Népszava, 1953. május (81. évfolyam, 102-126. sz.)

1953-05-01 / 102. szám

NÉPSZAVA PETŐFI NYOMÁBAN "D­obog kocsink a Kiskunság felé. •‘-'- Bármerre tekintek, a hajnali köd­­parán keresztül ragyogó reggeli nap fényében frissen sarjadt zöldévi veté­sek ígérik ez évi kenyerünket. Az új­nak és a réginek, a legújabbnak és a legrégibbnek csodálatos keverékét mu­tatja a táj. Zöld és barna csikók vál­takoznak sebesen. Összefüggő nagy táblákkal a szövetkezet földje így 3 szemem láttára két bírókra a nadrág­­szíjparcellákkal. Vasárnap van, kora reggel. Csen­des a vidék, embert alig látni. A szán­tókat egyre inkább fehér, szik-fon­tos legelők váltják fel Erre egy tanya fehérült ki az egyöntetű zöld csin­­na színképből, amely egy görrveskút ágas­kodik az égnek. Ez már Petőfi fö­d­e, a végtelen róna, szőkébb szülőföldje, a Kiskunság vidéke. Emlékezetemben felvillannak a forró vallomás sorai: »Trová szivem, lelkem mindig, minden­honnan vissza-visszavágyott, újra lát­tam végre születésem földét, a szép Kiskunságot!« A békésen legelészd lo­vak, juhnyájak, a magános gémes­­kutak, a fehéren izzó szikes foltok és a helyenként felbukkanó zsombékos lápok még a múltat idézik. A látó­határ szélén pöfögő traktor s a gé­­meskút hátterében húzódó magas­­feszültségű távvezeték azonban már a mi új világunkat jelzi. Ezt a tájat fogta fel Petőfi szeme, ennek szépségétől ittasult meg lelke 105 évvel ezelőtt, amikor egy forró júniusi napon egy kényelmetlen határ­ban, itt, éppen ezen az úton utazott Kunszentmiklós felé. Zsebében ott lapult már a híres proklamáció: » kiskunokhoz«. Választásokra készült akkor is, mint most, az ország népe. Ő, a sza­badság lánglelkű bajnoka, e ízölési választás kiharcolói közt is az első — teljes hévvel vetette magát a válasz­tási küzdelembe. Proklamációt írt és szónokolt, követül ajánlva magát sze­retett népének. 1.Ha engem megválasz­totok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani — ti pedig úgy hiszem, nem vallód­ok velem sem kárt, sem szé­gyent«. Kunszentmiklós, Kiskunlac­­h­áza, Fülöpözállás népe megértette a szerény ajánlkozás mögött rejlő erőt, odaadást a nép ügyéért. A Kiskunság minden szegletéből deputációk keres­tek fel, hallani és látni akarták szem­től szembe. Erősen lobogott a nép szeretet© az ő Petőfije felé, de még erősebben az urak gyűlölete,­­­­éltek és joggal a nagy forradalmártól, leltek a néptől. És lejátszódott Szabadszál­láson először, de nem utoljára ma­gyar földön, a nép becsapásának csúf színjátéka. »Miután látták az alá­valók, a becstelenek, hogy semmi rá­galommal, semmi gyalázássall », nem hódíthatják tőlem az embereket — írta erről szóló nyilatkozatában —, a végsőre vetemedtek, borral és pálinká­val vették el a szegény, szánakozásra méltó nép eszét, hogy én ellenem és így önnön maga ellen forduljon."« így eshetett meg, hogy Petőfi meg­bukott szűkebb hazájában. Ilyen csel­lel buktatták meg a 48-as »kaputosok« (urak és kulákok) a magyar nép első nagy képviselőjelöltjét, Petőfi Sán­dort. Hogyan él Petőfi népében ennek a vereségnek az emléke és hogyan ké­szül a most küszöbön álló nagy győ­zelemre, a népfront választásra, ez volt a kérdés, amely utamra indított, hogy Petőfi nyomában jártak, Petőfi földjén. z­don, zömök épület a szabadszál­­­­lási tanácsháza. Homlokzatán 1826-os évszám jelzi történelmi múlt­ját. Megilletődve lépek be boltíves kapuján. Valaha Petőfi csizmáitól visszhangzottak árkádos folyosói. A tanácstitkár szobájából figyelem­ a vá­rost. A népi hagyomány szerint it­t, ebben a szobában gyülekeztek a kapu­­losok azon az emlékezetes, forró