Népakarat, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. sz.)
1957-02-26 / 47. szám
Az Alekszandrov-együttes bemutatója az Operaházban hónapja, az erzeékezeten október 23 előtt öt nappal írtam utódjaira a méltán világhírű, Franciaországtól Mongóliáig sok sikert aratott Alexandru-együttesről. S nem állhatom meg, hogy ne folytassam ott, ahol akikor — a váratlan áramszünettel félbeszakított műsorról írva — abbahagytam. Annál a gondolatnál, bárha mindig csak a kiválóra, a példásra mondtuk volna az elmúlt évek folyamán a Szovjetunióval kapcsolatban, hogy kiváló és példás — mennyivel több haszon származott volna ebből népeink barátsága és szavaink hitele szempontjából. Ojsztrahtól, Rihbertől, Ulanovától, Mojszej evőktől még a legotrombább ellenforradalmár sem vitathatja el világrangját. A páratlanul gazdag orosz hagyományokra, a népi és muszorgszkiji kóruséneklés gigantikus alapjaira épülő szovjet énekkari művészetről pedig legfeljebb a félkegyelmű állíthatja, hogy nem kimagasló, nem egyedülálló a maga nemében. Alexandrovék nagyszerű férfikara a nagy orosz hagyományokat követi. Megejtő kiegyensúlyozottság a szólamok között, kifogyhatatlan tónusgazdagság, fegyelmezettség (ami egy kórusnál legalább olyan fontos, mint katonát bármely csoportjánál —s Alexandrov együttese történetesen mindkettő egyszerre), tiszta hallás és hangadás, nagy vívőerő: ezek a kitűnő férfikórus legfőbb jegyei. Éneklésük csakugyan példa volt a szintén nagy múltú magyar kórusoknak (amikor több, mint tíz éve bemutatkoztak nálunk) ,s számottevő művészi eredményt hozott ott, ahol a példa követése nem vált esztelen, szolgai utánzássá. Legjobb férfikarunk, a néphadsereg volt kórusa (egyelőre új nevét nem tudjuk?!) vitathatatlanul sokat tanult az Alexandrovénekkartól. Az együttes legutóbbi ittlév* tétkor bíválóan jegyeztem meg, hogy bizonyos megrekedés, az elért eredményeknél való stagnálás veszélye látszik fenyegetni a kiváló kórust. Ez a bírálat mostani műsoruk hallatán megdől Ha csak azt a rendkívül tiszteletreméltó és jórészt máris sikeres törekvést méltatjuk, amivel a valódi magyar népdalt megközelítették , máris bőkezűnek kell lenni az elismeréssel. Sajnos, elég gyakran érkeztek hozzánk szovjet együttesek és művésziek, akik magyar népdal címén harmadrendű műdalokkal igyekeztek kedveskedni a magyar közönségnek (s ezt sem kifogásoltuk mindig őszintén, ahogy illett volna). Most nem ez történt, Alexandrovék magyar népdalokat és Kodályt énekeltek (amire eddig még csak Svesnyiikovék vállalkoztak). Maga a szólóének tisztult volt és szép, a kórusnak kevéssé sikerült magyarossá válnia, a zenekari aláfestésben pedig mindenképpen mellőzni kellett volna a jellegzetes orosz népi hangszereket. (Hadd jegyezzem meg itt: a Himnusz előadása viszont kifogástalan volt, a magyar himnuszt idegenek ilyen hűen még nem énekelték.) Az est sajátosan szép, minden ízében orosz zenei élményét adta Szolovjev—Szedoj parádés ritmikával előadott katonadala. B. A. Alexandrov, V. A. Alexandrov és K. P. Vinogradov nagytudású karnagyoknak bizonyultak — akikor is, amikor nem voltak a színen (például éppen az említett számnál, amelyet karmester nélkül adtak elő). Az együttes szólistái operai sek. A tánckar? Az orosz cső- r sparttáncról, koreográfiájának változatosságáról, tech- t rókájának szédületes bravúr- járól, játékos, szinte beszédes J epikájáról (ami benne minden J konkrét epikai elem nélkül is J jelen van) már annyi szépet J elmondtak — méltán —, hogy » ezeket itt most nem ismétlem« meg. Legszebb volt