Népszava, 1954. december (82. évfolyam, 284-309. sz.)
1954-12-01 / 284. szám
A Pál-utcai fiúk a Petőfi Színházban. Az ifjúság lelkéért folyik a harc — mondotta a minap Nagy Imre elvtárs s kulturális örökségünk átadása, propagálása az új nemzedék hazafias nevelésének, szellemi fejlesztésének elengedhetetlen eszköze. A Pál-utcai fiúk bemutatása a Petőfi Színházban így szolgálja a népfront országos célkitűzéseit.★ Molnár Ferenc regénye félévszázad ótabejárta a világot, örökbecsű értékekkel gazdagította a magyar irodalmat. A kis Nemecsek élete és halála, a pál utcai fiúk hősiessége, a regény lapjairól áradó derű és szomorúság — hányunkat nevettetett meg. Irányunknak szeméből préselt szánakozó könnyeket?! Kilenc pálutcai fiú — mindegyik más és más. Boka, az elnök, higgadt és megfontolt, Geréb ingatag, de nem romlott, csele piperkőc, fontoskodó, Csónakos bátor, merész, Nemecsek szolgálatkész, félénk... A kilenc pál utcai fiú sokban különbözik egymástól, de egyben azonos, a grund, a közös játszótér szerelőjében. Ez a romantikus, indiánosdira és labdázásra alkalmas, farakásokkal zsúfolt telep, ez a közös otthonuk, az országuk, a hazájuk. S amikor veszély fenyegeti , mind a fkvencen egy emberként vállalják a harcot, kelnek a védelmére. A tábornok, a főhadnagyok, a hadnagyok és az egyetlen közlegény: Nemecsek Ernő. A kis Nemecsek meghalt és halála hiábavaló áldozat. A növekvőkapitalizmus beépíti az üres házhelyeket,kiszorítja a fiatalokat az utcára. Érdemes volt? Boka »a kapuból még egyszer visszanézett. Mint ahoi hazáját hagyja el, örökre.« »És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csendben ült a helyén és Rácz tanár úr komolyléptekkel, ünnepélyesen ment fel a katedrára, hogy onnan a nagy csendben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről.: - Boka János komolyan nézett maga elé a padra és most először kezdett derengeni egyszerű gyermeklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.« így végződik a regény, a pál utcai fiúk története, így záródik egy boldognak vélt korban kilenc ferencvárosi gyerek hányatott ifjúsága. A Pál utcai fiúkat Török sándor ültette át színpadra. Tanult az előző kísérletekből s arra törekedett, hogy Molnár regényének hiteles drámaiképét adja. A színpadi változat középpontjába ily módon a regény legjelentősebb cselekménye került, a sgrundént vívott küzdelem, a kis Nemecsek hősiessége. Török Sándor átdolgozása sikerült, igényes írói munka. Legfőbb érdeme, hogy végig hűséges maradt az eredeti cselekményvázhoz, jó érzékkel ragadta ki a színpadi ábrázolásra alkalmas csomópontokat, s a drámai sűrítést úgy végezte el, hogy sikerült visszaadnia a regény sajátos, századfordulókor t ízeit. Átdolgozásának gyengéi műfaji adottságokból erednek, a Pálutcai fiúk tárgya inkább a regényformát, mint a drámai megjelenítést kívánja meg. Az előadás sikeréhez nagy mértékben hozzájárult Apáthi Imre gondos, hangulatos rendezése. Apáthi már eddig is bebizonyította, hogy legízlésesebb rendezőink közé tartozik, kitűnő érzéke van a humorhoz, a szellemes játékmegoldásokhoz, rendezéseiben mindenkor tisztelettel szolgálja a művek szellemét. Az, hogy az előadásnak pergő a ritmusa, hogy a molnárisrenei jellemek gazdagok és sokszínűek, hogy a konfliktustámasztotta feszültség szinte a darab végéig fogva tartja a nézőt — az átdolgozóm kívül elsősorban Apáthi érdeme. Egyetlen pontja van a rendezésnek, ahol Apáthi nem tudta maradéktalanul visszaadni