Népszava, 1955. augusztus (83. évfolyam, 180-204. sz.)

1955-08-02 / 180. szám

ÉJSZAKAI LÁTOGATÁS Majd’ két éve, egy éjszaka elmentünk a Gheorghiu-Dej Hajógyárba, hogy megnézzük, miként dolgozik az Eb a har­madik műszakban. Jártunk a gépműhelyben, az öntödében és felkapaszkodtunk az áll­­ványerdőbe burkolózott hajók­ra is. Hogy most dióhéjba sű­rítsük tapasztalatainkat, egy művezető akkor mondott sza­vait kell idéznünk: »Az éjsza­kások mostohagyerekei az ül­­nek.« Nem ellenőrizték őket, nem törődtek velük eléggé, nem intézték el jónéhány pa­naszukat. Mint annak idején, most is először a gépműhelybe veze­tett utunk. A hatalmas csar­nok csaknem üres. Tizenegy­­néhány ember dolgozik csak benne.­­Kevés az esztergályos« — mondják. A régi arcokat is hiába keresem. Akkoriban csupa 18—20 év körüli fiatal sürgölődött itt. Bizony, eléggé féktelenek vol­tak, sok borsot törtek a mű­vezetők­ orra alá. Ezek viszont inkább szidták őket, mint fog­lalkoztak velük. Egyszóval va­lóságos »háború« folyt közöt­tük. Általában idősebb mun­kásokat látok, csak itt-ott ha­jol egy-egy ifjú legény a gépe fölé. Már első pillanatban megállapíthatjuk, hogy simáb­ban, folyamatosabban megy a munka, jobb az anyagellátás, nincs gépállás. De nincs já­ték, nevetgélés — és alvás sem. Akkor volt. A művezető azt mondja: »Okosabbak lettünk, áthelyez­tük a srácokat nappalra. Ki­tapasztaltuk ugyanis, hogy al­vás helyett nappal strandra jártak és éjjel akarták ki­pihenni magukat.« A másik művezető — maga is fiatal ember — meg ezt mondja: »Nézze, ezek a gyerekek min­dent szeretnének. Jól keresni, öltözködni, szórakozni — csak éppen dolgozni nem.« Csodálkozom kissé s ezt nem is hallgatom el, mert az ifjúság itt talált képviselői lát­ható szorgalommal és igyek­­véssel dolgoznak. »Hja — mondja az idősebb művezető —, akad köztük rendes is.« Úgy látom, még mindig nem valami nagy megértéssel nézik itt a fiatalokat, Csider György például éppen egy tárcsa esztergálásá­­hoz készülődik, de sehogy se megy neki a dolog, lötyög a tengelyen. Hívja a művezetőt. Az harmincegynéhány éves gyakorlatával szempillantás alatt megtalálja a valóban po­fonegyszerű megoldást. Ám közben, minden ok nélkül, in­kább csak úgy megszokásból, alaposan »letolja« a gyereket ügyetlenségéért. Nem ismerem a körülményeket, lehet, hogy kényelmeskedő a fiú, de ez a hang mégis emlékeztet kissé az egykori mesterek bánás­módjára. A fölényt fitogtató, fölényeskedő segítség nyilván nem buzdítja a tanítványt, hogy máskor is kérdezzen vagy kérjen valamit. Csidertől nem messze D. Márton is panaszkodik. El­romlott a gép­e, másikra tet­ték, de nincs megfelelő szer­számja, lámpát sem adtak neki, vakoskodik. A művezető ismét megjelenik és kiderül, hogy minden: a szerszám és a lámpa is ott van a keze ügyé­­ben. Igazán el lehet mondani, hogy »nem látta a szemétől«. »Na — mondja a művezető je­lentőségteljesen —, ilyenek.« Persze, ilyenek is vannak, ám az általánosítás mégsem he­lyes. .. szakszervezeti bizalmi ott dolgozik D. Márton mögött. Megkérdem, fordulnak-e hozzá éjszakánként. Nem. Minden a legjobb kerékvágásban megy,­ mindenki dolgozik, anyag, munka van. Mi baj volna? Kü­lönösebb, szembetűnőbb hiba­ nincs is. A művezető türelmet­len kifakadásai a fiatalokra oly megszokottak, hogy any­­nyira sem figyel rá senki, mint egy köhintésre. Pedig ez a türelmetlenség nagyon káros jelenség. A mű­vezetők sokat beszélnek a szakemberhiányról, ugyanak­kor nem veszik tekintetbe, hogy senki se születik kész esztergályosként, hanem sok türelemmel, kitartással kell nevelni őket. Érdemes elgon­dolkozni azon, hogy a leg­utóbbi hónapokban kilépett 26 esztergályos közül 21 életkora jóval alatta van a harminc évnek. Intő jel ez, szinte or­dító figyelmeztetés a pártszer­vezet és az vb vezetőinek. Éjszaka nincs munka a ha­jókon. Egy-két karbantartó­val, villanyszerelővel találko­zunk csupán, miközben végig­megyünk az egyik kész 1100 tonnás tengerjárón. Büszkeség járja át az ember szívét. Mit tudnak a Gheorghiu-Dej-gyár munkásai! Óriási raktárak, pompás legénységi fülkék, ebédlőtermek, daruk, árbocok, műszerek, gépek, mennyi nagyszerű alkotás. Itt jártam­kor készültek el belőlük az el­sők. És már 16 hasítja valahol a tengereket. Lent a gépházban két vil­lanyszerelő vizsgálja a hajó elektromos berendezését. Azaz csak egyikük, a másik az iga­zak álmát alussza. Belébot­­lunk, még erre sem ébred fel. Nem ártana a szigorúbb ellen­őrzés. A fizetés és az éjszakai pótlék általában nem alvásért jár az embereknek. Az öntödében a vámosok dolgoznak most is. Éppoly csendesek, kevésbeszédűek, mint annak idején, úgy lát­szik, az állandó éjszakai munka velejárója ez. (Ők ugyanis mindig harmadik mű­szakosak.) A csendben tom­pán visszhangzik a formaszek­­rényekre hulló fakalapácsok ütése. A daru p­edig egy húsz­tonnás gőzhenger öntvényét szállítja nyögve, csikorogva. A kép mégis más, mint volt. Nagyobb a rend, a viszonyla­gos tisztaság, gyorsabban­-­és jobban halad a munka. Isme­rősökre is bukkanunk, a Kocs­­ner-házaspárra. Most is együtt dolgoznak és éppúgy, hol ösz­­szeszólalkoznak, hol meg kibé­külnek. A munka azonban — erre nincs panasz — szinte ég a kezük alatt. A fiatal műve­zető már »tíz éve éjszakai munkás«. Annyira megszokta, hogy a világért sem cserélné el »fordított életét«. Néhány szó­val elmondja, mi a változás két év óta. »Színházjegyet már kapunk, sőt az üdülési utal­ványok elosztásánál is gon­dolnak ránk. Most inkább az a baj — teszi hozzá —, hogy az »éjszakai emberek« nem­igen kapnak rajtuk.« Mindamellett a munkások panaszkodnak, elsősorban a hőségre, no meg a bérelszá­molókra. Az elsőről nincs mit beszélni, magunk is érez­tük a formák szárításához szükséges nyílt tüzek hevét. Csurog a víz az emberekről és literszámra isszák a csapnál a jéghideg vizet. Kellő fokon tartott, enyhén sózott szénsa­vas hűsítő ital járna nekik. De nem kapnak, mert a szabályt náluk úgy értelmezik, hogy hűsítő ital — csak az öntőknek jár. Igaz, éjszaka nem önte­nek. De a hőmérséklet néha 10 fokkal is több, mint nappal. Világos, hogy meg kellene kapniuk az italt. A bérelszámolók lényegesen jobban dolgoznak, mint két évvel ezelőtt, bár még van rá­juk panasz. A munkalapok ál­talában rendben vannak. Az azonban még most is megtör­ténik, hogy számfejtés közben néha megfeledkeznek az éj­szakai pótlékról. Akit érint, az persze bosszankodik, mert egy, esetleg két hónap múlva kapja csak meg járandóságát. Már távozóban vagyunk, amikor a művezető kéri, em­lítsük meg a cikkben az ipari vízellátás zavarait, nagyon gátolja az éjszakai munkát. Két évvel ezelőtt azt írtuk, hogy az éjszakai műszakosok az üzemi bizottság mostoha­­gyermekei. Erről már nincs szó. A harmadik műszakban is van bizalmi, elintéznek kérel­meket. A juttatásokban is ugyanúgy részesülnek, mint a nappalosok. Van tehát hala­dás. Egy valami azonban még mindig hiányzik. Az, aminek »csodatevő« hatásáról két év­vel ezelőtti cikkünkben egy szovjet sztahanovista szavait idéztük: »az igazi elvtársi se­gítség«. Az, hogy a nevelést a fia­talok áthelyezésével helyette­sítik, az, hogy a védőital-ren­­deletet csak betűje és nem lé­nyege szerint értelmezik — bi­zonyos felszínességre utal, arra a törekvésre, hogy külsőleg minden rendben legyen. Már­pedig a művezető, a szakszer­vezeti aktivista, az ab-elnök, vagy gyárvezető munkája csak akkor lesz teljes, ha nemcsak a külső rendet teremti meg, hanem »hivatalos teendői« közben elvtársi módon segít munkatársain­k a szó igazi és mély értelmében. Mészáros András Most jelent meg! Purahin—Szamcsenko: A szakszervezeti taggyűlések Ára: 3 forint A szovjet szerzők munkája fel­hívja a figyelmet a szakszervezeti taggyűlések jelentőségére, ismer­teti a taggyűlések szerepét a dol­gozók nevelésében. Bevált mód­szereket ismertet a szakszervezeti taggyűlések előkészítése, megtar­tása, a határozatok ellenőrzése terén. Beszerezhető: Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat Budapest, VII., Rákóczi út 54. KÖNYVE­S IPOIC Lapozgatás egy szép útikönyvben Sütő András: EGY PAKSI DOHÁNY) Útikalauz? Több annál­ in­kább jóbarát, aki elkísér Ma­gyarország ismert és kevésbé ismert tájaira, a hegyek­ közé a tavak és folyók partjára — ez a »Magyarországi útikönyv« Mindenekelőtt azért több úti­kalauznál, mert a hivatalos útmutatók jellegétől egészen elütő módon eleven, színes szemléletes irodalmi képet, he­lyenként történelmi emlékeket tár az olvasó elé. Nem is tud­nám eldönteni, kinek szerez nagyobb örömet, az újonc utasnak-e, akit valóban vezet hazánk tájain keresztül, vagy a sok tájat ismerő, minde­nüvé otthonosan érkező ván­dornak, aki a könyvet lapoz­gatva újra 6s újra átéli leg­szebb utazásait, s megint ked­vet kap, hogy útra keljen. A könyv első oldala a gel­lérthegyi Szabadság-szobor emblémáját viseli homlokán. Természetesen kínálkozó jel­kép ez i­s csak aláhúzza azt, amit az előszó így foglal ösz­­sze: »Csak népi demokratikus országban lehet gondolni arra, hogy ötvenezer példányban je­lentessünk meg nemes nyom­dai kiállításban, több színben, választékos stílusban útiköny­vet. Csak a szocializmust építő ország dolgozója gazdája any­­nyira hazájának, hogy azt mi­nél jobban meg szeretné ismerni...« Budapest, a Dunántúl, Észak- Magyarország, majd az Al­föld tájain át visz a könyv útja, s az útikönyv idegenfor­galmi szakírói munkaközös­sége minden tájról a lehető legtöbb ismeretet közli, anél­kül, hogy egy percre is tudá­lékossá, unalmassá válnék. Aligha túlzás azt mondani, hogy ez a magát szerény igénnyel útikönyvnek nevező kötet — sokszínű, gyönyörköd­tető illusztrációival, kedves, ötletes térképeivel — úgy gyűjti össze tájaink, hazánk szépségét, népünk alkotásait, történelmünk emlékeit, akár a gyűjtőlencse a nap sugarait. Nincs olyan korosztály, a föld­rajzzal most ismerkedő kis iskolástól az unokát ringató nagymamáig, aki ne gyönyör­ködnék ebben a könyvben, ne tanulna belőle nemcsak táj­ismeretet, de országunk, né­pünk szeretetét, megbecsülését is. S éppen mert a könyv eny­­nyire értékes, szeretnénk fel­hívni szerkesztőinek figyelmét néhány kisebb, de bántó hi­bára. Szekszárd és Kaposvár leírását például tizenegy oldal választja el egymástól, de mind a kettő azzal kezdődik, hogy a város, akárcsak Róma, hét dombra épült. Az egyik illusztráció helytelen megvá­lasztásából adódik, hogy a Sztálin Vasmű máris két ko­hóval rendelkezik, a valóban meglevő egy helyett. Ráadá­sul a szöveg is hol kohókról, hol egy óriáskohóról beszél. Hogy csak az ipari részek pon­tatlanságáról beszéljünk, a csepeli martin nem negyven­tonnás, mert egy kemence akkora. Ám még különösebb a martin méreteinek lelken­dező ismertetése, mikor a csepeli­­ az ország legkisebb acélműve. Bántó, hogy a köz­ismert gemenci erdőt híven a már kínosan megszo­kottá váló névbeli pontat­lansághoz, Gemencének nevezi a betűrendes névmutató. (Aminthogy a hosszú ő­s öcsényt is, következetesen, öcsénynek.) Ezek a kis hibák azonban csak pillanatokra A Román Népköztársaság magyar nyelvű irodalmá­nak kiváló tehetségéről, a fia­tal, állami díjas Sütő András­ról méltán elmondható: vér­beli novellista, így ismerhette meg a magyar olvasóközönség már korábban megjelent köny­veiből is. Még inkább így is­merjük meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent új elbeszélés-kötetéből. Az »Egy pakli dohány« elbeszéléseinek írója remek adottsággal látja meg az élet apró, hétköznapi jelenségeiben a lényeget, a mélyenjáró igazságot. Sütő írói tehetségével, jellemalkotó képességével, tömör kifejező­­készségével sokatmondó, élve­zetes elbeszélésekké kerekíti meglátásait. A címadó novellában »egy pakli dohány«, másutt egy pár gyerme­klábra szabott »új bocs­­kor« vásárlása, vagy éppen egy ebédre való »túrós pulisz­ka« elfogyasztása az az apró epizód, amely az elbeszélés középpontjába kerül. Hogyan válhatik mindebből nagy­hatású, szép, helyenként meg­rázó elbeszélés? A novella­­irodalom legnagyobbjai, min­denekelőtt Csehov, megmu­tatták az utat — és Sütő And­rás sokat ígérő tehetséggel él a csehovi hagyományokkal. Csonka Ágoston hajdan vásá­rudják feledtetni azt a büszke, örömteli érzést, amely az első, igazán méltó magyar útikönyv olvasóját elfogja. Nem kíván­hatunk jobbat, minthogy a kö­vetkező kiadások még ezeket a kellemetlen hibákat is kü­szöböljék ki. Reméljük, sor kerül rá. Baktai Ferenc volt egy pakli dohánya nem volt különösebb, mint annyi másik, ezt is utolsó fillérein vette valaki. Mégis, miért bodorodik belőle nagyobb füst — s nem is akár­milyen füst: a báró felgyújtott szalmakazjának füstje —, mint más közönséges pakliból? Azért, mert száz- meg száz­millió másik pakli dohány vé­konypénzű vásárlójának kese­rűsége tömörül a régi Romá­niában kisemmizett, munkát­­lanul maradt, megszégyenített Csonka Ágostoné köré. Megrendítő, ahogyan Sütő a rokontémájú »Virágot meg­ette a kanyar«, s az »Új bocs­­kor« című novellákban elénk tárja a királyi Románia elalja­­sodásának, korruptságának szinte vigasztalan képét. Még­sem leverő ez a kép, mert az író megkapóan érezteti a nép jóravalóságát, erejét is, s rá­adásul az »Új bocskor«-ban a nagyigényű társadalmi mon­danivaló mellett szívhezszó­­lóan elevenít meg egy kedves kisfiút, s egy szép szerelmet. (Sajnos, hogy a szerelemről több szó nem esik a kötetben.) Tíz elbeszélés közül hét mai életünkről szól a kötetben. Pontosabban: az erdélyi ma­gyarság mai életéről. Fontos ezt kiemelni, mert Sütő And­rás jelentős érdeme, hogy té­máival, ízes nyelvével vissza­adja írásaiban az új Románia magyarjainak sajátos levegő­jét. A könyvnek előbb említett nagyobbik felében a tehetsé­ges fiatal szerző új és új vo­násait ismerjük meg. Itt is legalább annyi írói kvalitást árul el, mint a múltról szóló novellákban. Az új élet, az új ember vajúdásának és kibon­takozásának ábrázolására egy­aránt megtalálja a művészi eszközöket. Különös elisme­rést érdemel kedves, tartal­mas humora. Segítségével éle­­sen, s mégis sehol sem bán­tón ábrázolja a kisparaszti kapzsiság, gondolkodás, maga­tartás fonákját. (A doku­mentum: Túrós puliszka.) Csak olyan író teheti ezt, aki mélyen ismeri és szereti a dolgozó pa­rasztokat — mint Sütő. Több helyen megcsillan bátor szati­­rizáló tehetsége is. (Októberi cseresznye.) Sütő András még nem telje­­sen kialakult író. Nagy ta­lentuma mellett le kell vet­kőznie egy s más hibáját. ízes, őszinte előadásmódját helyen­ként keresettség, modorosság rontja. Egyik-másik elbeszé­lése a történet, a helyzet fel­­fejlesztéséig jó, de a megoldás­ban elnagyolt, számottevően esik. Nagyon kevés helyen bár, de itt-ott bántó stílustörés, a témához nem illő cikk­hang is kerül még az írásába. (Asszony a talpán.) E hibák egyáltalán nem jellemzőek az íróra, de talán hasznos meg­említeni őket. Annál inkább, mert sok nagyon szép írásra számítunk még a rendkívül te­hetséges, írói pályája elején tartó Sütő Andrástól. Bajki Andris .ÉPPEN MA... Az újságírót szokatlan kép; ; fogadja a tolksonyi állami­­ gazdaság munkásszállásán.', ! Szerteszét hajigált ruhák,', !. penészes ételmaradékok, füs-'i­­­tös falak, piszkos padló. Az\ ; üzemegységvezető fejcsó-\ \ válva megjegyzi: 1 . — Éppen ma felejtették; ; el a takarítást. ! A seregélyest állami gazda-1, , Ságban az igazgatóhoz be-', ', kopog egy olajosruhás férfi', ! — 7combájnvezető, | — Igazgató elvtárs, teg-­ ! nap nem kaptunk vacsorát,', ! ma reggelit és már két óra,', ! de még nem érkezett meg­ * az ebéd. . ! A szobában tartózkodód­j újságíró ismét ezt hallja:­­ — Éppen ma ... Ez az első,­­ eset, de többet nem fordult­­ elő. Délelőtt 10 óra. A panko-\ [ tai aratómunkások még', , mindig a reggelit várják. Az', ! újságíró már nem is csodál-', f­kozik a vezető mentegetőzé-' I­dén: »Ilyen is csak akkor tör-' t ténhet, amikor itt vannak az\ ; újságtól.« ;­­ Soroljuk még a példákat?;­­ Úgy gondoljuk, nem szülcsé-; ; ges. Elég ez az egy hét alatt', ; megtörtént három eset is. ', ; Milyen furcsa! Mindig', s »csak« akkor van rendelle-', ! nesség, amikor ott tartózko-', ! dik egy »kellemetlen« látó-', ! gató. Vagy talán nem is ! olyan furcsa. Hiszen az alap-' | jóban megegyező mentegető­­­­zések oka az, hogy a gyakori' ! hibákat eltussolják. Mert ha', utánanézünk, legtöbbször', ! kiderül, hogy ez az »ép-1 ! pen ma«, ez az »első eset«! ! igen gyakori. Sokkal helye­ l 'e­sebb volna a furcsa mente-' ; getőzés helyett rendet te-\ ! remteni, megkeresni, ki a­ felelős azért, hogy a dolgo-\ ! zelfe nem kapták meg, ami', jár nekik. Vajom mit szólna-', nak az ilyen gazdasági ve-| ! zetdk, ha egyszer h­avi fize- ; tésül ilyen választ kapná-' , nak: »Éppen ma felejtettük; ! el kiküldeni.«­­ Meg lehet szüntetni az\ ; ilyen »első eseteket«? Úgy ',­­ véljük, igen. Csupán egy­­ kis akaratra, egy kis fegye-2­­ lemre, egy kis rendre volnás­a szükség. És ehhez hozzá­j! ; fogni »éppen ma« nagyon isi ; itt volna az ideje... ? K. A. ! Gyermekeink Csolnokra jár­nak iskolába, öt kilométert tesznek meg naponta. Gyalo­golnak télen és nyáron, hóban és forró napsütésben. Pedig van iskolánk itt helyben a Rákosi-telepen is. Miért kell akkor mégis öt kilométert megtenniök na­ponta? Ezt is elmondom sor­jában. Iskolánk még régebben épült. Tanítólakás is van hozzá. Az iskolának később aláfestettek, s ezért a 46/47-es években megrepedeztek a fa­lai, veszélyessé vált a benne tartózkodás. A bánya köteles­sége lett volna rendbehozatni. Ki is javították — csakhogy maguknak. Két évre bérbevet­ték az épületet, s mivel az új bányászoknak lakóhely kellett, berendezték legényszállónak. Közben azonban a bérleti idő 1955 februárjában lejárt és rendelet is jelent meg arról. A hó elején a XI. ker. tanács által patronált kultúrcsoport­­tól felkeresték üzemünket s jegyet kínáltak a Dallos Ida kultúrotthonban július 16-án tartandó Tartuffe-előadásra. Vásároltunk 25 darab jegyet és szétosztottuk a munkában élenjáró dolgozók között. A jelzett napon, 16-án, szomba­ton úgy déltájban értesítést kaptunk, hogy az előadás az egyik színésznő betegsége miatt elmarad és a következő szombaton, 23-án tartják meg. 23-án, arra számítva, hogy most már minden rendben lesz, egy jó előadás élvezeté­nek reményében keresték fel ,­­ hogy az iskolákat vissza kel­l adni eredeti céljukra. A bánya erre felhúzott egy barakképületet legényszálló­nak, de ugyanakkor megtar­totta az iskolát is a konyhá­nak és ebédlőnek. Mivel tud­ták, hogy a helyzet sokáig így nem tartható, még a télen a hidegben rohammunkával egy újabb épületet készítettek ét­kező, konyha és raktár cél­jaira. A hozzá nem értő is lát­hatta azonban hamarosan, hogy az épület nem felel meg a követelményeknek, s noha jónéhány forint fekszik benne, ma is üresen, kihasználatlanul áll. Az iskola pedig továbbra is: bányászétkező és konyha. Az iskola visszaadásának ügyével foglalkozott már a já­rási és megyei tanács is, eddig azonban eredménytelenül. Pe­dig üdvös volna, ha jövőre már nem kellene ennyit gyalogolni a Rákosi-telepi gyerekeknek. Nagy Sándor Csolnok—Rákosi-telep a jegytulajdonosok a kultúr­­otthont. Legnagyobb meglepe­tésükre azonban közölték ve­lük, hogy az előadás ismét el­marad. Elképzelhető, hogy az üzemi bizottságot és igazgatónkat — akik éppen a jó munka jutal­mául adták ki a jegyeket — milyen kellemetlenül érintette, hogy dolgozóinknak a kelle­mes szórakozás helyett bosszú­ságot, hiábavaló fáradságot szereztek. Az ilyen szervezés semmi­képpen sem szolgálja a szocia­lista kultúra ügyét. Kovács Miklós Budapesti Lenfonógyár­ I POSTÁSÁBÓL Van is meg nincs is Az előadás­­ elmarad Rövidesen befejezzük a cséplést Jól megy a munka az idén a Nagyszentjánosi Állami Gaz­daságban. Az aratás megkez­déséig minden növényápolási munkánkat befejeztük. Olyan a répánk, hogy a cukorgyár és felsőbb szerveink máris elis­merésüket fejezték ki. A kuko­ricát négyszer t­apáltuk meg. Az aratást három kombájn­nal és öt arató-kévekötő gép­pel végeztük. Július 22-re be is fejeztük. Gépeink azóta már a szomszédos állami gazdaság­ban és tsz-ekben segítik az ara­tást. Teljesítettük a beadást is. Gyorsbeadási tervünk nyolc vagon gabona volt, de 23-án estig 20 vagonnal adtunk be. Most már a cséplőgépek vet­ték át a munkát s azon va­gyunk, hogy minél előbb vé­gezzenek is. A cséplőcsapatok között ha­sonló verseny folyik, mint a növényápolásnál. Végh István cséplőcsapata még azt is meg­­figyelte, hogy a vontatóra, amely a versenytárs cséplőgé­­pétől viszi a gabonát, hány sor zsákot raktak fel. Mivel a zsá­kok súlya egyforma, így min­dig tudják, mennyit teljesít a versenytárs. A cséplőgépnél óránként értékelik az ered­ményt és naponta összesítik a csoportok teljesítményét. Ed­dig Végh István cséplőcso­­portja jár az élen. Ezerkétszá­zas cséplőgéppel elérték a napi 268 mázsás átlagot. Reméljük, ilyen lendülettel tíz nap alatt befejezzük a csép­lést is. Hegedűs József, a Nagyszentjánosi Á. G­ vb elnöke

Next