az első részt záró »Pihenő«. S még egy megjegyzést — egyáltalá« ban nem szakkérdésben —: a • táncos lányok nagyon csino-osak. Az Alexandrov-együttes új bemutatkozása szép, kellemes este volt. : Rajk András Jelenet a »Pihenő« című táncképből Híradás játékországból—felnőtteknek Gyakorló apa lévén, személyesen érdekelt vagyok a játékországi viszonyok alakulásában. S miután tudom, hogy nem vagyok egyedül, ezennel közhírré teszem, amit megtudtam. Az utolsó hír, amelyet a közelmúltban erről a csodás »országról« olvastam, az volt, hogy megszűnt a Játéktervező Intézet. Ezen a nyomon indultam el. A Könnyűipari Minisztériumban elmondották, hogy a »központosított játéktervezés« valóban megszűnt, de a játékfelülbíráló bizottság továbbra is működik. Ez a bizottság dönt arról, milyen játékokat készíthet a rengeteg gyár, szövetkezet, kisiparos.Mert bizony körülbelül száz vállalat foglalkozik játékgyártással, köztük a Lemezárugyár és a Beloiannisz ... Valószínű, hogy a kisipar további fellen-dülése során a játékkészítés is fejlődni fog. Akik a játékainkról döntenek A játékfelülbíráló bizottság — amely előtt egyébként jelenleg egyetlen játék sincs — megnézi, hogy az új játék mennyire higiénikus, ötletes, szórakoztató, nevelő. Felkutatja, milyen típusú játékokat keres a vásárló közönség, s ennek alapján milyen irányba fejlődjék a játékgyártás. Minden új játék tervét vagy prototípusát tömeggyártás előtt be kell mutatni engedélyezésre a bizottságnak. — Kik a tagok? — kérdeztem Csillag Györgytől, a bizottság titkárától. Elmondta, hogy a Könnyűipari Minisztériumon kívül az Egészségügyi, a Művelődésügyi, a Belkereskedelmi Minisztérium, a Gyermeklélektani Intézet, a Pedagógus Szakszervezet, az Iparművészeti Tanács, a játéknagykereskedelem és kiskereskedelem vállalatainak egy-egy delegáltja vesz részt a bizottság munkájában. Esetenként meghívják a gyártó vállalat képviselőjét, valamint egy-egy játékbolt vezetőjét is. (... Ha rám hallgatnak, meghívnak néhány pesti »srácot« is, azok majd megmondják, hogy milyen a játék. Esetleg mindjárt el is rontják.) Mi nincs ! Barangolásom másik állomása a játékországi »elosztó minisztérium, a Sport-, Hangszer- és Játékáru Nagykereskedelmi Vállalat volt. Király Géza osztályvezető így nyilatkozott: — Országos méretekben körülbelül 160 millió forint értékű játékra van szükség. Ezt az igényt az ipar jelenleg nem tudja kielégíteni, miután egyrészt több hónapos kiesése volt, másrészt a vásárlás min-den eddigit felülmúlt, jóformán kimerítette a készleteket. Sajnos, a játékgyártó ipari nyersanyaghiánnyal küzd, nincs 3 elég fa, textil és műanyag. Hosszú felsorolás következsett, mi minden nincs: például 1 rugó a felhúzható játékokhoz, textilanyag az úgynevezett mi-nőségi babák felöltöztetéséhez,a karakül (plüss) a dörmögő mackók bundájának elkészíté- séhez, faáru a hintáiéhoz, autóhoz, polysztirol-por a mű- anyag játékokhoz. őszintén vigasztalan voltam, mert közeleg Isti fiam szüle- tésnapja. Ám ekkor Király Géza »előrukkolt a farbával«. Mi lesz? — Hát azért van némi biztató is. Csak nem szeretnénk úgy járni, mint a játékkár- tyákkal. Az újságban megjelent, hogy az ipar 90 000 csomag játékkártyát ad át ebben a negyedévben a kereskede- lemnek. Igen ám, de azt is meg kellett volna mondani, hogy 200 000 csomag magyar kártya; az igény. Világos, hogy ilyen- formán bizony jelenleg nem-, igen lehet kártyát kapni. Nem, szeretnénk hasonlóképpen jár-t ni a játékokkal. Az első ne- gyedévben egyébként a Le- mezárugyár piacra dobja az újtípusú, rugós