Népszava, 1952. december (80. évfolyam, 282-306. sz.)

1952-12-28 / 304. szám

NÉPSZAVA NYOLC ESZTENDEJÉ vet indul a fasisztákhoz, követ fehér zászlóval, hogy átadja parancsnokai­nak közlését a háborúskodás végéről, a fegyverletételről, a pincék éjszaká­jának végéről... ★ December 29-én tizenegy órakor autóba szállt a szovjet arcvonalon egy szovjet tiszt, a magyar származású Steinmetz kapitány. Bőrtáskájában az írás, amelyet parancsnokai írtak alá. Körülnézett a hóbaborult tájon és el­mosolyodott. Békét vinni — milyen magasztos érzés. Szabadságot vinni — a gondolat megdobogtatta a szívét. Szovjet ka­tona volt, aki társainak se­regével ezért küzdött ezernyi fronto­kon. Békét és szabadságot a népeknek — ezért harcolt a fasisztadúlta orosz városoktól a magyar fővárosig. Békét és szabadságot a népeknek — ő maga ezért harcolt annak idején a német, olasz és spanyol fasiszták ellen más­fél évig Spanyolországban... Ránézett az autó elejére tűzött nagy fehér zászlóra. Fehér zászló... Mi mindent jelent ez! A nagy Sztálin sze­retdét a népek iránt, akiket kímélni akar... A békét, amelyben meg lehet kezdeni a romok eltakarítását... Az asszonyok mosolyát, az öregek vidám­ságát, a gyermekarcok boldog ragyo­gását. A fehér zászló, ahogy az autó rohant előre, csattogott a téli szél­ben. Steinmetz kapitány elképzelte magában a szabaduló város képét, az öröm ujjongását, elképzelte, ahogy a szabad városban kezet szoríthat ma­gyar kommunista elvtársaiva­l, akik a romos város falaira mindenüvé rá­festették a szót, amit a fehér zászló is jelez színével: békét... ★ Vecsés felé rohant a kocsi. A szovjet arcvonalakon nagy csendesség tá­madt. A szovjet katonák már előzően parancsot kaptak, hogy szüntessék be a tüzelést. Az autó most lassított. Ve­­csésnél ért az ellenséges vonalak elé. A köd felszállt, jól lehetett látni­­a fe­hér lobogót. És ekkor a német fasisz­ták, minden fertelmes gyalázatossá­gukat tetézve, géppuskatüzet zúdítot­tak a fehérzászlós autóra. A béke követe, a frontok hőse, Steinmetz kapitány meghalt! Ugyan­abban az órában még egy égbekiáltó orgyilkosságot követett el a fasiszta vadállat. A Duna másik partján, Bu­dán, Steinmetz kapitánnyal egyidő­­ben indult el egy másik parlamenter, Osztapenko kapitány. Fehérzászlós autóját ott a fasiszták beengedték, de amikor visszatérőben volt, a háta mö­gött tüzet vezényeltek. Osztapenko is vértanúhalált halt. A fehér zászlóját golyók szaggatták szét. Piros zászlók ezrei lobogtak he­lyette, győztesen! És a győztes piros zászlókon is a béke integetett.★ Steinmetz kapitány, Osztapenko ka­pitány. Emléküket szívünkbe zártuk, csakúgy, mint azoknak a névtelen szovjet hősöknek emlékét, akik úgy verték szét a fasizmust, hogy saját életüket sem kímélték, de úgy harcol­tak, hogy a pinceodukba zárt népre minél kevesebb jusson a harcok gyöt­relmeiből és áldozataiból. Valameny­­nyien a mi halottaink, akik életüket áldozták békénkért és szabadságun­kért. Ahol vérük hullott, emlékműve áll Steinmetz kapitánynak, Osztapenko kapitánynak. Emlékművük van a név­telen szovjet hősöknek, akik visszaad­ták gyermekeink mosolyát. Miből van­nak ezek az emlékművek? Kőből, fa­ragásból. De szívünk igaz érzése szerint: el nem múló hálából felszaba­dítóink iránt, hűségünkből, izzó sze­­retetünkből a nagy szovjet nép iránt. Amerre a szovjet katonák vére hul­lott szerte országunkban, a véráztatta földeken új országunk épül. Tegyük le a szovjet hősök emlékművéhez foga­dalmunk koszorúját: megvédjük sza­badságunkat, békénket, amelyért éle­tüket adták, békénket és szabadságun­kat, amelyet az új, az amerikai fa­sizmus fenyeget Bodó Béla öreget★ Tombolt a decemberi tél. Ka­vargott a hó az épen maradt és rombadőlt te­tők felett, a fagyos szél havat vágott a kitört ablakokon át az elárvult la­kásokba. Mivé lett a város? Büszke hídjaink roncsai a jeges Dunában, zúzott házfalak, összeomlott hajlékok. De a pincékben minden dörrenésre új remény költözik a szívekbe, hírek ér­keznek és terjednek, mint vízbe do­bott kő nyomán az egyre nagyobb körű vízgyűrű. ... már erre vannak a szovjet csapatok, már arra látták őket... felvirrad a napunk. Egy vén ember a­ pincében az ágyúk hangjá­ból találgatja a távolságot, tüzér volt az első világháborúban s most a bizakodást gazdagítja tudományával. A sarokban felsír egy gyermek, sá­­padt-fehér anyja csitítja: itt lesznek nemsokára az oroszok, lesz tej, lesz kenyér... ne sírj kisham... A legyőzött, országokon át kerge­tett fasiszták, akiknek hordái Sztálin­grádtól futottak ezer és ezer kilomé­tert, veszett makacssággal tartják vé­res markukban a várost. Mit számít nekik ház és hajlék, mit műemlék, mit egész Budapest, pincébe zárt né­pével? Ha akár egy nappal is meg­hosszabbíthatják gyilkos uralmukat, feláldozzák érte az utolsó házat is és a síró gyermeket, a pincében. ★ Pedig a fasiszta vadállat sorsa már meg volt pecsételve. Megkezdődött a kilencedik sztálini csapás. És a pin­cék nélkülöző, fagyoskodó népéhez új és új hírek érkeztek... Lelkendezve szólott a nagy hír, hogy a szovjet parancsnokság december 28-ról 29-re virradó egész éjjel és 29-én reggel szünet nélkül ismételtette a hatalmas hangszórókon át közleményeit A győztes szólt a legyőzőttekhez, a be­kerített fasiszta csapatokhoz, hogy a nagyobb vérontás elkerülésére adják meg magukat és cserébe humánus fegyverletételi feltételeket ajánlott A győztes szólt a legyőzőttekhez, de Ugyanakkor a pincékbe zárt nép is meg­értette hálával az üzenetet: Sztálin, a szovjet emberek nem akarják, hogy tovább pusztuljanak a hajlékok, hogy bomba zúzza szét a pincéket is, a gyermeket, a nőt, az öreget az óvó­helyen, Sztálin, a szovjet emberek azt kívánják, hogy megmenekedjék a vá­ros, lakosaival s történelmének, kultú­rájának kőbefaragott emlékeivel. ★ A kapitulációra szólító üzenetből a szabadság szava érkezett el a pincék­hez, a szabadságé, amely csak arra várt, hogy a béke fényében lépjen a sokat szenvedett városba. Milyen bol­dogság, milyen öröm ragyogta be az arcokat a hírre. Pedig akkor még so­kan csak sejtettük, csak éreztük, hogy mi van a szabadság kifogyhatatlan tarsolyában! Hogy a szabadság, amely Budapest határainál integetett félénk, elhozza új életünket is, a magyar nép új honfoglalását, egyre táguló jövőn­ket... Szállt a hír, lobogott a remény... Meg szólt a szovjet üzenet, hogy kö­ MEZŐGAZDASÁGI TUDOMÁNYOS KUTATÓKAT JUTALMAZTAK MEG Szombat délelőtt a földművelésügyi minisztériumban magas pénzjutalom­ban részesítették a kiváló eredménye­ket elért mezőgazdasági tudományos kutatókat A jutalmakat Erdei Ferenc elvtárs, földművelésügyi miniszter nyújtotta át Frank Melanie, az öntözési és talajjavítási Kutató Intézet vezetője 5000 forint jutalomban részesült az öntözési módszerek elterjesztésében Végzett eredményes m­nyakájáért Ke­me­nessy Ernő és munkatársai 7000 forint jutalmat kaptak a lápi rét tele­pítési és fűmagtermelési módszereinek kidolgozásáért. Balázs Ferenc és mun­katársai forfisoros vetőgépet­­szerkesz­tettek, tovább fejlesztették a vetés­technikát. Munkásságukért 5000 forint jutalmat kaptak. Szabó István és munkatársai a tiszalöki főcsatorna agronómiai tervének elkészítéséért IOVCO forint jutalmat, kaptak. 0 A népek bécsi kongresszusán a békeszerető emberiség hangja szólott a földkerekség minden része felé. A megvásárolt, lepénzelt burzsoá sajtó igyekezett elhallgatni az emberiség e nagy ügyének, a béke védelmének ha­talmas eseményét és ha elvétve meg is jelent valami a bécsi kongresszusról a burzsoá sajtó hasábjain, az szemenszedett hazugság és rágalom volt. A béke híveinek hangja mégis ellenállhatatlan erővel tört át a kapitalista sajtó hazugságfüggönyén. Az alábbiakban közöljük kapitalista, gyarmati és függő országból Bécs­­ben járt négy békeküldöttnek a kongresszus munkájáról írt cikkét. NÉGY BÉKEKÜLDÖTT A NÉPEK BÉKEKONGRESSZUSÁRÓLA bénult város a házak pincéiben szorongott, a háború szörnyű za­jai ide is lehatoltak. Egy-egy becsapó­dás után megremegtek a falak és aki felmerészkedett a fagyott pincelépcső­kön, szinte közelről hallotta, a löve­dékek vijjogását, a puskatűz ropogá­sát Időközökben mély hangjukon dö­rögtek a nagyágyúk és egyre köze­lebbi dörgésük növelte a reményt: ágyúk nyelvén szólt az üzenet a kö­zelgő szabadságról, arról, hogy a pincék éjszakájából felkerülünk a sza­badság napfényébe. Hiszen a szabad­ság, amelyet a szovjet fegyverek hor­doztak, ott van már a város határá­ban, drága, régen várt barát. Sok­szorosan rabok voltunk a pincében, a huszonötéves Horthy-rabság után, a nyílt fasizmus foglyai, s ráadásul a babkasztos nélkülözéséé, a víztelen­­ségéé, a­­rabság még reálisabbá vált, hiszen a pincék menedékhely mivol­tukból mindinkább börtönökké változ­tak, ahol fegyveres nyilas martalócok rettegtettek férfit, nőt,­ gyermeket és Az indiai küldöttség valamennyi tagja átérzi annak szükségességét, hogy a háborút meg kell akadályozni. Küldöttségünk tagjai között ott vol­tak az ország valamennyi pártjának — az Indiai Nemzeti Kongresszus, a Kommunista Párt, a munkások és pa­rasztok pártja és néhány független párt — képviselői. A küldöttek között voltak írók és tudósok, tanítók és mű­vészek is. Azt hiszem, hogy a világnézetek e sokszerűsége ugyanígy más küldöttsé­geket is jellemzett, különösen az an­gol, a francia, az olasz, valamint a középkeleti országok küldöttségeit. A békéért folyó harc kiterjedését az egész világra meggyőzően bizonyí­totta, h­ogy a bécsi kongresszuson amerikai küldöttség is részt vett. A Bécsbe érkezett küldöttek többsége magára vonta az Egyesült Államok külügyminisztériumának dühét. Nagyon örültem és erkölcsi elég­tételt éreztem, amikor sok egyszerű, naiv ember arról beszélt nekem, hogy a bécsi kongresszuson elhangzott be­szédek után mennyivel jobban kiisme­rik magukat a nemzetközi helyzetben. Az, hogy az emberek kezdenek meg­szabadulni tájékozatlanságuktól, véle­ményem szerint a háborús feszültség enyhülésének legjobb biztosítéka. A San Franciscóból érkezett és szak­­szervezetét képviselő amerikai ács­munkás világosan igazolta ennek a prognózisnak a helyességét, amikor a következőket mondotta: »Hazauta­zom és tudom, hogy elveszik útleve­lemet. Ez azonban nem rettent meg, mert az a legfontosabb, hogy a­zt az igazságot, amiről itt tudomást szerez­tem, nem vehetik el tőlem. Ezt az igazságot elmondom otthon szaktár­saim százainak és százainak.« A kongresszus szónokai leleplezték a halálkereskedőket és bűnös céljai­kat. Dr. Kicslu, az indiai küldöttség vezetője kijelentette: bár az utóbbi időben nagyon sokat dolgozott és hosszú utat tett meg, a kongresszus befejezése után állandó kampányt kezd el. A kampány során egész In­diában, minden városban és faluban terjeszti és népszerűsíti a kongresszus határozatait. Igen, valamennyien részt veszünk majd ebben a munkában és miközben dolgozunk, azok a szavak lelkesítenek majd bennünket, amelyek itt, Bécsben hangzottak el, az a fény lelkesít majd bennünket, amelyet egymás szemében láttunk és az a melegség, amely ba­­­ráti kézszorításunkból áradt. (A Lityeraturnaja Gazeta nyomán) Három kongresszusi kép írta: Georges Soria, francia író Három — a bécsi kongresszusra oly jellemző — kép ragadott meg különö­sen. Éjszaka volt. Az emelvényen Evans angol lelkész állt. Felolvasta azt a deklarációt, amelyben a keresztény lelkészek a koreai háború beszünteté­sét követelik és felhívják csatlako­zásra a többi felekezet képviselőit. A kongresszus hatalmas tapssal üdvö­zölte Evans beszédét. Hewlett John­son, canterbury érsek, az emelvényhez lépett, hogy aláírja a deklarációt. Pél­dáját Nyikoláj metropolita követte. A teremben, ahol a vallási és filozófiai nézetek valamennyi árnyalatának kép­viselői foglaltak helyet, negyed órán át tartott a taps és az éljenzés. Egy­másután léptek az emelvényhez a ke­resztény, a buddhista, a muzulmán vallás képviselői... Ritka látvány volt. És amikor már valamennyi lel­kész — mintegy hetvenen voltak — aláírta a deklarációt, egy aranyozott­sárga köntöst viselő, nyilván buddhista pap, megragadta az egyik protestáns lelkész kezét, energikusan megrázta és egyetlen szót ismételt el: a kéket. A többiek is követték pél­dáját. Kéz a kézben, a világ vala­mennyi nyelvén, számtalanszor el­ismételték ezt a 67Öt: a békét. A lelké­görög hazafiak a többi között így üzentek a népek bécsi kongresszusá­nak: »... Az önök kongresszusa új re­ményt önt belénk. A szenvedés népe sokat vár önöktől. Fogadják szívünk kiomló vérével írt jókíváns­ágainka... Győzni fognak!...« A görög nép aláírta ezt az üzenetet A görög nép harcos üdvözletét küldte a bécsi kongresszusnak. Az egész gö­rög nép szilárdan bízik abban, hogy az elnyomott millióknak hóhéraik el­len vívott elkeseredett harcában a né­peké lesz az utolsó szó. Ezekkel együtt az egész terem üteme­sen ismételte: »béke«. A második kép Nugen Kszuan Tai vietnami küldött beszédével kapcso­latban maradt meg emlékezetemben. Arról beszélt, hogyan pusztítják el haz­­ájában a gyarmatosítók a falvakat, hogyan gyilkolják az asszonyokat és a gyermekeket, hogyan gyötrik a viet­nami hazafiakat. Arról beszélt, hogy Vietnam, Laosz és Kambodzsa népei nem azonosítják a francia népet Franciaország vezetőivel, a gyarmati háború bűntetteseivel. Nugen Kszuan Tai beszéde végén a vietnami küldöt­tet körülfogták a francia békeküldöt­tek. Valamennyi irányzat képviselői, kezdve a kommunistáktól a katoliku­sokig. A francia békeharcosok átölel­ték Vietnam küldöttét és az egész te­rem lelkes éljenzéssel és tapssal üd­vözölte ezt a jelenetet A harmadik kép, amely szintén mély benyomást tett rám, az volt, amikor Aragon francia költő a kon­gresszus emelvényéről a vietnami küldöttekhez fordult és kijelentette, hogy Franciaországnak azonnal be kell szüntetnie a gyarmati háborút. Rám ez a három kép gyakorolta a legnagyobb benyomást Barátok kézszorítása írta: Midri Radzs Anand, hindu író A barátság ereje írta: V. J. Holland, jamaikai orvos Részt vettem 1950-ben a varsói II. Békevilágkongresszuson és emlék­szem arra, hogy milyen lelkesedéssel üdvözölték a küldöttek ezt a szót: »béke«. Varsóban láttam, hogy_ a béke erői milyen hatalmasak. Bécs­ben meggyőződtem arról, hogy a béke erői még jobban megszilárdultak, meg­növekedtek és megizmosodtak. A béke védelméért folyó mozgalom mind­inkább közeledik ahhoz, hogy eleget tehessen a kitűzött emelkedett cél kö­vetelményeinek. A varsói kongresszu­son még nem ébredtünk valamennyien annak tudatára, milyen égető, éle­tünkbe vágó a háború és a béke pro­blémája. A bécsi kongresszuson már minden küldött tudatát áthatotta e probléma súlya, függetlenül attól, mi­lyen országból érkezett Bécsbe. A bécsi kongresszust leginkább az jellemezte, hogy a küldöttek egy­hangúlag elhatározták: még energiku­­sabban, még bátrabban folytatják a harcot a béke megvédéséért. Ez a szi­lárd elhatározottság azt jelenti, hogy félig már győztünk ebben a harcban. Az ember a különböző országok küldöttei között úgy­ érezte magát, mintha különböző világrészekbe ju­tott volna. Amikor Korea, Vietnam, Burma, Thaiföld, India küldötteivel beszélgettem, közvetlenül Ázsiával ismerkedtem, Ázsia ősi kultúrájával, sajátos szokásaival. Az ázsiai küldöt­tek komolyan, csöndesen hallgatták a szónokokat és a beszédek szemmel lát­hatóan mély benyomást tettek rájuk. Beszélgettem Argentína, Mexikó, Kuba, Guatemala, Bolívia, Chile és Uruguay küldötteivel. Meggyőződtem róla, hogy mesterkéletlen, egyszerű szavakkal kifejezett véleményük és a népek békét védő kongresszusába ve­tett feltétlen hitük komoly figyelmez­tetést jelent a háborús gyújtogatók számára. Amikor aztán a Szovjetunió és a népi demokratikus országok küldöttei­vel találkoztam, tapasztaltam, hogy a béke erőibe vetett feltétlen biza­lom náluk még világosabban jut kife­jezésre. Ezek a küldöttek keveset be­szélnek, de amikor szólnak, minden szavuk átgondolt és különös súllyal esik latba. Hazám, Jamaika — angol gyar­mat. Népem kemény harcot vív a min­dennapiért. A munkanélküliség nap­ról napra növekszik. A haladó iro­dalmat üldözik. A népet csak arra­ tanítják, amire imperialista gazdáik akarják tanítani. A gyarmathoz tartozó kis szigetek lakóinak megtiltják, hogy kapcsolatba lépjenek egymással. A szigorú tila­lom ellenére mégis állandó az össze­köttetés és a szigetlakók mindinkább