Népszava, 1954. szeptember (82. évfolyam, 206-231. sz.)

1954-09-24 / 226. szám

Jó példával* meggyőző szóval járnak élen a szakszervezeti aktivisták Régi. jólképzett szakmunkás Dátkai Mihályné, a Divat Cipő­gyár tartaléküzemének dolgo­zója. Társai szeretik. Szívesen osztja meg velük tapasztala­tait. örültek hát mindannyian, amikor tegnap reggel éppen az 6 kezében látták meg a jegy­zési ívet. — Már kora reggel egymás­után jöttek hozzám a dolgozók — mondja. — Nem vártak, amíg felkeresem őket. A kis Taftl Mária is elém állt: »Dát­kai néni, én még csak hatszáz forintot keresek. Elég lesz, ha 150 forintot jegyzek? ...« Eh­hez hasonlóan jegyzett kiki a maga képességei szerint, tiszta szívből. De nem ment mindenkinél ilyen simán — fűzi tovább a szót elgondolkozva. — Majláth Giziről tudtam, hogy jól keres: ezer forinton is felül. Mégis csak négyszázat akar jegyezni. Hagytam még gondolkodni. Mi­kor aztán kilenc óta tájban az első jelentést készítettem, meg­kérdeztem tőle: »No, Gizikém, te kimaradsz az elsők közül?« De ezt már ő sem akarta. Be it írta az ötszáz forintot. Tizenegy órakor csoportjá­nak 22 tagja közül már csak ketten nem jegyeztek: D-né és B-né. Már egyszer beszélt ve­lük, de még nem nyilatkoztak; Am Dátkainé őket is meg akarja győzni. Van is mivel: B-né például már nyert az egyik húzáson. D-né meg csak nemrégen került a gyárba, s éppen Dátkainétól tanulta a szakmai fogásokat. Neki kö­szönheti, hogy most jól keres. Biztos, hogy meggyőző érvet előbb-utóbb meghallgatásra ta­lálnak. Búcsúzóul megkér Dátkainé: — Ki ne tegyen ám az új­ságba! Mert én nem a szenzá­cióért álltam jegyzésgyűjtőnek. Hálából teszem. Hiszen annyi jót kaptam már a népi demo­kráciától. Második éve járok a technikumba. Nemrégen fel­vettek tagjelöltnek. Annyit ta­nítanák, foglalkoznak velem az elvtársak! :;. Ne haragudjék, kedves Dátkai néni, ezt a kérését nem tudtam teljesíteni. (kendemay) Nem igaz, hogy a varrodában nem elég öntudatosak a dolgozók! A Rákospalotai Kötöttáru- gyár üzemi bizottsági irodájá­ban nagy a sürgés-forgás. Ap­ró, ötágú, piros csillagokat ké­szítenek a lányok, amit min­den kölcsönjegyző mellére tűz­nek. Egymásután futnak be a hírék: »Az első jegyeztetőpár már kitűnő eredménnyel be is fejezte a jegyzést.« Kilenc óra­kor újabb hír: 196-an jegyez­tek. Aztán jött egy szomorú újság: a varrodában a dolgo­zók vonakodnak a kölcsönjegy- zéstől. — Igaz ez? — kérdezzük Csuz Andrásné és Kurelácz Gyuláné jegyeztetőpártól. — Valóban nehezen Indult a jegyzés. A varroda nemrég állt át szalagrendszerű gyártásra. A dolgozók attól tartanak, hogy ezután kevesebbet keres­nek — felelte Csuz Andrásné. — De négyen már jegyeztek. Most éppen Fuchs Dezsöné munkaasztalához tartanak. Fuchs elvtársnőt is azok között emlegették, aki vonakodik Je­gyezni. Ez persze nem igaz. Fudhsné türelmesen meghall­gatta a két jegyeztetőt, amdkor beszéltek arról, mi minden történt tíz év alatt az ország­ban. Bólogatott: — Tudom én ezt mind. Ezért szívesen is jegyzek 450' forintot. A jegyeztetők azonban sze­retnék, ha jobban kitenne ma­gáért, hisz 1100 forinton felül keresett az elmúlt hónapok­ban. Erről folyik a beszélgetés hol komolyan, hol vidámab­ban. A szomszéd asztaltól az egyik munkásnő tréfásan megkérdezi: — Amikor férjhezmentél, akkor is kéretted magad? — Mindnyájan nevetnek. Aztán Fudhsné lányára terelődik a szó, aki már két éve elvégezte a közgazdasági egyetemet. — Nem is álmodtam arról, hogy a lányom valaha egye­temet végez majd — mondja Fudhsné, kicsit meghatottam Egy keveset beszélgetnek még a múltról és a jelenről, aztán Fudhsné csak ennyit mond: »•Töltsétek ki a nyugtát 550 forintról.