a regény hangulatát, ez az utolsó, a Nemecsek halálát bemutató kép. Itt, a paravánnal osztott színpadin zavaróan hat az egyidejűleg felhangzó beszéd és lázrohamos kitörés, a kis Rákos utcai szabó és Csetneki úr párbeszéde nem annyira ellenpontozza a főhős vívódását,, mint inkább megbolygatja az összkép egységeit. A Petőfi Színház előadásában a Pál utcai fiúkat és a vörösingeseket — Nemecsek kivételével — férfi-színészek játszszák. Maga a szereposztás alapjául szolgáló elgondolás vitatható, a színpadon mozgó »gyerekeik« nem 13 évesek. Ha azonban a néző elfogadja a színészek korát — s ha alkarja, elfogadja —, úgy nem törődik tovább a zavaró momentumokkal, s megállapítja: a Petőfi Színház előadásának néhány igen sikerült és egykiemelkedő alakítása van. A kiemelkedőt Békés Itala nyújtja Nemecsek szerepében. Nehéz, sokoldalú feladat a kis szőke gimnazistát eljátszani. Egy félénk, már-már részeg, de ugyanakkor életvidám és rendkívül érzékeny ifjú ember útját kellett bemutatni a mindennapos iskolás gondoktól a felelősségteli, bátor helytállásig, a közlegénységtől a kapitányságig, súlyos próbákat, halált és megdicsőülést. Békés Itala játéka meggyőző, humoros és megrázó, mozgása, beszéde, arcjátéka pontosan kidolgozott és áttérzt. Amikor elmeséli, hogyan közeledtek felé a Pásztor-fiúk, amint kihúzza magát, reszketve és fázva, félelmét legyőzve Áts Feri előtt — de sorolhatnánk még nagyszerű pillanatait —, a néző vele együtt sír és nevet, szorong és reménykedik s előadás végeztével érzi: a látottak maradandó nyomot hagytak benne. De Békés Italának nemcsak pompás pillanatai vannak, mindaz, amit produkál, egységes, megbonthatatlan egész. Barátja és a pál utcai fiúk elnöke, utóbb tábornoka: Boka János. Szerepe a regényben összetettebb, mint a színpadi változatban, gondolatai, töprengései, belső vívódásai itt nagyobbára elvesznek. Szabó Gyula, Boka alakítója, nem nyugszik ebbe bele. Nem játszik valamilyen példás, csalhatatlan, koravén gyereket, komoly és megfontolt, de 13 éves indulataiban és örömeiben, feszességében és váratlan kirobbanásaiban. Talán csak játéka itt-ott megmutatkozó darabosságából kellene lefaragnia, kevesebb ez esetben több volna. Geréb, az áruló főhadnagy szerepét Petrik József játssza, tehetségesen, de nem egyenletesen. Vannak emlékezetes szép percei (például amikor Boka elutasítja), de játéka gyakran felületes és külsőséges. (Például amikor tudomásul veszi az elnökválasztás eredményét.) Kiváló teljesítményt nyújt Rozsos István. Kitűnő a maszkja, ragyogóan érzékelteti Weisz lomha »civil« mozgását, minden szavára nevetés fut végig a nézőtéren. Gyuricza Ottó (Csele), Patassy Tibor (Áts Feri) magasak ki még a pál utcai fiúk, illetve vörösingesek alakítói közül. Jól alkalmazkodik az együtteshez Garai József, Ambrus András, Szoboszlay Sándor, Kollár Béla, Hegedűs István és Balázs László játéka is. Molnár Tibor egyetlen képben megrázó és emberi, példája annak, hogy nincs »kis szerep«. Rákosi Mária halványabb, nem elég meggyőző. Neogrády Miklós szép, hangulatos, az előadáshoz méltó díszleteket tervezett. Gera György 4 NÉPSZAVA 1951. december 1, szerda HÁROM MŰVÉSZ-HÁROM FELSZABADULÁSI PÁLYAMŰ Tíz esztendő a másodpercmutató egy sercenése csupán egy nép történetében, ha csak órával mérjük a múló időt, de ha az események, a változások mércéjét alkalmazzuk, egész korszak lehet az. Ilyen korszak a felszabadulás óta eltelt idő is. Mennyi minden történt 1945 óta