Népszava, 1952. november (80. évfolyam, 257-281. sz.)

1952-11-01 / 257. szám

NÉPSZAVA Példamutató művezetők Felber István főművezető (Budapesti Szerszámgépgyár) jó munkaszerve­zéssel­, az anyagok biztosításával a szerelde­­átlagteljesítményét 140 százalékra fokoz!... Jelentősen megszilárdította a munkafegyelmet, a késéseket teljesen megszüntette. Simon Sándor művezető (Kontakta) a szenkefeüzemb­en teljesen meg­szüntette a későnjárást és az igazolatlan mulasztásokat. Az üzemben száz százalék alatt teljesítő nincs, átlagteljesítményük 127,3 százalék. Darula Mihály művezető (Dinamó) vezetésével a présműhely állandóan száz százalék felett teljesíti tervét. A száz százalék alatt dolgozók számát harminc százalékkal csökkentette. Jelentős eredményeket ért el a munkafegyelem megszilárdításában. Felber István Simon Sándor Darula Mihály Tovább tanulunk, hogy gyermekünket taníthassuk Kisfiam a Gorkij-iskola I. osztályos tanulója. Leckéje készítése közben gyakran fordul hozzánk — szüleihez !— segítségért. Mi azonban — a fele­ségem és én — ilyenkor szégyenkezve nézünk először egymásra, azután a gyermekre. Bizony, mi nem sokáig jártunk iskolába. A szegénység még a betűkkel is alig engedett megismer­kedni bennünket. Hogyan tudnánk hát gyermekünket tanítani? Munka közben is gyakran okoz ne­hézséget, hogy nem va­gyunk elég jár­tasak például a számtanban. Én a kovácsszakmában sztahanovista va­gyok, de ugyanakkor nehézséget okoz egy egyszerű számtani művelet meg­oldása. Ezért megbeszéltük a felesé­gemmel, hogy tovább képezzük ma­gunkat. Most már több mint egy hó­napja iskolába járunk. És 15 hónap múlva elvégezzük az általános iskola VIII. osztályát. Akkor majd nem kell szégyenkeznünk tudatlanságunk miatt. Nemrégen még azt hittem, annál többről nem is álmodhatunk, hogy minden dolgozó és minden gyermek legalább nyolcosztályos iskolával rendelkezzék. A Szovjetunió Kommu­nista Pártja XIX. kongresszusán azonban a tanulásról, az iskoláról is szó esett. Boldogan olvastam, hogy a Szovjetunió városaiban, ipari köz­pontjaiban rátérnek a tízosztályos kötelező oktatásra, majd ugyanezt elő­készítik a falvakban is. Rövidesen nem lesz a Szovjetunióban olyan ipari tanuló, nem lesz olyan dolgozó, aki legalább a középiskolát el ne végezte volna. A szovjet kormány megteremti a­z ehhez szükséges feltételeket is. Hetven százalékkal több iskola épül az ötödik ötéves tervben, mint amennyi az előzőben létesült. És azt hiszem, ide tartozik az is, hogy öt év alatt 30—35 százalékkal növekszik majd a főiskolát végzett szovjet szak­emberek száma. Amikor erről olvastam az újságban, úgy éreztem — és úgy is van —, hogy’ mi is erre az útra lépünk. A mi gyer­mekeinknek már nem 46 éves fejjel kell majd — mint nekem — az egy­szeregyet tanulniok. A mi gyerme­keink már azzal a tudománnyal ismer­kednek meg, amelyet a szovjet tudósok és dolgozók tömegei —­ éppen ma­gasfokú képzettségük eredményeként — teremtenek a munka észszerűbb, könnyebb és egyben sikeresebb elvég­zése érdekében. Béres Imre,­­ a Hídépítő Vállalat sztahanovista kovácsa A cipőm lyukas volt és esett az eső. No­vember hónap az év legszomorúbb hónapja, az első napjától az utolsóig kö­dös, fúj a szél, és esik. Már egy ideje kabátot hordtam. Áldott legyen, aki feltalálta! Bármennyire is öreg, fakult a kabát, bármennyire is kopott, mégis mindig melegít és betakarja a folto­zott nadrágot. Sosem vetem le ma­gamról a kabátot, a tanítás alatt sem. Beléptem az osztályba, miközben a lábamat a földhöz ütögettem és a ke­zemet dörzsöltem. A sötétben tapo­gattam és bár tudtam, merre van a