Népszava, 1953. május (81. évfolyam, 102-126. sz.)

1953-05-09 / 107. szám

népszava Bacsányi János százkilencven esztendeje, 1763 május 2­9-én született a magyar felvilágo­sodás korszakának legforradalmibb költője, a plebejus származású Bacsá­nyi János. Élete és költészete szakadatlan harc volt a Habsburg elnyomókkal szem­ben, a magyar nemzeti függetlensé­gért. Már irodalmi pályájának kezde­tén, 1788-ban világosan látja az el­­németesedés nemzetdöntő "Veszélyét, a magyar nyelvművelés szükségességét. • Ezeket írja a kassai »Magyar Mú­zeum« első számának bevezetőjében: .. Ifjaink húsz, harminc esztendős korukban alig mentek tovább a retori­kánál, azaz nem tanultak egyebet deák szónál, és így, mikor anyai nyelveken már tudományra juthattak volna, ak­kor kezdettek először hallani, miként kellessék gondolkodni.­­ A nemzetnek az a része továbbá, mely a deákot nem értette (tehát a jobbágy), nem tanul­hatott s következésképpen tudatlansá­gában maradott, anélkül, hogy re­ménysége lehetett volna belőle valaha kigázolni.* Batsányi ezeket a sorokat II. József uralkodásának idején irta és nem vé­letlen, hogy éppen ebben a kérdésben állt szemben legélesebben Kazinczy­­val, aki még ekkor nem látta ennyire világosan a nemzeti nyelv és a nem­zeti függetlenség szoros kapcsolatát. A következő esztendő döntő válto­­zást hoz Bacsányi költészetében. A francia forradalom híre, mint a tűz gyújtja lángra a haladó magyar el­méket. A franciaországi események fényénél még ékesebben világosodnak meg a magyar nemzet döntő kérései. 1789-et írnak ekkor. Bacsányi hangja ebben az időben válik következetesen forradalmivá. A demok­ratikus-forra­­dalmi világnézet tudatos vállal­ása emeli költészetét arra a magaslatra, ami legtömörebben »A franciaországi változás­okra a nyolc sorában jut kife­jezésre: Nemetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos közelében; S gyászos koporsóba döntö vas igátok Nyakatokról eddig le nem, rázhattátok; Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Riv jobbágyitoknak felszentelt hóhért, Jertek­! s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! »Hív jobbágyitoknak felszentelt hó­hérig, vagy más szóval az európai uralkodók pusztulását jósolja meg cassandrai látnoki erővel e vers és szólaltatja meg a magyar költészetben először a világszabadság gondolatát Ezért nevezhetjük Petőfi egyik nagy­szerű előfutárának őt, aki a Francia forradalom tükrében a magyar népsza­badság kivívásának lehetőségét és szükségességét látta meg. A következő években Bacsányi köl­tészetének határai egyre jobban kiszé­lesednek; hangja szenvedélyesebb lesz és a külső elnyomók mellett meglátja a haza testét pusztító és sorvasztó belső fekélyeket. ■ 1793-ban írja »A látó« című versét, amely tudatosan kapcso­lódik »A franciaországi változásokra« című költeményéhez. A versben a fran­cia forradalomnak és forradalmi hábo­rúnak új, győzelmes fordulata tükröző­dik: a jakobinizmus győzelme. »A­­dió«-ban, amely a klérus hatalmát is támadja, Így ír: Dőlnek a babona fertelmes oltári, Melyek a sötétség fene bálványának Annyi századoktól vérrel árad­nak. Ama dicső nemzet felkelt im egészen, Mely a két világnak megváltója lészen, S melynek már láncoktól szabad vitéz karja Mutatja, mit tehet egy nép, ha — akarjat »Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz* című költői episztolájában (verses levelében) még élesebben fogalmazza meg egyházellenességét: Nézzed, az­ ostobaság véres zászlóihoz esküdt Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak élőnkbe! Sziveiket vad gyülölség mérgével itatván A szeretet szolgái miként gerjesztgetik őket ... A »Levél Szentjóbi Szabó László­hoz« című költeménye