Népszava, 1953. május (81. évfolyam, 102-126. sz.)
1953-05-12 / 109. szám
népszava BOZÓKI ERZSÉBETRŐL IS BESZÉLT RÁKOSI ELVTÁRS Kovoszádi Pál elvtárs, a Keltex gyűrűsfonodajártak üzemvezetője. Sok száz munkás terv teljesítése, sok ezer orsó termelése függ az ő szervező és irányító munkájától. Üzemrésze derekasan dolgozik a választási békeversenyben. Májusban minden nap túlteljesítették a napi tervelőirányzatot. Pedig olyan minőségű fonalat készítenek, amely sokkal több figyelmet és gondosabb munkát igényel, mint a korábbi fonalfajták. Novoszádi elvtárs megtanította fonóit a szovjet rendszerű, szakaszos orsófelrakásra, így a fonók szinte óramű pontossággal tudják, hogy a gép négy részre osztott területén mikor fogy le a szál, mikor kell cserélni. Novoszádi elvtárs azonban nemcsak üzemrésze jó vezetésével segíti munkatársait, hanem politikailag is neveli őket. Közvetlen, egyszerű magatartásával nagy mértékben segítette, hogy a műhelyben elvtársias, jó kollektív szellem alakult ki. Ez az összeforrottság megmutatkozott vasárnap reggel is, amikor a gyűrűsfonók Novoszádi elvtárssal együtt vonultak fel az országháza elé, hogy közösen meghallgassák Rákosi elvtárs beszédét. A lelkiismeretes üzemvezető úgy hallgatta Rákosi elvtárs minden szavát, hogy közben máris azt latolgatta, miként használja fel a hallottakat a fonók nevelésére. Elhatározta, hogy különösen azokkal a fonókkal tart alapos megbeszélést, akik még nem sajátították el eléggé az új szovjet munkamódszert. Hétfő reggel azonban nemcsak a gyengékkel beszélt. Odament a fiatal Bozóki Erzsihez, az üzem egyik élenjáró munkásához is. — Hallottad-e, Erzsi, amikor rólad beszélt Rákosi elvtárs — kérdezte a csodálkozó kislánytól. — Rólam? Ez lehetetlen. — Pedig így van. Hiszen azt mondta: »A béke megvédésének mijünk mindenki közvetlenül harcosa, aki jól végzi a munkáját.« Amikor erről beszélt, éppen olyanokra gondolt, mint te vagy. Olyan békekatonákra, akik selejtmentesen dolgoznak, akik nem hiányoznak igazolatlanul, akik napról napra jobban elsajátítják mesterségüket. Most azt kéri tőled Rákosi elvtárs, hogy jó példáddal soksok társadnak mutasd meg, hogyan kell szavazni a békére ... SZÍVÜKBE VÉSTÉK RÁKOSI ELVTÁRS SZAVAIT Ezen az estén a szokottnál későbben tértek pihenőre a dolgozók a bábolnai állami gazdaságban. A lakásokban, a kultúrteremben figyelő arcok hajoltak a rádióhoz, hogy hallják az ismerős, szeretett hangot, Rákosi elvtárs választási beszédét. Tanulságos így beszéd közben figyelni az embereket. Rákosi elvtárs most a keserű múltról emlékezik. Rápillantok Szabó Mihályné arcára. Mintha arra gondolna, mennyire így volt ez régen. Úgy tizenkétéves korában már látástól vakulásig, sőt aratáskor még éjszaka is dolgozott. Fehér lepedőt terített rá a botosispán, hogy »cégér« legyen a sötétben, mutassa az irányt, egyenesen rakják-e a képeket. Azután hirtelen két kisgyermekét látja maga előtt. Ezek a gyerekek már nem lesznek »cégérek«. Hiszen Rákosi elvtárs is azt mondotta, azon leszünk, hogy a jövőben még több munkás- és parasztgyerek járjon felsőbb iskolákba. Erzsikéből talán agronómus lesz, Józsikából pedig néphadseregünk tisztje. Amikor Rákosi elvtárs arról beszél, milyen nagy változás történt országunkban az elmúlt négy évben, Nagy Jánosnak az jut eszébe, hogy új emberré válhatott ő is. Szekrényében könyvek sorakoznak, esténként tanulhat, olvashat. A legjobb szovjet szakkönyvekből tanulta meg az állattenyésztés új módszereit. A szovjet tapasztalatok segítették magasabb teljesítményekhez, aminek meg is van a jutalma. Államunk egyik legnagyobb kitüntetését, a Munka