Népszava, 1953. október (81. évfolyam, 230-256. sz.)

1953-10-03 / 232. szám

NÉPSZAVA A magyar filmhíradó legújabb számában látható: 1. A Rákospalotai Kötöttárugyárban 2. Beérett a rizs 3. Mozi­gépészek 4. Mátyás király kastélya 5. Külföld - Lengyelország ­ Kulturális tömegmozgalmunk fejlődé­sének legutóbbi szakaszában mind szembeötlőbbe vált, hogy műsoraink tematikája nagyon szűk határok kö­zött mozog. Művészeti együtteseink műsorában nem kapott helyet az életadta valamennyi kérdés és mon­danivaló, hanem főként a termelés­hez közvetlenül kapcsolódó tematika érvényesült. Erről beszélt Kristóf elvtárs is a SZOT II. plénumán. És nem csupán a hivatásos művészetre vonatkozóan igaz, amit Hámos György a Szabad Népben írt cikkében megállapít erről a kér­désről. Ugyanez vonatkozik az öntevékeny művészeti mozgalom mű­soranyagának a kiadására és a mű­sorok összeállítására is. Igaz, volt egy-egy helyes és az előző gyakor­lathoz képest úttörő kezdeménye­zés, amely a SZOT műsorfüzeteiben vagy a Népművészeti Intézet »Szín­játszók könyvtára« sorozatában időnként napvilágot, látott de ez korántsem elégítette ki a csoportok kívánságait a nemes szórakoztatás tekintetében. Nem sikerült fel­oldani a merev, a humort elutasító »kultúr-bürokratikus« gondolkozás­­módot, amely hovatovább megcson­tosodik kultúrfelelőseink, művészeti vezetőink szemléletében. Együtteseink méltán hiányolják a vidám műsordarabokat. Hiányolják, mert dolgozóink ezt kérték tőlük, mert nagyon sokszor »szempontosí­­tott« műsort adtak elő a kultúrott­­honokban. Hiányoztak és hiányoznak ma is a vidám és színvonalas egy­­felvonásosok, jelenetek, tréfák, sza­valatok. Az ilyen szórakoztató mű­sorok összeállításának tapasztalatai sem váltak általánossá. A Szakszer­vezeti Kultúr- és Sportélet szerkesz­tősége a SZOT kultúrnevelési osztá­lyával karöltve nemrégen bemuta­tóval egybekötött vitát rendezett vidám műsorok kérdéseiről. Hogy idejében s valóban lényeges kérdés­ről rendezték az ankétot, a nagy­számú hallgatóság, a felszólalók je­lentős száma és a vita színvonala bi­zonyította. Az ankéton a Ganz Vagongyár és a Gheorghiu-Dej Hajógyár együtte­sei vidám jeleneteket, ének- és tánc­­számokat adtak elő. Szóval éppen olyan műsort láthattak az összegyűl­tek, amineket az üzemi művészeti együttesek általában rendeznek. Széll Jenő, a Népművészeti Intézet igazgatója vitaindító előadásában feltárta azokat a problémákat, ame­lyek elvi és gyakorlati megoldásá­ban a csoporttagok és a mozgalmi kulturális vezetőszervek együttmű­­ködésére van szükség. A vita során elhangzott felszólalások összegezése számos jelentős tanulságot nyújt művészeti tömegmozgalmunk fejlő­dése szempontjából. Ai öntevékeny művészeti csoportok nézőközönsége teljes joggal kívánja, kéri, sürgeti a jól szórakoztató, fel­­szabadítóan ható vidám műsorokat. A művészeti csoportok tagjai nyil­ván örömmel teljesítik dolgozótár­saik kívánságait. Erről beszélt Ke­resztes Lajos, a Hazai Fésűsfonó dolgozója, aki elmondotta, hogy né­hány hónappal ezelőtt a SZOT és a Népművészeti Intézet azzal az indo­kolással állította le a »Gőzkalapács« című darab előadását, hogy nem elég »tipikus«. Ma már előadják ezt a derűs darabot, amely nagy sikert arat a dolgozók körében. Mindenek­előtt az szükséges, hogy a mozgalom műsorkiadói sokkal több, lényegesen jobb vidám műsorszámokat