villanykapcsoló, mégis keresnem kel­lett, amíg megtaláltam. Osztályunk egy munkásház alag­sori helyiségében volt. Berendezése egy szekrény, három kis asztal, szé­­kek és padok; a falon nemzeti zászló k­ét nagy, kézzel festett plakát között. Az első vörös fáklyát tartó kart áb­rázolt, a másik sok zászlót és sok kart. A bejáratnál Olaszország va­donatúj térképe függött. Szétosztottam az irkákat, az aszta­lokra raktam az orvosságom üvegének: ezek voltak a tintatartók. — Jó estét, professzor. Nem tudtam elérni, hogy tanító­nak nevezzenek. Aki köszönt, nem a legfiatalabb tanítványom volt. Tizen­hat éves, magas és sovány. — Szervusz Lelli. Még senkit sem láttál? — Idefelé jövet hívtam Minchit és Grillit. Minchii azt mondta, negyedóra múlva jön. A főnöke semmiféle iskolá­ról nem akar hallani. A régi nóta. Azt mondja, hogy ő az, aki fizet és Minchinek le kell dol­goznia az időt .. Grilli megmosakszik ,és mindjárt itt lesz. Egy kis idő múlva. Francesco Gisondi: |Z — Professzor, kijavítota már a házi feladatokat?. — Nem, ma nem volt percnyi sza­bad időm sem. — Attól félek, hogy elhibáztam. Száraz fügét húzott ki a zsebéből, megkínált vele és enni kezdett. Kivettem két fügét. Az udvarból motorbicikli zaja hal­latszott és­ az ablakunk közelében elhallgatott. — Tempestilli — ismertem meg az érkezőt. Tíz kilométer távolságról meg lehet már hallani, ha jön. Belépett Tempestilli, jókedvűen üd­vözölt bennünket, újságokat hozott. — Nagyon érdekesek, professzor. Átnyújtotta nekem, majd egy köze­ledő elvtárshoz szólt. — A békehar­cosokról ír. — Neki is átadott egy új­ságot. Tempestilli a »Munka« c. heti­lap terjesztője volt. Kis motorján na­ponta száz és száz kilométert tett meg. Minden héten elhozott nekünk néhány példányt. Ezekből tanultak olvasni és közben megvitatták a híre­ket. Beléptek a kazánfűtők és kórusban köszöntek: »Szervusztok, jó estét«. Hamuszaguk volt, nekik ment a legnehezebben az írás, kezüket bőr­­keményedések nehezítették el. Mindjárt körülvették az újságokat, átlapozták, nézegették, kézről kézre adogatták. — Üljünk le — ajánlottam —, együtt fogunk olvasni. Belépett Grilli is. Köszönt. — Nem is mosakodtam, ahogy el­mentek, meglógtam — mondotta. Vállon veregettem. Tetőtől talpig fekete volt. Egy szénüzletben kifutós­­kodott. STI ISKOL Már csak néhányan hiányoztak, ol­vasni kezdtünk. Sokáig olvastunk. Megértettem, hogy nem akarnak el­válni ezektől az oldalaktól, melyek a harcaikról beszélnek. Arcukon, ki­fejező vonásaikon láthattam örömüket és megelégedésüket. Mikor belépett Di Jorio, 19 éves lány, szappangyári munkásnő és Molina, háztartási al­kalmazott, senki sem emelte fel a fejét. Velük is olvastattam. Aztán diktálni kezdtem: — Mai témánk. Beszéljetek újságo­tokról. — Hirtelen valaki megszólalt. — Jó estét. Megfordultam. Egy magastermetű, jampecöltözetű férfi jelent meg. Kar­valy orrán szemüveg, kopasz fej, el­álló fülek, vörös pofacsontok, karikás szemek. — Jó estét — válaszoltam. — Ön Mercurelli tanító? — Igen, mit kíván? Nem válaszolt azonnal. Körül­nézett. Láttam, nem tetszenek neki a falon függő rajzok. Megjegyezte: — Meg lehet fulladni a füsttől. Egy lepedőnagyságú, szépen vasalt zsebkendőben kifújta az orrát. — Az oktatási igazgató vagyok. Azért jöttem, hogy felülvizsgáljam az iskolát. Kezet nyújtottam neki. — Jó napot. Ezek a fiatalok — mutattam tanítvá­nyaimra —,majd hozzátettem­:— Na­gyon csodálkozom, hogy itt látom önt, máskor mindig az iskolaszolgát szokta küldeni, hogy aláírjon... ööö ... hogy felülvizsgáljon. — Felsőbb utasítás! — Kigombolta kabátját: — Nem lehet itt lélegezni sem... Iskolában