velünk, ezt saját életünkön is lemérhetjük. A boldogító és megrendítő, a vérpezsdítő és örömteli események, mozzanatok tarka füzérében válogathat a művész, aki új életünk tengeréből meríti tárgyát. Szép feladatot állított képzőművészeink elé a népművelési minisztérium és a Képző- és Iparművészek Szövetsége, amikor ez év májusában pályázatot hirdetett olyan művek alkotására, amelyek felszabadult hazánk, népünk életéből merítik tárgyukat. Három képzőművészünket kerestük fel, hol tartanak pályaművükkel. Az 1920-as találkozás Pór Bertalan kétszeres Kossuth-díjas festőművész epreskerti műtermébe vezet első ütünk. A hatalmas ablakokból, amelyeket nem árnyékolnak, csupán festőién kereteznek az Epreskert öreg fái, a terem közepére vetődik a derengő, korastéli fény, hogy megvilágítson egy hatalmas festményt, a művész pályaművét: »Rákosi elvtársat fogadja Lenin a Kremlben 1920-ban.« A környezet egyszerű, puritán, Lenin egyéniségéhez illő asztal, néhány könyvespolc, szinte látjuk, ahogy éjfél felé, a napi tennivalóktól fáradtan Lenin rugalmas és könnyed járásával odalép, hogy leemelje valamelyik polcról a Tőkét, vagy az Anti-Dühringet. Az egész kép a befejezettség érzését kelti az emberben, egyedül Rákosi elvtárs alakja kidolgozatlan még. — Huszonnyolc éves korábankell Rákosi elvtársat ábrázolnom — mondja Pór Bertalan — és ez nehéz feladat elé állít. A régi arcképek és a mai megjelenés összevetésével próbálom ezt a kérdést megoldani. Akadt még más nehéz dió is: a hiteles környezet kérdése. Milyen volt a Kreml fogadóterme? Különböző forrásmunkák, képek segítségével derítettem ezt fel. Két éve dolgozik a művész ezen az alkotáson. — Párttörténetünknek és felszabadulásunknak is annyira fontos mozzanata ez a találkozás — mondja —, hogy úgy érzem, sürgető adósságot rovok le vele. A festmény mellett kis asztalka, rajta rajzok. Dózsa kemény alakja, egy-egy mozdulatukkal roppant erőt, dacot, lázadást sejtető parasztfigurák. Illusztrációk Gergely Sándor Dózsa-könyvéhez. Egy vidám villamos . . . Utunk most a Képzőművészeti Főiskola egyik műtermébe vezet. Nyitott ajtó, a fogason kalap, kabát, a műteremben az asztalon ecset, festék, nyitott könyv, látszik, hogy csak most tették le egy percnyi pihenőre. De hol a gazda? A szomszéd teremből kiszűrődő vidám nevetés erre is feleletet ad. Benyitunk: ott áll Bencze László Kossuth-díjas festőművész nevető fiatalok vidám karéjában, épp ékelődnek valamin. Jellemző ez a kép Bencze Lászlóra, közvetlen, meleg, szoros kapcsolatban áll az emberekkel, az élet apró-cseprő, örömteli és szomorú megnyilatkozásaival. Erről vall felszabadulási pályaműve is: a »Hazatérő kirándulóik«, amelyet a művész már be is fejezett. — Villamos belseje, még hozzá zsúfolt villamosé, de nem a szokott kép: rosszkedvű, morcos utasok, sürgető kalauz, fáradt, de jókedvű emberek a villamos utasai, a budai hegyek friss levegője jólesően ellankasztotta őket, rózsásra csípte arcukat. Este van már, a villanylámpa meleg, narancsszínű fénye meghitté varázsolja a képet, az egyik hazatérő kiránduló kinéz az ablakon, hogy minél tovább lássa a csak nemrég otthagyott budai hegyek körvonalait, és a villanyfénytől villódzó Duna sötét habjait. Az utasok — férfiak, nők — vidáman beszélgetnek, összeszokott társaság, talán együtt is dolgoznak. — Ez a festményem —– mondja Bencze László — szerves folytatása a »Kirándulók« és »Üdülők az étkezőkocsiban« című képemnek. — Közeli terveim között