Népakarat, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. sz.)

1957-03-03 / 52. szám

1957. március 3. NÉPAKARAT 7 Tininkó Berci már várt a kapunál. — Hány ebéd lesz? — kérdezte. — Én nyolcat hordok ki Alma néni is nyolcat. — Milyen az ebéd? — Jó. Paradicsomleves, bordófőzelék, rántott hús és... —• És?... — kérdezte Berci mohón. — És mákos nádli. — Én istenem! Mákos midit — mondta, vagy inkább csak elhajtotta Trunkó Bernát. Kilencéves sem volt, két fejjel magasabb nálam, közel a hetven kilóhoz. Két toka rezgett az álla alatt. Rövid nadrágja alól kidudorodtak ormótlan combjai. Zsíros, püffedt keze volt. Úgy mondták, valami mirigybetegség duzzasztotta ekkorára Bercit. Sokan gúnyolták elálló puffadtsága miatt, de Berciről a gúny úgy pergett le, mint zsírról a víz. Valahányszor megjelentem a tűző, vakációs nyári napon a Damjanich utca 50. szám előtti kapuban az ételhordókkal, Berci otromba, cammogó testével körbeugrált, orrcimpái reszkettek, s az ételhordókból kiáradó illatokat úgy szaglászta, mint a falánk eltek. — Én istenem — mondta Berci, és mert majd minden mondata ezzel a sóhajjal kezdődött, megismételte: — Én istenem, úgy éhezem, mint egy állat. Megdöglök a mákos nádli után. Évek óta nem ettem mákos midiit, tudod, olyan igazi núdlit, azt a zsíros, vékony, hosszú núdlit, ami úgy csillog, tudod, és olyan núdlit sem ettem, amit a levesbe tesznek, se olyat, amin dió vagy lekvár volna, hát még mákosat... —s Trunkó Berci úgy forgatta, ízlelte, a nyelve hegyére tűzve, az ajkai közt forgatva anúdli" szót, mintha már maga a szó is egyenlő volna a megvágyott núdlival. Igenkor összaszorult a szíve is, és szomorúsággal telt meg. Én istenem — mondtam magamban Berci szavával —, milyen szegények is vagyunk mi, de azért nekünk mégis jut mákos meg diós núdli, meg tészta a levesbe, sőt makaróni is, mert végre az is csak náoli, de ennek a szegény, dagadt Bercinek, ennek még az sem jut, feltéve, hogy nem lopok ki neki a nyolc rám bízott ételhordóból, egy kicsit ebből, egy kicsit abból, a lehetőség szerint. Az ember a könyörületességet is csak sok fifikával gyakorolhatja. Ebben az időben — átmenetileg, mert apámnak semmiféle rendszeres jövedelme sem volt — anyája alkalmikifőzéséből" éltünk. Ez a kifőzés abból állt, hogy összegyűjtöttük a környékről az ismerősöket, akik már nem tudtak, vagy nem akartak cselédet tartani, nem főztek odahaza, és inkább megrendelték a kész ebédet anyámnál. Ez a harmincas évek eleje táján szokásos jelenség volt. Egy ebéd ára egy pengő ötven fillér volt. Körülbelül húsz ebédet szállítottunk naponta, ami harminc pengő bevételt jelentett. Nem sok maradt rajta, legfeljebb annyi, hogy a húsz ebédből kitelt a magunk kosztja is. Ez pedig jelentékeny eredmény volt. Anyám és Anna néni főztek. Esténként összeültek, és kisütötték a másnapi menüt. A szomszédasszonyok mind beleszóltak a dologba. Valóságos értekezletek voltak, kalkuláltak, okoskodtak, piacra jártak hajnalban, szegény apám, s magam is nemegyszer zarándokoltunk a Garai-piacra a spenótért, karalábéért, uborkáért stb. Amint hazajöttünk, apám a gyönyörűséges főzelékeket kirakta a verandán az asztalra, csoportosította őket, színek szerint rendezte a főzelékes csokrokat, és csendéletbe festette őket. — De gyönyörű ez a répa! Micsoda szín ez a dinnye! Hát még a spenót zöld levele, itt a dinnyehéj sárgája mellett — mondta, és hunyorított szemmel vizsgálta az összhatást. Rendszerint az ilyen képek felét festhette csak meg természet után, mert Anna néni tótos dialektusával, és őrmesteri szigorával kijött a verandára, szó nélkül felnyalábolta a spenótot és a többi “színeket«, és mielőtt peckesen kivonult volna a konyhába, megvetően hátraszólt. — A