jú­niusi napon, amikor a nagy lázadó, Petőfi ellen szövetkeztek. Kísérőm, egy lelkes helybéli Petőfi­­kutató­­egyébként a tanács dolgo­zóját és azt magyarázza, hát, merre találhatók Petőfi-emlékek, hol állt va­laha a »jó öreg kocsmáros« mészár­széke, hol a kis ház, amelyet ugyan­csak a néphagyomány szerint a ki­áradt Duna habjai mostak el. .Miközben magyaráz, önkénytelenül az alattam elterülő tér életét, mozgását figyelem. A roskadásig megrakott szé­násszekerek mellett teherautók robog­nak el. A Petőfi megénekelte pusztai lovasok, de különösen a szamárháton ügető juhászok után Idába kutat sze­mem. Végleg felváltotta őket a kerék­pározó parasztember alakja. Öltözete sokszor még a régi, szép, ősi kínvise­let: a csúcsos Kossuth-kalap, magas, nyakragomboló ing, testhez ámuló feszes nadrág és csizma. Lelkes kísérőm a jelenből vissza­zökkent a múltba, Petőfihez. Éppen azt magyarázza — amire a szabad­­szállásiak egytől-egyig esküsznek —, hogy a nagy költő ott született a sza­badszállási kis hajlékban és éppen csak keresztelni vitték Kiskőrösre. Várjon, hogyan emlékezik Szabadszál­lás népe, amely ennyire szívébe zárta a nagy forradalmár-költőt arra a régi, 105 év előtti szégyenletes követvá­lasztásra? Elsőnek S. Varga Jánosék portáját keressük fel. A nyíló orgonáktól illa­tos kisudvarban a felesége jön elénk. Varga gazda még a földeken dolgo­zik, de az asszony biztat, hogy nem­sokára hazajön ebédre. Amikor bent, a hűvös, tiszta szobában Petőfire tere­lem a szót, S. Varga néni kerek, kö­vér arca meleg mosolyra derül. Szeme élénken villan s máris ömlik belőle a szó. — Petőfiről sokat hallottam nagy­anyámtól, Péter Antalné, Kelemen Évátó­l , egy évben született Petőfi Sándorral és szülei közvetlen szom­szédok voltak. Gyerekkorában együtt játszott a kis Petőfivel. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban az iskolából hazajővet elszavaltam neki azt a ver­set, hogy »Jaj a hátam, jaj a hátam oda van! Szomszéd bácsi kiporozta csúfosan«. Nagyanyám akkor elmesélte, hogy a dédapám kertjében állt az a bizonyos körtefa, amelynek a gyümöl­csét annyira megkívánta kis játszó­­pajtása. És a dédapám, Kelemen Pé­ter volt az, aki a fütykösével­­Iván jól elpáholta a gyerek Petőfi Sándort. (Persze sokan vannak Szabadszillá­­son, akik magukénak vallják ezt az irodalmi körtefát.) — Hát a választásról, arról a csúfos szabadszállási választásról me­sélt-e valamit a dédnagymama? — kérdezem. — Hogy mesélt-e, persze, hogy mesélt! Úgy mesélte, hogy igen okos, jóeszű gyerek volt a kis Petőfi Sándor. Ezért is taníttatták a szülei. Rengeteg iskolát tanult ki és így tért vissza, mint tanult ember, híres költő ide a szülővárosába, hogy beszéljen a néphez. De a nép vasvillával kergette el. — A nép? —­ kérdem csodálkozva. —­ Hiszen a nép szerette, a szivébe zárta Petőfit. —• Persze, hogy szerette, magától nem is kergette volna el. De a vá­rosi urak és a feketei kulákok az utolsó éjszaka 24 akó borral itatták le az egész községet és a részeg embe­reket lazították fel ellene. A feketei kulákok! —- teszi hozzá indulatosan. — Onnan fújt a szél akkor is, most is. Mert most is, hogy választásra készü­lődünk, mocorognak. A hangjuk persze­­most nem hangos, hanem suttogó. Azt suttogják, hogy jaj annak, aki túltel­jesíti a beadást, aki előre van az adófizetéssel, meg a mezei munkák­kal. Minket is megfenyegettek, mert­hogy mi is előre vagyunk mindennel! De törődünk ma ezzel? Akkor még az ő kezükben volt a városháza. Ők pöffeszkedtek ott bent, övék volt a bor, a hatalom, elámíthatták a népet! Ma a férjem ül benn a tanácsban, nincs