Népszava, 1953. szeptember (81. évfolyam, 204-229. sz.)
1953-09-01 / 204. szám
NÉPSZAVA! Szldkó Margit megmondja véleményét Margit korán megtanulta, hogy »hallgass« a neve. Hétesztendős volt, amikor az első leckét kapta. Krumplit szedett az anyja mellett hajladozva, egy módos kisdobszai »pógár« földjén napszámba. Amolyan gyereknapszámba, amelynek az volt a sora, hogy egy rendet hajtott ki, míg a felnőttek kettőt. Ilyen arányban járt hozzá az ebéd is. Csakhogy a kislány éhes maradt, amikor a fa hűvösében, a cselédek és számosok ebédlőjében bekanalazta üres bablevesét, amely főttében csak messziről láthatott szalonnát, a kondér fölé akasztott kötélről, hírmondónak,zsírcseppentőnek, szagot szaporítónak. — Kérek még egy karajka kenyeret — roppant oda hirtelen a »pógárasszony« elé, aki urával, meg legényfiával együtt valamivel távolabb falatozott, a »kódisszálaktól« épségben megmentett, levesgőzzel megpárolt szalonnából. — Jössz-e onnan tüstént, édes lyányom, édes lyányom! — futott utána az anyja rémültében. Nehéz gondból ocsúdott, amely úgy húzta fejét a lábasa fölé, ahogy a szomorúfűz ágai keresik a földet. Néhány napja, hogy eltemette férjét. — Nem kell vele törődni. Kölyökszáj, honnan tudná, mit beszél? — szabadkozott riadtan a kulákcsalád felé és ölbekapta szőke kis pulyáját, aki értetlenül és szemrehányóan bámult reá, szepegett riadalmában. — Hallgass kis szentem, hallgass, no — csicsijgatta. — Hallgass a te neved. S Margitka hallgatott. Hallgatott akkor is, amikor a pécsi menhely Nagybajomba adta ki egy kulákházhoz »nevelésre«. Itt disznót őrzött, marhát vigyázott, baromfit etetett-itatott — de sok tyúkot, kacsát is eltart harminc hold! Iskolába nem járt, csak hébe-korba, mert visszatartotta a pásztori hivatal rengeteg ügye-baja. Máskülönben Felsőkak-puszta messze is esett az elemitől, különösen télvíz idején. A pécsi árvaházból küldött bőrcipőt meg elsajnálta tőle a »nevelőanyja«, ellopta, eladta. Virradat előtt keltették, itatás után nyugodhatott. Maradékon élt. Asszonyának óvatosan járt a keze, amikor a kenyeret szegte, de hirtelen volt, amikor a görcsös somfabotot ragadta meg. Margitka télen is a konyha zugában aludt, valami fatákolmányon, amilyen a »más gyereké«-nek jut. Hanem amikor a feje fölé húzta a »pokróc«-ot! Felemelkedett vele az egész Hamupipőke-sarok a szivárványba Szép levegőégbe. Odafent nagy palotát talált, amelynek falai hófehér kristálycukorból voltak — a kulákasszony mindig úgy elzárta a kristálycukrot, hogy ahhoz ugyan hozzá nem férhetett. Ablakai kék gyémántüvegből valók — biztosan kék a gyémánt, mint a nyári égboltozat, hogy is lehetne másmilyen? •— Körülötte bárányfelhők gomolyogtak. Sűrűn habzottak, mint a frissen kifejt tej színe — amely a kulákportáról mindig a piacra került és sohasem hozzá, a »rosszcsontteremtéshez« — vagy ritkás árvalányhaj-ködöt formáltak, mint a vattacukor, amelyet a nagybajomi vásáron látott. ... S egyszer csak ott állott előtte a kristálycukor-kastély a földön, a maga valóságában. 