Vörös Zászlórendjét kapta meg. Igen, a Szovjetunió segítsége. Mennyi minden érkezett a bábolnai állami gazdaságba is a Szovjetunióból. A hat Sztalinyectraktort, a két kombájnt, meg az öt garnitúra fejőgépet szovjet gyárakban szovjet emberek készítették. Mennyire igaza van Rákosi elvtársnak, hogy nemcsak felszabadítottak bennünket a szovjet emberek az urak igája alól, hanem abban is segítettek, hogy könnyebbé váljék a munka és hogy új emberek legyenek a régi, elnyomott uradalmi cselédekből is. Rákosi elvtárs azokról a hibákról beszél, amelyek még most is nagy mértékben gátolják a termelést. Pauer József traktoros elgondolkozik, hiszen ő is felelős, hogy ilyenek előfordulnak. Itt van mindjárt az én esetem — mondta. — A tavasszal traktorommal együtt elküldték a nagykunsági állami gazdaságba. Tizenkétezer forintot dobtunk ki feleslegesen. Sokba került a szállítás, dolgozni mégsem tudtunk. Két és fél hétig ténferegtünk, mert nem biztosítottak megfelelő területet. Hibás vagyok én is, mert nem harcoltam eléggé, hogy munkát kapjunk, hanem inkább csak magamban morogtam. A rádióban harsog a budapesti gyűlés lelkes éljenzése, amely azt fejezi ki, nem engedjük, hogy drága hazánkat, ragyogó jövőnket tönkretegyék a háborús gyújtogatók. Munkánkkal harcolunk a békéért, a Dunai Erőműért, a sok százezer hold öntözött területért. Itt, a bábolnai állami gazdaságban is munkával harcolnak a dolgozók az új munkáslakásokért, az épülő családi házakért, az új gépekért, az új gazdasági épületekért. És hitet tesznek szavazatukkal is a jövő mellett. Ezért mondja Szendi József, hogy május 17-re befejezik a répa egyelését, meg a kukorica első kapálását. A bábolnai állami gazdaság dolgozói még jobb munkával harcolnak a békéért. Tervez a család Aranyszínű, gőzölgő tea mellett ültünk Lux Kálmánnal, a VÁTI mérnökével és feleségével a Szabóki utcai kis lakásban. A szőnyegen két kislány — a nyolcéves Katit meg az ötéves Ilonka színes kövekből »Komlót« építi — ahogyan az édesapjuktól hallják, ha nem is az általa készített tervek szerint. A kedves, mosolygós fiatalasszony viszi a szót. — Rákosi elvtárs szavaihoz pontosan illik az én második ötéves tervem. Mert én is felmértem már a következő esztendők családi szükségleteit és lehetőségeit. — Csakhogy te nem számítottad bele, hogy a második ötéves terv alatt ötven százalékkal emelkednek a reálbérek — szól a férfi. — Ez bizony »megbolygatja« kissé az én tervemet. De sebaj, hiszen néminemű rejtett tartalékot én is számításba vettem — vág vissza az aszszonyka. — S most, hogy növekedtek a lehetőségek, úgy változtatom a tervet, hogy mégsem javíttatjuk meg Ilonka rekamiéját, hanem — újjal cseréljük ki. S mindkét gyereket beíratjuk balettre, hiszen Kati »kelengyéjére« kevesebbet kell félretennünk, mint ahogy előre terveztem. És sorolná még a család új, második ötéves tervének részleteit, egyre lelkesebben, egyre áthevültebben, ha a férfi csendes, megfontolt hangja nem állná útját a felsorolásnak. — Persze, te csak a családi tervre gondolsz, mintha a kerten túl megszűnnék a világ. Pedig csak ott kezdődik igazán. Ott, ahol az új városok és gyárak tervei készülnek,ahol az elkészült új épületekben gépeket gyártanak és áramot termelnek, ahol új egyetemek létesülnek, amelyeken Ilonka és Kati megtanulják majd az igazi Komló és a többi város építését, így tervezgetnek. Terveiknek biztos alatta van — Rákosi elvtárs, a párt ígérete. Átadták a forgalomnak a budapest-pécsi korszerű betonút új szakaszát A betonútépítők és az aszfaltútépítők hősi munkája nyomán teljes hosszában elkészült a budapest— pécsi korszerű, új