« Tíz óráig hét dolgozó jegy­zett kétheti fizetésének meg­felelő összeget Csuz és Kure­lácz elvtársnőnél. Nem igaz, hogy a varrodában nem elég öntudatosak a dolgozók! h. J. „Az ember nemcsak a mának él“ A Sertésvágóhídon a sza- lonnázó-brigád jegyzett első­nek. Még el sem kezdődött a röpgyűlés, már valamennyiök neve rajta volt az íven. Szent- péteri Zoltán, az egyik jegyez­tető bizalmi azzal magyarázza a sikert, hogy már napok óta beszéltek a jegyzésről, s szerda délután már mindenki tudta, mennyit ad, ügy tegnap csak papírra kellett vetni. — Voltak eleinte — meséli —, akik húzódoztak. Hivatkoz­tak a kétszázalékos »öregségi­levonásra, meg egyébre. Én azonban megmagyaráztam, hogy az ember nemcsak a má­nak él, hanem igyekszik mesz- szebbre nézni. Olyan ez a kölcsön is, mint a nyugdíj, most odaadjuk az államnak, gazdálkodjék vele. De ezen a kölcsönőn csak mi nyerhe­tünk ... A szalonnázó-brigád mögött nem maradtak el az ipari ta­nulók sem. Sőt! Ugyancsak ki­tettek magukért. Meg is kap­ták a dicséretet: felirat hir­deti példamutató jegyzésüket. Takács Sándor 150, Hazafi Ká­roly 100 forintot ajánlottak fel s ők végezték el a jegyeztetés munkáját is. Nem volt nehéz dolguk: a tanulók bőséges kosztja, ruhaellátása és a többi sok segítség olyan meggyőzően támasztotta alá érveiket. (1. m.) A minisztertanács határozata az iparváiiaiatok igazgatóinak jogairól és kötelezettségeiről A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa határozatban intézkedik az iparvállalatok igazgatóinak jogairól és köte­lezettségeiről, a szocialista iparvezetés alapelveinek kö­vetkezetes érvényesítéséhez szükséges hatáskör biztosítása érdekében. A határozat kimondja, hogy az állami iparvállalat fele­lős egyszemélyi vezetője az igazgató, aki törvényes jogkörében egyedül dönt a vállalat ügyeiben, A vállalat vezetéséért anyagi­lag, fegyelmileg és büntetőjo­gilag felelős. A határozat szerint a válla­lat igazgatójának utasítást csak közvetlen felettese, az irányitó szerv vezetője és fő­mérnöke, távollétülkben szer­vezet szerinti helyetteseik vagy pedig ezek bármelyiké­nek meghallgatásával az ille­tékes miniszterhelyettes, mi­niszter adhat. Az irányító szerv egyes főosztályainak ve­zetői és beosztott dolgozói a vállalati igazgatónak közvet­len utasítást nem adhatnak. A rendelet meghatározza az igazgató felelősségét a terv előírásszerű teljesíté­séért, a vezetésére bízott állami vagyon megőrzé­séért, A határozat szerint az igaz­gató legfontosabb feladata, hogy a vállalat a jóváhagyott tervet összességében és a terv­ben kiemelt gyártmányonkénti összetételben, az előírt minő­ségben és választék szerint a termelési költségvetés és az önköltségcsökkentési előírások betartásával teljesítse. Az igaz­gató feladata még, hogy a dol­gozók munkáját a terv telje­sítése érdekében megszervez­ze, a ma'gas termelékenységű munka