szerepel egy hajókirándulás és egy majális megörökítése is— Várjon mi vozzá épp ehhez a tárgykörhöz? — Pillanatig gondolkozik. — Rendkívül izgat és érdekel a társas vidámság, az öröm kifejezése. És mikor önfeledttebbek, vidámabbak az emberek, mint kiránduláson, üdülésen? Azonkívül annyira jellemző megnyilvánulások ezek felszabadulás utáni életünkre. Természetesen azelőtt is üdültek, kirándultak az emberek, de nem ilyen nagy tömegben, ilyen szervezetten, ilyen mindenkit átfogóan, mint most. Festőileg is nagyon hasznosnak tartom,, ha a művész alaposan elmélyed egy tárgyban, megismeri minden oldaláról, alaposabban, mélyebben tudja kifejezni.Munkácsy is gyakran élt ezzel a művészi eszközzel. A földosztás Somogyi Árpád Munácsydíjas szobrász is elkészült már a felszabadulási pályázatra alkotott művével: »A földosztással. A mintegy egy négyzetméteres dombormű 1945 friss, fiatal tavaszát idézi. Erőtől, jókedvtől duzzadó parasztok biztos léptekkel vonulnak ki a földre, amely végre sajátjuk. Az előtérben most verik le az első földfoglaló karót. Közel áll a tárgy a fiatal szobrászhoz, karcagi parasztfiú volt ő maga is, élménnyé vált benne az évszázados, végre valóra vélt álom: a földosztás. Ő is ott volt vidéken, az övéi között azon a tisztító viharú 1945-ös tavaszon. Vidéki, hazai emlékekről vall új szobra is: a Ludas Matyi, a fiatal, paraszti erő, öntudat és magabízás megtestesítője e hatalmas, erőteljes szobonalak. Körülnézünk a műteremben: mennyi agyagba öntött gondolat, terv, ötlet. Az egyik sarokban Ids Móricz Zsigmondszobor, kezében vándorbot, az országjáró Móricz ez, a »Gyalogolni jó« írója. Amott Mészáros Ági kedves mosolytó fejszobra, az ablak előtt Makláry Zoltán most készülő, erőteljes vonású szobormása. Somogyi Árpád, e paraszti sorból jött fiatal művész sorsa, alkotókedve is a felszabadult nép teremtő erejét, te-;' hetségét példázza... Kertész Magda A HÉT FILMJEI Ezen a héten mutatják be a »Bíróság előtt« című francia filmet, amely Anatole France »Crainquebille« című novellájából készült. A történet egy szegény, gyámoltalan utcai árus életéről szól, aki ártatlanul kerül az igazságszolgáltatás karmai közé. A filmet Ralph Habib rendezte, a főszerepet Yves Demand játssza. Homoki Nagy Istvánlegújabb természetfilmje, »A kékvércsék erdejében« egyrészt tudományos alapon mutatja meg a ritka kékvércse életét, másrészt — a közönségkívánságának eleget téve — a természetfilmezés nehéz és sok türelmet igénylő műhelytitkaiba is beavatja a nézőket. A film kísérőműsoraként a »Piri és Mixi a cirkuszban« és a »Kalandos vakáció« című új magyar kisismercet mutatják be. HAZÁNK TÁJAIN A Bakonyerdő csendjében A PADLÁSABLAK halványszürkén megvilágosodik s egy négyzetes darabot mutat a hűvös, hajnali égből. Mint sötét keretbe foglalt képről, mely alvó falon függ félhomályban, úgy nennek be a hunyorgató, fakuló csillagok. Fényük egyre gyengül, egymás után alusznak ki s szőke derengés tölti be a csúcsos padlásteret. Lassan láthatóvá válnak a tárgyak, a huszonkét szalmaágy lábánál a huszonkét pár bakancs, a gerendákon lógó hátizsákok s a szék karfáján a messzelátó, mely még őrzi lencséjében S a tegnapi esti táj elmosódott, foszladozó képét. Ledobod magadról a harmattól nyirkos pokrócot s óvatosan aláereszkedsz a létrán. A lomájukvesztett vadgesztenyék árnyékában még alszik az Esterházyak egykori vadászkastélya, a gézaházai turistaház, de a fatornácos svájci villa mellett az állami