autókat, az óraműves, felhúzható, mozidongból és két kocsiból álló vonatokat. Forgalomba kerül: a nálunk még újdonságnakszámító, újtípusú szép PVC, spriccelt labda, sok újfajta társasjáték. Húsvétra lesz — ha nem is nagy mennyiségben; gyönyörű alvó baba, kül-földi autó, sokféle mechanikai, és egyéb játék. A Német De- mokratikus Köztársaságból és Lengyelországból a napokban; jött egy jelentős szállítmány, számítunk rá, hogy továbbiak is érkeznek. A hazai ipar ki- esését igyekszünk külföldi játékokkal pótolni. Végső soron, persze reméljük, hogy a magyar játékgyártás is hamarosan ■ rendbejön. Apák és gyermekek nevében: jól is reméljük ■ (hogy) • 1957. február 26. Ejnye! Karády Katalinnak, a 4 é0-es évek híres és körülrajongott színésznőjének azóta erősen megcsappant tisztelőtábora nem kis örömmel olvasta a minap a lapok hasábjain azt a szokatlan nagyságú hirdetést, amely Karády Katalin egyik régebbi filmje, a »Forró mezők« felújítását jelenti be a nagyérdemű közönségnek. A hirdetés kapcsán mindössze három megjegyzésünk van: 1. A ►►Forró mezők«, ha emlékezetünk nem csal, nem tartozik a magyar filmgyártás legjelentősebb »klasszikusai« közé (ellentétben a »Meseautóval« és »Hyppolit, a lakáj«-jal.) Tucatnyi olyan magyar filmet tudnánk javasolni — ha erre bárki is felkérne —, amely méltóbb lenne arra, hogy ismét műsorra tűzzék. Akkor hát miért éppen a Forró mezők? 2. Nincs öröm üröm nélkül, búslakodnak Karády budapesti hívei. A filmet ugyanis — mint a hirdetés közli — csak vidéken játsszák. Vajon miért? Talán mert a MOKÉP is tud arról, hogy a film gyenge, de azért vidéken »elmegy«? 3. De elsőnek kellett volna említenünk: e tipográfiai remekműszámba menő hirdetésen vastag, fekete betűk emelik ki a film rendezőjének, forgatókönyvírójának operatőrjének, szereplőinek nevét csak egy név szerénykedik diszkréten megbújva a szövegben. Igen, eltalálták, kedves olvasóink, az író, Móricz Zsigmond neve ... (garat) NÉPAKARAT AI A litnyiti lépésfitok NÉHÁNY NAPPAL EZELŐTT egy Lisszabon melletti szanatóriumban meghalt Horthy Miklós, akinek nevével Magyarország történetének egy negyedszázados korszakát jelölik. Az egykori magyar kormányzó haláláról írt lapvélemények közül csak a Frankfurter Rundschauét, ezét a nyugatnémet polgári lapot idézzük, amely a többi között szóról szóra így ír: »Ez a férfi 1919 nyarán olyan kormányzati rendszert alapított, amely évtizedekre az elnyomás szimbólumává vált... Mint Mussolini és később Hitler hű szövetségese, Közép-Európa egyik sírásójává vált...« Rövid kommünikék — néhánysoros hírek: ezek a világsajtó gyászbeszédei az egykori császári és királyi tengernagy, akenderesi nagybirtokos, háromszázezer, frontra kergetett katona »legfőbb Hadura« fölött. Számunkra mégis sokat mondó ez az esemény: elgondolkoztat huszonöt vagy még több évünk fölött. Gyakran beszélünk a demokratizmusról. Nemcsak beszélünk és írunk róla: szenvedélyes követelések és viták zajlottak körülötte nyílt utcán és vitakörökben. Voltak, akik csak álcázásnak szánták a nép hatalma, szava érvényesülésének szent jelszavát — éppen a nép ellen. De a százezrek és milliók komolyan és felelősséggel áhítják, hogy minél szélesebb, minél következetesebb demokratizmus uralkodjék nálunk, és szocialista rendszerünk meghallgassa, érvényesítse, valóra váltsa a becsületes dolgozó emberek jó szándékú javaslatait, vágyait, törekvéseit. IGEN, GYAKRAN BESZÉLÜNK a demokratizmusról és kevésbé emlegetjük, hogy nincs benne gyakorlatunk. Nincs »iskolázottságunk« arra széles tömegeinkben, hogy a