feltételeit és a terme­lési folyamat zavartalanságát biztosítsa. A rendelet részletesen meg­határozza az igazgató köte­lezettségeit, jogait a vállalat munkájának vezetése és szer­vezése terén. így az igazgatónak joga van a vállalat dolgozóinak felvé­teléhez és elbocsátásához. Az irányító szerv csak az igazgató hozzájárulásával he­lyezhet a vállalathoz dolgozó­kat. A vállalat szervezeti sza­bályzatát és ügyrendjét a mi­niszter által kiadott irányelvek figyelembevételével az igaz­gató állapítja meg. A fegyelmi jogkör a vállalat dolgozóival szemben — a főmérnök és a főkönyvelő kivételével — ki­zárólag a vállalat igazgatóját illeti meg. Az igazgató tesz ja­vaslatot — az üzemi bizottság véleményének meghallgatásá­val — a vállalati dolgozók ki­tüntetésére és jutalmazására is. A határozat kimondja, hogy a kollektív szerződést a válla­lat dolgozóit képviselő üzemi bizottsággal az igazgató köti meg, aki felelős a kollektív szerződésben vállalt kötelezett­ségek teljesítéséért. Az igazga­tó a munkásvédelem megszer­vezésével és a biztonságos munkakörülmények megte­remtésével köteles gondoskod­ni a dolgozók egészségének és testi épségének védelméről. A határozat utolsó része a zárórendelkezésekikel foglal­kozik. A határozat 1954. októ­ber 1-én lép életbe. (MTI) Beszélgetés egy „öreg“ martinásszal a megbecsült nyugodt öregségről — és a fiatalokról "LDiTÉS VÉSZI ENDRE (8) IRTA: Az elsőemeleti sötét folyo­són, egy homorúra koptatott pádon, az unatkozó nyomozók éppen azzal szórakoztak, hogy élményeiket mesélték. De a lentről felvijjogó tiszteletadás véget vetett a vidám adomá- zásnak. Már futott is a lépcsőn föl­felé, főnökét megelőzve, a szá­zados. Lihegett, vékony, ta­sakos arca átvörösödött. — Miért nem gyújtanak itt villanyt? Mi ez? Siralomház? Egyszerre öten is a kapcso­lóhoz ugrottak. Egy alacsony, izzadó detektív, minden ízé­ben megtisztelve és minden ízében remegve, üvöltő han­gon jelentette: — Nem ég a villany, jelen­tem alássan. Most szerelik. A tábornok, aki már to­vábbhaladt volna, annál is in­kább, mert Váraljai mindkét kezét feléje nyújtva közele­dett fogadására — megállt és keskeny, magas homlokéra, a kérdőre ágaskodó szem nyo­mán, kíváncsi redők futottak. — Miért nem ég az a vil­lany? — tudakolta a százados, egyre ingerültebben. Az előbbi nyomozó válaszolt. — Alázatosan jelentem, azért nem ég, mert egy őri­zetes elvágta a fővezetéket. A szamár... így akart öngyil­kos lenni. A tábornok utálkozva to­vább ment s csak úgy szokás­ból, mintegy kesztyűbe búj­tatva szavait, hogy a környe­zet be ne piszkítea, vissza­vetette: — Micsoda egy banda! Nem is lehetett tudni, kikre érti. 2 NÉPSZAVA 1954. szeptember 24, péntek A nyomozóosztály vezetőjé­nek szobája lassan megtelt füsttel. A falaik mentén régi bőrgarnitúra, néhány fotel, két kis kerek, üveglapé asz­tal, ormótlan hamutálcákkal. Váraljai szobájában már kavargott a gyapjas füst. A főnök beszélt s kiki a maga módján figyelte szavait. — Szó, ami szó, uraim — mondta —, ilyen kutyaszorító­ban még nem voltunk. A né­metek barátsági szerződést kötöttek az oroszokkal — jól van, elmegy. Helyreállítottuk velük a diplomáciai viszonyt — még ez is elmegy. Aztán oda­adtuk nekik Rákosit.;. — Ez már nem megy! — mordult közbe haragosan az