tilos a dohányzási — Bocsánat, de nem­ tilthatom­ meg... Rám támadt: — Hogyan? Magának kellene jó példával előljárni. — Le akarom szögezni, hogy én nem dohányzom. De amikor a fiata­lok megkértek, hogy dohányozhassa­nak, beleegyeztem. — Szóval maga volt az, aki fel­hatalmazta a tanulókat? — Indulato­san legyintett. A »tanulók« topog­tak. Sokan közülük — mint ahogy később megmondták — ismerték őt még abból az időből, amikor fekete ingben járt és követelte, hogy fasiszta karlendítéssel köszönjenek, máskülön­ben pofonnal »üdvözölte« a szembe­jövőt. — Igen ... Mi rossz van ebben? — mondottam. — Hogyan? — vörös lett, mint a pipacs. — Nappal dohányozhatnak, amennyit akarnak! Michele, a kazánfűtők legidősebbje felállt. — Hisz ha annyi időnk volna, mint magának! Mi hajnaltól mostanig dolgoztunk, egy percig sem nézhetünk félre, mert különben még az életünk is rámehet. A füst lecsillapítja éhségünket és az idegességet. A többiek bólogattak, néhányan han­gosan helyeseltek. Én még hozzá­tettem:— Ez munkásiskola. A tanít­ványokat én gyűjtöttem össze. Egyen­ként. Hogy taníthassam őket. Nem válaszolt. Elkérte a füzeteket és az osztálykönyvet. Megmutattam. Hosszasan tanulmányozta, majd kije­lentette: — Jól van, jól van. Belépett Spagnolo. — Jó estét — és helyére ment — Ki az? Miért ilyenkor jön? Megállította. Spagnolo félelem nél­kül válaszolt: — Borbélynál dolgozom és akkor jö­hetek csak, amikor az üzletet becsuk­ják. Közbeléptem: — Nem zavar senkit, ha későn is jön. — Nem helyes. Kézről kézre járt egy égő cigaretta. A dolgozók nyugodtak voltak. Az okta­tási igazgató remegett és dühös volt. Észrevette, hogy a szénüzlet kifutójá­nak kalap volt a fején. Odament hozzá. — Te miért tartod a fejeden a kala­pot az iskolában? Grilli nem válaszolt. — Vedd le! — Nem! Az igazgató hirtelen nyers mozdu­lattal lekapta Grilli kalapját. A fiú fején visszatükröződött a vilá­gosság. Grilli haját betegség pusztí­totta ki. — Micsoda pofa! — mondotta az igazgató megvetően és cinikusan ne­vetett. Grilli elvtársai egymásután áll­ta­k fel és körülvették. Erre az igaz­gató gyorsan elkomolyodott. — Menjen — mondtam neki és az ajtó felé mutattam. Anélkül, hogy hátrafordult volna, elsompolygott. A hallgatók csendben visszatértek helyükre. Felvettem a kalapot, mely közben a földre esett és Grilli fejére tettem. Könnyes volt a szeme. — Diktálni fogok — mondtam. — Az írásbeli dolgozatot holnap fogjátok megcsinálni, majd ha még néhány oldalt elolvastatok ... írjátok: »Az állam biztosítja az összes ola­szoknak a művelődéshez való jogot.« A fiúk keserűen mosolyogtak. A »Lavore« című Mpee hetilapból. yA 4 1952 KOVEMBER ?, SZOMBAT Jó szervezéssel, alapos munkával készüljenek a szakszervezetek a művészeti együttesek II. országos versenyére Az elmúlt napokban az üzemi kultúr­­otthonok színpadán felléptek a mű­vészi együttesek, hogy játékművésze­­tüket, felkészültségük színvonalát az egybegyűlt üzemi dolgozók megvitas­sák. Az üzemi bemutatók célja, hogy az országos verseny megindulása előtt meghallgassák a dolgozók észrevéte­leit, hasznosítsák tanácsaikat, útmuta­tásukat. A nézők közvetlen bírálatainak érvényesítése és hozzájárulásuk a cso­port szerepléséhez — mint verseny­feltétel — jelentős lépés a múlt évi kultu­rversennyel szemben és rendkívül alkalmas arra, hogy a művészeti együttesek tevékenységét minden üzemi dolgozó a saját ügyeként tekintse. A készülődés a művészeti együtte­sek versenyére kettős feladatot állít az üzemi kultúrmunkások elé. Egy­részt meg kell javítaniok a művészeti együttesek munkáját, fokozniok a poli­tikai nevelést, elmélyíteniök