Népszava, 1954. szeptember (82. évfolyam, 206-231. sz.)

1954-09-24 / 226. szám

Jó példával, meggyőző szóval járnak élen a szakszervezeti aktivisták Régi, jól képzett szakmunkás Dátkai Mihályné, a Divat Cipőgyár tartaléküzemének dolgozója. Társai szeretik. Szívesen osztja meg velük tapasztalatait, örültek hát mindannyian, amikor tegnap reggel éppen az ő kezében látták meg a jegyzési ívet. — Már kora reggel egymásután jöttek hozzám a dolgozók — mondja. — Nem vártak, amíg felkeresem őket. A kis Taftl Mária is elém állt: »Dátkai néni, én még csak hatszáz forintot keresek. Elég lesz, ha 150 forintot jegyzek? ...« Ehhez hasonlóan jegyzett kiki a maga képességei szerint, tiszta szívből. De nem ment mindenkinél ilyen simán — fűzi tovább a szót elgondolkozva. — Majláth Giziről tudtam, hogy jól keres: ezer forinton is felül. Mégis csak négyszázat akar jegyezni. Hagytam még gondolkodni. Mikor aztán kilenc óra tájban az első jelentést készítettem, megkérdeztem tőle: »No, Gizikém, te kimaradsz az elsők közül?« De ezt már ő sem akarta. Be is írta az ötszáz forintot. Tizenegy órakor csoportjának 22 tagja közül már csak ketten nem jegyeztek: D-né és B-né. Már egyszer beszélt velük, de még nem nyilatkoztak. Ám Dátkainé őket is meg akarja győzni. Van is mivel: B-né például már nyert az egyik húzáson. D-né meg csak nemrégen került a gyárba, s éppen Dátkainétól tanulta a szakmai fogásokat. Neki köszönheti, hogy most jól keres. Biztos, hogy meggyőző érvet előbb-utóbb meghallgatásra találnak. Búcsúzóul megkér Dátkainé: — Ki ne tegyen ám az újságba! Mert én nem a szenzációért álltam jegyzésgyűjtőnek. Hálából teszem. Hiszen annyi jót kaptam már a népi demokráciától. Második éve járok a technikumba. Nemrégen felvettek tagjelöltnek. Annyit tanítanak, foglalkoznak velem az elvtársak! ... Ne haragudjék, kedves Dátkai néni, ezt a kérését nem tudtam teljesíteni. (Kendemay) akkor is kéretted magad? — Mindnyájan nevetnek. Aztán Fudhsné lányára terelődik a szó, aki már két éve elvégezte a közgazdasági egyetemet. — Nem is álmodtam arról, hogy a lányom valaha egyetemet végez majd — mondja Fudisné, kicsit meghatottam Egy keveset beszélgetnek még a múltról és a jelenről, aztán Fudicsné csak ennyit mond: »•Töltsétek ki a nyugtát 550 forintról.« Tíz óráig hét dolgozó jegyzett kétheti fizetésének megfelelő összeget Csuz és Kurelácz elvtársnőnél. Nem igaz, hogy a varrodában nem elég öntudatosak a dolgozók! K. J. (8) ÍRTA: "LDÍTÉS VÉSZI ENDRE Az első emeleti sötét folyosón, egy homorúra koptatott padon, az unatkozó nyomozók éppen azzal szórakoztak, hogy élményeiket mesélték. De a lentről felvijjogó tiszteletadás véget vetett a vidám adomázásnak. Már futott is a lépcsőn fölfelé, főnökét megelőzve, a százados. Lihegett, vékony, tasakos arca átvörösödött. — Miért nem gyújtanak itt villanyt? Mi ez? Siralomház? Egyszerre öten is a kapcsolóhoz ugrottak. Egy alacsony, izzadó detektív, minden ízében megtisztelve és minden ízében remegve, üvöltő hangon jelentette: — Nem ég a villany, jelentem a lassan. Most szerelik. A tábornok, aki már továbbhaladt volna, annál is inkább, mert Váraljai mindkét kezét feléje nyújtva közeledett fogadására — megállt és keskeny, magas