jelentes­senek meg. Ám ehhez íróink segít­sége szükséges, az, hogy megírják életünk vidám oldalait is. Dolgozóink előtt fel kell tárni az emberi gyarlóságokat is, hogy ka­cagjanak rajta. Nem csupán az a vidámság segíti a termelést, amely termelési kérdéssel kap­csolatos, hanem az az emberi humor is, amely a mindennapi életben oly bőven jelentkezik munkásaink, pa­rasztjaink, értelmiségünk megnyilat­kozásaiban. Harsányi Jolán, a bá­nyászszakszervezet kultúrosztályá­­nak munkatársa joggal kifogásolta az előadott darabokban az élet egy­oldalú szemléletét, leszűkítését. So­kan beszéltek arról, hogy a szóra­kozásban felfrissült ember legalább olyan jókedvvel végzi másnap a munkáját, mint a termelési problé­mát »művészi« tálalásban megismert dolgozó, íróink számára kimeríthetetlen gazdagságú kincsesbányát rejteget az a népi humor, amely munkásaink, parasztjaink beszédében gyöngyözik, kifogyhatatlan bőségben terem. Paul Eluard, a nagy francia költő elisme­réssel említette a magyar nép »ha­­miskás alkotó humorát«. Népünk minden helyzetben megcsillantja »hamiskás humorát« — írók dolga, hogy megismerjék ezt a szakadatla­nul áramló humort és ennek szelle­mében mind több, bátrabban nevet­tető és éppen a mi javunkra nevet­tető művet alkossanak. A helyszínen születő humoros mű­alkotás eddig főként a rigmusokban vagy az úgynevezett rigmusjátékok formájában jelentkezett. Üzemi íróink ezekben a műfajokban meg­ismerik az üzemi humor erejét és megtanulják alkalmazásának mód­jait is. Az üzemi írók sokat segít­hetnek az irodalom hivatásos mű­velőinek, ha üzemük életének hű krónikásai lesznek. A vita során nagyon helyesen vetet­ték fel: a dolgozók szórakoztatását célzó műsoroknál nem mindegy, hogy a nevettetés a nevettetésért elve győz-e, vagy pedig a műsorok összeállítói megtalálják annak mód­­ját, hogy a nevetés a tanulást szol­gálja. Nem mindegy az, hogy a dol­gozók azért nevetnek-e valamely helyzeten, mert annak »hőse« szánal­masan korlátolt ember — mint Hacsek—Sajó tréfákban —, vagy mert az író megmutatja, bírálja éle­tünk valamelyik torz megnyilvánu­lását, figuráját. Az ankét részvevői — közöttük Kopta Ervin, a Ganz Vagongyár­­dolgozója — élesen felléptek az üres humorizálás ellen és az ellen, hogy Hacseket és Sajót a kultúrotthonok színpadjaira vigyék. Nyilvánvaló, hogy nem lehet tilalomfát állítani író, rendező és színjátszó elé. Sok eredménytelen­ségnek éppen az volt az oka, hogy kínos, szinte nevetséges »szempontokkal« korlátokat állí­tottunk a vidám műfajok elé is, sémákkal torlaszoltuk el az egészsé­ges népi humor áramlásának útját. A vidám műfajoknál a realitás mér­téke műfajonként változik, más ki­fejezési lehetősége van a bohóctré­fának és a vígjátéknak, a szatírának, valamint a bohózatnak. Ha a műfa­jok törvényszerűségeivel drama­turgjaink, íróink, rendezőink tisztába jönnek, mennyivel több bátor, szel­lemes műsordarab kerülhet rövide­sen együtteseink színpadára. Ám e műfajadta ábrázolási lehetőségek akkor bontakozhatnak ki megragadó erővel teljes mivoltukban, ha az írók és rendezők nem feledkeznek meg arról, hogy a nevetés és a ne­vettetés sohasem mehet a mi ká­runkra. Nem lehet receptet adni — mint sokan gondolják — a humor meny­­nyiségi és minőségi »adagolására«. De éppúgy sematikus volna az is, ha a vidám műsorok összeállításához törvényeket, »szempontokat« tűz­nénk