1952 márciusában történt ez, tizenhét esztendős korában. A ferenctelepi állami gazdaságban dolgozott. Ott vette hírét, hogy Kaposvárott szép új gyár épül. Fonoda, éppen fiatal lányoknak való. Gondolt egyet és megnézte. A hatalmas, többemeletes épülettömb falai hófehéren emelkedtek, csak úgy szikráztak a tavaszi napsütésben, ablakai acéleskéken csillogtak. Életének legboldogabb napja volt, amikor segédmunkásként beléphetett az üzembe. S bent mennyi fehérség! Csak elnézte a raktárban tornyosuló nagy gyapotbálákat, amelyek a Szovjetunióból jöttek, távoli és testvéri tájak üzenetét hozva. Azután a verőgépek. Ezek megtisztítják a gyapotot a portól és a levéltöredékektől, a hosszú utazás szenynyétől és 18—20 kilogrammos tekercseket készítenek belőlük. Mintha tejszínhabból volna valahány. Ezeket a kártológépek finom, ködszerű fátyollá tépik széjjel, amelyet azután hengeralakú piros kannákba gyűjtenek, éppen úgy, mint a vattacukrot a nagybajomi vásárban. A nyújtó-, majd az előfonógépek pihés, bodros szálakat húznak ki ebből az anyagból, egyesítik őket, majd megint szétválasztják, hogy erősekké és tartósakká váljanak. A gyűrűsfonómasinák azután előállítják a végleges fonalat. S ő maga, Szlákó Margit ifjúmunkáslány, éppen a gyártási folyamat legutolsó állomására, a csévelőgépekhez került. Itt gombolyítják fel a kész fonalat a csonkakúp alakú csévékre. Innen már csak kifelé vezet az áru útja. A Soproni Pamuthoz, a Sopronkőhidai Szövőhöz, a Csillaghegyi benárugyárhoz, a Magyar Gyapjúfonóba kerül, ahol vásznat, miegymást szőnek belőle, amelyből például patyolatinget varrnak kis Margitkáknak, a boldog gyermekkort élő kis magyaroknak, akikből sohasem válnak többé menhelyi lelencek, apátián rongyosok. Elgondolni is nagyszerű! Szlakó Margit eleinte bizony megilletődötten álldogált a gépe mellett. Nem kis dolog. Mekkora hosszú masina, akár egész termet megtölthetne magában is, azután meg micsoda bonyolult szerkezet! De gyorsan megbarátkozott vele, mint sohasem látott, de mégis kedves rokonnal, akinek első látása is felébreszti a mély összetartozás érzését. A hatalmas berendezés, ezernyi pörgő, csattogó, zizegő alkatrészével hetek alatt megnyitotta előtte szívét és kitárta rejtett titkait. S közben Margit sokat próbált lelkére is új vonásokat szántottak az új élmények, az üzemvezető bátorító és feddő szava, az újdonsült barátnők nótás kedve és szerelmi bánata, a kultúrcsoport énekpróbája, s a DISZ-táncestek, amelyekre a helybeli katonák is ellátogattak. Minden hónapban esztendőket emelkedett. Sokat dolgozott és nem rosszul. Sokat nevetett, s nem volt tréfa, amelytől visszahúzódott volna. Csak éppen keveset beszélt. A hallgatás keserű szokása már megkövesedett benne, mint a leülepedett s megmerevedett láva, a múlt kísértetkarja kinyúlt utána, feledhetetlen gyerekkorának sötét mélyéből. — Miért nem szólalsz meg köztünk? Tán kuka vagy? Tán öregasszonyoknak nézel bennünket? — kérdezgették tőle társnői. — Hiszen mi is fiatalok vagyunk, olykor sok bolondságot is összefecsegünk, hát mitől félsz? — S valóban: az egész üzem ifjú volt körülötte. A gyár alapkövét csak érkezése előtt egy esztendővel, 1951. május elsején rakták le. Emitt a fala, amott a teteje még hiányzik, állványok, létrák támaszkodnak fényesfoltos oldalaihoz. Fiatalok benne a gépek, e csillogó és okos alkotmányok, amelyeket a nagy Szovjetunió technikusai és munkásai küldöttek, s amelyek Közép-Európa legkorszerűbb fonodájává avatják. S fiatalok benne az emberek. Rónai Imre, az igazgató, negyven és egynéhány esztendejével, már a »korosak« közé számít. De Csepreghy György, a Kossuth-díjas főmérnök még csak három évtizedet számlál, Bencze József, a tervosztály vezetője sem többet, a műszakiak legtöbbje meg csak most került ki az egyetemekről és a főiskolákról. A majdnem másfélezer fizikai dolgozó javarésze pedig lány még, vagy fiatalasszony, húszon innen, s tizenhéten túl. E gyárral együtt kerültek be az iparba, máig is féllábuk a faluban, féllábuk a városban. Naponként