homlokéra, a kérdőre ágaskodó szem nyomán, kíváncsi redők futottak. — Miért nem ég az a villany? — tudakolta a százados, egyre ingerültebben. Az előbbi nyomozó válaszolt. — Alázatosan jelentem, azért nem ég, mert egy őrizetes elvágta a fővezetéket. A szamár... így akart öngyilkos lenni. A tábornok utálkozva tovább ment s csak úgy szokásból, mintegy kesztyűbe bújtatva szavait, hogy a környezetbe ne piszkítsa, visszavetette: — Micsoda egy banda! Nem is lehetett tudni, kikre érti. A nyomozóosztály vezetőjének szobája lassan megtelt füsttel. A falaik mentén régi bőrgarnitúra, néhány fotel, két kis kerek, üveglapé asztal, ormótlan hamutálcákkal. Váraljai szobájában már kavargott a gyapjas füst. A főnök beszélt s kiki a maga módján figyelte szavait. — Szó, ami szó, uraim — mondta —, ilyen kutyaszorítóban még nem voltunk. A németek barátsági szerződést kötöttek az oroszokkal — jól van, elmegy. Helyreállítottuk velük a diplomáciai viszonyt — még ez is elmegy. Aztán odaadtuk nekik Rákosit... — Ez már nem megy! — mordult közbe haragosan az eddig félrebillent fejjel unatkozó tábornok. — Ez nagy marhaság volt. — Ez több annál, kegyelmes uram — felelt neki olyan hangon Váraljai, mint aki valami gyereket oktat. — Ez nagy veszély a fejünkön. — Pedig én saját fülemmel hallottam — fűzte tovább a tábornok még haragosabban, de most már azért, mert úgy érezte, hogy Váraljai nevetségessé tette őt — saját fülemmel hallottam, amint a kormányzó úr egy várbeli estélyen az olasz követnek ezt mondta: »Excellenciád nyugodt lehet, amíg én ülök itt a Várban, addig Rákosi nem jön ki a börtönből.« És akkor az olasz követ elmosolyodott és így felelt: »A duce ennek nyilván örülni fog. Úgy kell vele tenni, mint mi Gramscival tettünk.« S amikor ő főméltósága kérdően tekintett a követre, az nyomban hozzáfűzte: »Akkor helyeztük szabadlábra a kommunista vezért, amikor már haldoklott. Tehát nem a mi áldozatunk volt.« — A tábornok sóhajtott. — Ez a diplomácia. Én viszont katona vagyok, nem értek az ilyen teketóriákhoz. — Igen, a diplomácia — vette át a szót Váraljai, akit már nagyon untatott a tábornok beszéde. De hangján mindez nem érződött. Kisejében-belsejében fegyelmezett volt. Megjelenése sem árulta el, hogy mesterségének művésze. Zömök, szélesvállú ember volt, közel a negyvenedik évhez, de jóval fiatalabbnak tűnt. Arca széles, egyenletesen barna, most, télen is napsütött. Szemében jókedvű, zöldesszürke villanások. Gondosan öltözködött. Ez alkalommal éppen sötétszürke, kétsoros flanell öltönyt, világoskék inget és sötétbordó nyakkendőt viselt. Szivarzsebéből rózsaszín zsebkendő csücske öltögette nyelvét. — Igen, a diplomácia — a tábornokhoz fordult. — Nagyon nehéz a dolgunk. Békesség az oroszokkal, háború a kommunistákkal. Éppen ezért hivattam be őket — Csécseire és a barnakalaposra mutatott. — A határellenőrzés mindennél fontosabb. Légmentesen el kell zárnunk a határt. — Igaz is — emelkedett fel a tábornok hangja, egész megélénkült, hisz voltaképpen ezért jött ide —, mi újság a határon? — A határon? — ismételte szórakozottan Váraljai, aztán folytatta, amit elkezdett. — A legnagyobb baj, hogy az oroszok néhány hét múlva visszaadják azokat a 48-as