kultúrmunkásaink elé. A szó­rakoztató rendezvények keretében olyan műsorszámok is megférnek egymás mellett, amelyek nagyon is különbözőek. Népi tánc és vonós­négyes, szavalat és szólóének, ka­baré és népdalcsoport illeszthető, megfelelő átmeneti számok közbe­iktatásával, harmonikus, szórakozási igényeinket kielégítő egységbe. Nagyon fontos kérdés az előadá­sok színvonala is. A Vidám Színpad gyakran nemcsak műsoranyagot ad művészeti együtteseknek, hanem alakítási példát is nyújt. Vigyázni kell azonban egy-egy jelleg­zetes, kiemelkedő alakítás szol­gai utánzása rendszerint hatás­talan marad dolgozóink előtt és nem növeli esztétikai ízlésüket. Nem ez másolás, utánzás a mi kultúrmun­­kásaink feladata. Sokkal inkább az, hogy üzemük, közösségük alakjait fejezzék ki riteleg emberi közvetlen­séggel. Játsszák önmagukat, saját életüket, a megérdemelt siker nem marad el. Éljenek kultúrmunkásaink saját leleményükkel, alkotó humo­rukkal. Néhány lényeges pontját ragadtuk ki jelentős vitának. Az itt említett problémák mind olyanok, amelyek­ről sokkal alaposabb eszmecserét, írásbeli vitát kellene folytatniok íróinknak, aktív kul­túrmunkásai­nk­­utak és a művészeti tömegmozgalom irányítóinak egyaránt. A vidám mű­­órók kérdéseinek széleskörű és ala­pos megvitatása nagyban segítené művészeti tömegmozgalmunk fejlő­dését. Varga Imre, Népművészeti Intézet műsorszer­kesztési osztályának munkatársa A vidám műsorok kérdéseiről — Egy ankét tapasztalatai — 1853. OKTÓBER 3. SZOMBAT A haza javára a magad hasznára jogos panaszaikat, orvoslásra váró problémáikat is elmondják — igen helyesen — a békekölcsön jegyzése közben a dolgozók. Ilyen beszélge­tésből értesült az Ikarus-gyár üzemi bizottsága arról, hogy Répánszki Károlyné terhes anyát a fényező­­üzem műszaki vezetői orvosi véle­mény ellenére sem helyezték állapo­tának megfelelő könnyebb munkára. Bár az üzemi bizottság korábban is felfigyelhetett volna erre, most azonban — ha késve is — azonnal elintézte Répánszki elvtársnő jogos kérését. Répánszki Károlyné ma már a műhelyirodán dolgozik. Ez az eset mutatja, hogy a kölcsön­­jegyzés alkalmával is sokat tanul­hatnak és sokat segíthetnek a szak­­szervezeti aktivisták. Már Rövid, lelkesítő műsorral szórakoz­tatja a békekölcsönt jegyző dolgozó,­kát a 46-os Építőipari Tröszt kultúr­­otthonának igazgatója, Kovács elv­társ, akinek nyolc csasztuska- és táncbrigádja sorra járja a munka. helyeket■ Este a szálláshelyeken is fel­keresik a kultúrbrigádok a munkáso­kat és vidám műsorukkal kellemes szórakozást nyújtanak. Megszívlelendő a véleményük a 46-os Építőipari Tröszt építőmunká­sainak: »Jólesett, hogy a békekölcsön jegyzését ünnepélyessé tették. De sze­retnénk, ha más napokon is eljönné­nek szálláshelyeinkre a kultúrbrigá­dok és általában többet törődnének kulturális fejlődésünkkel.« Nem jól agitálnak a békekölcsön­jegyzés során a Lágymányosi Do­hánygyár szakszervezeti aktivistái. Színt és lendületet kapna felvilágo­sító munkájuk, ha kiegészítenék a kölcsönjegyzés eddigi gyári tapasz­talataival. Jól tennék, ha elmonda­nák például, hogy Török Miklósné, az előkészítő műhely segédmunkása, akinek nyolc gyermeke van, minden áron több kölcsönt akart jegyezni, mint amennyit elfogadtak tőle. Ugyanakkor Demeter Ákos mű­szaki rajzoló, aki 1950 forintot keres havonta, csak 200 forintot