eddig félrebillent fejjel unat­kozó tábornok. — Ez nagy marhaság volt. — Ez több annál, kegyel­mes uram — felelt neki olyan hangon Váraljai, mint aki va­lami gyereket oktat. — Ez nagy veszély a fejünkön. — Pedig ón saját fülemmel hallottam — fűzte tovább a tábornok még haragosabban, de most már azért, mert úgy érezte, hogy Váraljai nevet­ségessé tette őt — saját fü­lemmel hallottam, amint a kormányzó úr egy várbeli es­télyen az olasz követnek ezt mondta: »Excellenciád nyu­godt lehet, amíg én ülök itt a Várban, addig Rákosi nem jön ki a börtönből.« És akkor az olasz követ elmosolyodott és így felelt: »A duce ennek nyil­ván örülni fog. Ügy kell vele tenni, mint mi Gramscival tet­tünk.« S amikor őfőméltósága kérdően tekintett a követre, az nyomban hozzáfűzte: »Akkor helyeztük szabadlábra a kom­munista vezért, amikor már haldoklott. Tehát nem a mi áldozatunk volt.« — A tábor­nok sóhajtott. — Ez a diplo­mácia. Én viszont katona va­gyok, nem értek az ilyen te­ketóriákhoz, — Igen, a diplomácia — vet­te át a szót Váraljai, akit már nagyon untatott a tábornok beszéde. De hangján mindez nem érződött. KiÜsejében-bel- sejében fegyelmezett volt. Megjelenése sem árulta el, hogy mesterségének művésze. Zömök, szélesvállu ember volt, közel a negyvenedik évhez, de jóval flatalabbnak tűnt. Arca széles, egyenletesen barna, most, télen is napsütött. Sze­mében jókedvű, zöldesszürke villanások. Gondosan öltözkö­dött. Ez alkalommal éppen sötétszürke, kétsoros flanell öltönyt, világoskék inget és sö­tétbordó nyakkendőt viselt. Szivarzsebéből rózsaszín zseb­kendő csücske öltögette nyel­vét. — Igen, a diplomácia — a tábornokhoz fordult. — Nagyon nehéz a dolgunk. Békesség az oroszokkal, háború a kommu­nistákkal. Éppen ezért hivat­tam be őket — Csécseire és a bamakalaposra mutatott. — A határellenőrzés mindennél fontosabb. Légmentesen el kell zárnunk a határt. — Igaz is — emelkedett fel a tábornok hangja, egész meg­élénkült, hisz voltaképpen ezért jött ide —, mi újság a határon? — A határon? — ismételte szórakozottan Váraljai, aztán folytatta, amit elkezdett. — A legnagyobb baj, hogy az oro­szok néhány hét múlva vissza­adják azokat a 48-as zászló­kat, amelyeket még a cár zsák­mányolt annakidején a hon­védcsapatoktól. Ezzel is bizo­nyítják, hogy ők semmi közös­séget nem vállalnak a régi el­nyomó uralommal. A tábornok láthatatlan, aranyszőke szemöldökei össze­futottak. — Látja, ez baj. — Ez a gesztus előrelátható­lag nagy rokonszenvet kelt majd az országban. — Ez nagy baj. Mit lehetne csinálni? — Hát a zászlóikat nem küldhetjük vissza — epéske- dett Váraljai, Az RM Martin-pódiumának kis- irodájiában vagyunk, Zakó Istvánnal. A falakra, az ab­laküvegre árnyékokat raj­zol a vörösen izzó acél fénye. Behallatszik az öreg berakó­daru csikorgása, s néha üteme­sen megremeg az egész épü­let, annak jeléül, hogy nem messze, a Kovácsológyárban dolgozik a nagykalapács. Az új nyugdíjtörvényről fo­lyik a szó. Sok embert foglal­koztat mostanában, fiatalt és öreget egyaránt. Zakó elvtárs magas, erős alakja kiegyenese­dik a széken, szinte megfeszül rajta az ing is. Jobbkezével végigsimít sötét hajón, s úgy mondja: — Jó ez. Nagyon jó. Nem sokat gondolkoztam azon mostanában, hogy mi lesz, ha nyugdíjba megyek, de ha