megteszik az utat vonattal, autóbusszal szülőfalujukba, Kaposfüredre, Várdára, Somogyvárra, Öreglakra, Somogytótiba, Kaposújlakra, Kaposmérőre s máshová. Ennyi sok egyivású között igazán letehette volna olykor Szlákó Margit is a garast, nem csörrent volna nagyobbat, mint másé. Hanem hát — nem tette. Szlákó Margit hallgatott. Pedig éppen az 1952-es esztendőben nem kellett lámpással keresni a nehézségeket a gyárban. A termek egyik végében már jártak a gépek, a másikban még betonoztak és szereltek. A fonónők sokszor bokáig vízben jártak, mert a nedvességszabályozó »klíma« még nem működött. A betonaljazatot kellett vízzel meglocsolni, hogy biztosítsák a fonalak sodrásához szükséges páratartalmat. Megjött a tél és nem volt fűtőkazán. Kiöregedett, az ócskavasak temetőjébe szánt lokomobilokat vontattak az épület alá, tüzet gyújtottak rozsdás testükben és csöveken keresztül vezették be a meleget a főműhelybe. Ez volt a gyár hőskora , amely hősöket nevelt. A félig kész épületeken átfütyült a szél, de a DISZ-isták versenyt fütyültek vele. S egész esztendő során mégiscsak megfontak másfélmillió kilogrammnyi láncfonalat! De csak úgy van az, hogy jobban esik az embernek a tűrés, meg a kemény küzdés is, ha közben istenigazában szidhatja a tervezést, meg az anyagellátást. Hanem hát — Szlákó Margit nem szidta. Jól megtanulta ő a szótlan tűrés tudományát. Margit csak dolgozott, szótlanul és lelkesen. Mint valami nagy folyam, ragadta magával a nagy verseny ellenállhatatlan sodra. Arról volt szó, hogy meg kell a fonál minőségét javítani, mert jogos panaszra adott okot a szövödékben. A szálvastagság egyenetlensége a 17—18 százalékot is elérte. Ezt pedig nem tűrhették tovább, nem fért össze az újonnan, de erősen összeforrott kollektíva becsületével. 1952 végén láttak hozzá szívósan előrelátó konokiággal. Segített az egész magyar könnyűipar. A minisztérium valamennyi gyárából ide küldte legkiválóbb mérnökeit, technikusait, sztahanovistáit, hogy adják át gazdag tapasztalataikat. Segített a Textilipari Kutatóintézet. De legtöbbet maguk segítettek önmagukon. Csepreghy főmérnök és társai új technológiai szabályokat dolgoztak ki A munkások körében nagy erővel bontakozott ki a komplex Sztahanovmozgalom. S az eredmény nem maradt el. Júliusban már 11.5—11.7 százalékra csökkent az egyenetlenség — és 98.5 százalékról 2.9 százalékra a rossz, »osztályalatti« áruk aránya. S közben, persze, gyűlés gyűlést követett, amelyen nem fukarkodtak sem a bíráló, sem a dicsérő szóval. Csak Szlákó Margit hallgatott. A teljesítménye elérte a 120 százalékot is, ami nem csekélység a magafajta egyesztendős lánccsévelőnél. Gépének jelzőtáblája előtt meg-megálltak a DISZ-isták — hanem hát neki magának nem volt szava róla. A verseny mégis mély változást idézett elő életében. A nagy igyekezet lángja sokat megolvasztott a hallgatás jégpáncéljából. Ez most már vékony volt, mint a hártya és a legkisebb kődarab, a legenyhébb fuvallat is összezúzhatta. És ez is elkövetkezett. Egyszer csak, egy értekezleten, szólásra emelkedett Szlákó Margit. Finomszálú, barnásszőke haját megrázta, keskeny, egyenesvonalú orrát kissé felvetette, sovány, nyugtalan mozdulatú kezét magyarázón emelte a levegőbe: — Még hogy nem lehet megjavítani az anyagszállítást a gépekhez? Még hogy ezt nem lehet, azt nem lehet... egy ilyen gyárban!... Én most láttam a moziban egy filmet, amely az angol lelencgyerekek életéről szólt. Szörnyű élet — az enyém is ilyen volt. Szegény cseppségek, olyan sötét teremben