miatt üldözőbe vették Bacsányit; nyomtatásban nem jelentethette meg a versét és a cenzor jelentése következtében hivatali állá­sából is elcsapták. Ettől kezdve Ba­­csányi még nagyobb szálka lett Ausztria szemében. Menekülnie kellett és 1794 őszén letartóztatták a Marti­­novich-féle mozgalomban való részvé­tel gyanújával. S bár tisztázta magát a vád alól, egyévi börtönre ítélték a bíróság előtt tanúsított önérzetes magatartása, valamint egy verse miatt, amit vizsgálati fogsága idején vésett a börtön falára: Szép a hazáért tűrni, viselni ráb- Láncot s halált szenvedni dicső dolog, Amely halandó él s vesz érte. Nemzeteket nemesit nevével. "Dacsányi 1796 nyarán szabadult­­El Kufsteinből, de a tapolcai varga fiának nem­­volt idehaza mit keresnie; elhelyezkedésre nem számíthatott a ne­mesi Magyarországon, az irodalmi élet pedig teljesen járomba volt szorítva. Egy ideig Bécsben kapott hivatalt, ahol fokozatosan elszakadt a hazai esemé­nyektől. 1809-ben, amikor Napóleon hadserege elfoglalja Bécset és Po­zsonyt, ő javítja ki Napóleon kiáltvá­nyának magyar szövegét. Ezért ké­sőbb, a franciák veresége után élete végéig Linzbe száműzik. Bacsányi költészete a mai irodalmi életünk számára is intő szó, amely­­ról beszél, hogy a költészet csak akkor szárnyalhat fennen, ha a költő a haladás szolgálatába állítja művé­szetét. Bacsányi pályája, sokban nem volt egyenes vonalú; kötötte őt a ne­mesi ellenállási mozgalomhoz való kapcsolata, amely visszatartotta őt, hogy mindvégig és mindenben követ­kezetes bírálója legyen a magyar feu­dalizmusnak. De forradalmi költészete élő tanúbizonysága a messzire tekintő, korát megelőző éleslátásának, nagy haza- és népszeretetének. Bacsányi születésének 190. évfordu­lóját a szabad és független Magyar­­ország ünnepli, az a Magyarország, amelyben megvalósult Bacsányi jöven­dölése és győzedelmeskedett­­a nagy Egész hasznát kereső törvényes igaz­ság, Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd, S mellyet az ész, s mint bölcs kalauz vigyázva vezérel.«­s B. Gy. ] 4 Május 18-tól 24-ig magyar filmhét lesz a Szovjetunióban Moszkva, május 8. (MTI) A Szovjetunióban már évek óta rend­szeresen filmheteket rendeznek, ame­lyeken bemutatják egy-egy népi demo­kratikus ország filmművészetének ki­magasló alkotásait. Május 18-tól 24-ig Moszkvában, Leningrádban és a köz­társaságok fővárosaiban magyar film­hetet rendeznek. Ez alkalommal a Szovjetunióban első ízben mutatják be a nyilvánosság előtt a »Vihar« és a »Ludas Matyi” című magyar filmeket. Ezenkívül az ország mintegy száz mozijában mű­sorra tűzik a »Déryné«, a »Nyugati övezet«, a »Tűzkeresztség«, a »Civil a pályán« című filmeket és még több más, a Szovjetunióban már ismert ma­gyar filmet. A filmhét alkalmából magyar film­­művészeti küldöttség érkezik a Szov­jetunióba. A magyar filmrendezők és színészek Moszkvában és a Szovjetunió más nagyvárosaiban találkoznak majd a szovjet közönséggel és filmművészek­kel. A Szovjetunió filmszínházaiban és a klubokban, ahol magyar filmeket ját­szanak majd, kiállításokat rendeznek és előadásokat tartanak a filmhét alatt a szocializmust építő magyar nép sike­reiről és a népi demokratikus Magyar­­ország kultúrájának fejlődéséről. A magyar kultúra hete a Német Demokratikus Köztársaságban Május 15-től 22-ig rendezik meg a Német Demokratikus Köztársa­ságban a magyar kultúra hetét. A Magyar Népköztársaságból kiváló művészek, tudósok és írók utaznak ez alkalom­ból a Német Demokratikus Köztársa­ságba. Kelet-Ber­nben ünnepi hang­versennyel kezdődik a magyar kultúra hete, amelyen fellépnek a magyar művészek is. Berlin demokratikus öve­zetében több kiállítás nyílik meg a magyar kultúra hete