zászlókat, amelyeket még a cár zsákmányolt annak idején a honvédcsapatoktól. Ezzel is bizonyítják, hogy ők semmi közösséget nem vállalnak a régi elnyomó uralommal. A tábornok láthatatlan, aranyszőke szemöldökei összefutottak. — Látja, ez baj. — Ez a gesztus előreláthatólag nagy rokonszenvet kelt majd az országban. — Ez nagy baj. Mit lehetne csinálni? — Hát a zászlóikat nem küldhetjük vissza — epéskedett Váraljai, Csécsei nem tudta magát türtőztetni. — Széttiporni őket! — kiáltott közbe, s fehér arca haja tövéig elpirult. Váraljai rajtakapta, mint egy neveletlenségen. — Mi ez, Csécsei? — Pardon — motyogta belezavarodva a nyomozótiszt. — Ez a széttiprás — vélekedett a tábornok —, ez tulajdonképpen helyes dolog... — Széttiporni, ez a cél — szögezte le határozottan Váraljai. — De hogyan? Nekem az az elvem, az elektromosság csak akkor ér valamit, ha a fővezetékről bevezetjük a házakba. A telefonnak csak akkor van haszna, hogyha a hívott fél felveszi a kagylót. A nyomozótestület akkor jó, ha nemcsak itt működik jól — kis, furcsa mosollyal a barnakalaposra tekintett — a vallatásoknál, hanem a kommunisták szervezeteiben is. Én ilyesfélére gondolok. A tábornok bólintott, olyasfélekép, mint aki jelzi, hogy ezt majd külön beszélik meg. Visszatért eredeti gondolatához: — És a határ? Hogy állunk a határral? Csécsei és a barnakalapos fészkelődni kezdett. Érezték, most rájuk kerül a sor. Váraljainak csak intenie kellett és a barnakalapos, a maga tőmondatos modorában máris beszélni kezdett. — Minden rendben. A határ — tuti. Mindenütt mi, kegyelmes uram. Csak mi. Járőrök, hatóságok, megfigyelők, polgári személyek. Mindenütt mi. Egy légy nem sok, annyi se jöhet odaátról. Egy légy se. Dudoros homloka tükörfényes lett az izgatottságtól Fészkelődve leült. Ajkán valami ravasz, kiismerhetetlen mosoly jelent meg. Halkan fütyörészni kezdett. Azt a testibeli nótát fütyölte: »Nem akar az ökörcsorda legelni...« (ítélytarji’k) Nem igaz, hogy a varrodában nem elég öntudatosak a dolgozók! A Rákospalotai Kötöttárugyár üzemi bizottsági irodájában nagy a sürgés-forgás. Apró, ötágú, piros csillagokat készítenek a lányok, amit minden kölcsönjegyző mellére tűznek. Egymásután futnak be a hírek: »Az első jegyeztetőpár már kitűnő eredménnyel be is fejezte a jegyzést.« Kilenc órakor újabb hír: 196-an jegyeztek. Aztán jött egy szomorú újság: a varrodában a dolgozók vonakodnak a kölcsönjegyzéstől. — Igaz ez? — kérdezzük Csuz Andrásné és Kurelácz Gyuláné jegyeztetőpártól. — Valóban nehezen indult a jegyzés. A varroda nemrég állt át szalagrendszerű gyártásra. A dolgozók attól tartanak, hogy ezután kevesebbet keresnek — felelte Csuz Andrásné. — De négyen már jegyeztek. Most éppen Fuchs Dezsőné munkaasztalához tartanak. Fuchs elvtársnőt is azok között emlegették, aki vonakodik jegyezni. Ez persze nem igaz. Fudisné türelmesen meghallgatta a két jegyeztetőt, amikor beszéltek arról, mi minden történt tíz év alatt az országban. Bólogatott: — Tudom én ezt mind. Ezért szívesen is jegyzek 450 forintot. A jegyeztetők azonban szeretnék, ha jobban kitenne magáért, hisz 1100 forinton felül keresett az elmúlt hónapokban. Erről folyik a beszélgetés hol komolyan, hol vidámabban. A szomszéd asztaltól az egyik munkásnő tréfásan megkérdezi: — Amikor férjhezmentél. 