alatt meg-megreccsen a padló. De alig hallik, elveszik a többiek beszédmoraja között. Az öreg Kuti is csak a falon imbolygó árnyékról veszi észre. __ Hát te meg má hová mész? — szól utána. A hórihorgas ember már féllábával kint van a sötét éjis­zafcáben, de most megáll tétován. Mozog a szája, de egyetlen hang se jön ki rajta. — Na ki vele. Ami a szíveden van, az legyen a szádon is. — Hát — kezdi el nagykeservesen Pőcze Ádám. Egy kicsit habozik, majd kiböki. — Én nem teszem alá a neve­met, — mutat az asztalon fekvő írásra — nekem nem kell a közösködés. E­GY PILLANAT alatt halálos csönd válik. Még a szuszogás, szöszmö­­tölés is elhullik, abbamarad. Csupán Bagdi Pali csap egy nagyot károm­kodva az asztalra. Majnem földönti a petróleumlámpát. Aztán a hátsó sorok­ból a fiatal Horváth ugrik előre és nagyot lendül a keze. Úgy fogják le hátul. — Ne bomolj te Pista! Nem így kell ezt a dolgot elintézni. — Nem az istenit! Kitaposom a belét ennek a kulákbérencne­k — s ismét ugrana neki a vékonydongá­jú fiú a nagyszál embernek, aki most nem mer mozdulni, bensejében különös szoron­gást érez. Most az öreg Csizmadia áll fel. Előretesz néhány lépést. Ott áll meg egy cöveknyire Pőcze Ádám­tól. Nem kiabál. Csendesen magyaráz, mintha mi sem történt volna. És mégis Pőcze úgy érzi, mintha az öreg a múlt eltörött tükrének egy-egy darabkáját venné fel a földről és tartaná elébe. Mintha ezt mondaná: »Nézd meg ma­gadnak, kell-e még egyszer.« — Este láttalak Bojtárral a kocsmá­ban ülni. Nem tanácsos barátkozni vele — így kezdi az öreg Csizmadia. __ Miért? — horkan fel az ember. — Az i© csak olyan msigamfajta kódle. — Csakhogy rom­ámn a kin­ézést kell nézni. Bőr keilt is kódismek nézné az ember, még talán kezébe is csúsztatna néhány fillért, ha nem tudná, hogy hozzá járnak a legtöbben a faluban kapálni, meg aratni. Csak hát fogához ver minden garast s oszt adja az ár­tatlant. Pedig, de sok embernek kur­tította meg a bérét... De hát nem róla van szó, Bojtárról, aki egy ilyen Berkei-fajta zsirosgazda lányát vette el. Ezt néked is tudni kellene. — Hát elvette, elvette. Attól neki csa­k az a tíz holdja maradt, ami volt. — No, no. S a lányára íratott húsz az semmi? Ne gondold azt, hogy akár­­fölhöz hozzáadták azt a lányt. Majd én elmondom kiféle ember ez a Bojtár ... Valamikor, még a grófék világában, kocsis volt egy ideig. De hát nem olyan, mint a többi kocsis, nyavalyá­­sabb volt mint az intéző. Egy nap, amikor éppen délre járt az idő és már habosra arattam magam, gyűn az in­téző a kocsin s hív részelni. Leteszem a kaszát, utána. Ő ment elől kocsin. Ment? Dehogyis ment, vágtatott Vitte az a négy gyönyörűszép paripa. Fel nem vettek kocsijukra. Hogyis vettek volna? Szaladtam hát utánuk. Bírtam egy darabig, de hát bennem volt már vagy harmadfélnapi aratás. Hát nem ment olyan fürgén a dolog. Bizony le­maradtam. Kiabál az intéző, de akkor sem ment. Erre Bojtár azt ajánlotta az intézőnek, ő megmutatja, hogy nem fogok lemaradni. A kocsi elé küldöt­tek, a lovak előtt kellett szaladni. Jó­­néhányszor odacsördített a nyakamba az ostorával. »Gyorsabban nyavalyás.