betonút. Az út paksi és szekszárd—pécsi szakaszát Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter vasárnap adta át a fogalomnak. Az új út mellett fekvő városok, községek dolgozói nagy számban vettek részt mindenütt a forgalombahelyezési ünnepségeken, amelyeket Pakson, Szekszárdon, Kakasdon, Bonyhádon, Hidason, Mecseknádasdon, Pécsváradon és Hirden tartottak meg. Bebrits elvtárs az egyes útszakaszok átadása során mondott beszédeiben hangsúlyozta, hogy az új, korszerű betonút is bizonyítja ötéves tervünk győzelmes teljesítését, mutatja, hogy pártunk maradéktalanul beváltja adott szavát. Horthy-Magyarországon egy évtized kellett volna ilyen út elkészítéséhez. A nép állama alig három év alatt építette meg az új utat, amely nemcsak Pécsett hozza közelebb a fővároshoz, nemcsak a komlói szenet juttatja el gyorsabban Sztálinvárosba, hanem azoknak a községeknek, városoknak is még korszerűbb, kulturáltabb közlekedést biztosít, amelyek az út mentén fekszenek. Az átadási ünnepségek végén a közlekedésügyi miniszter pénzjutalmakat osztott ki az útépítésben élenjáró fizikai és műszaki dolgozóknak. 4 RÁKÓCZI DICSŐ EMLÉKE 1703. május 17-én, ma kétszázötven esztendeje adta ki az akkor Lengyelországban emigrációban élő Rákóczi Ferenc Brezán várából híres kiáltványát ,minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthonlakos igaz magyaroknak« fegyverbeszólítására »a képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapadó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünkön uralkodó és kegyetlenkedő birodalom ellen«, »édes hazánkért, nemzetünkért, régi szabadságunkért«, »az szegénységnek teljes nyomorúságának megváltása« végett. E szavak, amelyeket a pór nép küldöttei áthoztak a határon, úgy hatottak idehaza, mint amikor tűzcsóvát dobnak a régien izzó parázsra. Lángra lobbantotték mindazt a tengernyi elégedetlenséget, mélységes elkeseredést, amely a hazát betöltötte. A Habsburgok igája ekkor már elviselhetetlen súllyal nehezedett az országra. Az idegen kormányzat önkényeskedett, az idegen katonaság pusztított A várakba német katonákat szállásoltak, s a végvári magyar vitézeket — akik a török ellen folyt 1683—99-es háborúban a császári zászlók alatt hullatták vérüket — szélnek eresztették. A társadalom minden rétegének több mint elégségesoka volt az ellenállásra. A nemességet háttérbe szorították a német kormányhatóságok, jövedelmeit mindegyre apasztotta az állam, azzal, hogy jobbágyairól még a bőrt is lehúzta, a töröktől visszahódított területeken kisemmizték birtokaikból az »újszerzeményi bizottságok«. A kereskedelem és ipar fejlődését bénította a gyarmati jellegű uralom. De a legjobban a pórnép szenvedett. A császári kapitányok véres kegyetlenséggel hajtották be rajta a »porciót«, egyre-másra igénybe vették a megszálló sereg szállításaira fogatait, miközben agyonhajszolták állatait és őt magát. A bécsi adóbérnők mindenféle adónemmel, főleg az újonnan bevezetett fogyasztási adóval fojtogatták. Kolonics bíboros izgalom nélkül hajtotta végre hírhedt politikáját, az »Einrichtungswerk«-et, a németek betelepítését és az erőszakos térítést a katolikus hitre, hoigy az országot — mint mondotta — katolikussá és németté tegye s ennek eredményeként a magyar vér »mérséklődjék és hűséghez szökjék«. Százezrek váltak földönfutókká saját hazájukban, bujdosókkal teltek meg az erdők, a hegyek. »... a magyar népet — írja Rákóczi — tűrhetetlen követelésekkel és adónövelésekkel nyomorgatták... a szegény nép kénytelen volt kenyerét só nélkül enni... E sok szenvedéshez járult még a hivatalokban és az adókivetésnél elkövetett rengeteg visszaélés és mindenféle csalás; az őrségeket annyira megsokszorozták s ezek oly mértékben kegyetlenkedtek, hogy azok, akik a közrendeleteket megsértették, a büntetéstől és fenyítéstől való félelmükben és elvesztve minden reményüket a kegyelemre, kénytelenek voltak elrejtőzni az erdőkben és hegyekben.