2 NÉPSZAVA 1954. szeptember 24. péntek „Az ember nemcsak a mának él“ A Sertésvágóhídon a szalonnázó-brigád jegyzett elsőnek. Még el sem kezdődött a röpgyűlés, már valamennyiök neve rajta volt az íven. Szentpéteri Zoltán, az egyik jegyeztető bizalmi azzal magyarázza a sikert, hogy már napok óta beszéltek a jegyzésről, s szerda délután már mindenki tudta, mennyit ad, úgy tegnap csak papírra kellett vetni. — Voltak eleinte — meséli —, akik húzódoztak. Hivatkoztak a kétszázalékosöregségilevonásra, meg egyébre. Én azonban megmagyaráztam, hogy az ember nemcsak a mának él, hanem igyekszik meszszebbre nézni. Olyan ez a kölcsön is, mint a nyugdíj, most odaadjuk az államnak, gazdálkodjék vele. De ezen a kölcsönön csak mi nyerhetünk ... A szalonnázó-brigád mögött nem maradtak el az ipari tanulók sem. Sőt! Ugyancsak kitettek magukért. Meg is kapták a dicséretet: felirat hirdeti példamutató jegyzésüket. Takács Sándor 150, Hazafi Károly 100 forintot ajánlottak fel s ők végezték el a jegyeztetés munkáját is. Nem volt nehéz dolguk: a tanulók bőséges kosztja, ruhaellátása és a többi sok segítség olyan meggyőzően támasztotta alá érveiket. (1. m.) A minisztertanács határozata az iparvállalatok igazgatóinak jogairól és kötelezettségeiről A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa határozatban intézkedik az iparvállalatok igazgatóinak jogairól és kötelezettségeiről, a szocialista iparvezetés alapelveinek következetes érvényesítéséhez szükséges hatáskör biztosítása érdekében. A határozat kimondja, hogy az állami iparvállalat felelős egyszemélyi vezetője az igazgató, aki törvényes jogkörében egyedül dönt a vállalat ügyeiben. A vállalat vezetéséért anyagilag, fegyelmileg és büntetőjogilag felelős. A határozat szerint a vállalat igazgatójának utasítást csak közvetlen felettese, az irányító szerv vezetője és főmérnöke, távollétükben szervezet szerinti helyetteseik vagy pedig ezek bármelyikének meghallgatásával az illetékes miniszterhelyettes, miniszter adhat. Az irányító szerv egyes főosztályainak vezetői és beosztott dolgozói a vállalati igazgatónak közvetlen utasítást nem adhatnak. A rendelet meghatározza az igazgató felelősségét a terv előírásszerű teljesítéséért, a vezetésére bízott állami vagyon megőrzéséért. A határozat szerint az igazgató legfontosabb feladata, hogy a vállalat a jóváhagyott tervet összességében és a tervben kiemelt gyártmányonkénti összetételben, az előírt minőségben és választék szerint a termelési költségvetés és az önköltségcsökkentési előírások betartásával teljesítse. Az igazgató feladata még, hogy a dolgozók munkáját a terv teljesítése érdekében megszervezze, a magas termelékenységű munka feltételeit és a termelési folyamat zavartalanságát biztosítsa. A rendelet részletesen meghatározza az igazgató kötelezettségeit, jogait a vállalat munkájának vezetése és szervezése terén, így az igazgatónak joga van a vállalat dolgozóinak felvételéhez és elbocsátásához. Az irányító szerv csak az igazgató hozzájárulásával helyezhet a vállalathoz dolgozókat. A vállalat szervezeti szabályzatát és ügyrendjét a miniszter által kiadott irányelvek figyelembevételével az igazgató állapítja meg. A fegyelmi jogkör a vállalat dolgozóival szemben — a főmérnök és a főkönyvelő kivételével — kizárólag a vállalat igazgatóját illeti meg. Az igazgató tesz javaslatot — az üzemi bizottság véleményének meghallgatásával — a vállalati dolgozók kitüntetésére és jutalmazására is. A határozat kimondja, hogy a kollektív szerződést a vállalat dolgozóit képviselő üzemi bizottsággal az igazgató köti meg, aki felelős a kollektív szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítéséért. Az igazgató a munkásvédelem megszervezésével és a biztonságos munkakörülmények megteremtésével köteles gondoskodni a dolgozók egészségének és testi épségének védelméről. A határozat utolsó része a zárórendelkezésekkel foglalkozik. A határozat 1954. október 1-én lép életbe. (MTI) Beszélgetés egy „öreg“ martinásszal a megbecsült nyugodt öregségről és a fiatalokról Az RM Martin-pódiumának kis irodájában vagyunk, Zakó Istvánnal. A falakra, az ablaküvegre árnyékokat rajzol a vörösen izzó acél fénye. Behallatszik az öreg berakódaru csikorgása, s néha ütemesen megremeg az egész épület, annak jeléül, hogy nem messze, a kovácsológyárban dolgozik a nagykalapács. Az új nyugdíjtörvényről folyik a szó. Sok embert foglalkoztat mostanában, fiatalt és öreget egyaránt. Zakó elvtárs magas, erős alakja kiegyenesedik a széken, szinte megfeszül rajta az ing is. Jobbkezével végigsimít sötét hajón, s úgy mondja: — Jó ez. Nagyon jó. Nem sokat gondolkoztam azon mostanában, hogy mi lesz, ha nyugdíjba megyek, de ha már jött ez a törvény, azt is megmondom: ilyet vártam. Két év múlva hatvanéves leszek, jól esik majd a pihenés. Nem szorulok a lányomra, vejemre. A közeljövőről beszél, de gondolatai a múltban járnak. Gyakori ez idősebb embereknél, ha a fiatalokrólbeszélnek, mindjárt eszükbe jut a saját ifjúságuk. Tizenhat éves korában kiváltotta a csepeli községházán a »személyleírást«, bekerült a gyárba segédmunkásnak. S ez nagy szó volt akkoriban. Sovány kenyeret és reményt jelentett, talán szakmát is tanulhat. Sikerült is, alaposan elsajátította az olvasztár-mesterséget. Már akkor azt tartotta, hogy nincs ennél szebb a világon. Parancsolni a kemencének, szemmel tartani az adagot. Mert a szemtől függ, milyen lesz az acél. Sok-sok ezer (vagy talán sok millió) tonna acélt olvasztott negyven év alatt Zakó elvtárs. S közben a szíve is megacélosodott. Nem is lehetett volna máskép. Harcolnia kellett a több bérért, az emberségesebb bánásmódért, aztán a nyolcórai munkaidőért. Sztrájkok, tüntetések emléke bukkan fel a múltból. —■ Bizony, bent hagytuk az adagot a kemencében, nem csapoltunk, míg meg nem jött a főbizalmi a kedvező válaszszal... — emlékezik vissza. Feketelista, pénzbüntetés volt a munkás »jutalma« Weiss Manfrédéknál. Ki gondolt volna akkor az öregségre? Örült, ha dolgozhatott — máról holnapra. Kis szünetet tart a beszédben, amíg aláírja a műszaknaplót, amelyet egy fiatal fiú tesz eléje. Megnézi a számomat, aztán újra megszólal: — Most az a legfőbb gondom, hogy jó minőségű acélt gyártson a műszak. De ne higgye, hogy kevesebb nyomja a vállam... — sóhajt. — Ezt is elmondom még: nem vagyok megelégedve