« Egyszer majd rámjött a lovakkal. Úgy ugrottán félre az utolsó pillanat­ban. De a kezem eltört , lassú mozdu­latokkal feltűrte az ingét. A patkó­nyomok még mindig látszottak. H­IRTELEN újabb árnyék jelent meg a falon. Boné Miska alakja. Cso­dálkoznak, hogy szólásra emelkedik, szűkszavú, szótlan embernek ismerik. Nem is Pőcze Ádám felé fordulva be­szél, az mégis érzi, hogy csak hozzá szól. — Nem firtatták, de most úgy gon­dolom, el kéne mondani 45-ben nem azér nem igényeltem fődet, mert mint mondtam »nincs igám, szerszámom, beletörne a fogam ebbe a nehéz dióba«. Nem azért nem kellött Nem mertem fedet kérni. Az alvégi Kokas Bálint, akinek Sárpusztán van az a százhódas tanyája s a legkisebbik lá­nyát vette el Bojtár, hivott félre akkoriban. — »Ne légy bolond Miska, lógni akarsz az eperfán? Egy hét sem telik bele visszagyün a gróf, aztán titeket aggat fel a gyümölcsök helyére... Szegődj el hozzám, nem fog fájni a fejed.« — Én nem nagyon akaróztam belemenni, de mikor megtanakodtam az asszonnyal, az rávett. Hát ráálltam. Mondom neki vagy két hónap múlva: »Hát nem gyűn a gróf?« Mondja erre­­: »Gyűn már nemsokára.« Vagy egy év múlva megest megkérdeztem: »Mikor gyűn má?« Viszketett a fülem­­töve, mert hát a hasonló magamfajtá­nak már val­akinek egy tehénkéje is ott rágja a kötőféket az istállóba. Mire Kokas rámmordult: »Nem gyű­­let olyan gyorsan, meg kell azt szer­vezni. De a jövő évi termés már neki megy.« Már harmadévbe jártunk, de hát nyoma se vót a grófnak. Csak azt láttam, hogy egyik is, a másik se, aki fődet igényelt már kezd kivakarózni. Új csizma, pantalló, jószág, nekem meg semmi. Csak ugyanúgy mint az uraság idejébe. Eredj ide, eredj oda a nevem. Szóltam megest Kokasnak. Az már csak igen lógó orral a bajusza alatt mormolta: »Majd, ho­gyűn, meg­látod.« Most már nem volt maradá­som. Hiába rítt az asszony. Osztották akkoriban a bérleteket. Igényeltem. Rosseb a grófba, csak legyen egy da­rabka, amit a magaménak tudhatunk. Pedig az asszonynak sokat főtt a feje, hátha úgy lesz egyszer ahogyan azt a Kokas mondja, — itt egy kis szü­netet tartott, majd folytatta. — Vagy két napja betérek a szö­vetkezet kocsmájába. Ott van ő is. Odahi az asztalhoz. Azt súgja a fü­lembe: »Te Miska, kötöznivaló bolond vagy, azt akarod, hogy ismét botos­ispán álljon a hátad megött? Csajká­ból egyetek? Azt akarod, hogy az asszonyod a másé legyen? Cseléd akarsz lenni, amikor a magad ura le­hetsz?« Ez aztán megtiszteltetés, — mondom én — hogy a falu legmódo­sabb embere így szívén viseli sorso­mat. Csakhogy ám már felokosítottak azóta. Amit maga híresztelgetett, ed­dig soha nem volt igaz. Így vót ez a szerződéses hizlalással, meg a gép­állomásáéi is. Mind a javunkra szögért. Pedig rosszat káráltak róla. Most higg­­yek?... Tiszteltetem a maga grófját... aztán arcába löttyintettem a bort és kifordultam a kocsmából. — Ne papoljunk annyit, — kiáltott közbe türelmetlenül a fiatal Horváth — akinek nem kell a közösködés, nem kell. Elvégre nem erőszak a disznótor. Majd megbánja, hogy nem jött kö­zénk. Ilyenre ráfér, hogy tanuljon csak a saját kárán. K­OVÁCS LÁSZLÓ, aki a szomszéd faluból, a Dózsa-csoportból jött át az alakuló ülésre, nem így vélekedett. Próbálta meggyőzni ilyenféleképpen. — Gondold meg csak Ádám — szólt oda a hosszúszál embernek. — Az ilyenfajta emberek, akik most hallhat­tad mifélék, nem közénk valók. Ad­hatnak-e tehát jó tanácsot? Ugye nem. Nézz meg engem. Engem is rémiszt­gettek. Eleinte én is húzódoztam a közösködéstől. Pedig kódis vótam. Soha