Népszava, 1955. augusztus (83. évfolyam, 180-204. sz.)
1955-08-02 / 180. szám
ÉJSZAKAI LÁTOGATÁS Majd’ két éve, egy éjszaka elmentünk a Gheorghiu-Dej Hajógyárba, hogy megnézzük, miként dolgozik az Eb a harmadik műszakban. Jártunk a gépműhelyben, az öntödében és felkapaszkodtunk az állványerdőbe burkolózott hajókra is. Hogy most dióhéjba sűrítsük tapasztalatainkat, egy művezető akkor mondott szavait kell idéznünk: »Az éjszakások mostohagyerekei az ülnek.« Nem ellenőrizték őket, nem törődtek velük eléggé, nem intézték el jónéhány panaszukat. Mint annak idején, most is először a gépműhelybe vezetett utunk. A hatalmas csarnok csaknem üres. Tizenegynéhány ember dolgozik csak benne.Kevés az esztergályos« — mondják. A régi arcokat is hiába keresem. Akkoriban csupa 18—20 év körüli fiatal sürgölődött itt. Bizony, eléggé féktelenek voltak, sok borsot törtek a művezetők orra alá. Ezek viszont inkább szidták őket, mint foglalkoztak velük. Egyszóval valóságos »háború« folyt közöttük. Általában idősebb munkásokat látok, csak itt-ott hajol egy-egy ifjú legény a gépe fölé. Már első pillanatban megállapíthatjuk, hogy simábban, folyamatosabban megy a munka, jobb az anyagellátás, nincs gépállás. De nincs játék, nevetgélés — és alvás sem. Akkor volt. A művezető azt mondja: »Okosabbak lettünk, áthelyeztük a srácokat nappalra. Kitapasztaltuk ugyanis, hogy alvás helyett nappal strandra jártak és éjjel akarták kipihenni magukat.« A másik művezető — maga is fiatal ember — meg ezt mondja: »Nézze, ezek a gyerekek mindent szeretnének. Jól keresni, öltözködni, szórakozni — csak éppen dolgozni nem.« Csodálkozom kissé s ezt nem is hallgatom el, mert az ifjúság itt talált képviselői látható szorgalommal és igyekvéssel dolgoznak. »Hja — mondja az idősebb művezető —, akad köztük rendes is.« Úgy látom, még mindig nem valami nagy megértéssel nézik itt a fiatalokat, Csider György például éppen egy tárcsa esztergálásához készülődik, de sehogy se megy neki a dolog, lötyög a tengelyen. Hívja a művezetőt. Az harmincegynéhány éves gyakorlatával szempillantás alatt megtalálja a valóban pofonegyszerű megoldást. Ám közben, minden ok nélkül, inkább csak úgy megszokásból, alaposan »letolja« a gyereket ügyetlenségéért. Nem ismerem a körülményeket, lehet, hogy kényelmeskedő a fiú, de ez a hang mégis emlékeztet kissé az egykori mesterek bánásmódjára. A fölényt fitogtató, fölényeskedő segítség nyilván nem buzdítja a tanítványt, hogy máskor is kérdezzen vagy kérjen valamit. Csidertől nem messze D. Márton is panaszkodik. Elromlott a gépe, másikra tették, de nincs megfelelő szerszámja, lámpát sem adtak neki, vakoskodik. A művezető ismét megjelenik és kiderül, hogy minden: a szerszám és a lámpa is ott van a keze ügyében. Igazán el lehet mondani, hogy »nem látta a szemétől«. »Na — mondja a művezető jelentőségteljesen —, ilyenek.« Persze, ilyenek is vannak, ám az általánosítás mégsem helyes. .. szakszervezeti bizalmi ott dolgozik D. Márton mögött. Megkérdem, fordulnak-e hozzá éjszakánként. Nem. Minden a legjobb kerékvágásban megy, mindenki dolgozik, anyag, munka van. Mi baj volna? Különösebb, szembetűnőbb hiba nincs is. A művezető türelmetlen kifakadásai a fiatalokra oly megszokottak, hogy anynyira sem figyel rá senki, mint egy köhintésre. Pedig ez a türelmetlenség nagyon káros jelenség. A művezetők sokat beszélnek a szakemberhiányról, ugyanakkor nem veszik tekintetbe, hogy