a szakmai tudást és új tehetséges erőket bevon­­niok a csoportokba; másrészt tudatosí­­taniok kell a dolgozókban az üzemi bemutatók fontosságát, megmagyaráz­­niok, mit jelent az a nagyfontosságú versenyfeltétel, hogy az együttesek csakis a dolgozók hozzájárulásával nevezhetnek be-A versenyre készülődés számos üze­münkben a­ szakszervezeti kultúrmunka örvendetes felélénkülését eredményezte. A Győri Vagongyárban például Mó­ricz Zsigmond »Magyarosan« című egyfelvonásos művét adják elő. A csoporttagok nagy érdeklődése mellett vitatták meg a munka fogyatékossá­gait. Elérték — követendő példa! —, hogy valamennyien részt vesznek a politikai oktatásban és elevenebbé, bátrabbá vált a bírálat. A Beloiannisz­­gyárban is sikerült a­ kultúrmunkások figyelmét a kultúrverseny felé fordí­tani. Voltak az üzemekben, akik a­ művészeti együttesek versenye tiszte­letére vállalták a termelés felemelését, mint Ungvári Endre elvtá­rs, aki állandóan­­30 százalék felett tel­jesíti normáját. A Rákosi Mátyás Mű­vekben 56 csoport készül, a Diósgyőri Kohászati Üzemeknél 34, a Diósgyőri Gépgyárban 18, a Ganz Vagonban 17 művészeti együttes lép fel, _ hogy _ a magyar irodalom alkotásait a nép­­művészet, a kóruskultúra gyönyörű termékeit életre keltsék majd a szín­padokon. A versenyre készülődés során élesen felvetődnek a szakszervezeti­ kultúr­­munka kirívó fogyatékosságai. A tájé­kozatlanság, szervezetlenség jelei szá­mos üzemben mutatkoznak. A Fémáru- és Szerszámgépgyárban például az üzemi bizottság alig tett valamit, hogy a szétesőben levő csoportokat talpraállítsa — pedig a gyárt tehetsé­ges népi művészekkel dicsekedhetik, akik kiválóan szerepeltek az első Országos Kultúrversenyen. A Textil­gépjavító Üzemben az üb-elnek bele­törődik, hogy a csoportokat »nem lehet életrekelteni«. Egyes területi szervek is elhanyagolták az előkészítő munkát. A XI. kerületi vasas-bizottság ku­ltúr­­nevelési felelőse, Horváth elvtárs pél­dául, nem tudja mi a helyzet az üze­mekben és azt sem, hogy számos mű­vészeti együttes miért nem nevezett be eddig. Veszprém megyében a Ve­gyészeti Dolgozók Szakszervezete te­rületi bizottságának elnöke, Kiss Jó­zsef elvtárs egyszerűen elrakta a SZOT versenyfelhívását az elnökségi határozatok dossziéjába, így érthető, miért mutatkozik a Veszprém megyei vegyipari üzemekben elmaradás. Egyes szakszervezeti vezetők nem értik, hogy népünk kulturális felvirág­zása érdekében milyen nagyjelentőségű esemény a művészeti együttesek orszá­gos versenye. Már a készülődés során új forrásokat kellene feltárniuk, nem volna szabad megengedniük, hogy egyes helyeken a »fontosabb dolgunk is van, megtévesztő jelszóval fékezzék a csoportok lelkiismeretes és lelkes tevé­kenységét. Az ország több helyén a tanácsok népművelési vezetői alapos­ságot, az ügy iránt érzett lelkiismere­tességet mutatnak a falusi ifjúsági együttesek előkészítésében. A pitva­­rosi, a sárvári, a nardai és sok más népi együttes munkája bizonyítja ezt. Hiba volna, ha a nagyüzemi csoportok — a szakszervezeti kultúrmunka gyen­geségei következtében — gyengébben szerepelnének és nem tudnák betölteni joggal kivívott vezetőszerepüket. De, ha számos fogyatékossággal ta­lálkozunk a művészeti együttesek ver­senyre készülődéseiben, akkor ez foko­zottabb mértékben áll az üzemi bemu­tatókra. Sok helyütt nem értik meg, mit jelent a dolgozók hozzájárulása a benevezéshez. Élénk vitának kell ki­alakulnia a bemutatókon, amelyeken részletesen megbírálják, vajjon alkal­­mas-e az együttes, hogy az üzemet képviselje a versenyen. A dolgozók bírálata elengedhetetlenül szükséges