alkalmából A »Berolina-Haus«-ban fényképkiállítást rendeznek a Magyar­­Népköztársaság eddig elért sikereiről. A »Gorkij« szín­házban a magyar színművészet fejlő­­dését-ábrázoló kiállítást nyitnak meg. A Német Demokratikus Köztársaság több városában kulturális rendezvé­nyek keretében ismertetik meg a Ma­gyar Népköztársaság virágzó kultúrá­ját. Felvétel a Képzőművészeti Főiskolára A Képzőművészeti Főiskolán 3­ felvételi ■vizsgák ,június 29-én kezdődnek,és min­den felvételre jelentkező részére két hétig tartanak. Jelentkezni lehet szobrász,­­festő, grafikai és középiskolai rajztanár­képző szakra Tanulmányi idő a szobrász, festő és grafikai szakon öt év, a rajz­­tanárképző szakon négy­­év. A felvétel alsó korhatára 18 év, felső korhatára 28 év. A felvételi kérelmeket és életrajzo­kat (dolgozóknál a munkahely javaslatát is) május 31-ig kell beküldeni a Főisko­lára (Budapest, VI., Sztálin­ út 71. szám). I ­ Csengettek. — Éva, nyiss ajtót! — kiáltott ki nagymama a nyitott ajtón át. A konyha felől behallatszott a fiatal lány ének­lése. Nemrégen érkezett haza és most olyan boldogan dúdolva melegítette vacsoráját, ahogy csak egy tizennyolc éves lány örülhet az életnek, a tavasz­nak. — Megyek már! — kiáltott most ki­csit bosszúsan, félig nagymamának, félig az ajtó felé. — Szabadság — köszönt egy ala­csony, őszes kis emberke, mögötte egy pufókképű, fiatal férfi igyekezett befelé. — Egy kis beszélgetésre! — mosoly­gott nyájasan az idősebbik Évára. (Kinn az ajtó előtt ugyanis már előre megtárgyalták, hogy ebben a lakásban biztosan nem lesz nehéz dolguk. Há­rom lakó van a III. emelet 2. számú lakásban: özv. Gábor Ádámné, 65 éves háztartásbeli, Gábor Rezsőné 42 éves műszaki­ tisztviselő és Gábor­ Éva mű­szerész. Az utóbbi 18 éves és a neve mellé piros ceruzával vastagon beírták: első választó.) — Nagymama — tárta ki szelesen_a félig nyitott ajtót Éva — népnevelők jöttek! A barátságos, otthonos szobában mosolyogva jött eléjük nagymama. A kitárt erkélyajtón csak úgy f­áradt be a friss tavaszi levegő, enyhén lengette a két hófehér csipkefüggönyt, mintha versenyezni akarna a nyíló lágymá­nyosi fák susogásával. Kintről csak­­nem percenként zúgott fel egy-egy te­herautó, vagy autóbusz motorja, majd a villamosindító kürtje harsant fel. Az emelkedőn nagy rándulással indult a háromkocsis villamosszerelvény Pest felé. A Duna vizében úgy keveregt­k a surranva közeledő alkony fényei, mint nagyanyó emlékei, amelyek már a beszélgetés első tíz percében fel-fel­­bukkantak és meleg együttérzést va­rázsoltak a látogatók és az otthoniak közé. Éva nem zavartatta magát. Ki-kisza­­ladt a konyhája, ahonnan étvágy­gerjesztő szagok szivárogtak be. — Ugye, nem haragszanak az elv­társak, hogy én közben megvacsorá­zom? — kérdezte mosolyogva az idő­sebbik vendégtől, de huncutul mégis a fiatalabbik felé vágott a szemével. — Eredj, csak eredj, te... te szele­­burdi! — korholta nagymama és újból a vendégek felé fordult. — Mert bi­zony ... Hol is hagytam abba az imént? Tudom már, szóval az én fia­talságomban más világ volt ám, nem olyan, mint ezeké a mostani fiataloké — intett kedvesen a fejével az ajtó felé, amely ismét becsukódott Éva mö­gött. A fiatalabbik népnevelő, aki — őszin­tén szólva — kissé belefelejtkezett a barátságos lakás, a szép kilátás és az időnként felbukkanó kacagó nagylány figyelésébe, most bekapcsolódott a tár­salgásba. A választásokról kezdett beszélni. — Tudom én, fiam, persze, hogy tu­dom — vágott a szavába a nagymama. — Hiszen én is választok. Azelőtt — legyintett öreg, kidolgozott kezével —, azelőtt a magamfajta tanulatlan öreg­asszonynak hallgass volt a neve. Vá­lasztás? Tudtuk, persze hogy tudtuk, hiszen