Népakarat, 1957. június (2. évfolyam, 126–151. sz.)
1957-06-16 / 139. szám
— Nem értem, mert nem látják be végre, hogy mi magasabb funkciót teljesítünk, ha csak dolgozunk és műveinket írjuk a halhatatlanság számára, mintha holmi irodalmi ügyek intézgetésében részt veszünk! — mondja ön, igen tisztelt író Úr, a maga és baráti köre, vagy csoportja nevében. Ez természetesen nagyon szépen hangzik, de mivel valakinek mégiscsak csinálnia kell ezeket az ügyeket, hát csinálja más, a többi, aki nyilván egyébre sem alkalmas, ugye, tisztelt író Úr? Magunk néhányan viszont, akik akkor, amikor arról van szó, hogy a kormányzat módot nyújt rá, hogy mi, írók, tevékenyen beleszólhassunk irodalmunk ügyeinek irányításába, íróink életlehetőségeinek, munkájának biztosításába — ami mégiscsak üdvösebb így, tisztelt Író Úr, mintha egy központból irányítanák mindezt, nemde? — mindenesetre kötelességünknek éreztük, hogy vállal-, juk a feladatot és a felelősséget. Vállaljuk, míg kellő belátás után sorainkat önök közül is fel nem töltik egyesek. Mindazáltal minden abbeli törekvéseik megértése mellett, amivel, amúgy csoportosan, a csak a jövőbeli halhatatlanságot célzó művek megírásának áldozatos, minket könnyekig megindító szerepének szentelik életüket, vannak bizonyos kérdések, olyanok, amelyek zavarják áhítatunkat, amivel, isten csodájaképpen, kizárólag abban a baráti körben vagy csoportban együtt található nagyok tevékenységét nézzük. Mert hiszen nagy dolog a halhatatlanságnak dolgozni kérem, és gyönyörű valóban, ha valaki erre szánja el magát. Elképzelem például, amikor a baráti kör vagy csoport valamelyik tagja a halhatatlanító mű írása közben meg-megnézi magát otthon a tükörben és azt mondja: — Nagy vagy fiam, nagyon nagy! A csoport vagy baráti kör többi tagjáról alapjában megvan a véleményem — mondja tovább magában —, de te, a fityfirittyét neki, te vagy a legnagyobb! Baráti körünk vagy csoportunk egyike-másika lehet, hogy talán svihák is, no de viszont faktum az is, hogy összetartásban rejlik a siker és az erő. Mondom tehát: szép a halhatatlanságra való készülés, tisztelt író Úr, és szép eszményeket, példaképeket teremteni (persze magunkból) a jövőnek, bár szerencsére a jövő nem mindig követi ezeket a példákat. De mindezek mellett volna egy és más, ami még ide tartozik. A következetlenség kérdése például, ön ugyanis, tisztelt író Úr, mint tudvalevő, nem mindig vonult vissza ennyire a közügyektől, hogy műveibe bebalzsamozva mutassa bajuszos vagy bajusztalan képét a sok millió még meg sem született anya képzeletbeli méhéből ön felé tapsikoló utókornak, ön ugyanis derekasan részt vett azokban a közügyekben, amelyek egyes megnyilvánulásaikban bizonyos fokig alapjai voltak a közelmúlt szomorú eseményeinek. Azt a politikát szolgálta ön egész tollal, amelynek bizony káros tévedései voltak, és most, amikor arról van szó, hogy segítsen a becsületes építésnek, kibontakozásnak a bajokból, amelyeknek részben (sőt, ilyen magafajta gigászi szellemről lévén szó, igen nagy részben!) ön is előidézője volt, egyszeriben nem kell a közügy, és csak a halhatatlanságra gondol. Irtózatos gondokban, munkálkodásban lehet e körül a halhatatlanság körül. Idáig hallom a nyögését, tisztelt író Úr! De én lebeszélem Önt erről az erőlködésről. Uram. A halhatatlanság dévai fehérnéphez hasonlít; gyakran előfordul, hogy korában valaki, baráti körével vagy csoportjával együtt, nagyon nagy, és a többi, a csoporton kívüli egészen kicsi. Azután pedig fogja magát ez az ütőkor, láttunk rá példát, és magyarán mondva pök