Népszava, 1953. május (81. évfolyam, 102-126. sz.)
1953-05-01 / 102. szám
NÉPSZAVA PETŐFI NYOMÁBAN "Dobog kocsink a Kiskunság felé. •‘-'- Bármerre tekintek, a hajnali ködparán keresztül ragyogó reggeli nap fényében frissen sarjadt zöldévi vetések ígérik ez évi kenyerünket. Az újnak és a réginek, a legújabbnak és a legrégibbnek csodálatos keverékét mutatja a táj. Zöld és barna csikók váltakoznak sebesen. Összefüggő nagy táblákkal a szövetkezet földje így 3 szemem láttára két bírókra a nadrágszíjparcellákkal. Vasárnap van, kora reggel. Csendes a vidék, embert alig látni. A szántókat egyre inkább fehér, szik-fontos legelők váltják fel Erre egy tanya fehérült ki az egyöntetű zöld csinna színképből, amely egy görrveskút ágaskodik az égnek. Ez már Petőfi föde, a végtelen róna, szőkébb szülőföldje, a Kiskunság vidéke. Emlékezetemben felvillannak a forró vallomás sorai: »Trová szivem, lelkem mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, újra láttam végre születésem földét, a szép Kiskunságot!« A békésen legelészd lovak, juhnyájak, a magános gémeskutak, a fehéren izzó szikes foltok és a helyenként felbukkanó zsombékos lápok még a múltat idézik. A látóhatár szélén pöfögő traktor s a gémeskút hátterében húzódó magasfeszültségű távvezeték azonban már a mi új világunkat jelzi. Ezt a tájat fogta fel Petőfi szeme, ennek szépségétől ittasult meg lelke 105 évvel ezelőtt, amikor egy forró júniusi napon egy kényelmetlen határban, itt, éppen ezen az úton utazott Kunszentmiklós felé. Zsebében ott lapult már a híres proklamáció: » kiskunokhoz«. Választásokra készült akkor is, mint most, az ország népe. Ő, a szabadság lánglelkű bajnoka, e ízölési választás kiharcolói közt is az első — teljes hévvel vetette magát a választási küzdelembe. Proklamációt írt és szónokolt, követül ajánlva magát szeretett népének. 1.Ha engem megválasztotok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani — ti pedig úgy hiszem, nem vallódok velem sem kárt, sem szégyent«. Kunszentmiklós, Kiskunlacháza, Fülöpözállás népe megértette a szerény ajánlkozás mögött rejlő erőt, odaadást a nép ügyéért. A Kiskunság minden szegletéből deputációk kerestek fel, hallani és látni akarták szemtől szembe. Erősen lobogott a nép szeretet© az ő Petőfije felé, de még erősebben az urak gyűlölete,éltek és joggal a nagy forradalmártól, leltek a néptől. És lejátszódott Szabadszálláson először, de nem utoljára magyar földön, a nép becsapásának csúf színjátéka. »Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázássall », nem hódíthatják tőlem az embereket — írta erről szóló nyilatkozatában —, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény, szánakozásra méltó nép eszét, hogy én ellenem és így önnön maga ellen forduljon."« így eshetett meg, hogy Petőfi megbukott szűkebb hazájában. Ilyen csellel buktatták meg a 48-as »kaputosok« (urak és kulákok) a magyar nép első nagy képviselőjelöltjét, Petőfi Sándort. Hogyan él Petőfi népében ennek a vereségnek az emléke és hogyan készül a most küszöbön álló nagy győzelemre, a népfront választásra, ez volt a kérdés, amely utamra indított, hogy Petőfi nyomában jártak, Petőfi földjén. zdon, zömök épület a szabadszállási tanácsháza. Homlokzatán 1826-os évszám jelzi történelmi múltját. Megilletődve lépek be boltíves kapuján. Valaha Petőfi csizmáitól visszhangzottak árkádos folyosói. A tanácstitkár szobájából figyelem a várost. A népi hagyomány szerint itt, ebben a szobában gyülekeztek a kapulosok azon az emlékezetes, forró júniusi napon, amikor