nem volt több egy hízónál az ólamba. S most nézd — mutatott oda a sa­rokba. — Új Csepel kerékpárom van. Meg itt a bekecs, ez is új. Báránnyal van bélelve. S eljöhetsz a kamrámat is megnézni. Azt hiszem az asszony nem vall majd vele szégyent, ha kí­nálásra kerül a sor. Már az első esz­tendőben a Dózsa-csoportban így kivackolódtunk a kódisságból. Mit gon­dolsz, később kevesebbre visszük? Pőcze Ádám nem válaszolt. Fejé­ben úgy összekuszálódtak a gondola­tok, hogy úgy érezte hirtelenében, nem is tudja kibogozni. A többiek folytat­ták az alakítási okmány aláírását, ő pedig kilépett az ajtón a sötét éjtsza­kába. Megcsapta az éles friss levegő. Amint lassan ballagott hazafelé, kitisz­tult a feje, rendeződtek agyában a gondolatok. Most, hogy így megint át­gondolta a dolgot, már nem volt any­­nyira bizonyos igazában. Érezte, hogy valahol elvétette a dolgot Csakhogy hol és miért, azt most nem tudta meg­mondani. Belépett a Sándor-féle kocs­mába. A hangos zsivajban egy reked­tes hang kiáltott felé. — No te híres, te is kolhozos let­Pőcze­tel­tél? — a gúnyos hangra rezzeni — Ahhoz magának semmi köze. In­kább adja meg az öt mázsa kukorica tartozását. Csépai hányavetin válaszolt. — Tartozás? Én neked? Talán te nekem. Ahelyett, hogy megköszönnéd azt, hogy igát kaptál, még piszkolódsz, néked áll följebb. — Nem piszkolódom. Csak ami jár az jár. Többet dolgoztam le nap­számba, mint amennyi az igáért járt. A többletért öt mázsában alkudtunk meg. — Akkor úgy volt, most így van. Azért a rossz munkáért elég ennyi. Úgy­­kellett ráncigálni, hogy gyere már dolgozni. Ha sokáig jártatod a szádat, tavasszal nem lesz fogatod. Hiába jön az asszony könyörögni. — Mi? Hogy én nem jól dolgoz­tam? — horkant fel Pőcze Ádám. — Meg hogy nem akartam menni? Hi­szen hetekig ott kuncsorogtam a háza előtt s vártam a munkára. De maga a leghosszabb napokat várta, amikor hajnaltól, éjfélig lehet dolgoztatni, mert hosszú ideig van világ. A saját födé­mén csak éjjel arathattam. Sok szem elpergett, az semmi? M­nga meg saj­nálja tőlem azt a néhány zsák kuko­ricát. C­SÉPAI vállát rángatta. Péczén meg úrrá lett a harag. A szomszéd fa­luból a Dózsa-csoportbeli Kovács László mondása járt a fejében. Hogy is mondta az előbb? »Tudod miből van nekik a jószáguk, a szép ruhájuk? Ab­ból hogy megkurtítják a béredet. S nem szégyenled, hogy azokra hall­gatsz, akik téged nyomorgatnak?« Csépai most vette magára új kabátját, már távozófélben volt Mennyiért vet­ted? faggatták jobbra is, balra is és csodálták a szép prémes kabátot. Hogy is csinálta Boné Miska az alvégi Kokas Bálinttal? töprengett Ádám. Majd fur­csa mosoly jelent meg a szája szög­letében. Odaállt a pulthoz, két decit kért tisztán abból a jó vörösből. — Látom, hogy a kukoricámból jó kabátra is jutott — vetette oda Csé­­painak s mielőtt az válaszolni tudott volna, úgy csak véletlenségből végig­­öntötte a kabátot borral. Majd ki­fordult a kocsmából, szaporán szedte lábait. Nem azért, mintha félt volna, hogy Csépai utoléri, hanem arra gon­dolt, hátha még ott éri a csoport­belieket. Kisbán György TEGYE KELLEMESSÉ OTTHONÁT, VIGYEN HAZA ÁSVÁNYVIZET ! AZ ÁSVÁNYVÍZ ÓVJA EGÉSZSÉGÉT­­ SZÍNHÁZBAN, moziban, sportpályán bér­en BAMBI üdítőitalt Központ FORGALOMBA HOZZA: Fővárosi Ásvány- és Szikvízüzem K. Budapest, Margitsziget Telefon : 129-011, 124-569 o. KŐBÁNYA FONÓGYÁR N. V. BUDAPEST Fonoda, cérnázó és fonálfestő üzem Bérben válla!: cérnázást, smotri­ngolást ás festést Qyz EróS Magya* Cé­cnagyd* Sít, deigazát adjdíi a t­aji­,cvc daryo-­­cáfitiafi a fi­vátá tn­ia&egy védjegyű cérnákat! 