« A nép kibontotta a Rákóczi által küldött zászlókat és telkeit. Az élre a nagy Rákóczi állt. Hosszú volt az út, amelyet a neuhausi kolostortól — ahol gyámja, Kollonics neveltette, hogy a klerikális lélekgyilkosok megöljék benne őseinek lázadó lelkét — meg kellett tennie, míg eljutott a nemzeti szabadságharcig. De amikor felismerte a cél helyességét, habozás és ingadozás nélkül követte. Már a magyar határ felé vonult, amikor hírt kapott arról, hogy Károlyi Sándor hirtelen rajtaütéssel Dolhánál szétverte kisszámú csapatait. A hír nem rasztolta vissza, tántoríthatatlanul tovább haladt. Átlépett a határon — a »Rubikonon« — és lángeszű vezérként, hadseregszervezőként és hadvezérként, államférfiként fogta össze és mozgósította a haza minden erejét a nemzeti küzdelemre. Úgyszólván a semmiből teremtett hadsereget. A Beszkidek hegység alján mindössze kétszáz rongyos öltözetű gyalogos s mintegy ötven lovas paraszt várta botokkal, kaszákkal és rossz parasztpuskákkal Esze Tamás tarpai jobbágy és Kis Albert parancsnoksága alatt. Rákóczi maga szedte őket hadirendbe, személyesen ügyelt fel az élelem kiosztására, maga jelölte ki az éjjeli őröket is. E kis csapat a hegyről lezúduló lavina módjára gyorsan növekedett. A párok mindenfelől Rákóczihoz sereglettek, »...alig lehet elképzelni azt a buzgalmat és örömöt — írja Rákóczi —, amely a népet mindenfelől hozzám vonzotta. Bandákbanjöttek, kenyeret, húst és más szükséges élelmiszert hoztak. Ezeket az embereket feleségeik és gyerekeik kísértik és amikor messziről megláttak engem, letérdeltek és orosz módra ke-,észtét vetettek. Bőven hullatták örömkönnyeiket és ez kifakasztotta az én könnyeimet is. E nép buzgalmának és szeretettnek nem volt elég, hogy képessége szerint ellátott élelmiszerrel, hanem haza küldték asszonyaikat és gyerekeiket, beálltak a katonáim közé és többé sohase hagytak el. Puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkeztek fel és kijelentették, velem akarnak élni-halni.« Harc közben szervezte meg hadát Rákóczi. Állandó nemzeti hadsereget állított fel, valóra váltva elődje, Zrínyi Miklós nagyszerű eszméjét. Reguláris csapatai rendes zsoldot kaptak és állandóan gyakorolták a fegyverforgatást. Hadának nagyságát érzékelteti, hogy az 1707-ben leadott »Regulamentum Universale« (egyetemes szabályzat) 80.000 főben állapította meg létszámát. Ez a szám, a kor viszonyaihoz és a sok háborúban megfogyatkozott népességihez képest, bízvást óriásinak mondható. Rákóczi a saik mellékesen vette igénybe az úgynevezett »mezei hadakat«, amelyekhez a »nemesi felkelés« kötelezettjeit, az alkalmatlanok és a felmentettek által felfogadott katonákat szólította fegyverbe egy-egy alkalomra. Az állandó hadsereget szigorú fegyelem tartotta össze. Rákóczi már első katonai vonatkozású rendeletében, az 1703-ban kibocsátott »Edictum militare«-ban példás engedelmességet követelt meg s ettől kezdve mindvégig gondja volt az öntudatos fegyelem szellemének megszilárdítására. Páratlan szervezőkészséggel gondoskodott a hadsereg ellátásáról: Besztercebányán és Kassán, Debrecenben és másutt öszszevont nagy műhelyek állították elő az egyenruhát és a lábbelit, Nagykállóban, Huszton és egyebütt nagy menynyiségben főzték a lőporgyártáshoz szükséges salétromot stb. E hadsereget a haza szeretetének