a nagy lázadó, Petőfi ellen szövetkeztek. Kísérőm, egy lelkes helybéli Petőfikutatóegyébként a tanács dolgozóját és azt magyarázza, hát, merre találhatók Petőfi-emlékek, hol állt valaha a »jó öreg kocsmáros« mészárszéke, hol a kis ház, amelyet ugyancsak a néphagyomány szerint a kiáradt Duna habjai mostak el. .Miközben magyaráz, önkénytelenül az alattam elterülő tér életét, mozgását figyelem. A roskadásig megrakott szénásszekerek mellett teherautók robognak el. A Petőfi megénekelte pusztai lovasok, de különösen a szamárháton ügető juhászok után Idába kutat szemem. Végleg felváltotta őket a kerékpározó parasztember alakja. Öltözete sokszor még a régi, szép, ősi kínviselet: a csúcsos Kossuth-kalap, magas, nyakragomboló ing, testhez ámuló feszes nadrág és csizma. Lelkes kísérőm a jelenből visszazökkent a múltba, Petőfihez. Éppen azt magyarázza — amire a szabadszállásiak egytől-egyig esküsznek —, hogy a nagy költő ott született a szabadszállási kis hajlékban és éppen csak keresztelni vitték Kiskőrösre. Várjon, hogyan emlékezik Szabadszállás népe, amely ennyire szívébe zárta a nagy forradalmár-költőt arra a régi, 105 év előtti szégyenletes követválasztásra? Elsőnek S. Varga Jánosék portáját keressük fel. A nyíló orgonáktól illatos kisudvarban a felesége jön elénk. Varga gazda még a földeken dolgozik, de az asszony biztat, hogy nemsokára hazajön ebédre. Amikor bent, a hűvös, tiszta szobában Petőfire terelem a szót, S. Varga néni kerek, kövér arca meleg mosolyra derül. Szeme élénken villan s máris ömlik belőle a szó. — Petőfiről sokat hallottam nagyanyámtól, Péter Antalné, Kelemen Évától , egy évben született Petőfi Sándorral és szülei közvetlen szomszédok voltak. Gyerekkorában együtt játszott a kis Petőfivel. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban az iskolából hazajővet elszavaltam neki azt a verset, hogy »Jaj a hátam, jaj a hátam oda van! Szomszéd bácsi kiporozta csúfosan«. Nagyanyám akkor elmesélte, hogy a dédapám kertjében állt az a bizonyos körtefa, amelynek a gyümölcsét annyira megkívánta kis játszópajtása. És a dédapám, Kelemen Péter volt az, aki a fütykösévelIván jól elpáholta a gyerek Petőfi Sándort. (Persze sokan vannak Szabadszilláson, akik magukénak vallják ezt az irodalmi körtefát.) — Hát a választásról, arról a csúfos szabadszállási választásról mesélt-e valamit a dédnagymama? — kérdezem. — Hogy mesélt-e, persze, hogy mesélt! Úgy mesélte, hogy igen okos, jóeszű gyerek volt a kis Petőfi Sándor. Ezért is taníttatták a szülei. Rengeteg iskolát tanult ki és így tért vissza, mint tanult ember, híres költő ide a szülővárosába, hogy beszéljen a néphez. De a nép vasvillával kergette el. — A nép? — kérdem csodálkozva. — Hiszen a nép szerette, a szivébe zárta Petőfit. —• Persze, hogy szerette, magától nem is kergette volna el. De a városi urak és a feketei kulákok az utolsó éjszaka 24 akó borral itatták le az egész községet és a részeg embereket lazították fel ellene. A feketei kulákok! —- teszi hozzá indulatosan. — Onnan fújt a szél akkor is, most is. Mert most is, hogy választásra készülődünk, mocorognak. A hangjuk perszemost nem hangos, hanem suttogó. Azt suttogják, hogy jaj annak, aki túlteljesíti a beadást, aki előre van az adófizetéssel, meg a mezei munkákkal. Minket is megfenyegettek, merthogy mi is előre vagyunk mindennel! De törődünk ma ezzel? Akkor még az ő kezükben volt a városháza. Ők pöffeszkedtek ott bent, övék volt a bor, a hatalom, elámíthatták a népet! Ma a férjem ül benn a tanácsban, nincs