12 1919 DECEMBER 25. VASÁRNAP BARABÁS TIBOR: Tüzértiszt lesz Győri Pistából G­yőri István, a néphadsereg tüzére, középtermetű, csontos gyerek. Fekete, puha haját ideges ujjakkal időnként végigszántja. Fekete szemét félig behunyja, ha beszél. Vagy csak hosszú seprőpislája fedi el vidám pillantását? Mert a szelíd humortól a gúnyig, a vidám kedély minden árnyalata áthullámzik rajta. Mindent valami életteli, lebírhatatlan derűvel beszél el, még a gyermekkori nyomorát, megaláztatásait is. Ha van bölcsesség, okosság, arányérzék, akkor ebben a gyerekben van. Hallom kedves, magával is ingerkedő okos szavait: Ezerkilencszáz­­huszonnyolcban, Balká­nyban, Szabolcs megyében születtem Gencsy Béla birtokos úr cselédházában. Gencsy Béláról azt beszélték, hogy aranysarkantyús királyi kamarás volt az apja, a bátyja öngyilkos lett, ő maga meg degenerált volt. Apám gazdasági cseléd, azaz kocsis volt nála. Heten lak­tunk egy földes padlatú szobában, mert az étkező, a pipázó, a nappali, a kis hall és a nagy hall, szóval a több, harminckét szoba az Gencsy­éknél volt. A négy elemi után történt velem az első nagy dolog. Tizenegyéves koromban Gencsyékhez kerültem hónaposnak; kertés­zbojtár­­lettem, kutyasétáltató és szobainas. Ha a két kutya közül­­ valamelyik beteg lett, csak úgy csődültek az orvosok. Egyszer egy Beke János nevű inas, tizenhat éves, rávert Bozontosra, — egy hullámos szőrű, nagy fekete dögre — mire Gencsyék bevitették a csendőrőrsre és ott úgy meg­­csendőröztették, hogy utána elbujdosott. Na,­­ gondoltam, ha Bekével tehették, veled még inikáibb. Beszéltem apámmal és megszöktem én is. Elhagytam Bozontost, meg Spiccet, a kis korcs, fehér ölebet és bekutyagoltam Debrecenbe, jj &axAc­omit ! Két polgárit végeztem ott, egy rokonfélénél, alkalmi I * » munkásnál laktam a Cserepes­ utcában. Tandíjmentes meg színegyes voltam, amíg Csősz László énektanár úr fejébe nem vette, hogy nekem szép hangom van, csak nem akarok énekelni. »Büdös paraszt, hát te r­em akarsz énekelni?«, ordította egyszer. Én azután megmondtam neki, hogy mi a büdös, ő meg hármast adott nekem ének­lésből s így elvesztettem a mentességet. Hazakutyagoltam. Negyven kilométert, volt időm gondolkodni. Elbeszéltem otthon, hogy s mint történt Csősz tanár úrral... Apám pedig így: Ha a nyavalya kitöri a bitangját, akkor is tovább tanulsz... Inkább eladom a tehenet. Az anyám meg csak félig ellenkezett, »ha úr leszel fiam, nem fogol kutyába se nézni bennünket!« Jött a lóviág. Apám 1945-ben kilenc hold földet kapott. Szitástanyán, Nyiradonytól három kilométerre. .Hatszáz ön­kaszálónk van, a többi szántó. Három hold­­búzát terem, a többi krumplit, rozsot, dohányt... Két tehenünk van, szekerünk, ekénk, pedig a húgom betegsége — ki tavaly halt meg szegény — sok pénzt vitt el. — Hogyan lettél katona? Miért, miképp? — szakítom félbe, hogy k­ishugát felejtse. — Tüzér szerettem volna én lenni mindig. 