a­­csoportok előadásmódja hibáinak és a műsorválasztás gyengeségeinek feltá­rásához. Nemcsak arról van szó, hogy közönséget toborozzanak a bemuta­tókra. A Duna Cipőgyárban például azért hívtak el hivatásos művészeket is az előadásra, »mert akkor többen eljönnek«. A kultúrház megtelt nézők­kel, de a vitáról és a szavazásról tel­jesen »elfeledkeztek« az üzemi bizott­ság tagjai. Az ilyen »műsoros est« nem nevezhető üzemi bemutatónak. Volt ellenkező példa is. A Kistext­­ben például csak a sztahanovistákat hívták meg a bemutatóra, azzal az in­dokolással, hogy »vegyék kitüntetés­nek, ha hozzászólhatnak«. Számos dol­gozó szerette volna az előadást még megtekinteni, de miután nem volt meghívójuk, nem mehettek be a te­rembe. Ezekért a hibákért nagy mér­tékben felelős a SZOT is. A szuk­úr­­felelősök részére, kiadott tájékoztatóban ugyanis félreérthetem fogalmazták meg a teendőket. A bemutatókról küldött jelentésben az üzemi verseny­­bizottság­­közli a szereplés részletes műsorát, hallgatóinak számát, a kö­zönség hangulatát, valamint az üzemi funkcionáriusok és néhány élenjáró dolgozónak a véleményét a műsor színvonaláról. Nos, a Kistextben valój­­ban csak néhány élenjáró dolgozó mondhatta el a véleményét — mert a többit be sem engedték a terembe. Egyes funkcionáriusok önkényesen, a dolgozók megkérdezése nélkül akar­nak a nevezések kérdésében dönteni. Az íróasztal mellől határoznak, hogy­ egy-egy csoport részt vehet-e a ver­senyben, vagy pedig nem. Akadnak olyanok is, akik a »selejtezést« is el­végzik, megszabják, h­ányat engednek a művészeti csoportok köztül szere­pelni. Az ilyen szakszervezeti vezetők fékezik a dolgozók kezdeményezését, lelkesedését, akadályozzák a tehetsé­gek kibontakozását, lehetetlenné teszik a dolgozók ellenőrzését saját munká­juk, a csoportok munkája felett. Ilyen hibába esett a MOKÉP vál­­lalatvezetősége és ez a »korlátozó« álláspont érvényesül az ÉDOSZ VI. és IX. kerületi területi bizottságában. Ahol azonban kellő gonddal készül­tek fel az üzemi bemutatókra, ott az üzemi kultúrmunka észrevehetően megjavult. A Kőbányai Textiliparban például általános sikert aratott a dol­gozók körében a színjátszók, a férfi­kórus, a vegyeskórus, valamint a tánccsoport fellépése. A dolgozók éltek a bírálat jogával és több hasz­nos tanácsot adtak a csoportoknak, így például a vegyeskórusnak azt ja­vasolták, hogy könnyebben előadható műsorszámokat válasszanak. A szín­­játszócsoport egyik tagjánál megálla­pították, hogy játéka kissé öncélú és nem illeszkedik az együttes játékába. A Budapesti Épületvasszerkezeti Vál­lalat színjátszó-együttesének egyik le­hetséges lánytagját a dolgozók javas­­­latára a Színház- és Filmművészeti Főiskolára javasolja a szakszervezet. A dolgozók helyes érzékkel fedezik fel a tehetséges fiatalokat és segítik, hogy hivatásos művészeink sorába friss népi erők lépjenek. A művészeti együttesek országos versenyének előkészítő szakasza azt mutatja­, hogy a kiemelkedő eredmé­nyek mellett jelentős mulasztások történtek a szakszervezeti vezetők ré­széről. Idejében fel kell tehát hívni az üzemi kultúrmunkások figyelmét az elmaradásra. A verseny csakis hozzáértő, lelkes munkával válhat valóban a tömegkulturális mozgalom nagy seregszemléjévé. Ifjúsági előadások az Operaházban Az Állami Operaház a közeljövőben ifjúsági előadásokat rendez. A színház vezetősége ezeket az előadásokat az ipari tanulók, középiskolások, főisko­lai és egyetemi hallgatók számára tartja, s a jegyeket az intézeteken,, illetve intézményeken keresztül az Operaház szervezési osztálya juttatja el az ifjúsághoz.

Next