már jött ez a törvény, azt is meg­mondom: ilyet vártam. Két év múlva hatvanéves leszek, jól esik majd a pihenés. Nem szorulok a lányomra, vejemre. A közeljövőről beszél, de gondolatai a múltban járnak. Csécsei nem tudta magát türtőztetni. — Széttiporni őket! — kiál­tott közbe, s fehér arca haja tövéig elpirult. Váraljai rajtakapta, mint egy neveletlenségen. — Mi ez, Csécsei? — Pardon — motyogta belezavarodva a nyomozótiszt. — Ez a széttiprás — véle­kedett a tábornok —, ez tulaj­donképpen helyes dolog... — Széttiporni, ez a cél — szögezte le határozottan Vár­aljai. — De hogyan? Nekem az az elvem, az elektromosság csak akkor ér valamit, ha a fővezetékről bevezetjük a há­zakba. A telefonnak csak ak­kor van haszna, hogyha a hí­vott fél felveszi a kagylót. A nyomozótestület akkor jó, ha nemcsak itt működik jól — kis, furcsa mosollyal a barna­kalaposra tekintett — a valla­tásoknál, hanem a kommunis­ták szervezeteiben is. Én ilyesfélére gondolok. A tábornok bólintott, olyas­félekép, mint aki jelzi, hogy ezt majd külön beszélik meg. Visszatért eredeti gondolatá­hoz: — És a határ? Hogy állunk a határral? Csécsei és a bamakalapos fészkelődül kezdett. Érezték, most rájuk kerül a sor. Vár­aljainak csak intenie kellett és a barnakalapos, a maga tőmondatos modorában máris beszélni kezdett. — Minden rendben. A ha­tár — tuti. Mindenütt mi, ke­gyelmes uram. Csak mi. Jár­őrök, hatóságok, megfigyelők, polgári személyek. Minde­nütt mi. Egy légy nem sok, annyi se jöhet odaátról. Egy légy se. Dudoros homloka tükörfé­nyes lett az izgatottságtól Fészkelődve leült. Ajkán va­lami ravasz, kiismerhetetlen mosoly jelent meg. Halkan fü työrészni kezdett. Azt a resti­beli nótát fütyölte: »Nem akar az ökörcsorda legelni.,.« (ítelytaAji’kJ Gyakori ez idősebb emberek­nél, ha a fiatalokról -beszélnek, mindjárt eszükbe jut a saját ifjúságuk. Tizenhat éves korában ki­váltotta a csepeli községházán a »személyleírást«, bekerült a gyárba segédmunkásnak. S ez nagy szó volt akkoriban. So­vány kenyeret és reményt je­lentett: talán szakmát is ta­nulhat. Sikerült is, alaposan elsajátította az olvasztár-mes­terséget. Már akkor azt tar­totta, hogy nincs ennél szebb a világon. Parancsolni a ke­mencének, szemmel tartani az adagot. Mert a szemtől függ, milyen lesz az acél. Sok-sok ezer (vagy talán sok millió) tonna acélt olvasztott negyven év alatt Zakó elv­társ. S közben a szíve is meg- acélosodott. Nem is lehetett volna máskép. Harcolnia kel­lett a több bérért, az ember­ségesebb bánásmódért, aztán a nyolcórai munkaidőért. Sztráj­kok, tüntetések emléke buk­kan fel a múltból. —■ Bizony, bent hagytuk az adagot a kemencében, nem csapoltunk, míg meg nem jött a főbizalmi a kedvező válasz- szal... — emlékezik vissza. Feketelista, pénzbüntetés volt a munkás »jutalma« Weiss Manfrédéknál. Ki gon­dolt volna akkor az öregség­re? örült, ha dolgozhatott — máról holnapra. Kis szünetet tart a beszéd­ben, amíg aláírja a műszak­naplót, amelyet egy fiatal fiú tesz eléje. Megnézi a számom kát, aztán újra megszólal: — Most az a legfőbb gon­dom, hogy jóminőségű acélt gyártson a műszak. De ne higgye, hogy kevesebb nyomja a vállam... — sóhajt. — Ezt is elmondom még: nem vagyok megelégedve sok mai fiatallal! Olyan szép az életük, jól