senki se születik kész esztergályosként, hanem sok türelemmel, kitartással kell nevelni őket. Érdemes elgondolkozni azon, hogy a legutóbbi hónapokban kilépett 26 esztergályos közül 21 életkora jóval alatta van a harminc évnek. Intő jel ez, szinte ordító figyelmeztetés a pártszervezet és az vb vezetőinek. Éjszaka nincs munka a hajókon. Egy-két karbantartóval, villanyszerelővel találkozunk csupán, miközben végigmegyünk az egyik kész 1100 tonnás tengerjárón. Büszkeség járja át az ember szívét. Mit tudnak a Gheorghiu-Dej-gyár munkásai! Óriási raktárak, pompás legénységi fülkék, ebédlőtermek, daruk, árbocok, műszerek, gépek, mennyi nagyszerű alkotás. Itt jártamkor készültek el belőlük az elsők. És már 16 hasítja valahol a tengereket. Lent a gépházban két villanyszerelő vizsgálja a hajó elektromos berendezését. Azaz csak egyikük, a másik az igazak álmát alussza. Belébotlunk, még erre sem ébred fel. Nem ártana a szigorúbb ellenőrzés. A fizetés és az éjszakai pótlék általában nem alvásért jár az embereknek. Az öntödében a vámosok dolgoznak most is. Éppoly csendesek, kevésbeszédűek, mint annak idején, úgy látszik, az állandó éjszakai munka velejárója ez. (Ők ugyanis mindig harmadik műszakosak.) A csendben tompán visszhangzik a formaszekrényekre hulló fakalapácsok ütése. A daru pedig egy húsztonnás gőzhenger öntvényét szállítja nyögve, csikorogva. A kép mégis más, mint volt. Nagyobb a rend, a viszonylagos tisztaság, gyorsabban-és jobban halad a munka. Ismerősökre is bukkanunk, a Kocsner-házaspárra. Most is együtt dolgoznak és éppúgy, hol öszszeszólalkoznak, hol meg kibékülnek. A munka azonban — erre nincs panasz — szinte ég a kezük alatt. A fiatal művezető már »tíz éve éjszakai munkás«. Annyira megszokta, hogy a világért sem cserélné el »fordított életét«. Néhány szóval elmondja, mi a változás két év óta. »Színházjegyet már kapunk, sőt az üdülési utalványok elosztásánál is gondolnak ránk. Most inkább az a baj — teszi hozzá —, hogy az »éjszakai emberek« nemigen kapnak rajtuk.« Mindamellett a munkások panaszkodnak, elsősorban a hőségre, no meg a bérelszámolókra. Az elsőről nincs mit beszélni, magunk is éreztük a formák szárításához szükséges nyílt tüzek hevét. Csurog a víz az emberekről és literszámra isszák a csapnál a jéghideg vizet. Kellő fokon tartott, enyhén sózott szénsavas hűsítő ital járna nekik. De nem kapnak, mert a szabályt náluk úgy értelmezik, hogy hűsítő ital — csak az öntőknek jár. Igaz, éjszaka nem öntenek. De a hőmérséklet néha 10 fokkal is több, mint nappal. Világos, hogy meg kellene kapniuk az italt. A bérelszámolók lényegesen jobban dolgoznak, mint két évvel ezelőtt, bár még van rájuk panasz. A munkalapok általában rendben vannak. Az azonban még most is megtörténik, hogy számfejtés közben néha megfeledkeznek az éjszakai pótlékról. Akit érint, az persze bosszankodik, mert egy, esetleg két hónap múlva kapja csak meg járandóságát. Már távozóban vagyunk, amikor a művezető kéri, említsük meg a cikkben az ipari vízellátás zavarait, nagyon gátolja az éjszakai munkát. Két évvel ezelőtt azt írtuk, hogy az éjszakai műszakosok az üzemi bizottság mostohagyermekei. Erről már nincs szó. A harmadik műszakban is van bizalmi, elintéznek kérelmeket. A juttatásokban is ugyanúgy részesülnek, mint a nappalosok. Van tehát haladás. Egy valami azonban még mindig hiányzik. Az, aminek »csodatevő« hatásáról két évvel ezelőtti cikkünkben