dolgoztak, mint valami óriási koporsó... a mi termeinkben pedig maga az élet jár, a napfény, a levegő, neonlámpák világítanak ... Egy ilyen gyárban — egy ilyen gyárban mindent lehet! Csató István 1953. SZEPTEMBER 1. KEDD A BALESETVÉDELMI MUNKA HIÁNYOSSÁGAI A DEBRECENI JÁRÓMŰJAVÍTÓBAN A Debreceni Járóműjavító az első félévben jó hírnevet szerzett magának a balesetek megelőzésében, elhárításában kivívott eredményeivel. Nem alaptalanul: a MÁV hat járóműjavítója közül 1953 első félévében náluk volt a legkevesebb baleset. A vasutas-szakszervezet ebből a szempontból mintaüzemnek tekintette a Debreceni Járómű javítót. A harmadik negyedévben azonban minden a visszájára fordult. A balesetek számának csökkenése helyett szinte hétről hétre több és több sérülés, sebesülés történt az üzemben. A Debreceni Járómű javító vezetői azzal vigasztalják magukat, hogy a növekedés »nem veszélyes, mindöszsze 19 százalék« a múlt év megfelelő időszakához viszonyítva. A tavalyihoz képest valóban 19 százalék az emelkedés — de ez is nagyon sok. Ha azonban az idei első félévvel, a jól végzett , balesetvédelmi munka időszakával hasonlítjuk össze a mostani negyedévet, tűrhetetlenül nagy, ötvenszázalékos az emelkedés. Sőt a VII-es osztályon egyenesen megkétszereződött a balesetek száma. A pontatlanul vezetett balesetnyilvántartási könyv szerint minden esetben a »dolgozót terheli a felelősség«. A baleset oka, a munkás »vigyázatlansága« »figyelmetlensége« stb. Az esetek egy részében ez igaz is. A forgácsolóműhelyben egyetlen esztergályos sem használ védőszemüveget és emiatt gyakran pattan szemükbe a forgács. Más műhelyekben sem használják a dolgozók a megfelelő biztonsági felszereléseket. De mégsem az ilyen vigyázatlanságok váltják ki a balesetek számának rohamos növekedését. A fő ok az, hogy a munkavédelemben elért eredmények túlságosan is elégedetté tették Jónás elvtárs igazgatót és az üzem többi gazdasági vezetőjét. Ezt igazolja, hogy az utóbbi időben az üzem vezetői nem tartják meg a kormányrendeletben előírt havi munkavédelmi szemlét sem, amelyen a munkavédelmi előírások végrehajtását, a biztonsági berendezések állapotát kell felülvizsgálni. Csökkent a munkavédelmi felügyelők megbecsülése is. A volt biztonsági megbízottat, Takács elvtársat, aki«nek szakértelme, erélye, szervező»készsége nagy mértékben hozzájárult a balesetek számának állandó csökkenéséhez — még májusban »kölcsönadták« a VII. osztálynak egy »sürgős és fontos« munka elvégzésére. A »rövid idő« már régen le«telt, de Takács elvtársat elfelejtették »visszaadni«. Helyébe hosszú huzavona után új biztonsági megbízottat neveztek ki, akinek azonban még nincs gyakorlata ebben a munkában. Az egyes osztályokon még roszszabb a helyzet. A munkavédelmi megbízottakat gyakran váltják. Nem kielégítő a kapcsolat az üzemvezetés és a munkavédelmi megbízottak között. Jellemző az áldatlan állapotra, hogy a faesztergaműhely mérnöke gorombán felelősségre vonta a munkavédelmi megbízottat, mert kötelességét teljesítve figyelmeztette a fúrógépen dolgozó elvtársnőket, hogy rendesen kössék be a fejüket. Sok kisebb balesetet okoznak a megrongálódott szerszámnyelek is. A lakatosok ugyanis nem szívesen válnak meg régi szerszámnyelüktől, mert a szertár — a dolgozók kívánságaival, igényeivel mit sem törődve — egyszerűen nem ad megfelelő hosszúságú szerszámnyelet. Az üzem vezetői nem fordítanak kellő figyelmet az üzemrészekre sem. Számos helyen beesik az eső, tócsákban áll a víz. A műhelyekben nagy a rendetlenség. A műhelyek útjait mindenféle lim-lom torlaszolja el. A balesetvédelmi munka visszaeséséért komoly felelősség terheli az üzemi bizottságot, mert egyszerűen reszortfeladatnak tekinti a munkavédelmet. A szakszervezeti aktivisták nem végeznek alapos, sokoldalú nevelőmunkát, nem követelik meg az üzem vezetőitől a munkavédelmi intézkedések megtartását. A Debreceni Járómű javító vezetői és üzemi bizottsága gondoskodjék lelkiismeretesen a kormányprogramok munkavédelemmel kapcsolatos pontjainak megvalósításáról! Az üb-elnök egy délelőttje Vannak olyan irodahelyiségek, amelyek már a belépés pillanatában megragadják a látogatót. Ilyen barátságos szobában dolgozik immár egy esztendeje Boros Lajosné, a Kőbányai Textilipar üzemi bizottságának elnöke. Nem is olyan régen még a szövőgépeit tartotta olyan példás rendben, mint most az íróasztalát, iratszekrényeit. De akármilyen kedves kis szoba ez, nincs sokáig maradása benne. Alighogy kiolvassa a reggeli lapokat és megbeszéli munkatársaival a napi teendőket, máris készülődik. Hóna alá veszi előjegyzési naplóját és odaszól a többinek: — Az üzembe mentem, elvtársak. Hacsak lehet, ne hívjatok vissza! — Tudjuk, tudjuk — felelik viszsza megértően. Hiszen amióta a Borosné az ob-n dolgozik, napról napra megismétlődik ez a jelenet. Munkatársai rájöttek már, hogy akkor érzi igazán jól magát, ha az üzemet járja. Ennnek a munkának az örömét velük is megismertette, követik is a példáját. Amióta sok szó esik a minőségről, és a Zsédely-mozgalom jelentőségéhez mért szerephez jutott, a Kőbányai Textilipar munkaversenyében is hónapról hónapra több elsőosztályú árut termelnek. Boros elvtársnő néhány hónapja mindig a csomagolóüzemben kezdi meg az üzemjárást. Mert a készáru mutatja meg legjobban, milyen a minőség. Most is arra veszi az útját. — Ma milyen hibák fordulnak elő leginkább? — kérdezi Jaksicznét. — Kikészítési hibák — mondja az és éles ollójával kihasítja a szennyezett csíkot. — Látod, ez is kazánfoltos — mutatja. Boros elvtársnő továbbmegy, elgondolkozva nézi az asztalok alá hulló hibás vászondarabokat. Tóth elvtársnő, a műhelybizottság elnöke és még sokan mások megerősítik Jaksiczné véleményét. Kapóra jön tehát, hogy találkozik Gál elvtárssal, a kikészítő üzem vezetőjével. Borosné nagyon tapintatosan, de rögtön elmondja neki a csomagolók és hibajelölők panaszait. Gál elvtárs egy darabig a munkaerőhiányra hivatkozik, végül azonban belátja, elismeri, hogy igaza van az aleelnöknek. Borosné éppen át akar menni az előkészítő üzembe, amikor Szemerédi Károly lép elé. — Jó, hogy jön, Boros elvtársnő. Segítséget szeretnék kérni. Most rendezték a MEO-sok fizetését. Az enyémet is felemelték, de Ballainak, aki ugyanolyan mankét végez mint én, többet állapítottak meg, mint nekem. Senki sem tudja, miért. Nagyon bosszant az eset. —■ Szemerédi elvtárs, hiszen maga bizalmi, tudnia kell, hogy az vb-n Mudri elvtársnő foglalkozik a bérproblémákkal. Már régen szólhatott volna neki. Én mindenesetre felírom a panaszát, de választ tőle kap majd. Jó? — Rendben van, köszönöm... Az ezernyi szálat működésbe hozó felvetőgépek közül kevesen dolgoznak. A gép sok ember munkáját ellátja, csak jól kell irányítani. Csörgő Zsófia, a műhelyrész legfiatalabb sztahanovistája érti a dolgát. Most is elmerülten figyeli a szálak útját, amikor Borosné odalép hozzá. — Mit csináltál a kezeddel? — kérdezi és Zsófi bekötött bal kezefejére mutat. — Elestem reggel. — Hadd lássam — mondja Borosné és óvatosan elhajtja a laza kötést. — Hiszen ez a seb nem