akar jegyezni, pedig a népi demo­kráciának köszönheti, hogy tanulha­tott, s hogy jelenleg is egyetemi hall­gató. A dohánygyár dolgozói közül bizonyára sokan büszkék lennének a nyolcgyerekes Töröknére, ha az akitivisták beszélnének is erről és bizonyára akadna olyan dolgozó, aki meggyőzné Demeter elvtársat maga­­tartásának helytelenségéről. •&■ Ellenséges uszítás is előfordult a jegyzés során a Malomszerelő Válla­latnál. A vállalat Vadam nevű raktá­rosa —­ aki azelőtt bártulajdonos volt — árulónak nevezte azt a munkatársát, akit korábban vad híveivel sikerült megszédítenie, de akit a szakszerve­zeti aktivista igaz érvei meggyőztek és 550 forintot jegyzett. ★ A kormányprogrammal agitálnak a Lenti Karaktér szakszervezeti ak­tivistái. Beszélnek a kormány intéz­kedéseiről, az életszínvonal emelke­­désének tényeiről. Ismertetik a szakszervezet tevékenységét , el­mondják, milyen szerepe van a kor­­mányprogramm végrehajtásában. Nevelőmunkájuk eredményeként most újabb két munkás kérte felvé­telét a szakszervezetbe. A perbáli állami gazdaság trakto­­rosai az eddigi 1­0 helyett 240 szá­zalékos normatelj­esítésre vállalkoz­tak. A perespusztai állami gazdaság­ban is összekapcsolták a békekölcsön­­jegyzést a munkaverseny fejlesztésé­vel. A traktorosok felajánlották, hogy november 7-ig befejezik az összes mélyszántási munkákat. Szabó József nemesvámosi sztaha­­novista traktoros elmondta a jegyzés­­gyűjtőknek, hogy most született a nyolcadik gyermeke. Az árleszállítás révén csupán az évenkénti cipők vá­sárlásánál több száz forintot takarít­hat meg, örömmel jegyez békeköl­csönt. Szeptember 30-ra már befejezte ez évi tervét s most további eredmé­nyeket akar elérni az őszi mező­­gazdasági munkákban. Ezért meg­fogadta, hogy napi teljesítményét 5,1 normálholdról 75 normálholdra emeli.­­ A Negyedik Békekölcsönt Veszp­rém megyében is szívesen jegyzik. Péntek estig több mint 30 üzem, vál­lalat, gépállomás valamennyi dolgo­zója jegyzett békekölcsönt a haza javára, a saját hasznára. BAKA JÁNOS BIZODALMA Az asszony, Baka Jánosné akkor szállt le maga vezette, gyorsan szá­guldó »paripájáról« — a nyersanya­got szállító targoncáról —, amikor szíve alatt, édesen hasító fájdalom­mal először mozdult meg a gyermek. Rögtön felkereste az üzemi bizottsá­got és bejelentette: elérkezett az ideje, hogy könnyebb munkára osz­­szák be. Csak ezután indult el az orvoshoz. Kezét szívére szorítva ment az utcán, s mintha elnémult volna körülötte az élet, a város zajából nem jutott el hozzá egyetlen hang sem. Csak annak a parányi, meleg szívecskének dobogását érezte, hal­lotta, amely Halk, finom rezdülések­kel küldte mindennél erőteljesebb üzeneteit: élek. .. élek... Az orvos ezen a napon a szokásos­nál hosszabb ideig vizsgálta. S ami­kor teljes bizonyságot nyert vélemé­nye, őszinte és jóleső elérzékenyü­­léssel fordult az asszony felé: — Két szivecske dobogását hallom. — Ó! Egyetlen hang — s benne minden öröm. Halta János jegyzetet készít —■ jobban mondva csak akart — a más­napi szemináriumra. Nem barátja a betűvetésnek s csupán azért rója ne­hézkes betűit, mert a könyvekből át­vett és saját érzéseivel átitatott igaz­ságot szerette írásban is látni, még­hozzá úgy, ahogyan azt lefordította a maga nyelvére. De csak szerette volna, mert hogy is tud nyugodtan tanulni az olyan ember, aki körül négy gyermek