sok mai fiatallal! Olyan szép az életük, jól keresnek, szórakozhatnak, kevés a gondjuk. Mégsem értékelik mindezt úgy, ahogy kellene. Ez fáj nekem legjobban. Sokszor, ha a múltra hivatkozom, azt mondják, hagyjam abba, az már »nem érdekes«. De igenis »érdekes«! — kiált fel. — Aki átment azon, amin mi, az nem felejti el soha és az tudja igazán, mit jelent a ma ... Egynémely fiatal sokalja a három százalékot, pedig milyen csekélység ez ahhoz képest, amit az állam vállal. Fizettünk mi is öregségit annak idején, de ki tudott volna arra válaszolni, hogy mi lesz velünk, ha kidőlünk a munkából? Most tudom, hogy mindenkire nyugodt öregség vár... Csak azt szeretném, hogy amikor itthagyom az üzemet, úgy mehessek el, hogy van kire bíznom a munkám. Olyan fiatalokat szeretnék látni az egész gyárban, mint Lengyel József, a fiatal Pataki és Kocsis József. Akkor nyugodtan köszönök el... p. m. Vízvezeték épül Mátyásföldön, Sashalmon és Rákosszentmihályon A mátyásföldi víztorony felé járva frissen ásott gödröket lát az ember. Egyszerű kubikosmunkának látszik, de nem az. Sokkal többről van szó. Ezek a frissen ásott gödrök évtizedek problémáját oldják meg: jó ivóvizet kap a XVI. kerület. Nagy-Budapest megalakulásakor vált a főváros szerves részévé ez a környék: Mátyásföld, Sashalom, Rákosszentmihály. Különösen Rákosszentmihályon rossz az ivóvízellátás. Herceg Grassalkovich és gróf Almássy birtoka volt egykor ez a terület. A Kereskedelmi Bank és a Hazai Bank közreműködésével azután sikeres telekspekulációt bonyolítottak le. A parcellázás jó üzletnek bizonyult, de még jó ivóvízellátásról sem gondoskodtak. A XVI. kerület lakói örömmel értesültek, hogy megoldódik az ivóvízprobléma. Hat és fél kilométer hosszúságban fektetnek le vízcsöveket. A cső a mátyásföldi víztoronytól vezet a Mészáros József-utcán. Folytatódik a Jókai Mór-utcán, majd a sashalmi Szabadságutcán, Eötvös-utcán, Janovetz Margit-utcán, Havashalom-utcán és a Budapesti-úton. Itt kezdődnek azután a rákosszentmihályi utcák. Egyelőre a vízcsövek lefektetésével párhuzamosan készülő kutak kapnak majd jó ivóvizet. Az első egy hónap múlva készül el az Eötvös utcánál. A tervek szerint decemberre Rákosszentmihályig megépül a csőhálózat és a húsz kút. A munkálatok körülbelül 1.300.000 forintba kerülnek. A XVI. kerület, Mátyásföld, Sashalom, Rákosszentmihály vízproblémáját egyelőre mindez csak enyhíti. A húsz kút ugyanis a mátyásföldi víztoronyból kapja majd a vizet. A torony teljesítőképessége pedig mindössze 500 köbméter, így hát még egy 500 köbméteres, 30 méter magas víztornyot építenek a jövő évben. Ezzel véglegesen megoldják a kerület ivóvízellátását. A torony megépülése után megkezdik a víz bevezetését a házakba is. Emellett ugyancsak a jövő esztendőben meghosszabbítják a csőhálózatot egészen Árpádföldig. (kisbán) Felveszünk szerkezeti lakatosokat, villanyhegesztőket, esztergályosokat. Jelentkezni lehet Szellőzi Művek munkaerőgazdálkodásán. Budapest, XI. ker. (Albertfalva), Gyapot utca 1. 1. sz. Épületelemgyár felvesz lehetőleg budapesti, vagy pestkörnyéki lakosokból épületelemgyártási munkára segédmunkásokat és gépkezelőket. Személyes jelentkezés Budapest, XL, Budafoki út 78. sz.