kitől félnünk! Szekérzörgés zaja akasztja meg be­­szélgetésünket. Megérkezett a gazda, .. Varga János a földekről. Magas, széles alakja szinte betölti a kisajtót. Elfogja a beszüremlő fényt, amint belép a szobába. Mikor hallja, miről folyik a szó, maga is megtoldja las­san, komótosan. — Hiába is suttognak a kulákok, mi, akik magunk dolgozzuk meg föld­jeinket, nem hátrálunk meg. Most, a választásra eddig több mint négyszáz paraszt ajánlott fel az előírásnál több tojást, tejet, baromfit. — Nyugodt, biztos mozdulattal sodorja tömött, fehér bajuszát és minden átmenet nélkül hirtelen hozzáteszi: — Még egyszer ez a csúfság nem eshetik meg Szabadszálláson, hogy a nép el­kergesse a saját emberét, ez az egy biztos! Így készülődnek ma Szabadszállá­son a dolgozó parasztok, hogy kikö­szörüljék azt a régi csorbát és meg­válasszák korunk legnagyobb magyar forradalmárát, azt, aki ma legjobban ismeri a nép szükségleteit és védel­mezi jogait: Rákosi elvtársat. De ki Petőfi szűkebb szülőföldje, a Kiskunság küldötte? Ki foglalja el majd azt a helyet a nép képviselőinek házában, amelyet egykor Petőfinek kellett volna elfoglalnia a kiskunok képviseletében? Lassan eszébe hajlik már a na­p, igyekeznünk kell, hogy megtaláljuk. Még egy utolsó tekintet­tel búcsúzom Szabadszállástól. Sze­mem megakad egy karcsú, feh­ér emm­lékoszlopon. Új életünk, szabadsá­gunk határköve ez. Csúcsán vörös csillag, alatta a felirat: »Dicsőség a népünk szabadságáért elesett szovjet hősöknek!« Petőfi népe hálásan emlékezik, Adacsorszá­g felé (ahogy a kunada­­csiak félig tréfásan, félig büszkén falujukat nevezik) új színekkel gazda­godik a táj. A végtelen síkság hepe­hupássá válik, a látóhatár szélét nyír- és fenyőerdők keretezik. Elszórtan és egymástól jó félórás gyalogútra levő, újonnan épült kis bogárhátú tanyák jelzik: ez­t a pusztaságot — amely valaha királyi, majd egyszerűen ál­lami birtok volt — 45-ben kezébe vette a nép, a c­selédek, béresek, ko­csisok, a valódi pusztaiak hada. A fe­nyőkkel, ciprusokkal övezett kasté­lyok, tiszti lakók is l­enépesedtek. Gyermekek szállták meg és a dol­gozó nép okos gyülekezetei: iskola, pártház, tanácsház talált otthonra a volt urak lakosztályaiban. »Adacsország«, Kunadacs és a ta­nyák népe ma nagy napra készül. Je­löltet választanak itt saját soraikból, hogy a nagy országos gyülekezet­ben képviselje a Kiskunságot. Legjobbkor érkezünk. Akár javában tart a gyűlés. A pusztaiak kerékpár­jukra támaszkodva, vagy a puszta földre telepedve, koszorúban veszik körül a vörös térítővé­ bevont elnöki asztalt. Magas kunkalapok és c sildes sapkák alól figyelő szemek fordulnak most egy őszhajú, pirosarcú asszony felé. Szomszédomtól megtudom, hogy­ Kovács néni ő, »a Szabadság tsz .s« legjobb brigádvezetője, a Kunságiban új hazára lelt növény, a vakító fehér gyapot legodaadóbb gondozója. — Én, egyszerű parasztasszony, volt urasági cseléd — mondja —, nagyon nehezen éltem és neveltem­ a fiamat. A fiam ma katonatiszt, én brigádvezető vagyok. Olyan embert válasszunk meg, aki ismeri és meg­védi a mi fejlődő éretünket. Ajánlom, válasszuk meg jelöltünknek Nagy Pált. Helyeslő moraj minden oldalról: »Igen, igen, válasszuk meg! Pali bá­csi lesz a legjobb!