visong. ölében dorom­bol a kicsi ibolyaszemű, szöszi Sári é­s apja helyett ő jegyez ákom­­bákom jeleket a füzetbe. S dúl a csata az asztal körül. A harmadikos, piszeorrú Klárika új dalt tanul — a lecke jellegének megfelelően, han­gosan. Emiatt aztán Janika hiába magolja, mégsem érti: miért volt igazságos király Mátyás? Töri a fe­jét Rózsika is, hogyan kell osztani­­szorozni tört számokkal — de végül is a mécses törik el... Baka János maga a megtestesült nyugalom. Az éktelen zenebonában sem tűnik el ferdevágású szemének örökös derűje. Végtelen türelemmel csitítgatja gyermekeit. És amint elül a zaj, ugyanezt teszi saját érzései­vel is. A gyerekek s az asszony is gyak­ran nyúzzák azzal, hogy: »Apu, mi­kor költözünk az Autóvárosba?« S mostanság, mióta az ikreket várják, jómaga is úgy van vele, hogy bármit tesz, bárhol jár, mint az árnyéka, oly hűséges kísérője ez a gondolat: »Mi­kor költözködünk?« Képzeletében újra és újra feltűnik a Csepel Autó­gyár közelében, Szigetszentmiklós határában épülő új lakótelep — ahogy ők nevezik, az Autóváros. Sóhaj buggyan a szívéből. Tekin­tete végigfut a szobán. Ez a kis fé­szek — ez a 4X4 méteres, földes szobácska — volt szemében, hosszú esztendőkig a világ legmelegebb, leg­jobb fészke. Mert, pusmogjon ki ahogy akar — neki a régihez képest már ez is palota. Gondolatban sem­­ akarja megbántani szüleit — nem­­ ők tehetnek róla —, de otthon még ilyen sem volt.­ Itt mégis csak ő a gazda s fzem osztozik a konyhán két * asszony. Aztán még olyan ember­­,­­ hogy szereti, ha mindig körülötte,­­ simogató keze alatt vannak a gye­­­­rekek. De most, hogy jönnek az­­ ikrek, a parányi két kis emberke, egyszeribe szűk lett birodalmuk. Az asszony jön be a szobába, hal­kan tesz-vesz, s csak néha vet pil­lantást párjára, akinek kócos fekete feje most elbújt két nagy tenyerébe. De hiába dugta el fejét az ember, gondolatait nem rejthette el az asz­­szony elől. Hiszen megértik ők már egymást szavak nélkül is. Erről ta­núskodik most is az asszony halk, kérő szava: — Min töröd a fejed, János. Már megint azon a lakásügyön? A gyár egész biztosan rászorultaknak, a nagycsaládosoknak utalja ki az új lakásokat. Baka János csodálkozva veti fel fejét. »Honnan veszi ez a törékeny kis asszony ezt a nagy bizalmat? S hogy lehet, hogy ő. Baka János, aki még a nagyobb bajban sem nyitotta panaszra a száját, most vigasztalásra szorul?« — És ha minket mégis kihagynak? — ad hangot kétkedésének. Az asz­­szony nyugodt beszéde, halk szava úgy cseng, ahogyan csak az igazság színezheti a szót. — Mitől lettél egyszerre ilyen hi­tetlen Tamás? Eddig se feledkeztek meg rólunk. Dolgozunk mind a ket­ten. Nem hivalkodtál vele, mégis észrevették, milyen szállítómunkás vagy. Ezért kaptad a sztahanovista jelvényt. Nem kérted, hogy csinál­janak belőled munkaerőgazdálkodási osztályvezetőt, mégis kitaníttatták. Tudják azt a mi embereink, hol szo­rít a cipő. Én nyugodt vagyok. Sor kerül az új lakásra, ha ma nem, hát holnap... Az asszony nyugalma mégsem ra­gadt át teljesen az emberre. Ám egy szép napon, a munkásság nagy ün­nepe, május elseje előtt levelet kap­tak a Csepel Autógyár üzemi bizott­ságától. Amikor Baka elolvasta, fel­kiáltott, maga köré csődítve a csa­ládot: — Gyerekek! Mégiscsak költö­zünk az Autóvárosba! A kapuig kísérte Baka János, a jegyzésgyűjtő párt, a kő­művest