nemes szelleme hatotta át. A parasztok nem csupán elviselhetetlen egyéni szenvedéseik megtorlására és megszüntetésére fogtak fegyvert, hanem a közös szabadság szent nevében is, a gyűlölt idegen járom szétzúzására, ■a nemzeti függetlenség kivívására. S a hon védelme csodákra tette őket képessé. Fogyatékos volt a felszerelés,rosszak voltak az utak? A harcosok törhetetlen akarata pótolta a hiányokat és legyőzte a nehézségeket. »Az utakat — beszéli el Rákóczi — annyira elborította a sár, a víz és a mocsár, hogy a gyalogságnak majdnem egész nap hasig vízben kellett gázolnia. De hol az a nehézség, melyet a bátorság és a jóakarat ne tenne könnyűvé?« Az ellenség túlerőben volt? A kurucok vakmerő bátorsággal rontottakrája s megverték, mielőtt felocsúdhatott volna. Hiányzott a szükséges haditapasztalat? Megtanulták harcközben. Rákóczi feljegyzi emlékirataiban, hogy jobbágy-katonái »egyébre sem vágytak, mint tanulásra.« A végvári vitézek villám,sebes rajtaütéseinek másfél évszázados hagyománya egyesült itt az állandó hadsereg mind jobban kialakuló fegyelmével, a halált megvető hősiesség párosult az egészséges parasztfurfanggal. A katonák s paraszti parancsnokaik — Vak -Bottyán, Esze Tamás — számtalan hőstettet vittek véghez. Trencsényi Mátyás jobbágya egyszál magában megsebesítette a szepesi vár német helyőrségének parancsnokát s utána elmennekült az előre elikészített kötelbágcson. Ilyen módon sikerült megadásra kényszerítenie a zsoldosokat. E hadsereg 1703—4-ben ellenállhatatlan erővel hódította meg az ország nagy részét s végigzúgva a felvidéken, meg sem állt az osztrák határig, itt-ott magános szigetekként hagyva hátra a bekerített, váraiba visszaszorult német helyőrségeket. .E hadsereg küzdőszelleme, rettenthetetlen ereje, sok fényes hadizénye méltán vált nemzeti örökséggé, amelyet népünk nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra adott tovább mind mostanáig. E hadseregben — s a hadsereget egy szívvel támogató hátországban — nemzeti egység valósult meg. Rákóczi az egész korabeli haladó magyar társadalom vezéreként egy táborba tömörítette mind a nemességet, mind a jobbágyságot az egy édes haza oltalmára, a közös ellenség legyőzésére. Kezdettől fogva céltudatosan törekedett a nemzeti összefogás megteremtésére és biztosítására. Ennek érdekében — hogy a nemesség ellenkezését ki ne váltsa — csak mérsékelt könnyítéseket engedélyezett a pórnépnek, amelyet pedig főúr létére is, osztálya korláta,n felülemelkedve, forrón szeretett és megbecsült. A katonáskodó jobbágyokat mentesítette »mindenféle úr dolgától, adózástól, szerjárástól«. Csak a szabadságharc vége felé — és bizony megkésve — a szenátus sárospataki ülésén vitt keresztül olyan rendeletet, amely a háború végéig híven hadakozó parasztkatonának megengedt e, hogy ura földjéről kiskorú fiával együtt szabadon távozzék és új lakóhelyén szabadságban éljen, a hajdúvárosoknak juttatott szabadság mintájára. A jobbágyság mélyen megértette a nemzeti összefogás szükségességét és mindvégig hűségesen kitartott mellette. De nem így a nemesség. A földesurak kezdetben elzárkóztak Rákóczi pórhadai elöl, vagy éppenséggel a németek által megszállott várakba menekültek. »Szabolcs megye nemessége — jegyzi fel Rákóczi — a minden felöl mocsárral övezett kisvárdai várba zárkózott... nem akarta meghallgatni sem ajánlatainkat, sem fenyegetéseinket ...« A nemesek csak akkor csatlakoztak a felkeléshez, amikor az első győzelmek hatást gyakoroltak rájuk samikor Rákóczi seregei a szó szoros értelmében udvarházaik küszöbére értek. »A nemesség — mondja Rákóczi —, melyet a nép tudtom nélkül vesztegzár alá vont kastélyaiban és házaiban — kezdett tömegesen táboromba jönni.