telebeszélték akkor az urak mindenféle ígéretekkel a népet. Pakson laktunk mi akkoriban ... — Már megint Paksról mesél nagy­mama? — dugta be a fejét Éva éppen az utolsó szavakra. Azután engesztelő arccal kuporodott le nagymama puha, öblös karosszékének támlájára. — Magáról már mindent elmondott, ami jót csak lehetett — kedveskedett az őszhajú népnevelő. — Elmondta, hogy milyen jól dol­gozik, hányszor kapott jutalmat, meg dicséretet — toldotta meg a fiatalab­bik. Éva elpirult, elhallgatott, így azután a nagymama zavartalanul folytathatta annak a bizonyos régi paksi választás­nak a történetét. IGAZ MESE — Harmincegyben történt, de nem emlékszem pontosan, melyik hónapban, amikor nagy cécóval választást hirdet­tek. Megjelentek a falakon a nemzeti­­színű plakátok, a kocsmákban ingyen folyt a bor azoknak, akik igyekeztek a nagyhatalmú kortesek kedvébe járni. Egy vasárnap azután megtartották a választói gyűlést is a nagyvendéglő előtt. Ugyanaz a környéki nagybirto­kos volt a jelölt, aki már tizenöt éve mindig. De mert akkoriban nagyon elégedetlenek voltak már a népek, hát nemcsak a régen elkoptatott dolgokat ígérgette: az adókedvezményt, a köz­munkát, az olcsó műtrágyát, a rézgá­­licát, hanem egy hidat is ígért — Hidat? — kottyantott közbe Éva kíváncsian. — Paksra? — Hidat ám — nézett rá a szem­üvege fölött nagymama. — Tudják, az úgy volt — magyarázta tovább a két vendégnek —, hogy Paksról nagyon nehéz volt az utazás. Talán 110 kilo­méter csak Pesttől, aztán mégis jó félnapig kellett utazni, vicinális­ vona­ton zötyögni, ha valaki rászánta magát. Paks egy elhanyagolt szárnyvonal vég­állomása volt. Pedig nem is olyan mesz­­sze, a túlsó oldalon robogott naponta kétszer is a gyorsvonat Pest felé. De a túlsó partra kinek lett volna kedve át­menni, legfeljebb csónakon kísérelhette meg. A közeli falvak lakói is inkább lekerültek Dunaföldvárnak, mert ott rendes kompjárat volt. Az idősebbik népnevelő csendesen hallgatta nagymama igaz meséjét. Mintha csak saját gyermekkora eleve­nedett volna meg a felsőtiszaparti kis faluban, amelytől olyan messze volt még a szomszéd nagyközség is a túlsó parton, mint a világvége. A fiatalabbik társa kezében fürgén dolgozott a ce­­ruza, ami érthető. Újságíró és úgy érezte, hogy ennek a délutánnak a sok élménye tanulságos novellatémát kínál neki. A nagymama, aki csak hatvan­éves korában választhatott először és a 18 éves unoka, aki először választ— egy családban múlt és jelen, egybe­fonódva, valósággá válva mindaz, amit annyiszor elmondott és tanult ő maga is. — Hát úgy kezdődött az a bizonyos választási gyűlés — folytatta nagy­mama —, hogy a jelölt úr megígérte a hidat Pakson is, meg Dunaföldváron is. A népek meg hittek neki. Csak az én Rezső fiamnak volt annyi bátorsága (mindig megmondta, ami a szívén fe­küdt szegénykém, ez lett a veszte), hogy közbeszóljon: — Aztán, mikor lesz híd is az ígé­retből, tisztelt úr? Lett is erre nagy felzúdulás s haj­­hujjozás. No meg a jelenlevő néhány ellenzéki is abcugolni, pfujolni kezdett. A kortesvezérek sem tudták, mihez kezdjenek nagy hirtelen. Az egyik tök­­­­részegen elrikkantotta magát­— Huncutok az urak! ■p­rre aztán megindult a verekedés. •*-' Előkerültek a kabátujjakból a fur­­kósbotok, ostornyelek, a csizmaszárak­ból a bicskák. A csendőrök meg — ott kakaskodtak a hordókra állított emelvény mellett — egyből a szegé­nyebbeket fogdosták össze. Elsőnek persze az én fiamat. Aznap este egész sereg embert összeszedtek és csak a szavazás után engedték ki őket. Egyik-másiknak cipónyira dagadt a feje, az én fiamnak meg majd a lábát törték el. Az idősebbik népnevelőnek egyszerre bizseregni kezdett az arca. Mintha ő is érezte