egy szovjet sztahanovista szavait idéztük: »az igazi elvtársi segítség«. Az, hogy a nevelést a fiatalok áthelyezésével helyettesítik, az, hogy a védőital-rendeletet csak betűje és nem lényege szerint értelmezik — bizonyos felszínességre utal, arra a törekvésre, hogy külsőleg minden rendben legyen. Márpedig a művezető, a szakszervezeti aktivista, az ab-elnök, vagy gyárvezető munkája csak akkor lesz teljes, ha nemcsak a külső rendet teremti meg, hanem »hivatalos teendői« közben elvtársi módon segít munkatársaink a szó igazi és mély értelmében. Mészáros András Most jelent meg! Purahin—Szamcsenko: A szakszervezeti taggyűlések Ára: 3 forint A szovjet szerzők munkája felhívja a figyelmet a szakszervezeti taggyűlések jelentőségére, ismerteti a taggyűlések szerepét a dolgozók nevelésében. Bevált módszereket ismertet a szakszervezeti taggyűlések előkészítése, megtartása, a határozatok ellenőrzése terén. Beszerezhető: Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat Budapest, VII., Rákóczi út 54. KÖNYVES IPOIC Lapozgatás egy szép útikönyvben Sütő András: EGY PAKSI DOHÁNY) Útikalauz? Több annál inkább jóbarát, aki elkísér Magyarország ismert és kevésbé ismert tájaira, a hegyek közé a tavak és folyók partjára — ez a »Magyarországi útikönyv« Mindenekelőtt azért több útikalauznál, mert a hivatalos útmutatók jellegétől egészen elütő módon eleven, színes szemléletes irodalmi képet, helyenként történelmi emlékeket tár az olvasó elé. Nem is tudnám eldönteni, kinek szerez nagyobb örömet, az újonc utasnak-e, akit valóban vezet hazánk tájain keresztül, vagy a sok tájat ismerő, mindenüvé otthonosan érkező vándornak, aki a könyvet lapozgatva újra 6s újra átéli legszebb utazásait, s megint kedvet kap, hogy útra keljen. A könyv első oldala a gellérthegyi Szabadság-szobor emblémáját viseli homlokán. Természetesen kínálkozó jelkép ez is csak aláhúzza azt, amit az előszó így foglal öszsze: »Csak népi demokratikus országban lehet gondolni arra, hogy ötvenezer példányban jelentessünk meg nemes nyomdai kiállításban, több színben, választékos stílusban útikönyvet. Csak a szocializmust építő ország dolgozója gazdája anynyira hazájának, hogy azt minél jobban meg szeretné ismerni...« Budapest, a Dunántúl, Észak- Magyarország, majd az Alföld tájain át visz a könyv útja, s az útikönyv idegenforgalmi szakírói munkaközössége minden tájról a lehető legtöbb ismeretet közli, anélkül, hogy egy percre is tudálékossá, unalmassá válnék. Aligha túlzás azt mondani, hogy ez a magát szerény igénnyel útikönyvnek nevező kötet — sokszínű, gyönyörködtető illusztrációival, kedves, ötletes térképeivel — úgy gyűjti össze tájaink, hazánk szépségét, népünk alkotásait, történelmünk emlékeit, akár a gyűjtőlencse a nap sugarait. Nincs olyan korosztály, a földrajzzal most ismerkedő kis iskolástól az unokát ringató nagymamáig, aki ne gyönyörködnék ebben a könyvben, ne tanulna belőle nemcsak tájismeretet, de országunk, népünk szeretetét, megbecsülését is. S éppen mert a könyv enynyire értékes, szeretnénk felhívni szerkesztőinek figyelmét néhány kisebb, de bántó hibára. Szekszárd és Kaposvár leírását például tizenegy oldal választja el egymástól, de mind a kettő azzal kezdődik, hogy a város, akárcsak Róma, hét dombra épült. Az egyik illusztráció helytelen megválasztásából adódik, hogy a Sztálin Vasmű máris két kohóval rendelkezik, a valóban meglevő egy helyett. Ráadásul a szöveg is hol kohókról, hol egy óriáskohóról beszél. Hogy csak az ipari részek pontatlanságáról beszéljünk, a csepeli martin nem negyventonnás, mert egy kemence akkora. Ám még különösebb a martin méreteinek lelkendező ismertetése, mikor a csepeli az ország legkisebb acélműve. Bántó, hogy a közismert gemenci erdőt híven a már kínosan megszokottá váló névbeli pontatlansághoz, Gemencének nevezi a betűrendes névmutató. (Aminthogy a hosszú ős öcsényt is, következetesen, öcsénynek.) Ezek a kis hibák azonban csak pillanatokra A Román Népköztársaság magyar nyelvű irodalmának kiváló tehetségéről, a fiatal, állami díjas Sütő Andrásról méltán elmondható: vérbeli novellista, így ismerhette meg a magyar olvasóközönség már korábban megjelent könyveiből is. Még inkább így ismerjük meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent új elbeszélés-kötetéből. Az »Egy pakli dohány« elbeszéléseinek írója remek adottsággal látja meg az élet apró, hétköznapi jelenségeiben a lényeget, a mélyenjáró igazságot. Sütő írói tehetségével, jellemalkotó képességével, tömör kifejezőkészségével sokatmondó, élvezetes elbeszélésekké kerekíti meglátásait. A címadó novellában »egy pakli dohány«, másutt egy pár gyermeklábra szabott »új bocskor« vásárlása, vagy éppen egy ebédre való »túrós puliszka« elfogyasztása az az apró epizód, amely az elbeszélés középpontjába kerül. Hogyan válhatik mindebből nagyhatású, szép, helyenként megrázó elbeszélés? A novellairodalom legnagyobbjai, mindenekelőtt Csehov, megmutatták az utat — és Sütő András sokat ígérő tehetséggel él a csehovi hagyományokkal. Csonka Ágoston hajdan vásárudják feledtetni azt a büszke, örömteli érzést, amely az első, igazán méltó magyar útikönyv olvasóját elfogja. Nem kívánhatunk jobbat, minthogy a következő kiadások még ezeket a kellemetlen hibákat is küszöböljék ki. Reméljük, sor kerül rá. Baktai Ferenc volt egy pakli dohánya nem volt különösebb, mint annyi másik, ezt is utolsó fillérein vette valaki. Mégis, miért bodorodik belőle nagyobb füst — s nem is akármilyen füst: a báró felgyújtott szalmakazjának füstje —, mint más közönséges pakliból? Azért, mert száz- meg százmillió másik pakli dohány vékonypénzű vásárlójának keserűsége tömörül a régi Romániában kisemmizett, munkátlanul maradt, megszégyenített Csonka Ágostoné köré. Megrendítő, ahogyan Sütő a rokontémájú »Virágot megette a kanyar«, s az »Új bocskor« című novellákban elénk tárja a királyi Románia elaljasodásának, korruptságának szinte vigasztalan képét. Mégsem leverő ez a kép, mert az író megkapóan érezteti a nép jóravalóságát, erejét is, s ráadásul az »Új bocskor«-ban a nagyigényű társadalmi mondanivaló mellett szívhezszólóan elevenít meg egy kedves kisfiút, s egy szép szerelmet. (Sajnos, hogy a szerelemről több szó nem esik a kötetben.) Tíz elbeszélés közül hét mai életünkről szól a kötetben. Pontosabban: az erdélyi magyarság mai életéről. Fontos ezt kiemelni, mert Sütő András jelentős érdeme, hogy témáival, ízes nyelvével visszaadja írásaiban az új Románia magyarjainak sajátos levegőjét. A könyvnek előbb említett nagyobbik felében a tehetséges fiatal szerző új és új vonásait ismerjük meg. Itt is legalább annyi írói kvalitást árul el, mint a múltról szóló novellákban. Az új élet, az új ember vajúdásának és kibontakozásának ábrázolására egyaránt megtalálja a művészi eszközöket. Különös elismerést érdemel kedves, tartalmas