« Szememmel keresem Pali bácsit és szomszédom­ segítségével rátalálok. Szerényem ül a férfiak csoportjában. Fiatal embernek nézem. A zúgás, kiáltozás elcsendesedik, új felszólaló jelentkezik. Idős pusztai ember, Lu­­dányi bácsi toldja meg saját szavai­val, amit a sokaság egybehangzóan kinyilvánított: — Én a magam részéről nem is ta­lálok itt köztünk jobbat Nagy Pálnál. Cseléd volt ő is, az apja, a nagyapja is, akárcsak a mieink. Értünk dolgo­zik 45 óta, most párttitkárunk. Isko­lán is volt, többet tud nálunk. Aján­lom, őt bízzuk meg a képviseletünkkel, mert ő közülünk való, mert magunk véleményű em­ber! A helyeslés egyhangú. Az általános ünneplés rögtönzött népünnepélybe torkollik. Előkerül egy harmonika, ké­sőbb egy furulya és a pusztai szél magával sodorja távolabbi tájakra a lágy dallamokat. Amíg vigad a kunb­adacsi nép, megkeresem Nagy Pált, a képviselőjelöltet. Még kissé zavart a hirtelen örömtől, a váratlan meg­tisztel­tetéstől. — Tegnap jöttem meg a három­­hónapos iskoláról. Most látom csak, mennyi mindent csináltam eddig rosz­­szu­l. És mennyi mindent kell még ta­nulnom, politikát, meg a mezőgazda­ság tudományát is. A tervei érdekelnek — erről kérde­zem. —■ Embereket kell nevelnünk, káde­reket, hogy minden tanyán, minden csoportban erősítsék a pártot. A cso­portok most a legfontosabbak. Van két hármas és két egyes típusú tszcs-nk és kezd már alakulni egy ötödik is a határban! Ha sikerül kifejleszteni, jól megerősíteni a hármasokat és hár­massá fejleszteni az egyeseket, mint a mágnes a vasat, úgy vonzzák majd magukhoz a kívülálló tanyaiakat. És akkor nincs már messze az idő, hogy ez az egész Széles tanyavilág közös gazdaságokká egyesüljön! Hangja átforrósodik az átgondolt távlatoktól és büszkén, a gazda sze­mével néz szét a végtelen pusztán. Tekintetével együtt értelme is átfogja az egész rábízott határt, két község, számtalan tanya és négy m­ár meg­levő, egy kibontakozó tszcs gondját, baját, jelenét, jövőjét. Amíg hallgatom józan, okos beszédét, figyelem szerény öntudatát, amely mozgását, egész lé­nyét jellemzi, megerősödik bennem az érzés, a pusztára méretezett tekintet hamarosan kitágul majd az egész épülő országot és az egész építő népet átfogó tekintetté. Búcsúzásnál az új megbízatására terelem a szót. — Mit szólok hozzá, hogy képviselő­nek jelöltek? Csak annyit: ezt is a pártnak köszönhetem­, mint mindent. Engem a párt nevelt és tanított 45-től kezdve. A párt formált elnyo­mott cselédből öntudatos emberré. Ezt szerettem meghálálni úgy, hogy jól szolgálom a népet. Sok türelemmel, szeretettel kell nevelnem még az em­bereket, hogy megértsék mindnyájan, mi az ő igazi érdekük. Valahogy úgy érzem sokszor, olyannak kell lennem, mint a jó ekevasnak. Fel kell szánta­nom az emberek lelkét, hogy befogad­ják az újat, amint a felszántott föld is befogadja a magot. Ismerősek a szavak. 105 évvel ezelőtt nagy elődje, Petőfi szólt ilyenformán népéhez: »Én szerszám­nak ajánlom magamat a ti kezeitekbe, semmi másnak... Magyarország ed­dig egy nyers fenyőfa volt, — most má' le van vágva és föl van desz­kákra fűrészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kel gyalulni, hogy asztal készüljön belőle — az a dicső asztal, amelyhez majd oda ül vendégeskedni a két földi isten­ség, a boldogság és a szabadság .. én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak.« Holdfényben fürdik már az alföldi táj, amikor hazafelé indulok. De képzeletben még ott időzöm­ az ada­­csiák körében, Petőfi kiskunjai között. »...borral és pálinkával vették el a­ szegény, szánakozásra méltó nép eszét, hogy én ellenem, és így önnön maga ellen forduljon!« — emlékezem Pe­tőfire . .. »De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámít­óit, félre­vezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat, ... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. Dicsértessék a nép neve most és mindörökké.« S dicsőség a pártnak, amely egy évszázad múltán a sötétségből a vilá­gosságba, a gyermekkorból a férfi­korba vezette a népet. Bolond Edit 4 1953. MÁJUS 1. PÉNTEK HÉVI MÁJUSOK SOK-SOK CSATÁT VÍVTUNK A MÚLTBAN A MUNKÁSSÁG ÜNNEPÉN Az elmúlt napokban betévedtem üzemünk dekorációs műhelyébe, ahol az elvtársak lázas igyekezettel festet­ték pártunk május 1-i jelszavait. »A hazáért, az ötéves tervért, nagy béke­­alkotásainkért — szavazz a nép­frontra!« — olvastam­ az egyik felira­tot. »A hazáért, nagy békealkotá­­sainkért...«, újból és újból elolvas­tam a lelkesítő szavakat. Észre sem­ vettem, hogy elvtársaim abbahagyták munkájukat és kérdőn néznek rám. Azt hitték, talán valami hibára buk­kantam, azért állok olyan szótlanul. »A régi májusi jelszavak jutottak eszembe — mondottam gondolataim­ból visszatérvet—, a régi felvonulá­sok, amikor a nagyobb falat ke­nyérért, a választójogért és a néppar­lamentért tüntettünk. Sok küzdelmes esztendő telt el, míg most hetven­éves koromra megérhettem követelé­seink beteljesedését.« »Hogy is volt az régen?« — kérdezték elvtársaim és körülvettek. »Hogy is volt?« — is­mételtem meg kérdésüket, majd el­mondtam 1912. május 1-i felvonulá­sunk történetét, amelyet most leve­lemben is megírok. Jól emlékszem, ragyogó napsütéses időben gyülekezett csoportunk a Lövölde­ térre. Magasra tartott táb­láinkra az emberségesebb bért, a nyolcórai munkaidőt, a pihenés, művelődés, szórakozás jogát kö­vetelő jelszavakat írtunk. Délután három óra felé járt az idő, midőn hírül hozták: közeledik a nagy me­net, amely a Tisza Kálmán­ térről a Rákóczi-úton, a Körúton és az And­­rássy­ úton a Városliget felé haladt. Amerre a tömeg elvonult, szünetelt a forgalom: a villamosok­ és az omni­buszok utasai közül tömegesen csatlakoztak az állandóan nö­vekvő tüntető tömeghez. A felvonuló munkások forradalmi dalokat énekel­tek, s számos ablakból és erkélyes kendőket lobogtatva ünnepelték a nemzetközi munkásosztály harcos napját. Amikor csoportunk csatlako­zott a felvonulókhoz, a lelkes hangu­lat már teljesen hatalmába kerítette a felvonuló tömeget. A harcos és el­szánt tüntetést a kivezényelt lovas­­rendőrök sokasága mind gyakrabban igyekezett megbontani. Amikor el­értük a Köröndöt, ezer és ezer torok harsogta messzehangzó zúgással: »Éljen az általános, egyenlő, titkos választójog! Éljen a népparlament/« Mikor az első sorok a Városliget közelébe értek,, már nagyon tüzes volt a hangulat. A gyűlölt »gróf« Tisza István, a munkásság egyik leg­ádázabb ellensége ellen irányult. »Vesszen Tisza István! Halál a mun­kásnyúzó reakciós grófra!« — moraj­­lott egyre fenyegetőbben a hatalmas tömeg. Több sem kellett a rendőrök­nek! Soraink közé ugrattak tavaikkal, villantak a kardlapok, s néhány perc múlva munkásvér öntözte az And­­rássy-utat. Én a jobb karomra kaptam több vágást és a sok üléstől kabátom rövidesen rongyokban lógott rajtam. A rendőrök azonban nem bírtak­­ve­lünk, úgyhogy a közeli laktanyából katonaságot vezényeltek ki segítsé­gükre. Az egyenlőtlen küzdelem a pribékeknek kedvezett. A mellék­utcákba menekültünk, majd a tömeg lassan hátrálva szétoszlott. Sok-sok hasonló május 1-i csatát kellett megvívnunk a múltban. Most, 1953. május 1-én, midőn felszabadult dolgozó ,népünk a párt lelkesítő jel­szavaival tüntet a béke, a munka, a jólét és a felemelkedés mellett, büszke érzés tölt el, hogy én is ott menetel­hetek majd az eddigi nagy eredmé­nyeinket ünneplő százezrek soraiban. Eniss Árpád Lőrinci Hengermű SZTRÁJKOLTUNK, HOGY­­ ÜNNEPELHESSÜNK Adóst, amikor a kilencedik szabad május 1-et ünnepeljük, akaratlanul is eszembe jutnak a régi május elsejék, a bányászok küzdelmes régi élete. 