spenótot festi, ahelyett, hogy újságba írna! — de ezt inkább csak úgy magamagának mondta, mint aki valamin megütközik. (Ugyanis apám író volt, de szenvedélyesen festegetett.) A napi szokás szerint déli egy órára készültek el az ébreddel. Anyám az éthordóba rakosgatta nagy leleménnyel az ételeket. Igen nagy műgond jellemezte őt e tevékenységében is, amelyből nem hiányzott az enyhe, tapintatos és átgondolt protekció sem. Ez a protekció egy kanál főzeléktöbbletben jutott kifejezésre, egy mócsingtalanabb húsdarabban, vagy egy kis levesráadásban. Tudta, ki szeret több levest, ki több tésztát, ki az, akinek minden jó, s ki az, akinek semmi sem ízlik. Például Róna néni, a híres Róna József szobrász felesége anynyira szerette anyámat, hogyha kissé kozmás is volt a leves, akkor is kiállt ebéd után az erkélyére, ahonnan a mi verandánkra lehetett lelátni, és három utcára kiterjedő hangján (operaénekesnő volt) leordított: — Remek volt, Lizikém, lehetett volna benne egy kicsit több zsír, de jó, hogy ilyen kevéssel főzted. Jóskának amúgy sem szabad túl zsírosan ennie. A kozma nem számít. Spéciet én szeretem, ha a leves egy kicsit kozmás. Ezzel finoman tudtára adta anyámnak, hogy a megkozmásodottság nem kerülte el éber háziasszonyi figyelmét. Egyszóval Anna néni is nyolc ebédet hordott szét, a többit én. Apámnak nem volt szabad — a tekintély megóvása miatt. Trunkó Berci így június táján még ráért segédkezni a széthordásban, és e téren nemcsak készségesnek mutatkozott, hanem szenvedélyesnek is. Egy világért se mulasztotta volna el a mindennapi vakációs örömöket. Minden ételhordón rajta állt a Kundschaft családi neve: Rónáék, a szobrász, Jendrassikék, a festő, Braunmüllerék, a címfestőüzem tulajdonosai, Preiszék, a fűszeres, Neumann Maxiék, a kalaptompgyárosok (Max és Béla, nagybátyáim, két agglegény), Herzka Lothárék, a többszörös mozitulajdonos és filozófus, és így tovább. Trunkó Berci roppant kövérsége következtében csak lihegve, fulladozva ment mellettem, és folyton rimánkodott: — Adj egy kis mákos nádlit — Nem lehet most. Hogy szedjem ki? Berci nem volt szemérmes koldus. — Hogy szedd ki? Emeld le a felső edényeket, és mindegyikből kieszem egy kicsit. — Meg vagy őrülve! — Disznó! — mondta Berci, nem is hangosan, inkább csak tömören, mint aki kialakult véleményét közli. — Van szíved szétosztogatni az egész máskos nádlit! Embereknek, akik mindennap jóllaknak? Akik nem is imádják! Disznó! Add ide azt a núdlit, mert kiborítom az egészet az aszfaltra, és onnan nyalom fel. — Elment az eszed! — csitítottam. — Ha te nem ettél volna két éve nádlit, és semmi zsírt, csak mindig valami száraz vacakot, neked nem ment volna el az szed? Én istenem! — temette zsíros tenyerébe még zsírosabb arcát. — Ó, hogy éheztetnek ezek a gálád emberek! Nem tudod, mit szenvedek. Nem tudod, de megver majd az isten, ha így bánsz egy éhezővel, ne félj, te disznó! Még ordítozott egy ideig, majd arra kért, hogyha már nem adok neki a nudliból, legalább mutassam meg neki. Látni szeretné. Az ember a szemével is tud enni. Jó, esküszik, nem eszik belőle, de látni szeretné. Mennyi a mák rajta? És mondd: milyen hosszú egy-egy nádli? S amikor mondtam, hogy olyan, mint egy makaróni fele, és csillog, és zsíros, és a tésztája is lágy, és hogy senki nem tud jobb mákos nádlit csinálni, mint a mi Anna nénink, tele lett a szeme könynyel, leült a Damjanich utcai járda szélére, a Murányi utca közelében, és egyre csak azt hajtogatta: — Mint egy makaróni felé, és rajta mák van és cukor... Cukor is? — Igen Bercikém — mondtam —, sok cukor van rajta — de most már én is megrendültem. — Én istenem! — mondta Berci. — Cukor is, mák is, nádli is ... A Hernád utca táján Bercik