volna azt a csendőrpofont, amelyet jó húsz éve kapott az egyik választáson. — Hát igen — mondta —, mi még emlékszünk, hogy mit jelentett a vá­lasztás az akkori Magyarországon. — Attól kezdve állandó megfigyelés alatt voltunk — folytatta nagymama. — Édesapádék — fordult Éva felé — azután költöztek fel Pestre is. No, meg azt hitték, könnyebb lesz a megélhetés a nagy­városban, ahol nem ismeri őket senki. Éva elgondolkozva hunyta be a sze­mét. Maga előtt látta a csendes paksi Dunapartot, ahogyan megismerte kis­gyerekkorában, amikor két hetet töltött lent a család. A parti homo­kot, ahol a többi kisgyerekkel várat lehetett építeni. A csendesen ringatózó halászcsónakokat, a felfelé vontatott uszályokról integető asszonyokat, a délutáni pesti hajót, amellyel apuka megérkezett. — És felépítették a hidat? — kér­dezte a beállott csendben a fiatalabbik látogató, hogy rámutasson, mennyire hazugok voltak a régi rendszer válasz­tási ígéretei. Éva most egy másik hídra gondolt és csak a nagymama értette meg, miért komorult el az arca. Nem arra, amelyik nem készült el soha Pakson, hanem arra a másikra, amelyikről azt a szörnyű történetet mesélte édesapja egy életben maradt bajtársa. Arra a hídra, amelyet jeges vízben építettek az országáruló képviselők jóvoltából a vágóhídra hurcolt egyszerű emberek — közöttük Éva édesapja is —­ valahol Ukrajnában, hogy a szétvert náci pán­célosok menthessék az irhájukat — nyugat felé. — Hidakat építettek— felelte nagy­mama —, de nem Pakson, aho­gyan ígérték, hanem a halál hídjait. Az én fiam is ott pusztult el. —• És Pakson mi lett? — szólt közbe az idősebbik népnevelő. — A paksi »híd« most épül. Most, a demokráciában kezdték el építeni a közvetlen vasútvonalat Paks és Buda­pest között. Olyan híd lesz ez, amely nem a Duna másik partjával, hanem Budapesttel köti össze a várost. Az­előtt mi­­szerényen csak azt szerettük volna, hogy Kalocsára átmehessünk. Az ötéves terv végére viszont Pesttel lesz közvetlen kapcsolata szülőváro­somnak. A­lkonyodott. Az ablak üvegein egy­­­szerre csillogó gyöngysor képe tük­röződött. Kigyúltak a fények az­­új Petőfi-hídon, megvilágítva egy szépülő város boldog életét. Munkácsi Erz­sébet 1953. MÁJUS 9. SZOMBAT A MOM kultúrotthon nevelőmunkájának néhány módszere A Magyar Optikai Művek kultúr­­otthonának vezetősége három héttel ezelőtt versenyfelhívást intézett az ország valamennyi üzemi kultúrottho­­nához. Az a törekvés vezetett ben­nünket, hogy sokoldalú és eleven ne­velő munkával segítsük a választási békeversenyt. Azt akarjuk elérni, hogy dolgozóink megszeressék az üzemi kultú­rott­honokat, megtalálják az ér­deklődésükhöz közelálló tanulási és szórakozási lehetőségeket. A kultúr­otthon munkájának eredményessége elsősorban a látogatottságon mérhető. A MOM kultúrotthonában az előző évhez viszonyítva a havi látogatott­ság megkétszereződött. Mind több és több dolgozó látogat el az üzemi kul­­túrotthonba és tekinti második ottho­nának. A múlt és a jelen képes Nevelőmunkánkban az elmúlt hetek­ben nagyobb szerep jutott a szemlél­tető agitációnak. Kultúrotthonunk fotószakköre érdekes fényképsoroza­tot készített a múltról és a jelenről. »Emlékszel?...