másik véleményének tiszteletben tartásával, vagy legalább higgadt meghallgatásával, alkotó vitákban tisztázzuk gondjainkat. S hogy : miért nincs gyakorlatunk a demokratikus po■ litizálásban, amely más, kevésbé zaklatott , történelmű államokban a nép »mindennapi ’ kenyere« — arra válaszol a történelem. Az■ 1919—44-es korszakról már szóltunk: az az időszak, amikor a parlament ügyes ügyvédek ► és simanyelvű, a parasztfogáshoz értő főszolgabírók szószéke volt, aligha lehetett a demokratizmus iskolája. Mi előzte meg 1919 nyarát? A néhány hetes proletárditotatúrának az intervenció elleni harcban csak kísérletei lehettek a demokratizmus kialakítására, annál több tennivalója volt a külső és belső frontokon. Előtte a Habsburg császár► királyság, amelyben, mint Gárdonyi Géza keserűen írta, »a legelső magyar ember Wienben lakott...« Ugyanaz a császár, aki fiatalt korában Haynaut Aradra küldte. Nemzedékek születtek és tértek a temetők szomorúfűzei alá — de a demokratizmus nem vált életformává, a mindennapi viták, beszél► getések, az élet magától értetődő kötőanyagává. Feudális nagybirtok — erősödő kapitalista ipar — kemény csendőrhatalom — sortűz ► a gyáraikban, pofon a »puszták népének« ar► cán . .. A parlamenti dekoráció, a néhány ezer mágnás és gazdag polgár alkotmányosdija el► lenére ez volt a lényeg. 1 . AZUTÁN BELEROBBANT a magyar ► a történelembe 1945. A földosztás virág► illatú tavasza, az újgazdák telkeit kimérő fe-hér cövekek, a földigénylő bizottsági gyűléé sok lármás, büszke, szabad éve. Szeretnénk, nagyon szeretnénk újra az akkori felszabadult lelkesedést látni az arcokon ... Elembe villan 1946 tavasza is, egy vidéki megyeháza pipafüstös terme, ahol fehér nadrágos székely , újgazdák, ősz bajosan, öreg sárközi parasztok, a Tamási környéki zseléremberek könnyes szemmel éneklik a Kossuth-nótát, mert Magyarország köztársaság lett... »Milliók ajka s zengi bírón, hogy éljen a köztársaság« — harsogott a magyar szöveg egy régi francia forradalíró himnusz dallamára, s senki sem ki- folyásolta, hogy idegen a dallam. Az új élet, a szabadság dallama volt, ezt érezték, ez volt a fontos. És vitatkoztak. Vitatkoztak, mit termeljenek; vitatkoztak, hogy államosítania kell-e a nagybankokat meg a gyárakat, és oda lyukadtak ki, hogy igenis államosítani fgg, s ezzel a követeléssel akkortájt, 1947-ban is*ezrek tüntettek a parlament előtt vALAMI AKKOR ELKEZDŐDÖTT — de ’ nem folytatódott. S ma is ennek a hiányát nyögjük. Mert a népet nem vezették be a demokratizmus igazán széles iskolájába, hogy pótolják a hiányzó lépcsőfokot, amelyen a történelem vihara átugratta ezt a kis hazát. A feudalizmus nagybirtokrendszeréből és a vele összefonódott tökéletlen kis honi kapitalizmusból bizonyos szempontból túl hirtelen volt az ugrás a szocializmusba. — Egyszóval gyerünk vissza — hallom a diadalmas felhörrenést egyszerre két oldalról is. — »Egyszóval mégis csak jó lenne egy kis polgári demokrácia!« — mondhatják azok, akik 1945 előttre szeretnék fordítani az órát. »Hát így vagyunk, nem időszerű nálunk a szocializmus... Hiszen ez az ember visszasírja a múltat« — kapják fel a fejüket azok, akik szerint az a bizonyos ugrás a lehető legtökéletesebb volt. Tévednek. Vissza nem mehetünk immár, mint ahogy a föld sem foroghat visszafelé, és az egyszer villamos energiává alakult hőből sem halászhatja ki a legügyesebb technikus sem a kazánokba rakott szenet, vagy az ősidők dzsungeleinek fatörzseit. Ami egyszer átalakult és új, magasabb formát öltött, az csak előre mehet, mint maga az élet. De ha történtek mulasztások, azokat pótolni lehet. Példáért nem kell túl messzire mennünk. Elég, ha északi szomszédunkra, Csehszlovákiára gondolunk. Ez a fiatal köztársaság — bár 1920 és 1938 között magám viselte a polgári államberendezkedés sok hibáját, nyűgét — az állampolgárok demokratikus, hogy ezt a kifejezést használjuk, radikális, republikánus nevelésével olyan magot vetett el, amely csak most, a szocializmus egyre erősebb napfényében ereszt igazán gyökeret Aki Csehszlovákiában járt, tapasztalhatta a könnyedebb és mégis fegyelmezett légkört, az önigazgatási értelemben iskolázott és jól nevelt lakosság minden megnyilvánulásában érezhető csiszoltságot, higgadtságot, józanságot. Távol áll tőlem, hogy a nálunk, sajnos, gyakori érveléssel most meg a »csehszlovák példa« mindenható varázserejéről beszéljek. Hiszen a demokratizmus sok elemét tanulmányozhatjuk a kínaiak, a lengyelek, a jugoszlávok munkájában is. Mindenütt, ahol az emberek újfajta együttélésének új formái születőben vannak, sőt ott is, ahol a régifajta együttélés, a polgári társadalom még őrzi a demokratizmus sok szép hagyományát. Igen, pótolni kell a történelem iskolájában elmulasztott órákat. 1945-ben várta és boldog örömmel várta ezt a nép, s akkori lelkesedése nem utolsósorban azért vált tragikus csalódássá, mert a gigantikus gazdasági tervek hajszolása közben a demokratizmus napfényét az utasítgatások fényszóróival, és a megrendezett perek tolvajlámpáival akarták helyettesíteni. MOST ÚJRA VÁRJA — bár ezúttal sokkal több kell ahhoz, hogy megrokkant bizalma és lendülete újra talpraálljon. Bízunk benne, hogy most már nem csalódik sokszázéves várakozásában. Igaz, mint semmire, arra sem adhat receptet senki, hogyan kell kialakítani egy ilyen súlyos válságon átesett ország közéletének demokratizmusát. Bizonyos, hogy minél előbb áll helyre belső rendünk teljesen, annál előbb jöhet el a széles demokratizálás, a szocialista demokrácia ideje. De a tétel meg is fordítható: a rend és bizalom helyreállításához nem megvetendő segítséget adna a lelkek békéje, a becsületes állampolgárok véleményének meghallgatása és érvényesítése. Kétoldalú bizalom kell hozzá, hogy pótoljuk a történelem mulasztását. De pótolnunk kell, mert csak úgy végezhetjük sikerrel a népek fejlődésének »érettségijét«, ha zsebünkben van az alsóbb osztályok bizonyítványa is. Nem a nép hibája, ha most kell pótolnia. Baktai Ferenc Az ifjúság életéből »Diákmagazin« címmel 32 oldalas, képekben, írásokban gazdag új ifjúsági folyóirat jeltenik meg a Magyar Diákok Nemzeti Szövetségének kiad- * ványaként. * »Ez történt Magyarországon« címmel francia nyelven fehér- könyvet adott ki az októberi eseményekről, az ellenforrada- lom garázdálkodásairól a For-radalmi Ifjúmunkás Szövetség.* * I Rendszeres jogi tanácsadást rendez az üzemi fiatalok érdekeinek védelmére a Forra-dalmi Ifjúmunkás Szövetség. $ Bér- és munkaügyi kérdések- ben minden kedden és csütör-'tökön délután öt és hét óra között felvilágosítást adnak a tanácsadó bizottság tagjai a szövetség székházában. (VI., Magyar Ifjúság útja 124. Tel.: 122—217.) ’* Az Ikarus-gyár ifjúmunkásai társadalmi munkában rendbehozzák a károsult fiatalok otthonait« « (hegy) ♦ lók otthonait. Vendégeink: a Bolgár Nőszövetség küldöttei •A BOLGÁR NŐSZÖVETSÉG VEZETŐJE, dr. Tatiana Ivanova Jelenskova orvosnő és Stoianka Stoeva találkozása a Magyar Nőszövetség tagjaival. • A Bolgár Nőszövetség tagjai bejelentették, hogy a napokban érkezik Budapestre a bolgár■ nép mintegy három vagont kitevő ajándéka