1944 február 10-én olvastam a nagyváradi Gábor Áron­­hadapródiskola hirdetményét... Úgy hívták azt az iskolát, mint a miénket máma... A hirdetmény szerint: hat pár szarvasbőrkesztyűt, harminc pár zoknit, lovagló- meg vívóruhát, négy váltás saját ágyneműt­­kell bevinni a jelöltnek. Hát ha az egész Szitás-tanyát dobra verték volna, nem tellett volna ki abból ez a pénz... — Népi kollégiumba jutottam a szabadulás után, a Debreceni Csokonai­­Vitézbe, két kereskedelmit végeztem itt, de közben részavató is voltam, meg cséplőgép mellett is dolgoztam. Most itt vagyok... tanulhatok apám helyett is, mert ő analfabéta. Úgy lettem én katona, hogy szóltam valakinek s az mondta, mit írjak, hova írjak. Négy hétre rá megvolt a válasz, a boldogság. — Milyen az előmeneteled? — kérdeztem. — Kétsávgombos, azaz kiváló vagyok. Ezt nem én mondom, hanem a gallérom. Olyan jól érzem én magam itten, olyan csudajól. Anyám nem adna oda semmi pénzért engem, olyan büszke énrám, mert megüzenték a falunak, hogy milyen vagyok én, dehát minek beszéljek, itt a húgom levele, nem szégyellem, tessék csak nyugalommal elolvasni. Levelet vesz elő, irkapapirosra, zsinórirással írták, így szól: »Kedves Testvérem! Bizonyára csodálkozni fogsz, hogy ilyen soká válaszolunk a leveledre. De hisz tudhatod, hogy most már nem nagyon érünk rá írni, mert annyi a dolgunk, hogy még a fejünk alá is futna.­­A dohánypalántánk is nem a legjobb, olyan rosszul kés nem­ tudjuk, hogy mi van vele. Most már tudatom, hogy a Manci megellett, bikát, elég szép borjú, de sajnos, egy csöcsiből nem jön a tej. Bevittük az állatorvoshoz is, valami pálcika kellett róln hozzá, de azt itt nem lehet megkapni még, lehet, hogy Debrecenben sem, csak Pesten és ezt három napon belül meg kellett von csináltatni és vagy sikerült volna, vagy fent, tehát megmaradt. Most még ez is hátrál bennünket a dologgal, mert egy hétig legalább nem akar vele szántani édesapám. A babakrumplit már majdnem mind elvetettük, de még a többi úgy van. Na igen, meg vasárnap a mikrofonba kikiabálták Valkányba, hogy milyen jó harcos vagy, meg nekünk is küldtek egy levelet a minisztériumból. Köszönik édesapádnak is, hogy olyan jó harcost nevelt belőled, de ő azt mond­ja, szóval nem ér semmit, jobb van, ha pénzt adnának. Tegnap volt itthon Takács Bözsi, holnap megy Pestre, azt mondta, felkeres. Most már nem írok egyebet, maradunk szeretettel, csóko­lunk mindnyájan, húgod, Marika. Balkány, 1949 április 4-én.« Olvasom a levelet. Győri Pista tudja, min mosolygok. — Ja, igaz, apám a pénzt emlegeti, de azt csak úgy mondja, hogy ne legyek feljebb nála. De nem így érzi. Ha hazamegyek, örökké csak azt mondja: Pista, gyerünk már, menjünk át a sánta Kocsorékhoz, hadd lássa, mi lett belőled, hadd vakuljanak ... — Mit olvasol? — kérdeztem. — Most a Bolsevik Párt történetét olvasom. Azt mondják, jól fog a felem. Szeretek itt lenni, szeretem én az embereket, szívesen beszélek az elmaradottakkal, nem akarok én egyedül maradni kétsávgombos... — Mi a véleményed a jövőről? — Arról — mondja és félighúnyt szeme rámnyílik —* kizárt dolog, hogy ne győzzünk. Tessék csak nézni Kínát Indonéziát. Miénk a nép! Hogy miért? Sokszor elmondták már, mert a szabadságért harcolunk. — Mit éreztél, amikor a citadella alatt húszszor, eldördült az ágyad? — Azt éreztem minden lövéssél, mégis csak tüzér lettem, tiszt leszek én szarvasbőrkesztyű nélkül is, a nép tü­zére — Ki a példaképed Győri Pista?­­—­ Sztálin elvtárs.

Next