« A nemesek azonban ekkor is mindent elkövettek, hogy a nemzeti egységet felborítsák. Rákóczi rendeleteit nem hajtották végre s a katonáskodó szegények családtagjaitól változatlanul követelték a cenzust, a taksát, a kilencedet — sőt, igyekeztek jobbágyaikat minden módon, még erőszakkal is visszatartani a hadbavonulástól, hogy ne veszítsék el munkaerejüket. A közterhek alól — amelyek viselésére Rákóczi, korát messze megelőzve, őket is kötelezte — igyekeztek kivonni magukat. A hadseregben mint tisztelt, nem tartottak fegyelmet s nem tanúsítottak bátorságot — bizonyság emellett a nemesi halottak viszonylag kis száma. A főnemesi generálisok egymás között civakodtak, Rákóczi parancsait nem hajtották végre , önkényeskedéssel párosult makacsságukkal csatavesztéseket idéztek elő. Egyszóval: igazán nem rajtuk múlott, hogy a nemzeti egység fennmaradt, s csak az 1707-es trencsényi vereség után kezdett bomladozni. Ekkor a nemesség tömegesen lépett az árulás útjára, levelekkel, folyamodványokkal árasztotta el I. József császár kancelláriáját, egymást vádolta és versengve bizonygatta hűségét a királyhoz. Rákóczi szabadságharca nemcsak nemzeti egységre vezetett, a magyarországi népek egységére is. A fejedelem seregében együtt küzdöttek a magyar, kárpátukrán, szlovák, román jobbágyok. Csak a szerbeket sikerült a császári reakció erőinek a maguk oldalára vonulok. Rákóczi szabadságharca elbukott. Vereségre kárhoztatta a belső ellenség — a nemesség árulása, a klerikális reakció aknamunkája —, s főként a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása.. .... a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása verte le három évszázadon át a magyar szabadságharcokat« — állapította meg Rákosi elvtárs. Az osztrák szoldateszka, amelynek ezredeit kezdetben távoli harcterekre szóntotta el a spanyol örökösödési háború, mind több erőt tudott a magyar arcvonalon latba vetni, mert a szövetséges seregek — a franciák és a bajorok — egymás után szenvedtek vereséget. A leghűbb barát, Nagy Péter cár, nem tudott elégséges segítséget nyújtani. Rákóczi joggal vezette végső reménységét a vele szövetkező és őt fegyverrel, pénzzel támogató orosz uralkodóba. »Csak egyedül az moszkva segítségére kell elménket vetnünk, az melyet infallibilisnek (csalhatatlannak) méltán tarthatunk.« Csakhogy Moszkva hadseregeit ekkor a svéd és a török háború kötötte le. Rákóczi szabadságharca azonban mégsem vak hiábavaló. A szabadság, amelyért Rákóczi küzdött, megvalósult, elsősorban a nemzetközi helyzet kedvező alakulása következtében, pontosabban, a nagy Szovjetunió véráldozatainak, dicső győzelmeinek, felszabadításának eredményeként. Rákóczi nemzeti állama — amely az 1707-es ónodi trónfosztó országgyűlésen mondotta ki függetlenségét — 1849-ben és az 1919-es Tanácsköztársaság idején újból megalakult egy történelmi pillanatra, mert pedig visszavonhatatlanul feltámadt és virágzik. Rákóczi nemzeti hadseregéhez nyúlik vissza dicső néphadseregünk egyik legerősebb, legtáplálóbb gyökérszála. Rákóczi nemzeti egysége most született újjá és teljesedik ki, amikor az egész magyar dolgozó nép összeforr nagy pártunkkal és szeretett vezérünkkel, Rákosi elvtárssal. A magyar dolgozó nép okkal és joggal vallja magát Rákóczi örökösének, eszméi megvalósítójának és a nép legjobbjait magába tömörítő pártunkról büszkén mondhatta el Rákosi elvtárs: »Pártunk a magyarság legjobbjainak, Rákóczi, Kossuth, Petőfi nemzeti és haladó hagyományainak mai letéteményese.« Csató István ! 1953. MÄJtXS 12, KEDD