tiszta! Tele van salakkal. Délben feltétlenül menj fel az üzemi orvoshoz. — Majd kimosom én — legyint könnyedén a lány. — Ne hősködjél Zsófi. Holnap reggel megnézem a kezed — mondja és tovább megy. Amikor kinyitja a szövőterem csapóajtaját és egy pillanatra megáll, szava helyett a tekintete árulja el: itt dolgozott ő sok éven át és a szíve most is örömmel dobban, ha meglátja a transzmissziók erdeje alatt csattogó gépsorokat. Ábrándozásra azonban nincs ideje itt sem. Dérer László művezető már egyenesen felé tart. Gondterhelt arccal vesz le az egyik gép feletti tábláról néhány csévét. — Látja, Boros elvtársnő, ilyen vékony szállal nem lehet tíz gépen a munkát győzni — magyarázza. — Hiszen alig fordul egyet a szövő, máris töltheti újból a vetélőt. — Miért nem ötvenes szállal dolgoznak? — kérdi szakértelemmel Borosné. — Ötvenessel? Honnan vegyünk, ha nincs a raktárban ötvenes henger — sopánkodik Dérer. Miközben a művezetővel beszél, észreveszi, hogy néhány géppel odébb Góczi Györgyné sztahanovista szövő nagyon dühös arccal forgolódik a gépei között. Hozzá siet. — Mi a bajod Gócziné? — Jaj, Boros elvtársnő, te is dühös lennél az én helyemben. Nézd meg ezt az árut.— O vlr Vwvo júljfű f*evlról I . TsmnV 'DTJiniL ct Htwcl totív tnttapítja meg az ab-elnök. — Nem vigyázol a vetélőváltásnál? Hiszen te százszázalékos minőséget ■ vállaltál. — Persze, hogy Vállaltam, de mit csináljak, ha a művezető nem segít teljesíteni. Rosszul állították be a gépet. Annyit veszekedtem már vele, hogy felém se nézett máma. _ — Beszélek én Kálmán Bélával, ő a főmesteretek, ugye? Indul is Kálmán elvtárs után, de csak nem tud szó nélkül elhaladni Fekete Istvánná mellett. — Kitettél magadért, Fekete elvtársnő — mondja neki és kezet ráz a mosolygó szövővel. Feketéné szóval se kérdezi, miért kapta a dicséretet. Hiszen ott függ a gépe fölött: »110 százalék helyett 118 százalékra teljesítette augusztus 20-i vállalását százszázalékos minőséggel.« Mellette az ünnep utáni napok számai között már 120 százalék is szerepel. Piss Sándorné bizalmihoz is odalép egy pillanatra. — Nemhiába magyaráztam neked, hogy fontos dolog a Zsédely-mozgalom — mondja Borosné. — Látod, a te csoportod érte el a legjobb minőségi eredményt —■ magyarázza a lamellák között matató bizalminak. — Ez biztos? — kérdezi Pissné. — »Kiértékeltük«— mondja Borosné nevetve. Nagynehezen megtalálja Kálmán Bélát. Elkezdi magyarázni Gócziné esetét. Kálmán elvtárs figyelmesen végighallgatja és máris indul Gócziné felé. Boros elvtársnő pedig a hengerraktárba megy. Nem hagyja nyugodni, amit Dérer mondott neki az ötvenes hengerekről. Maga nézi meg a hengereket. Meglepetésére jónéhány ötvenest is talál odabent. Nagyon bosszantja a dolog, de mégsem keresi meg Dérert. Kérni, tanácsot adni, vagy segíteni jobban szeret, mint szemtől szembe rábizonyítani a másikra, hogy nincs igaza. De a Kőbányai Textilipar egyre fokozódó jó híre és a hozzáforduló munkások panaszai olyan erők, amelyek végül is egyre inkább arra szorítják Boros elvtársnőt, hogy szakítson a bátortalansággal, határozottabban harcoljon a hibák ellen. A műhelyajtóban tétovázik rövid ideig. Ebédelnie is kellene. De mégsem. Visszamegy az üzemi bizottságra. Hirtelen elhatározással feltárcsázza a Budai Pamutfonó telefonszámát. »Beszélnem kell az ottani üzemi bizottsággal« — magyarázza a mellette álló Mudri elvtársnőnek. — Már megint rossz anyagot küldtek, pedig mi 96,5 százalékos I. osztályú áruval akarjuk zárni ezt a hónapot. Segíteniök kell... (r. éji