humora. Segítségével élesen, s mégis sehol sem bántón ábrázolja a kisparaszti kapzsiság, gondolkodás, magatartás fonákját. (A dokumentum: Túrós puliszka.) Csak olyan író teheti ezt, aki mélyen ismeri és szereti a dolgozó parasztokat — mint Sütő. Több helyen megcsillan bátor szatirizáló tehetsége is. (Októberi cseresznye.) Sütő András még nem teljesen kialakult író. Nagy talentuma mellett le kell vetkőznie egy s más hibáját. ízes, őszinte előadásmódját helyenként keresettség, modorosság rontja. Egyik-másik elbeszélése a történet, a helyzet felfejlesztéséig jó, de a megoldásban elnagyolt, számottevően esik. Nagyon kevés helyen bár, de itt-ott bántó stílustörés, a témához nem illő cikkhang is kerül még az írásába. (Asszony a talpán.) E hibák egyáltalán nem jellemzőek az íróra, de talán hasznos megemlíteni őket. Annál inkább, mert sok nagyon szép írásra számítunk még a rendkívül tehetséges, írói pályája elején tartó Sütő Andrástól. Bajki Andris .ÉPPEN MA... Az újságírót szokatlan kép; ; fogadja a tolksonyi állami gazdaság munkásszállásán.', ! Szerteszét hajigált ruhák,', !. penészes ételmaradékok, füs-'itös falak, piszkos padló. Az\ ; üzemegységvezető fejcsó-\ \ válva megjegyzi: 1 . — Éppen ma felejtették; ; el a takarítást. ! A seregélyest állami gazda-1, , Ságban az igazgatóhoz be-', ', kopog egy olajosruhás férfi', ! — 7combájnvezető, | — Igazgató elvtárs, teg- ! nap nem kaptunk vacsorát,', ! ma reggelit és már két óra,', ! de még nem érkezett meg * az ebéd. . ! A szobában tartózkodódj újságíró ismét ezt hallja: — Éppen ma ... Ez az első, eset, de többet nem fordult elő. Délelőtt 10 óra. A panko-\ [ tai aratómunkások még', , mindig a reggelit várják. Az', ! újságíró már nem is csodál-', fkozik a vezető mentegetőzé-' Idén: »Ilyen is csak akkor tör-' t ténhet, amikor itt vannak az\ ; újságtól.« ; Soroljuk még a példákat?; Úgy gondoljuk, nem szülcsé-; ; ges. Elég ez az egy hét alatt', ; megtörtént három eset is. ', ; Milyen furcsa! Mindig', s »csak« akkor van rendelle-', ! nesség, amikor ott tartózko-', ! dik egy »kellemetlen« látó-', ! gató. Vagy talán nem is ! olyan furcsa. Hiszen az alap-' | jóban megegyező mentegetőzések oka az, hogy a gyakori' ! hibákat eltussolják. Mert ha', utánanézünk, legtöbbször', ! kiderül, hogy ez az »ép-1 ! pen ma«, ez az »első eset«! ! igen gyakori. Sokkal helye l 'esebb volna a furcsa mente-' ; getőzés helyett rendet te-\ ! remteni, megkeresni, ki a felelős azért, hogy a dolgo-\ ! zelfe nem kapták meg, ami', jár nekik. Vajom mit szólna-', nak az ilyen gazdasági ve-| ! zetdk, ha egyszer havi fize- ; tésül ilyen választ kapná-' , nak: »Éppen ma felejtettük; ! el kiküldeni.« Meg lehet szüntetni az\ ; ilyen »első eseteket«? Úgy ', véljük, igen. Csupán egy kis akaratra, egy kis fegye-2 lemre, egy kis rendre volnása szükség. És ehhez hozzáj! ; fogni »éppen ma« nagyon isi ; itt volna az ideje... ? K. A. ! Gyermekeink Csolnokra járnak iskolába, öt kilométert tesznek meg naponta. Gyalogolnak télen és nyáron, hóban és forró napsütésben. Pedig van iskolánk itt helyben a Rákosi-telepen is. Miért kell akkor mégis öt kilométert megtenniök naponta? Ezt is elmondom sorjában. Iskolánk még régebben épült. Tanítólakás is van hozzá. Az iskolának később aláfestettek, s ezért a 46/47-es években megrepedeztek a falai, veszélyessé vált a benne tartózkodás. A bánya kötelessége lett volna rendbehozatni. Ki is javították — csakhogy maguknak. Két évre bérbevették az épületet, s mivel az új bányászoknak lakóhely kellett, berendezték legényszállónak. Közben azonban a bérleti idő 1955 februárjában lejárt és rendelet is jelent meg arról. A hó elején a XI. ker. tanács által patronált kultúrcsoporttól felkeresték üzemünket s jegyet kínáltak a Dallos Ida kultúrotthonban július 16-án tartandó Tartuffe-előadásra. Vásároltunk 25 darab jegyet és szétosztottuk a munkában élenjáró dolgozók között. A jelzett napon, 16-án, szombaton úgy déltájban értesítést kaptunk, hogy az előadás az egyik színésznő betegsége miatt elmarad és a következő szombaton, 23-án tartják meg. 23-án, arra számítva, hogy most már minden rendben lesz, egy jó előadás élvezetének reményében keresték fel , hogy az iskolákat vissza kell adni eredeti céljukra. A bánya erre felhúzott egy barakképületet legényszállónak, de ugyanakkor megtartotta az iskolát is a konyhának és ebédlőnek. Mivel tudták, hogy a helyzet sokáig így nem tartható, még a télen a hidegben rohammunkával egy újabb épületet készítettek étkező, konyha és raktár céljaira. A hozzá nem értő is láthatta azonban hamarosan, hogy az épület nem felel meg a követelményeknek, s noha jónéhány forint fekszik benne, ma is üresen, kihasználatlanul áll. Az iskola pedig továbbra is: bányászétkező és konyha. Az iskola visszaadásának ügyével foglalkozott már a járási és megyei tanács is, eddig azonban eredménytelenül. Pedig üdvös volna, ha jövőre már nem kellene ennyit gyalogolni a Rákosi-telepi gyerekeknek. Nagy Sándor Csolnok—Rákosi-telep a jegytulajdonosok a kultúrotthont. Legnagyobb meglepetésükre azonban közölték velük, hogy az előadás ismét elmarad. Elképzelhető, hogy az üzemi bizottságot és igazgatónkat — akik éppen a jó munka jutalmául adták ki a jegyeket — milyen kellemetlenül érintette, hogy dolgozóinknak a kellemes szórakozás helyett bosszúságot, hiábavaló fáradságot szereztek. Az ilyen szervezés semmiképpen sem szolgálja a szocialista kultúra ügyét. Kovács Miklós Budapesti Lenfonógyár I POSTÁSÁBÓL Van is meg nincs is Az előadás elmarad Rövidesen befejezzük a cséplést Jól megy a munka az idén a Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban. Az aratás megkezdéséig minden növényápolási munkánkat befejeztük. Olyan a répánk, hogy a cukorgyár és felsőbb szerveink máris elismerésüket fejezték ki. A kukoricát négyszer tapáltuk meg. Az aratást három kombájnnal és öt arató-kévekötő géppel végeztük. Július 22-re be is fejeztük. Gépeink azóta már a szomszédos állami gazdaságban és tsz-ekben segítik az aratást. Teljesítettük a beadást is. Gyorsbeadási tervünk nyolc vagon gabona volt, de 23-án estig 20 vagonnal adtunk be. Most már a cséplőgépek vették át a munkát s azon vagyunk, hogy minél előbb végezzenek is. A cséplőcsapatok között hasonló verseny folyik, mint a növényápolásnál. Végh István cséplőcsapata még azt is megfigyelte, hogy a vontatóra, amely a versenytárs cséplőgépétől viszi a gabonát, hány sor zsákot raktak fel. Mivel a zsákok súlya egyforma, így mindig tudják, mennyit teljesít a versenytárs. A cséplőgépnél óránként értékelik az eredményt és naponta összesítik a csoportok teljesítményét. Eddig Végh István cséplőcsoportja jár az élen. Ezerkétszázas cséplőgéppel elérték a napi 268 mázsás átlagot. Reméljük, ilyen lendülettel tíz nap alatt befejezzük a cséplést is. Hegedűs József, a Nagyszentjánosi Á. G vb elnöke