gazdaság majorsága annál hangosabb már. Ostorcsattogás, tehénbőgés, kakaskukorékolás, lenyerítás, libagágogás és motorberregés közben veszprémi főiskolások, úrkúti bányászok, kanizsai pedagógusok, budapesti elektromosok állják körül a hosszú itatóvályút, öntik magukra a jéghideg forrásvizet, a romkás lakások előtti asztalokon borotválkoznak, tejet vásárolnak köcsögszámra és rőzsetűz pattog a füstös bográcsok alatt. A nap emelkedik s gyengéd, erőtlen sugárzás teríti be a Bakony-erdő legszebb és legnagyobb fennsíkját, a gézaházai pusztát. ELZÁRT VILÁG, bekerített, tiltott terület évszázadokon át ez az erdős, ligetes fennsík. Tíz év óta járhatja csak turista ezt az örökzöld vadaskertet, melyet szögesdrót övezett s golyóra töltött puskával őrizték az uradalmi kerülők a grófi vadaik háborítatlan nyugalmát. Oszlopszerű, gyertyaegyenes fenyőszálak között szabadon vezet most a piros jelzés a Bakony legvadregényesebb tájékára, az Ördögárok kanyonszerű, vad szurdokvölgyébe. Kis patak szegődik mellénk, jámboran, mint csavargásából megtért pajkos, fiatal kutya. Fürge vize barátságos csaholással fut előttünk, megbotlik a mederkövekben s kitér a kavicsok elől is. De egyre mélyebbre ássa árkát, kétoldalt mind jobban felmagasodik a sziklafal s már szűk kőfolyosóban haladunk bukdácsolva. Évezredek során csiszolta, véste, reszelte a mészkősziklát a szelid kis patak, míg kettészelte a hegyet. Vad, ijesztő szakadék mélyén mászunk, csetlünk-botlulik, a rombolás, a féktelen erő formálta, meredek falú kanyonban, összevisszadőlt faóriások feküsznek keresztben a patakmeder felett, legördült sziklatömbök hevernek szanaszét és sok emelet magasságban kopár, tüskés dolomitsasértek tornyosulnak a két oldalon. A nagy esőzésekkor roppant zúgással özönlő víztömegek kipreparálták a Bakony testét s csupaszon fehérült elő fejük fölött a kétszázmillió éves triászkori dolomit. A kanyargó, mély szurdok falai egyre összébb tartanak, már alig van másfél méternyi távolság közöttük, aztán hirtelen tágul a szoros, falai szelídülnek, alacsonyodnak s a bakonyoszlopi sziklatoraknál hirtelen kiérünk a cseszneki szántóföldekre. Az útfordulóban felbukkanó cseszneki vár úgy tűnik elénk a rozsdabarna völgy ölében, mint égetettcukorból formált, tornyos tortafigura, gyengéden ráncolt damasztabrosz közepén. AZ ARANYOS PATAK lusta kanyargással folydogál a vár alatt, kettészeli az erdős hegyekkel koszorúzott cseszneki völgykatlant s elvész a rengetegben. Ez már az ősi Bakonyerdő, méteres átmérőjű, óriás szálfák tömkelege; nyílegyenesen szöknek fel a szürkéskék törzsű bükkoszlopok s az esthomály sötétjét terítik ránk délidőben is. Ez »a Bakony vad bele«, ahogy Kisfaludy nevezi, amikor Mátyásról regél, k,s gyakorta itt vadászgatott s »Nyilazá a magas sast, — Vidrát, rókát és farkast.« Sűrűbb és sötétebb akkor sem lehetett az öreg Bakony, most talán csak változatosabb. A legkülönbözőbb lombos fafélék sokasága tarkítja és váltja fel a bükköst. Tölgy, juhar, szil, kőris s itt-ott egyegy hámlóhéjú nyír emelkedik az erdő fölé. Ahol nagyobb erdei rétté szélesül egy-egy tisztás, a deres fűben rozsdafoltos fehér tehenek gázolnak s gömbölyű vadalmafa tövén szalonnázik pásztoruk. Békéltető, elringató, szelid képek: itt andalog a természet szépségein, a csendes magányt keresve Berzsenyi, s a Bakony szülötte, a boldogtalan panaszait éneklő Ányos Pál itt érzi otthon magát: »Bakony erdejének szállottam keblében, — Hol kedvemet érzem teljes mértékében.