« című felirat alatt megmutatjuk például, milyen volt a rideg, piszkos, fapados munkásétkező, ahol drá­gia pénzért rossz ebédet kap­tak a dolgozók. »Nézz körül ma!.. « cím alatt viszont mostani tiszta, vilá­gos­ és virággal díszített ebédlőnket mutatjuk be, ahol a négyszemélyes te­rített asztaloknál szolgálják fel az íz­letes és olcsó, háromfogásos ebédet. Egy másik képen lakásajtón dö­römbölő kisgyermek látható. Mel­lette idézzük Zelkó Zoltán » Gyer­mekbánat« című versciklusának so­rait, amelyek a múltra emlékez­tet­nek. Míg a dolgozók az üzemekben robotoltak, kisgyermekeikért kénytele­nek voltak az üres otthon rideg négy fala közé zárni, mert nem volt kire bízniok. A mellé helyezett képen be­mutatjuk, hogyan foglalkoznak most a dolgozók gyermekeivel a napfényes bölcsődében és a napközi otthonban. Képzőművészeti körünk tagjai a sztahanovistákról, újítókról készítenek portrérajzokat. Diapozitív rajzfilmen dicsérik meg a termelésüket nevelő és pellengérezik ki a selejtgyártó dolgo­zókat. A rajzos filmkockákat a kultúr­otthon filmelőadásain vetítik le, vala­mint az esti műszak dolgozói részére külön a gyárudvaron. Központi és üzemagy­ségi színjátszó­csoportjaink — szorosan együttmű­ködve az irodalmi körrel — közvetle­nül segítik a választási békeversenyt. Helyi vonatkozású jeleneteket, egy­­felvonásosokat adnak elő. Jelenleg há­rom ilyen darab szerepel műsorukon. Ezek közül az »160 százalék« című da­rab például a szerszámok gondozásá­ról, megőrzéséről, jó előkészítéséről­­szól. A darab tanulságait megszívlel­ték a dolgozók, már jobban vigyáznak szerszámaikra és gondoskodnak azok előkészítéséről. Ezáltal eddig elvesz­tegetett értékes idő szabadul fel ter­melő munkára. A kultúrotthonban az egyes műhe­lyek dolgozói részére klubesteket ren­dezünk a központi és a műholy-kul­­túrcsoport részvételével. Ez a kezde­ményezés is jól bevált. Vidám műsor formájában feldolgozzuk az illető műhely problémáit és közösségi életé­nek bizonyos megnyilvánulásait. Ezek a műsorok a kritikára és önkritikára nevelés hatásos eszközeinek bizonyul­tak. Most a választási béke­verseny idején a termelésben legfontosabb mű­helyek tartanak ilyen kis bestéket Leg­utóbb például a 2-es műhely rendezett műsoros­ estet. A műhely dolgozói szá­mára különösen időszerű volt a­ szer­­számproblé­mrával foglalkozó darab be­mutatása. A választásig még két mű­helyünk tart klubestet a kultúrottho­­­­ban. A kul­túrcsoportok más módon is ki­veszik részüket a választási felvilágo­sító munkából. Ének- és­­ zenekarunk választási tömegdalokat ad elő az üzemi rádióban. Emellett a kultúrbri­­gádok minden délben műsort adnak ebédidő alatt ugyancsak a rádióban. Műsor közben ismertetjük a válasz­tási békeverseny élenjáró dolgozói­nak eredményeit”, akik között sok kul­­túrmunkás is található. Május 1-én például négy kultúraktíva kapott szta­hanovista­ oklevelet, közöttük Földi József marós, a foto-szakkör vezetője. Tánccsoportunk­ brigádokra osztva vett részt az élenjárók felköszöntésé­ben. Új bábcsoportunk május 1-én mutatta be első műsorát, amely szin­tén a választási kultúragitációt segíti. Nyolcvan-tagú gyermek-balettkarunk május 16-án a hármas műhely nagy választási klubestéjén lép fel először a dolgozók előtt. Ismeretterjesztő előadás a választásról Kultúrotthonunnk választási vonat­kozású történelmi és társadalomtu­dományi ismeretterjesztő előadásokat rendez. Legutóbb például nagy érdek­­lődéssel hallgatták meg a dolgozók­at Mikszáth Kálmán »Két választás Ma­gyarországon« című könyvét ismer­tető előadást. Könyvtárunk a válasz­tással foglalkozó politikai és szép­­irodalmi művekből kiállítást rende­zett. A könyvtáros segítséget nyújt a népnevelőknek megfelelő szépirodalmi könyvek­­és politikai brosúrák ajánlá­sával. A műhelykönyvtárakban foko­zottabban ajánljuk a szak­könyve­ket, hogy ezzel is segítsük a választási békeverseny győzelmét. A pártbizottság és az üzemi bizottság kellő irányítást és segítséget ad munkánk jó elvégzéséhez. Kul­­túrotthonuunk legfőbb törekvése, hogy a választási békeverseny kultúrmun­­kája hozzájáruljon feladataink sikeres teljesítésének elősegítéséhez. Mikes Lilla a MOM kultúrotthon igazgatója

Next