és a tisztviselőnőt. Másod­szor is elbúcsúzott tőlük, barátságo­san szorítva meg kezüket. A nő ked­vesen érdeklődött: — Mikorra vár­ják a kicsiket? — Az asszony már a szülőotthon­ban van s én minden percben vá­rom felőlük a hírt. .. Még akkor is ott állt új otthona, a háromemeletes modern lakóház kapujában, amikor a jegyzésgyűj­tők már messze jártak. Valam­it még akart mondani, valamit, ami talán még a jegyzésnél is több... S ahogy most végigfut tekintete a téren, amelyet új, sárgaruhájú, vi­rágos erkélyes házak ölélnek körül — már tudja, mit kellett volna el­­mondania... ... Az első napot, armikor meg­érkeztek. Amikor a gyerekek vi­­songva, Ujjongó örömmel futották körül új birodalmukat. Egyetlen óra leforgása alatt fedeztek fel mindent: az erkélyeket, a fürdőszoba ezernyi orömét, az óvodát, az új épületben fészkelő iskolát, a régi kis falu bo­gárhátú házainak apró ablakaiban a muskátlit. Maga előtt látta az asszonyt, amint megállt a három­szobás lakás legszebb szobája előtt s egyetlen szavával napsugarassá varázsolta a jövőt: — Ez lesz az ikrek gyerekszo­bája .. „ S jó lett volna beszélni arról a fiatal kőművesről, akivel egy napon költöztek az új lakásba, de aki már »őslakos« az Autóvárosban, hi­szen itt dolgozik az építkezés kez­dete óta: Szabó Menyhértről. Tanul­ságos dolgokat mondott, miközben bemutatta a családnak új fészkü­ket. — Hát tudják — mesélte —, ami­kor én három esztendővel ezelőtt idekerültem, úgy volt, hogy csak egy házat építünk fel s aztán to­vább állunk. Akkor az az egy ház lassabban épült, mint most három. Nem volt az építkezéshez sem ren­des út, sem iparvasút, de még a gépeknek is szűk iben voltunk. Ettől az egy háztól bizony ugyanolyan falu maradt volna Szigetszentmik­­lós, mint volt száz évvel ezelőtt is. Az Autógyár azonban egyre bővült, mind több munkás jött a szigetre — nem hagyhattuk abba az építkezést. Ái is adtunk tavaly 120 lakást, az idén pedig már befejeztük 274 la­kás építését. És folytatjuk ... Baka János azóta sokat gondolt erre. A kis falu mögött kerekedett új épületeket, valóságos városnegye­det járva, a régi kétkedéseire gon­dolt. Lám, neki a kevésből is jutott hely. Az asszonynak volt igaza: fi­gyelembe vették a nagy családot. Ám most sem nyugodott meg kön­y­­nyen a lelkiismerete. Ha ő kétkedett annak idején, akkor ez bizonyára mással is megtörténik. Ezekkel sze­retne beszélgetni. Elmondaná nekik, amiről megbizonyosodott, hogy a kormány, a programmjához híven újabb 320 lakás építését rendelte el Szigetszentmiklóson. Igen, ezt sze­rette volna a jegyzésgyűjtőknek is elbeszélni.­­Mondjátok el mindenütt, hogy Baka János már tudja, mire adta és adja a pénzét.« — Apa, elmaradsz a léc hétőt! — kiáltott rá az ablakból a nyolca­dikos Jani fia. A tágas, napsugaras szobában az asztal körül ül ismét a három test­­vér. Helyet foglal közöttük az apa is. Előtte ugyanazok a tankönyvek, mint Jani fia s a hetedikes Rózsi lánya előtt. Baka János most készül vizsgára a dolgozók esti iskolájában a 7­-8. általános osztály anyagából. Régi vágya teljesül ismét. S mit te­het ilyenkor az apa, aki ugyanazt tan­anyagot tanulja, mint két gyermeké? Versenyre kel velük. Csak a harmadikos Klári szorult ki ebből a versenyből. És mégis ez a kis dalos pacsirta győzte le a »nagyokat«. d­e hozzá haza » csa­ládból a legtöbb ötöst... Péter Res»

Next