1923 május 1-et írtunk, amikor az ormospusztai erdőben úgy hi­szenösen­­harmincan összejöttünk ünnepelni. Mi­ben állt akkor a mi ünnepünk? Előké­szítettük a borsodi bányászsztrájkot. Ds áruló furakodott közénk és a leg­közelebbi fizetésnél többen már a fel­mondó levelet is megkaptuk. A borsodi bányászok mégis meg­kezdték háromhónapos sztrájkjukat, amelyhez később a miskolci vasutasok is csatlakoztak. Követelésünk a nyolc­órai munkaidő bevezetése, harminc­százalékos bérjavítás és a nyugdíj­jogosultság tisztázása volt. A háromhónapos sztrájk nem sok eredményt vezetett. A nyolcórai munkaidőt bevezették ugyan, de sem a harmincszázalékos béremelést nem ad­ták meg, sem a nyugdíjjogosultság kérdését nem rendezték. Akkor ismer­tem meg Peyer Károly és Csóka Ven­del »elvtársainkat«. M­indketten eljöt­tek Ormospusztára és kijelentették: »Hiábavaló sztrájkolnatok, mert a vállalat nincs abban a helyzetben, hogy teljesíthesse követeléseiteket.« Nem hallgattunk rájuk. Akkor éhező asszonyainkat uszították: »Éhen fogtak halni ti is, meg családjaitok is. Ne engedjetek férjeteket sztrájkolni.« Nem hagytuk magunkat, pedig ne­héz volt! Odahaza két kis gyermekem és a feleségem éhezett. Amikor pedig ismét felvettük a munkát, megkezdő­dött a »szanálás«. Engem és társai­mat kitettek az utcára. Később úgy hallottuk, hogy Tatabányán jobb. Odavándoroltunk. Éppen csak felvet­tek bennünket, amikor Tatabányán is kitört a tíz hetes sztrájk. Végig ki­tartottunk mi is. Peyerék Tatabányán szintén meg­jelentek, hogy leszereljék a sztrájkot, de tervük nem sikerült. Az igazgató­ság ekkor sztrájktörőket hozatott a fal­vakból, akiket csendőrök védtek. Aztán összefogdostak, drótsövény mögé­ zsú­foltak és két nap étlen-szomjan tar­tottak bennünket, sztrájkotokat. Ez alatt a két nap alatt felszámolták a sztráj­kot. 1927-ben egyhetes sztrájkkal kivív­tuk a május elsejei munkaszünetet. Kis csoportokban kirándulást szerveztünk a Tatár-barlang környékére. Zseb­kendő nagyságú kis vörös zászlókat húztunk elő zsebünkből. Zümmögve, halkan énekeltük az Internacionálét és reménykedve, bizakodva néztünk a dombról kelet felé... Visszahúzott a szívem Borsodba, vissza is költöztünk. De ott nagyon ke­servesen boldogultunk. 1931-től 33-ig munka nélkül voltam. És ha fel is vet­­tek, két-három napot dolgozhattam csak hetenként. A kereset éppen arra volt elég, hogy a szatócsnál törlesszük az adósságot. A legnagyobb munka­időben — decemberben — csak 12 mű­szakot dolgoztunk és 30 pengőt ke­restem. Ebből levonták a kereseti adót, a papbért, a ka­rbidhasználatot és a szénért is külön fizettünk. Ha zúgo­lódtunk, az volt a válasz: »Ott a fü­ves rét, legeljetek.« Itt van például az öreg Fazekas, aki annak idején hat apró gyermekét kénytelen volt m­­en­­helyre adni, mert nem tudta őket el­tartani. Most Fazekas János gyerme­kei tanulnak, megbecsült emberek, fia motorkerékpárral jár munkahelyére, a kisebbik pedig ipari tanuló Ózdon. Még sok ilyen példát lehetne mon­dani, mint Fazekaséké. Talán nincs is olyan család, ahol ne éreznék a vál­tozást, a fejlődést. Ez a megváltozott élet ad újra ég, újra erőt a további munkához. Ezért köszöntjük mind­annyian még jobb munkával 1953. má­jus 1 -ét, kilencedik szabad májusun­kat. Tudjuk, hogy kell a szén az or­szágnak, a kohóknak, gyáraknak, erő­műveinknek , ötéves tervünknek. .Már megszoktuk, hogy ne csak a ma­gunk kis körét nézzük, hosszú időre előre tervezünk. Május, 17-én, a vá­lasztás napján már második ötéves tervünkre is adjuk szavazatunkat. Márkus András, Diósgyőri Szénbányák, Anna lejtő­akna

Next