ke­resnek, szórakozhatnak, kevés a gondjuk. Mégsem értékelik mindezt úgy, ahogy kellene. Ez fáj nékem legjobban. Sok­szor, ha a múltra hivatkozom, azt mondják, hagyjam abba, az már »nem érdekes«. De igenis »érdekes«! — kiált fel. — Aki átment azon, amin mi, az nem felejti el soha és az tudja igazán, mit jelent a ma ... Egynémely fiatal so­kalja a három százalékot, pe­dig milyen csekélység ez ah­hoz képest, amit az állam vál­lal. Fizettünk mi is öregségit annak idején, de ki tudott vol­na arra válaszolni, hogy mi lesz velünk, ha kidőlünk a munkából? Most tudom, hogy mindenkire nyugodt öregség vár... Csak azt szeretném, hogy amikor it-thagyom az üze­met, úgy mehessek el, hogy van kire bíznom a munkám. Olyan fiatalokat szeretnék lát­ni az egész gyárban, mint Len­gyel József, a fiatal Pataki és Kocsis József. Akkor nyugod­tan köszönök el... p. m. Vízvezeték épül MátyásföKdön, Sashalmon és Rákosszentmihályon A mátyásföldi víztorony felé járva frissen ásott gödröket lát az ember. Egyszerű kubikos­munkának látszik, de nem az. Sokkal többről van szó. Ezek a frissen ásott gödrök évtize­dek problémáját oldják meg: jó ivóvizet kap a XVI. kerü­let. Nagy-Budapest megalakulá­sakor vált a főváros szerves részévé ez a környék: Mátyás­föld, Sashalom, Rákosszent­mihály. Különösen Rákosszent­mihályon rossz az ivóvízellátás. Herceg Grassalkovich és gróf Almássy birtoka volt egykor ez a terület. A Kereskedelmi Bank és a Hazai Bank közre­működésével azután sikeres telekspekulációt bonyolítottak le. A parcellázás jó üzletnek bizonyult, de még jó ivóvízellátásról sem gondoskodtak. A XVI. kerület lakói öröm­mel értesültek, hogy megoldó­dik az ivóvízproblóma. Hat és félkilométer hosszúságban fek­tetnek le vízcsöveket. A cső a mátyásföldi víztoronytól ve­zet a Mészáros József-utcán. Folytatódik a Jókai Mór-utcán, majd a sashalmi Szabadság- utcán, Eötvös-utcán, Janovetz Margit-utcán, Havashalom-ut- cán és a Budapesti-útón. Itt kezdődnek azután a rákos- szentmihályi utcák. Egyelőre a vízcsövek lefektetésével pár­huzamosan készülő kutak kap­nak majd jó ivóvizet. Az első egy hónap múlva készül el az Eötvös-utcánál. A tervek szerint decem­berre Rákosszentmiliályig megépül a csőhálózat és a húsz kút. A munkálatok körülbelül 1,300.000 forintba kerülnek. A XVI. kerület, Mátyásföld, Sashalom, Rákosszentmihály vízproblémáját egyelőre mind­ez csak enyhíti. A húsz kút ugyanis a mátyásföldi vízto­ronyból kapja majd a vizet. A torony teljesítőképessége pedig mindössze 500 köbméter. így hát még egy 500 köbméteres, 30 méter magas víztornyot építenek a jövő évben. Ezzel véglegesen megoldják a kerület ivóvízellátását. A torony megépülése után megkezdik a víz bevezetését a házakba is. Emellett ugyancsak a jövő esz­tendőben meghosszabbítják a csőhálózatot egészen Árpádföl­dig. (kisbán) Felveszünk szerkezeti lakatoso­kat, vlllanyhegesztöket, esztergá­lyosokat. Jelentkezni lehet Szel­lőzi Müvek munkaerőgazdálkodá­sán, Budapest, XI. kér. (Albert­falva), Gyapot-utca 1. 1. sz. Epületelemgyár fel­vesz lehetőleg budapesti, vagy pestkörnyéki lakosok­ból épületelemgyártási munkára segédmunkásokat és gépkezelőket. Személyes jelentkezés Budapest, XL, Budafoki-út 78. sz.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék