Népszava, 1955. december (83. évfolyam, 282-308. sz.)
1955-12-01 / 282. szám
Két héttel Genfi után két hete, amikor véget ért a genfi külügyminiszteri értekezlet— anélkül, hogy konkrét megegyezés jött volna létre a négy nagyhatalom között —, az erőpolitika híveinek egyszerre megerősödött a hangjuk. Elérkezettnek vélték az időt, hogy eltemessék a genfi szellemet, miután már a konferencia egész tartama alatt lépten-nyomon kongatták felette a lélekharangot. Akik mindvégig a békés tárgyalások, a nemzetközi feszültség enyhítése ellen mesterkedtek, most hangosan fellélegzettek. Sajtójuk az első napokban gátlás nélkül hirdette a tárgyalások politikájának csődjét, a hidegháború folytatásának szükségességét. A nyugati országok közvéleménye azonban korántsem fogadta oly lelkesedéssel a genfi tárgyalások eredménytelenségét mint bizonyos imperialista körök. Nem fogadta el maradéktalanul azt a nyugati állítást sem, amely szerint egyedül a Szovjetunió magatartásán múlt a genfi tárgyalások kimenetele. Ezért az imperialisták sajtója — amely a közhangulatot mégis csak kénytelen volt figyelembe venni — néhány nap múlva változtatott kissé a taktikáján. Bírálni kezdte — persze csak óvatosan — a nyugati kormányok magatartását is, mint Walter Lippman, a tekintélyes amerikai közíró, aki feltűnő cikkekben foglalkozott a három nyugati kormány merevségének okaival. Igen találóan fejezte ki a nyugati közvélemény széles rétegeinek véleményét a Zürcher Zeitung, a svájci nagyburzsoázia lapja, amikor egyik cikkében megállapította, hogy Genfben »a nyugatiak úgy cselekedtek, mint aki egy régi nadrággombot dob az automatába és a végén mégis csodálkozik, hogy nem esik ki semmi...« Óvatosabbak voltak a nyugati államférfiak kijelentései is a külügyminiszteri értekezlettel és a genfi szellemmel kapcsolatban. Sok szó hangzott el a békéről és az együttélésről. De hogy egyes imperialista körök hogyan képzelik a békés együttélést — arra félreérthetetlen gyakorlati példával szolgált mindjárt Genf után a bagdadi paktumban részt vevő öt állam külügyminisztereinek értekezlete. Nyilván nem véletlen, hogy ezt az értekezletet közvetlenül a genfi tanácskozás után tartották meg. Az amerikai erőpolitikusok sok évi hiábavaló próbálkozás után az atlanti paktum és a távol-keleti paktum mintájára most létrehozták az úgynevezett közel-keleti védelmi szövetséget, amely nem kisebb mértékben fenyegeti a világ békéjét, mint akár az atlanti, akár a távol-keleti katonai tömb. Ami Bagdadban történt, az lényegében a békés együttélés gondolatának a megcsúfolása és a hidegháború továbbfejlesztése a világnak ezen a részén. Négy közel-keleti állam, amelynek önállóságát és állami létét évszázadon át veszélyeztette, sőt elnyomta a nyugati, elsősorban az angol imperializmus, most katonai tömböt alakít ,állami léte védelmében« — angol fennhatóság alatt. Éppen ezért az arab államok többsége élesen szembefordult ezzel a paktummal, amelynek létrehozása nem a közel-keleti államok érdekeit, hanem az imperialisták érdekeit szolgálja ezen a területen. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy egyedül az imperialisták tevékenységének megélénkülése jellemzi a Genf utáni nemzetközi helyzetet. Ellenkezőleg. Éppen az elmúlt két hétben igen jelentős konkrét lépések történtek a békés együttélés kiszélesítésére, a genfi szellem továbbfejlesztésére. Itt van mindjárt a norvég miniszterelnök moszkvai látogatása. Nincs abban ma már semmi rendkívüli, hogy egy nyugati miniszterelnök a szovjet fővárosba utazik, hiszen egyre több nyugati vezető politikus ismeri fel, hogy érdemes a Szovjetunió barátságát keresni. De mégis érdemes felfigyelni arra, hogy egy NATO-állam miniszterelnöke a békés együttélés szellemében köt megállapodásokat a szocialista nagyhatalommal, bizonyítva, hogy igenis lehetséges békés együttélés a különböző társadalmi rendszerű államok között, ha mindkét fél őszintén törekszik erre. Vagy nézzük a szovjet államférfiak kéthetes diadalútját Indiában. Szinte párját ritkítja az a mérhetetlen szeretet és lelkesedés, amellyel a négyszázmilliós India népe Bulganyin és Hruscsov elvtársakat elhalmozza. Mi mást jelent ez, mint a békés együttélés elvének páratlan diadalát, két nagy nép egységét a béke védelmében! Hogy mekkora vereséget jelent ez az utazás az erőpolitika apostolai számára, azt legvilágosabban az angol sajtó tükrözi, amely a szó szoros értelmében tajtékzik a látogatás miatt. Nemcsak a szovjet vendégeket támadják, hanem a vendéglátó Nehrut is. »Nehru értékes szolgálatot tett a kommunizmus ügyének« — írja az Evening Standard. »Nehru nem várhatja, hogy a Commonwealth-tagság összes előnyeit élvezheti, mialatt visszautasítja a velejáró kötelezettségeket« — állapítja meg a Liverpool Post. De az igazságra egyedül a News Chronicle botlott rá. »A tömegvonzás hatása napról napra fokozódik« — számol be a lap, majd hozzáteszi: »Egy indiai személyiség felkiáltott: ,Egyenlő félként kezelnek bennünket!’« Igen, itt van a lényeg, ez a békés együttélés alapja: a népek egyenlőségének teljes elismerése, ami gyökeres ellentétben áll az imperialista politikával. Az indiai látogatás méltán hozta izgalomba azokat, akiknek a népek közötti ellentétek szítása a kenyerük. De még jegesebb zuhanyként érte az erőpolitika híveit az a hír, hogy az elmúlt napokban hidrogénbomba robbant a Szovjetunióban. Ez a robbantás láncreakciót váltott ki mindazokban a boszorkánykonyhákban, ahol nagy buzgalommal főzik egy új háború terveit. Az imperialista felhördülés világosan megmutatja, mennyire hatott ez a bomba az idegekre. Hruscsov elvtárs félreérthetetlenül megmondotta: »Boldogok leszünk, ha ezek a bombák sohasem fognak felrobbanni városok és falvak fölött.« De a háborús uszítók kénytelenek rádöbbenni arra is, hogy a Szovjetunió nem gyengeségből követeli az atom- és hidrogénfegyverek eltiltását. Két hét — egy pillanat csupán a nemzetközi élet forgatagában. De a genfi értekezlet óta eltelt két hét eseményei is azt bizonyítják, hogy a béke és a háború erőinek gigászi küzdelmében a mérleg nyelve mindinkább az előbbi javára billen. Egy maroknyi — bár kétségkívül befolyásos — csoport megkísérli, hogy visszafelé fordítsa az idő szekerét. A céltudatos békepolitika azonban lépésről lépésre viszszaszorítja őket. Hiába szedik elő egyesek az erőpolitika idejéből ittfelejtett poros maradványokat — Genf szelleme ellenállhatatlan erővel tör magának utat a nemzetközi politikában. ll - ¡M (([ Világ proletárjai egyesüljetek! % T.^y NÉPSZAVA A MAGYAR SZAKSZERVEZETEK KÖZPONTI LAPJA 83. évfolyam, 282. szám ÁRA 30 FILLÉR 1955. december 1. csütörtök A magyar—szovjet barátság ünnepe A Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Pártbizottsága, Budapest Főváros Tanácsa és a Magyar—Szovjet Társaság budapesti szervezete szerda délután a Nemzeti Sportcsarnokban találkozót rendezett a Szovjetunió Legfelső Tanácsának hazánkban tartózkodó küldöttsége és a budapesti dolgozók között. A hatalmas épület már jóval öt óra előtt teljesen megtelt, s a budapesti dolgozók hoszszantartó tapssal, forró szeretettel fogadták a Szovjetunió Legfelső Tanácsának a terembe lépő küldötteit. A találkozó elnökségében helyet foglaltak a párt és a kormány vezetői: Ács Lajos, Dobi István, Kovács István, Rákosi Mátyás, Vég Béla. Az elnökség tagja volt Altomáré Iván élelmiszeripari miniszter, Biszku Béla, az MDP XIII. kerületi pártbizottságának első titkára, Boldoczki János külügyminiszter, Csató László, a Vörös Csillag Traktorgyár igazgatója, Csikesz Józsefné, a Budapesti Pártbizottság titkára, Fejős Istvánná, a Magyar Pamutipar sztahanovistája, Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke, Gegesi-Kiss Pál, az Orvostudományi Egyetem rektora, Hantos János, a Magyar—Szovjet Társaság budapesti szervezetének titkára, Illés Béla Kossuth-díjas író, Jánossy Lajos Kossuth-díjas akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia titkára, Kende István, a Magyar— Szovjet Társaság főtitkára, Kolhanek József, a Gheorghiu-Dej Hajógyár sztahanovistája a Szocialista Munka Hőse, Komáromi Lajos, a Klement Gottowald Villamossági Gyár sztahanovistája, a Szocialista Munka Hőse, Lányi István, a Rákosi Mátyás Művek Csőgyára termelési osztályának vezetője, Mező Imre, a Budapesti Pártbizottság titkára, Nagy Mária, a Budapesti Pártbizottság titkára, Nagyistók József, az országgyűlés alelnöke, Nógrádi Sándor vezérezredes, a honvédelmi miniszter első helyettese, Pesta László, Budapest Főváros Tanácsa végrehajtó bizottságának elnökhelyettese, Picker Ignác, az Egyesült Izzó sztahanovistája, a Szocialista Munka Hőse, Pongrácz Kálmán, Budapest Főváros Tanácsa végrehajtó bizottságának elnöke, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Simon Zsuzsa, a Színház- és Filmművészeti Főiskola igazgatója, Szabó Pál, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, Szikra Sándor, a Ganz Vagongyár pártbizottságának első titkára, Szőczei Sándor, a MÁVAG Kossuth-díjas főművezetője, Szűcs Lajos, a Budapesti Pártbizottság titkára, Tokodi Pál, az Elektromos Készülékek és Mérőműszerek Gyárának főmérnöke, Urbán Ernő Kossuth-díjas író, Vajdai Lajosné, az MNDSZ budapesti szervezetének elnöke, Vígh Ilona, az MDP V. kerületi pártbizottságának titkára. Az elnökségben foglaltak helyet a Szovjetunió Legfelső Tanácsa küldöttségének tagjai N. M. Pegov, a Legfelső Tanács Elnökségének titkára vezetésével, valamint J. V. Andropov, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. A magyar és a szovjet Himnusz elhangzása után a baráti találkozót Kovács István, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára nyitotta meg. Köszöntötte a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldötteit, akiket a jelenlévők újból hosszantartó tapssal, lelkes felkiáltásokkal üdvözöltek. Úttörők virágcsokrokat nyújtottak át a kedves vendégeknek. Kovács Istvánfelkérte N. M. Pegovot, a Legfelső Tanács küldöttségének vezetőjét, a Legfelső Tanács Elnökségének titkárát, hogy szóljon a gyűlés részvevőihez. A találkozó részvevői forró szeretettel köszöntötték a szónoki emelvényre lépő N. M. Pegov elvtársat, aki a következőket mondotta: — Kedves elvtársak! Barátaim! — Engedjék meg, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelső Tanácsának küldöttsége nevében forró, szívélyes üdvözletünket adjam át önöknek, a dicső magyar főváros dolgozóinak és önökön keresztül a Magyar Népköztársaság egész népének. (Taps.) Engedjék meg továbbá, hogy megköszönjem önöknek, a mi kedves budapesti barátainknak, azt a meleg fogadtatást, amelyben küldöttségünket részesítették. Biztosítom önöket, hogy találkozásunk emlékét mindörökké őrizni fogjuk szívünkben, mint utazásunk egyik legfényesebb és legszebb emlékét. (Taps.) N. M. Pegov ezután rámutatott ennek a barátságnak történelmi gyökereire, majd így folytatta: — Kedves barátaim! Mai találkozásunk alkalmából szeretnék Budapest dolgozói előtt legalább röviden beszámolni azokról a nagy élményekről, amelyeket küldöttségünk tagjai szereztek az önök országában. — Mindenekelőtt a Magyar Népköztársaság nagyszerű fő-városáról, az önök szeretett városáról, Budapestről akarok beszélni. Ez a város, Európa egyik legrégibb és legszebb városa, a népi demokratikus Magyarország politikai, ipari és kulturális központja régesrég meghódította szívünket. — Mi szeretjük e várost, tereinek, nagyszerű hídjainak és utcáinak szépségéért, emlékműveiért, amelyek a magyar nép hősi múltját idézik. Szeretjük ezt a várost nagy munkaüteméért, fáradhatatlan munkaképességéért, azért mert benne, mint tükörben, sze N. M. Pegov beszéde münk elé tárul az országszerte folyó szocialista építőmunka egész nagysága. De leginkább népéért, szeretjük azt a dicső várost, önökért, kedves budapestiek, mert a magyar főváros az önök dolgos keze munkája nyomán újul és szépül, önöknek köszönhető, hogy Budapesttel nemcsak Magyarország dolgozói büszkélkedhetnek, hanem az önök nagyszámú barátai is, akik e csodaszép ország határain túl élnek. (Taps.) — Legyen a Budapest fölé büszkén emelkedő Szabadságszobor a szovjet és a magyar nép örök, testvéri, szétszakíthatatlan barátságának szimbóluma. (Nagy taps.) — Virágozzék, nőjön és szépüljön napról napra a szabad Magyarország szíve, az ősi Budapest! Dicsőség a magyar főváros dolgozóinak, a tehetséges és dolgos magyar nép méltó képviselőinek. (Taps.) Minden városban és faluban sok érdekes, lelkesítő benyomást szereztünk, elénk tárultak a munkásélet legkülönbözőbb megnyilvánulásai. A munka tavaszi áradatként zúg most szerte a magyar földön. A népi kormány és a párt nagymértékben gondoskodik a magyar ipar fejlesztéséről. Világosan látható ez Sztálinváros és Kazincbarcika építkezésein is, a Szegedi Textilkombinátban is, valamint Győr, Miskolc gyárai, a csepeli kombinát és a küldöttségünk által meglátogatott sok más iparvállalat teljesítőképessége növelésében, korszerűsítésében. A Magyar Dolgozók Pártja vezette magyar munkásosztály sikeresen küzdi le a jobboldali elhajlás káros következeményeit és kemény, hősi munkával nagy szolgálatot tesz a szocialista építés ügyének. — Mi láttuk, hogy mekkora lelkesedéssel, lendülettel dolgoznak ezekben a nagyszerű üzemekben a népi Magyarország munkásai. A magyar munkások az új élet igazi alkotói, a munka hősei, a szocialista front harcosai. (Taps.) Ezek az egyszerű emberek, a magyar munkásosztály hős képviselői napról napra, kezük munkájával gyarapítják az ország gazdagságát, erősítik hazájuk hatalmát. — Meg kell mondanom azonban, hogy a mai magyar írók kötetők, művészek, zeneszerzők sokkal adósai a munkásosztálynak és hőseinek. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a nép olyan műveket vár önöktől: költő, író, művész, zeneszerző elvtársak, amelyek méltóképp bemutatják lelkesítő, alkotó munkáját, kemény helytállását és élcsapata, a magyar muukásosztály munkahősiességét (Taps.) — Éljen a hős magyar mun(Folytatás a 3. oldalon) a Sportcsarnokban A Szovjetunió Legfelső Tanácsa küldöttségének találkozója Budapest dolgozóival A nagygyűlésen N. M. Pegov elvtárs, a szovjet küldöttség vezetője (Kovács István elvtárs mellett) Picker Ignác és Komáromi Lajos elvtársakkal beszélget. (Magyar Fotó — Bartal Ferenc felvétele) Ádáz vetélkedés — jó barátság fűzi össze a versenytársakat: Stuha Leszky,Indrást és Selmeczi Sándort — Andris papa, gyere már egy percre! Buhalszky András, a Budapesti Szerszámgépgyár öntödéjének »öregje«, övébe dugja a simítólapátot, fiatalosan átlendül egy homokbuckán és máris ott térdel Selmeczi Sándor mellett. Valóban csak egy-két percig tart, amíg egyesült erővel odábbtesznek egy formaszekrényt. Ám a két öntő közötti »ádáz« páros versenyben még ez a kis idő is nyereség Selmeczinek, veszteség Buhalszkynak. Nem tesz semmit, hiszen kölcsönbe esik a segítség. Meglehet, hogy egy óra múlva Buhalszky papa kiáltja majd lengyel származására valló, kedvesen tört magyarsággal: »Kicsit te ráérsz, Lányi?« A versenytársak barátsága, segítőkészsége azonban nem tompítja a vetélkedést. Éberen figyelik egymás eredményeit. Ha Buhalszky a két új ifjúmunkást, Hanuszt és Homolait tanítgatja, Selmeczi nyomban két másik »öntő-fiókát« vesz pártfogásába. Ha valamelyikük újítást ad be, a másik is igyekszik követni a példát. Mindketten selejt nélkül dolgoznak és egyformán takarékoskodnak a munkaidővel, meg a segédanyagokkal. Teljesítmény dolgában azonban hónapok óta Buhalszky András vezet 152 százalékos átlagával. — Tizenhat százalék a teljesítménykülönbség, viszont a »papa« éppen tizenhat évvel öregebb önző nálam — mondja Selmeczi Sándor. — Azért mégis utolérem, ha nem ma, akkor holnap. — No csak, lehet megpróbálni — biztatja Buhalszky András kedvesen, de harciasan. — Öreg rókát nem könynyű befogni! Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ha sikerül, mindkettőjüknek gratulálhatunk: Selmeczinek a teljesítményéhez, Buhalszkynak pedig a versenytársához.