óriási cirkuszt rendezett, mint egy koldus, nyújtogatta a karját és vonító hangon üvöltözött, hogy: — Adjanak egy kis mákos núdlit. Má-á-kos-nú-ú-dlit adjanak — majd veszettül felugrott, nekem rontott, állkapcsát csattogtatta, körbeugrált medvetestével. — Szóval nem adsz nádlit? — mondta keményen. — A Jendrassik néninek, aki maga is vagy száz kiló, és ménkű nagy szivarokat is szív, annak adsz. Nekem nem! Átkozódott. Felmentünk Jendrassikékhez. Az asszony földbirtokos volt, csakugyan vagy száz kiló, a férje vézna, elegáns, halk szavú, ősztincses festőművész. — Isten hozott benneteket — mondta, és megsimogatta a hajamat. — Hát mi jót hoztatok ebédre? Elhadartam a menüt. Trunkó Berci közbeszólt: — Jaj, mákos nádli! Azt nagyon szeretem. Nagyon, bácsi kérem. Jendrassik ősz tincsei alatt, finom, átszellemült arcán meleg mosoly vonult át, és fénylő szemei még inkább kigyúltak. — Ugyan — mondta —, hát nem csak én szeretem? Más is? Egyszer itt járt Budapesten Alphonse Daudet, avilághírű francia író és azt mondta, hogy náluk Párizsban ilyesmivel ragasztják a plakátokat. — Mákos nádlival? — döbbent meg Berci a franciák barbárságán. — Hát megőrültek? Az egyik helyen plakátot ragasztanak vele, másutt meg úgy ábrándoznak felőle, mint én? Ó, bácsi, ha én ehetnék egy kis mákos nádlit! Csak egy kicsit! — Kuss, Berci — húztam meg a kabátját. — Ez egy undok fráter, egy disznó — mutatott rám —, ez nem ért semmit a világból, mert olyan sovány, mint a gebe. De én, bácsi! Én, aki már két éve ... — Kedvesem — mondta Jendrassik a feleségének —, én lemondok róla szívesen, és azt hiszem, maga sem szereti túlzottan a mákos nádlit. — Nem, nem. Látni se tudom — mondta az asszony, s szép fogait villogtatta —, csak edd meg kisfiam, váljon benned vérré. Szörnyű, hogy mit művelt Berci. Nem ette, hanem valamiféle sajátos légáramlattal, amely a melléből tört föl, egy szempillantás alatt felszívta az egészet. Aztán zsíros arccal, zsíros kézzel azt mondta: — A néniek jó emberek. Köszönöm. Ezt a keveset is köszönöm. Elköszöntünk, s folytattuk utunkat. — Hallod Berci — mondtam a lépcsőházban —, azért ez nem volt szép tőled. — Neem? — üvöltötte. _ — Éhezni az szép dolog, de kérni egy kis mákos nádlit, az nem?! Micsoda ember vagy te?! A következő házban, Hertzkáéknél megismétlődött a jelenet. A különbség csak az volt, hogy noha mindenki, amint mondták, utálja a mákos nádlit, Bercinek mégiscsak a fele jutott, mert a másik felét Sancho Panzának, a kiskutyának tették félre. Berci nem is hagyta szó nélkül a dolgot, és Hertzkánénak, a belga bárónőnek keményen odamondta a magáét: — Miért a fele? A kutya, ha sokat mordok, öt kiló, én meg hetven körül vagyok. Miért a fele? Ezen mindenki nagyon mulatott, és a belga bárónő még egy kanállal megtoldotta Berci adagját. Az utcán megint összekaptunk, mert Trunkó Bernát kifejtette az evésről vallott megfontolt nézeteit: — Undok dolog ez a részletekben való eszegetés. Az ember egyszer végre hozzájut a mákos nádlihoz, eszik belőle egy csöppet, és máris odébb kelll állnia. De ezt már Neumannn Miksai kalaptompgyáros, nagybátyáim ! lakásajtaja előtt mondta. Be-3 csöngettünk. Maxi nagybátyám nyitott ajtót. Közel kétméteres, nagyon szép férfi volt, roppant elegáns. Szere-! tett engem, összevissza csö-! költ és azt mondta: — Na, mit hoztál ebédre.A fiam? — Mákos nádlit — vetette, közbe Berci. ♦ Maxi bácsi nemet intett a* fejével: ♦ — Ja, jaj, azt az egyet nem* eszem. Tudja anyád, hogy* utálom gyerekkorom óta. Hát* minek küld mákos nádlit? ♦ — Nagyszerű! — Ordította Berci. — Adja nekem a bácsi!