« 1777-ből leng felénk a két verssor. Ritkított erdejű hegyháton, nyílegyenes vágásokban emelkedünk a Kőris-hegy teteje felé. Embermagasságú csalán, sűrű málnabokrok nőtték be a járatlan ösvényt, hurkot vet lábunkra a szederlnda és elgáncsol az iszalag. Százados kőrisfák tépett koronái sóhajtoznak a szélben a tető sziklakúpján s alattunk a Bakony egymásra tolódott, össze-vissza töredezett táblái, kupolaformájú csúcsai, hullámos gerincei, mélyen bevágódott patakvölgyei s lapos hátságai, egyetlen, összefüggő erdőtakaró alatt. A KŐRISHEGY körül itt maradt legérintetlenebb a Bakony, a hajdan Fehérvártól Zalaegerszegig, Veszprémtől Pápáig húzódó négyszázezer holdnyi ősrengeteg, a magyarság menedéke a zivataros századokban. Irdatlan erdői rejtik az öreg isten utolsó híveit, a térdet nem hajtó Koppány bujdosó vitézeit s Tapolcaion, hol a Bakony mészkőtömbjébe szivárgó csapadékvíz a hegység lábánál száz ágban buzog elő, lobog fel utoljára a pogány oltárok tüze. A török elől az egész Balatonvidék népe a Bakony lombrejtekébe fut, állataival, javaival; itt várja ki a harcok lecsendesülzét s innen népesíti be újra az elvadult tájat. A Libertásos lobogó lehulltával a Bakony fogadja oltalmazó ölébe Rákóczi bujdosó népét: »Veszprém vára volt még, álla utoljára, — Azután szorultunk sűrű Bakonyságra« — kesergi az ismeretlen kuruc költő nagy szomorúságában. S a múlt század elején a Bakony védelme alatt lázad a földesúri önkény s a katonafogdosó császár ellen az elnyomott jobbágyi nép s teremt szabadságot a maga módján, szegénylegényként. A délnyugati égaljon, ahol a Szentgyörgyhegy bazaltsziklás csúcsa átdöfi a távol fénylő páraleplét, még áll az Ürgelyuk-csárda — a térkép is jelzi — s odább, Tapolca és Sümeg között a Billegő, az omladozó, két híres betyárcsárda. A többi útszéli csapszék, a Kutyafark, a Netovább, a Kinlódi, a Kaparó, a Koplaló, a Sanyarú régesrég összedőlt, a Bakonyt nem csárdák övezik és jelképezik immár, hanem hatalmas ipari gócpontok, erőművek, alumíniumgyárak, mangán-, szénás bauxitbányák: Halimba, Padrag, Úrkút, Ajka, Várpalota, Pét, Inota. Nézel nyugatra s a messzeségben az osztrák Alpok szegik be sötéten a látóhatárt. A Kis-Alföldből szigetként magaslik fel a Somló kerek vulkáni kúpja, ahogy Kisfaludy megmutatja: »Amott látom domborodni — Nagy-Somlónak kalapját; — Amott, jobbról, nyálasodat — A Marcalnak iszapját; — A felhőben merőn ott áll — A sümegi vár foka...« s ha jó a messzilátód, a Biliege erdő mögött »ott kandikál Tátikának homloka«. Nézel délre s megsejted a Mecsek kékes körvonalait, nézel délkeletre s a kenesei magas partok sárga agyagfala tekint egy fénylő ezüst tükörbe. Ezt a tájrészt Illyés Gyula emeli közel hozzád: »És ott... túl a láthatáron, — a gyümölcsfákkal csipkés halmokon, — mint óriási tündérkatlan izzik — a hegyek közt rejtőző Balaton.« Mindent láttál, hurkot vetsz hát egy izmos, vízszintes kériságra s máris áll a sátor zöldvászon gúlája. Otthont építsz egy éjszakára, ami lassan közelget a völgyek alján, gyors lábot vet a száraz gally a bogrács alatt s a láng szelid neszezése az egyetlen hang a Bakonyerdő rádterült csendjében: Antalfy Gyula — IRODALMI ESTEK A HORTOBÁGYON. Nagysikerű irodalmi estet rendeztek a debreceni írók a Hortobágyhoz tartozó elepi állami gazdaságban. Jelenleg a hortobágyi csárdaépület közelében levő borsósi állami gazdaságban, Nádudvaron és több debreceni üzemben készülnek irodalmi estre.