kitől félnünk! Szekérzörgés zaja akasztja meg beszélgetésünket. Megérkezett a gazda, .. Varga János a földekről. Magas, széles alakja szinte betölti a kisajtót. Elfogja a beszüremlő fényt, amint belép a szobába. Mikor hallja, miről folyik a szó, maga is megtoldja lassan, komótosan. — Hiába is suttognak a kulákok, mi, akik magunk dolgozzuk meg földjeinket, nem hátrálunk meg. Most, a választásra eddig több mint négyszáz paraszt ajánlott fel az előírásnál több tojást, tejet, baromfit. — Nyugodt, biztos mozdulattal sodorja tömött, fehér bajuszát és minden átmenet nélkül hirtelen hozzáteszi: — Még egyszer ez a csúfság nem eshetik meg Szabadszálláson, hogy a nép elkergesse a saját emberét, ez az egy biztos! Így készülődnek ma Szabadszálláson a dolgozó parasztok, hogy kiköszörüljék azt a régi csorbát és megválasszák korunk legnagyobb magyar forradalmárát, azt, aki ma legjobban ismeri a nép szükségleteit és védelmezi jogait: Rákosi elvtársat. De ki Petőfi szűkebb szülőföldje, a Kiskunság küldötte? Ki foglalja el majd azt a helyet a nép képviselőinek házában, amelyet egykor Petőfinek kellett volna elfoglalnia a kiskunok képviseletében? Lassan eszébe hajlik már a nap, igyekeznünk kell, hogy megtaláljuk. Még egy utolsó tekintettel búcsúzom Szabadszállástól. Szemem megakad egy karcsú, fehér emmlékoszlopon. Új életünk, szabadságunk határköve ez. Csúcsán vörös csillag, alatta a felirat: »Dicsőség a népünk szabadságáért elesett szovjet hősöknek!« Petőfi népe hálásan emlékezik, Adacsország felé (ahogy a kunadacsiak félig tréfásan, félig büszkén falujukat nevezik) új színekkel gazdagodik a táj. A végtelen síkság hepehupássá válik, a látóhatár szélét nyír- és fenyőerdők keretezik. Elszórtan és egymástól jó félórás gyalogútra levő, újonnan épült kis bogárhátú tanyák jelzik: ezt a pusztaságot — amely valaha királyi, majd egyszerűen állami birtok volt — 45-ben kezébe vette a nép, a cselédek, béresek, kocsisok, a valódi pusztaiak hada. A fenyőkkel, ciprusokkal övezett kastélyok, tiszti lakók is lenépesedtek. Gyermekek szállták meg és a dolgozó nép okos gyülekezetei: iskola, pártház, tanácsház talált otthonra a volt urak lakosztályaiban. »Adacsország«, Kunadacs és a tanyák népe ma nagy napra készül. Jelöltet választanak itt saját soraikból, hogy a nagy országos gyülekezetben képviselje a Kiskunságot. Legjobbkor érkezünk. Akár javában tart a gyűlés. A pusztaiak kerékpárjukra támaszkodva, vagy a puszta földre telepedve, koszorúban veszik körül a vörös térítővé bevont elnöki asztalt. Magas kunkalapok és c sildes sapkák alól figyelő szemek fordulnak most egy őszhajú, pirosarcú asszony felé. Szomszédomtól megtudom, hogy Kovács néni ő, »a Szabadság tsz .s« legjobb brigádvezetője, a Kunságiban új hazára lelt növény, a vakító fehér gyapot legodaadóbb gondozója. — Én, egyszerű parasztasszony, volt urasági cseléd — mondja —, nagyon nehezen éltem és neveltem a fiamat. A fiam ma katonatiszt, én brigádvezető vagyok. Olyan embert válasszunk meg, aki ismeri és megvédi a mi fejlődő éretünket. Ajánlom, válasszuk meg jelöltünknek Nagy Pált. Helyeslő moraj minden oldalról: »Igen, igen, válasszuk meg! Pali bácsi lesz a legjobb!« Szememmel keresem Pali bácsit és szomszédom segítségével rátalálok. Szerényem ül a férfiak csoportjában. Fiatal embernek nézem. A zúgás, kiáltozás elcsendesedik, új felszólaló jelentkezik. Idős pusztai ember, Ludányi bácsi toldja meg saját szavaival, amit a sokaság egybehangzóan kinyilvánított: — Én a magam részéről nem is találok itt köztünk jobbat Nagy Pálnál. Cseléd volt ő is, az apja, a nagyapja is, akárcsak a mieink. Értünk dolgozik 45 óta, most párttitkárunk. Iskolán is volt, többet tud nálunk. Ajánlom, őt bízzuk meg a képviseletünkkel, mert ő közülünk való, mert magunk véleményű ember! A helyeslés egyhangú. Az általános ünneplés rögtönzött népünnepélybe torkollik. Előkerül egy harmonika, később egy furulya és a pusztai szél magával sodorja távolabbi tájakra a lágy dallamokat. Amíg vigad a kunbadacsi nép, megkeresem Nagy Pált, a képviselőjelöltet. Még kissé zavart a hirtelen örömtől, a váratlan megtiszteltetéstől. — Tegnap jöttem meg a háromhónapos iskoláról. Most látom csak, mennyi mindent csináltam eddig roszszul. És mennyi mindent kell még tanulnom, politikát, meg a mezőgazdaság tudományát is. A tervei érdekelnek — erről kérdezem. —■ Embereket kell nevelnünk, kádereket, hogy minden tanyán, minden csoportban erősítsék a pártot. A csoportok most a legfontosabbak. Van két hármas és két egyes típusú tszcs-nk és kezd már alakulni egy ötödik is a határban! Ha sikerül kifejleszteni, jól megerősíteni a hármasokat és hármassá fejleszteni az egyeseket, mint a mágnes a vasat, úgy vonzzák majd magukhoz a kívülálló tanyaiakat. És akkor nincs már messze az idő, hogy ez az egész Széles tanyavilág közös gazdaságokká egyesüljön! Hangja átforrósodik az átgondolt távlatoktól és büszkén, a gazda szemével néz szét a végtelen pusztán. Tekintetével együtt értelme is átfogja az egész rábízott határt, két község, számtalan tanya és négy már meglevő, egy kibontakozó tszcs gondját, baját, jelenét, jövőjét. Amíg hallgatom józan, okos beszédét, figyelem szerény öntudatát, amely mozgását, egész lényét jellemzi, megerősödik bennem az érzés, a pusztára méretezett tekintet hamarosan kitágul majd az egész épülő országot és az egész építő népet átfogó tekintetté. Búcsúzásnál az új megbízatására terelem a szót. — Mit szólok hozzá, hogy képviselőnek jelöltek? Csak annyit: ezt is a pártnak köszönhetem, mint mindent. Engem a párt nevelt és tanított 45-től kezdve. A párt formált elnyomott cselédből öntudatos emberré. Ezt szerettem meghálálni úgy, hogy jól szolgálom a népet. Sok türelemmel, szeretettel kell nevelnem még az embereket, hogy megértsék mindnyájan, mi az ő igazi érdekük. Valahogy úgy érzem sokszor, olyannak kell lennem, mint a jó ekevasnak. Fel kell szántanom az emberek lelkét, hogy befogadják az újat, amint a felszántott föld is befogadja a magot. Ismerősek a szavak. 105 évvel ezelőtt nagy elődje, Petőfi szólt ilyenformán népéhez: »Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe, semmi másnak... Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt, — most má' le van vágva és föl van deszkákra fűrészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kel gyalulni, hogy asztal készüljön belőle — az a dicső asztal, amelyhez majd oda ül vendégeskedni a két földi istenség, a boldogság és a szabadság .. én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak.« Holdfényben fürdik már az alföldi táj, amikor hazafelé indulok. De képzeletben még ott időzöm az adacsiák körében, Petőfi kiskunjai között. »...borral és pálinkával vették el a szegény, szánakozásra méltó nép eszét, hogy én ellenem, és így önnön maga ellen forduljon!« — emlékezem Petőfire . .. »De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat, ... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. Dicsértessék a nép neve most és mindörökké.« S dicsőség a pártnak, amely egy évszázad múltán a sötétségből a világosságba, a gyermekkorból a férfikorba vezette a népet. Bolond Edit 4 1953. MÁJUS 1. PÉNTEK HÉVI MÁJUSOK SOK-SOK CSATÁT VÍVTUNK A MÚLTBAN A MUNKÁSSÁG ÜNNEPÉN Az elmúlt napokban betévedtem üzemünk dekorációs műhelyébe, ahol az elvtársak lázas igyekezettel festették pártunk május 1-i jelszavait. »A hazáért, az ötéves tervért, nagy békealkotásainkért — szavazz a népfrontra!« — olvastam az egyik feliratot. »A hazáért, nagy békealkotásainkért...«, újból és újból elolvastam a lelkesítő szavakat. Észre sem vettem, hogy elvtársaim abbahagyták munkájukat és kérdőn néznek rám. Azt hitték, talán valami hibára bukkantam, azért állok olyan szótlanul. »A régi májusi jelszavak jutottak eszembe — mondottam gondolataimból visszatérvet—, a régi felvonulások, amikor a nagyobb falat kenyérért, a választójogért és a népparlamentért tüntettünk. Sok küzdelmes esztendő telt el, míg most hetvenéves koromra megérhettem követeléseink beteljesedését.« »Hogy is volt az régen?« — kérdezték elvtársaim és körülvettek. »Hogy is volt?« — ismételtem meg kérdésüket, majd elmondtam 1912. május 1-i felvonulásunk történetét, amelyet most levelemben is megírok. Jól emlékszem, ragyogó napsütéses időben gyülekezett csoportunk a Lövölde térre. Magasra tartott tábláinkra az emberségesebb bért, a nyolcórai munkaidőt, a pihenés, művelődés, szórakozás jogát követelő jelszavakat írtunk. Délután három óra felé járt az idő, midőn hírül hozták: közeledik a nagy menet, amely a Tisza Kálmán térről a Rákóczi-úton, a Körúton és az Andrássy úton a Városliget felé haladt. Amerre a tömeg elvonult, szünetelt a forgalom: a villamosok és az omnibuszok utasai közül tömegesen csatlakoztak az állandóan növekvő tüntető tömeghez. A felvonuló munkások forradalmi dalokat énekeltek, s számos ablakból és erkélyes kendőket lobogtatva ünnepelték a nemzetközi munkásosztály harcos napját. Amikor csoportunk csatlakozott a felvonulókhoz, a lelkes hangulat már teljesen hatalmába kerítette a felvonuló tömeget. A harcos és elszánt tüntetést a kivezényelt lovasrendőrök sokasága mind gyakrabban igyekezett megbontani. Amikor elértük a Köröndöt, ezer és ezer torok harsogta messzehangzó zúgással: »Éljen az általános, egyenlő, titkos választójog! Éljen a népparlament/« Mikor az első sorok a Városliget közelébe értek,, már nagyon tüzes volt a hangulat. A gyűlölt »gróf« Tisza István, a munkásság egyik legádázabb ellensége ellen irányult. »Vesszen Tisza István! Halál a munkásnyúzó reakciós grófra!« — morajlott egyre fenyegetőbben a hatalmas tömeg. Több sem kellett a rendőröknek! Soraink közé ugrattak tavaikkal, villantak a kardlapok, s néhány perc múlva munkásvér öntözte az Andrássy-utat. Én a jobb karomra kaptam több vágást és a sok üléstől kabátom rövidesen rongyokban lógott rajtam. A rendőrök azonban nem bírtakvelünk, úgyhogy a közeli laktanyából katonaságot vezényeltek ki segítségükre. Az egyenlőtlen küzdelem a pribékeknek kedvezett. A mellékutcákba menekültünk, majd a tömeg lassan hátrálva szétoszlott. Sok-sok hasonló május 1-i csatát kellett megvívnunk a múltban. Most, 1953. május 1-én, midőn felszabadult dolgozó ,népünk a párt lelkesítő jelszavaival tüntet a béke, a munka, a jólét és a felemelkedés mellett, büszke érzés tölt el, hogy én is ott menetelhetek majd az eddigi nagy eredményeinket ünneplő százezrek soraiban. Eniss Árpád Lőrinci Hengermű SZTRÁJKOLTUNK, HOGY ÜNNEPELHESSÜNK Adóst, amikor a kilencedik szabad május 1-et ünnepeljük, akaratlanul is eszembe jutnak a régi május elsejék, a bányászok küzdelmes régi élete. 1923 május 1-et írtunk, amikor az ormospusztai erdőben úgy hiszenösenharmincan összejöttünk ünnepelni. Miben állt akkor a mi ünnepünk? Előkészítettük a borsodi bányászsztrájkot. Ds áruló furakodott közénk és a legközelebbi fizetésnél többen már a felmondó levelet is megkaptuk. A borsodi bányászok mégis megkezdték háromhónapos sztrájkjukat, amelyhez később a miskolci vasutasok is csatlakoztak. Követelésünk a nyolcórai munkaidő bevezetése, harmincszázalékos bérjavítás és a nyugdíjjogosultság tisztázása volt. A háromhónapos sztrájk nem sok eredményt vezetett. A nyolcórai munkaidőt bevezették ugyan, de sem a harmincszázalékos béremelést nem adták meg, sem a nyugdíjjogosultság kérdését nem rendezték. Akkor ismertem meg Peyer Károly és Csóka Vendel »elvtársainkat«. Mindketten eljöttek Ormospusztára és kijelentették: »Hiábavaló sztrájkolnatok, mert a vállalat nincs abban a helyzetben, hogy teljesíthesse követeléseiteket.« Nem hallgattunk rájuk. Akkor éhező asszonyainkat uszították: »Éhen fogtak halni ti is, meg családjaitok is. Ne engedjetek férjeteket sztrájkolni.« Nem hagytuk magunkat, pedig nehéz volt! Odahaza két kis gyermekem és a feleségem éhezett. Amikor pedig ismét felvettük a munkát, megkezdődött a »szanálás«. Engem és társaimat kitettek az utcára. Később úgy hallottuk, hogy Tatabányán jobb. Odavándoroltunk. Éppen csak felvettek bennünket, amikor Tatabányán is kitört a tíz hetes sztrájk. Végig kitartottunk mi is. Peyerék Tatabányán szintén megjelentek, hogy leszereljék a sztrájkot, de tervük nem sikerült. Az igazgatóság ekkor sztrájktörőket hozatott a falvakból, akiket csendőrök védtek. Aztán összefogdostak, drótsövény mögé zsúfoltak és két nap étlen-szomjan tartottak bennünket, sztrájkotokat. Ez alatt a két nap alatt felszámolták a sztrájkot. 1927-ben egyhetes sztrájkkal kivívtuk a május elsejei munkaszünetet. Kis csoportokban kirándulást szerveztünk a Tatár-barlang környékére. Zsebkendő nagyságú kis vörös zászlókat húztunk elő zsebünkből. Zümmögve, halkan énekeltük az Internacionálét és reménykedve, bizakodva néztünk a dombról kelet felé... Visszahúzott a szívem Borsodba, vissza is költöztünk. De ott nagyon keservesen boldogultunk. 1931-től 33-ig munka nélkül voltam. És ha fel is vettek, két-három napot dolgozhattam csak hetenként. A kereset éppen arra volt elég, hogy a szatócsnál törlesszük az adósságot. A legnagyobb munkaidőben — decemberben — csak 12 műszakot dolgoztunk és 30 pengőt kerestem. Ebből levonták a kereseti adót, a papbért, a karbidhasználatot és a szénért is külön fizettünk. Ha zúgolódtunk, az volt a válasz: »Ott a füves rét, legeljetek.« Itt van például az öreg Fazekas, aki annak idején hat apró gyermekét kénytelen volt menhelyre adni, mert nem tudta őket eltartani. Most Fazekas János gyermekei tanulnak, megbecsült emberek, fia motorkerékpárral jár munkahelyére, a kisebbik pedig ipari tanuló Ózdon. Még sok ilyen példát lehetne mondani, mint Fazekaséké. Talán nincs is olyan család, ahol ne éreznék a változást, a fejlődést. Ez a megváltozott élet ad újra ég, újra erőt a további munkához. Ezért köszöntjük mindannyian még jobb munkával 1953. május 1 -ét, kilencedik szabad májusunkat. Tudjuk, hogy kell a szén az országnak, a kohóknak, gyáraknak, erőműveinknek , ötéves tervünknek. .Már megszoktuk, hogy ne csak a magunk kis körét nézzük, hosszú időre előre tervezünk. Május, 17-én, a választás napján már második ötéves tervünkre is adjuk szavazatunkat. Márkus András, Diósgyőri Szénbányák, Anna lejtőakna