megértik, hogy mi az imperializmus! A nép békevágya abban nyilvánul meg, hogy ellenállást fejt ki a reakcióval szemben. Mi békét akarunk és a békét el is érjük. A béke hangja írta: Petrosz Kokkalis, görög A népek békekongresszusa az embe­riség történetének kritikus szakaszában ült össze. Ez vonatkozik az én sokat szenvedett hazámra — Görögországra — is. A világot a háborús katasztrófa réme fenyegeti. Ugyanakkor erősödik a né­pek ellenállása. A jóakaratú emberek egyesülnek az egész világon, hogy a háború halálos fenyegetésével közös harci frontot állítsanak szembe: a bé­két akarók egységes frontját. Népünk ennek a frontnak az egyik bástyáját védelmezi. Görögország azokhoz az országok­hoz tartozik, amelyekben az ameri­kaiak a legkegyetlenebb terrorral akar­ják elfojtani, vagy legalább is illegali­tásba űzni a béke híveinek mozgal­mát Görögországiban mindenki tudja, miért érkeznek hazánkba egymás után az amerikai tábornokok és tenger­nagyok. Ki ne értené nálunk, miért tartanak, szinte naponta, tengeri had­gyakorlatokat, partraszállási próbákat és légi rohamgyakorlatokat Athén és Szaloniki ellen. Ki ne lenne tisztában azzal, milyen célt szolgál Ridgway pestistábornok provokációs »ellenőrző« tudós, a Béke Világtanács tagja látogatása a görög-bolgár határon. Is­merjük a Pentagon bérenceinek — az athéni tábornokoknak — cinikus nyi­latkozatait. Azt hazudják, h­ogy Görög­ország »áhítozza« a felfegyverzést és ■kifecsegik lázálmaikat Szófia, vala­mint Dél-Albánia »meghódításáról«. Az athéni háborús bűnös klikk kard­­csörtetését mi sem jellemzi jobban, mint az »Athéni Hírek«-ből, a görög külügyminisztérium hivatalos lapjából idézett alábbi rész: »Nem értjük, hogy a harmadik világháború befejezése után miért ne telepíthetnénk át öt-hat­millió bolgárt abba az országba, ahon­nan őseik származnak... A bolgárok — a görög-török-jugoszláv föld élős­­dijei«. Ez az undorító fecsegés semmiben sem marad el a hitlerista Rosenberg as jelenlegi amerika» követeinek faj­gyűlölő, hódító »elmélete« mögött. A görög nép sohasem fog harcolni a békeszerető népek ellen. A görög nép sohasem engedi meg, hogy hazáját a­z agresszió főtámaszpontjául használ­ják fel a Szovjetunió — a szocializ­mus hatalmas országa — és a népi demokratikus államok ellen... Az­ Ai-Sztrátosz szigetén gyötört *352 DECEMBER 28, VASÄRNÄR Két hétig Galyatetőn üdülnek a szuhakállói bányából kimentett bányászok Népi demokratikus államunk gon­doskodott arról, hogy a szuhakállói bányából hősies küzdelemmel kimen­tett 17 bányász kipihenje a vízbetöré­ses bányában eltöltött hat és fél nap fáradalmait. A 17 szuhakállói bányász szombat délelőtt kéthetes üdülésre Galyatetőre utazott. Újonnan megjelent vas- és fémipari szakkönyvek! Barcza:­ Szerszámok felrakó­­h­egesztési módszerei — 3.50 Bibó: Az ívhegesztés gyakor-3.— Finkelnburg: Forgácsolószerszá­mok. Kötve — *— —­IC^— Gond—Hansel—Kenderl: Fém­szórás. (A torlasztott és szórt fémbevonatok készíté­sének technológiája) — — *.— Holló: Előrajzolás a gépiparban 6.— Marton: Golyómérés tűmérés 3.50 Németh T.: Keménykrómozás 3.40 Somogyi—Martos: Gyakorlati hegesztés — — — — 11-50 Szendrődi: Törések, illesztés 13.50 Beszerezhetők: Az Állami Könyvesboltokban és ti üzemi könyvpropagandistáknál.

Next