♦ Ugye, nekem adja? ♦ Berci máris hozzálátott az nádlevéshez, már öntudatot sabban evett, lassabban, élve-ízőbben, csámcsogott, és köz- ben azt mondta: ? — Ez egy undok fráter! —*s rámmutatott. — Nem adna* a világért egy falatot sem. ♦ Pedig tudja bácsi, két éve nem ettem mákos nádlit. Maxi bácsi egy fotelban ült, keresztbe fonta végtelenül hosszú lábait és azzal a szén-? de kedvességgel, tartózkodás-sal, de cinkossággal is, amely? olyan előkelővé tette, azt ? mondta nekem: X — Mit hallok rólad, fiam?! Nem adsz ennek a szegény* fiúnak enni? ! Lesütöttem a szemem. ? — Nem. Ez nem ad. Pedig? már valósággal éhezem. ? — Hát éhezel, kisfiam? — kérdezte most Maxi bácsi an-S dalitó bájjal Bercitől ? — Mint az őrült! ? — Ó istenem — mondta Maxi bácsi —, az borzasztó. — Talán egyél még. Talán a húst? is. A spenótot is. Mindent tegyél meg, fiam. Nem szabadt éhezni. Berci diadalmasan nézett rám, győzelmesen — és neki? állt az egész ebédnek. Maxi bácsi meg én csak elnéztük ezt a gyönyörű falánkságot. Maxi bácsi még mosolygott is s szép, őszülő hercegekre emlékeztető filmfejét féloldalt billentette és monokliját, amely egy hosszú, fekete szálon csüngött, szinte kiköpte a szeméből. — Gyönyörű étvágy! — mondta, és végtelenül hosszúnak tűnő gyűrűs, szinte főpásztori mutatóujjét figyelmesen meglengette: — Itt van nektek három Pengő, gyermekeim. Menjetek a cukrászdába és egyetek, amit akartok, az egészségemre. Einni kell. Akik nem esznek rendesen, azok dühösek lesznek. És kikre haragszanak? Azokra, akik rendesen esznek. — Aztán hozzám fordult: — Neked pedig, fiam, mondok valamit, tanuld meg én ne felejtsd el. A szegényeknek mindig adni kell Különben megharagszanak. — De Maxi bácsi... — akartam közbeszólni, Berci azonban teli szájjal is megelőzött. Nagy, kövér arca az indulattól puffadt, tekintetében méreg gyülekezett: — Dehogyis vagyunk mi szegények, bácsi! Az én papámnak villája van a fasorban, meg autónk is van, meg a Svábhegyen is van egy villánk, azt csak most építjük át és azért nem lakunk benne nyáron, hanem azért enni mégsem adnak, mert azt mondják, hogy kövér vagyok, és le kell fogynom. Húsz kilót kell nekem lefogyni. Ezért nem adnak se mákos nádlit, se semmiféle zsíros ételt, még pénzt se, hogy ne vehessek magamnak rajta cukrászsüteményt. Éhezem, ez igaz, de nem a szegénységtől, a kövérségtől. — Ugyan, ugyan! — mondta Maxi bácsi. — Ez nagyon érdekes. Hát hogy hívnak téged, édes fiam? — Trunkó Bernát a nevem. A papámnak a legnagyobb hentesárugyára van az országban. — Nekem meg a legnagyobb kalaptompgyáram — felelte Maxi bácsi fölényesen, s monokliját visszatette előkelően csillogó szeme elé. — Nyugodtan elfogadhatja tőlem ezt a három pengőt egy hentes gyereke — mondta Maxi bácsi, és különös figyelmet fordított rá, hogy a hentes szót becsmérlő ízzel ejtse ki. — No, isten áldjon meg benneteket. Rohantunk a cukrászdába. Három pengőért ettünk fagylaltot • Így segítettem én gyermekkoromban a szegényeket... GODA GÁBOR Trunkó Belmét étvágyi FARSANG Az MTI nem jelenti, protokollja nincs az estelett, de azért van eseménye a legifjabb Budapestnek. Bált csaptak az óvodában, zengett tőle mind a tájék — száz év múlva nagy riport lesz, így mulattak dédmamáék. Koccintás a büfé táján, ők is isznak, mint a nagyok, s nem kell félni a szeszfoktól. A pohárban Bambi ragyog. ► Kalácsot csent a kis szakács, erre volt a legfőbb gondja ► s éppen beleharap most a társadalmi tulajdonba. Szélesül az egyenlőség. Mesében sincs példa rája. Cigánykislányt boldogít a szép királyfi koronája... Szupé alatt... Intim sarok ... Később megismétlik iks-szel... De most még — csak egy pillantás... És a kézben: egy-egy »linzer". »Kivilágos záróráig«. — Húzd rá, prímás! Zeng a nóta Kicsi szívvel, kicsi a cehhel, jót mulatott az óvoda... (Gonda György képriportja, Baktai Ferenc szövege)