az előbb kikürtölt nagyra, csoportostul és baráti köröstül együtt, és léha kegyeibe fogadja a csoporton kívül állót, a korabeli kicsit. Tehát ne foglalkozzon, tisztelt író Úr, ilyen kétes befektetésekkel, ne strapálta annyira magát a művekkel; nézzen kissé a jelenre, a realitásra is, hiszen ahogy én ismerem. Ön a baráti körével és csoportjával együtt, tisztelt író Úr, nem is olyan rossz üzletember, ön nem rossz üzletember, tisztelt író Úr, hiszen önnek, baráti körével vagy csoportjával együtt, bizonyos vagyok benne, csinos összege van a bankban, ön segített előidézni a bajokat, mondom, de nem segít helyrehozni azokat. A munkás például nem segített előidézni ezeket szorgalmas dolgozatokkal, mint ön; de dolgozott, emberfölötti erővel dolgozott azután, hogy a bajokat helyrehozza. Hogy ön a télen melegedhessen, hogy egyen, igyon, ruházkodjon, villamosra, autóbuszra üljön, sőt a saját autójára, tisztelt író Úr! Dolgozott a munkás hidegben, hőben a szerény bérért — Istenem, majd lesz több is bizonyára! —, hogy az Ön betétje, tisztelt író Úr, ne menjen tönkre a bankban. De ön messze a jövőbe tekint, tisztelt író úr, és nem érdeklik a közügyek, ön a közelire nem néz, de színdarabjait játsszák, filmjeit forgatják. És tudomásom szerint öthat új és régi könyve van a jelen év programjában; ezeket nyilván benn felejtette, amiközben elhatározta, hogy elmerengve csak a jövőbe fordul. E könyvek mindegyikére sok-sok tíz- vagy százezret fizet rá az állam a munkások pénzéből, tisztelt Úr, hogy önnek még több pénze legyen a bankban — és esetleg még több eladhatatlan kötete legyen a pincében. A magyar népi munkás-paraszt állam pénzét elveszi a tisztelt Úr, de ön »ilyen államot nem támogat«. Mert ön egy büszke, meg nem alkuvó író, a kutyafáját! ön a jövőnek ír és a mának hallgat. Sok ezer forinton alul félelmetesen hallgat, de aki háromszázért ír, az hazaáruló, ugye tisztelt író Úr?! ön nem ír cikket és nem lép be, tesszük föl, egy Irodalmi tanácsba, hogy az ön jóvoltából is az ebek harmincadjára jutott irodalom dolgaiban és az írók érdekében közreműködjön. Mert ön úgy gondolja ugyanis, mondjuk ki csak, hogy ez »nem népszerű.« Nem vállalok semmit — mondja, és dacosan körülnéz. A szép honorériumocska közben befolyik és a pénz nő a bankban. Ez a nagyság, a bátorság nemdebér, a mindenségit neki, tisztelt író Úr! Ez már csak imponálni fog például annak a nyilas baromnak, aki e sorok írójának tanácstagsága elvállalásakor borízű hangon fenyegetéseket bőgött bele a telefonjába. Én megértem tisztelt író Urat, hogy nem érzi talán magát még olyan késznek a művével, hogy meghaljon, de hát én sem érzem. Érnnek ellenére vállalom, amit becsülettel tudok, és vállalnám semn egyedül is, ha segítshetek valamit, hogy az irodalom ügye menjen, könyvek je♦ lenjenek meg és — last not least — önnek, tisztelt Író Úr, még több pénze legyen a bankban. Vállaltam a feladatot, és bizonyos vagyok benne, hogyha rám nem szakad a ház, mégis természetes halállal halok meg egyszer, remélhetőleg sokéra. És ha nem leszek népszerű ott, ahol nem is óhajtok lenni, annál több jó emberem lesz máshol, a becsületes emberek között. Ott, ahol tisztán látják az ön kártyáit, tisztelt író Úr, minden halandzsa ellenére, amivel olyan bőven rendelkezik. Azt hiszem, elmondtam, amit gondoltam, és ha nem, majd elmondom máskor. Bár mindezeket ön is tudja, miközben hamis elképzeléseire jogcímeket keres, de vékony érf veinek cingár lábára bármilyen ménkű nagy csizmát húzzon is. kilóg belőle a horgas huncsutag bütyke, tisztelt író Úr! FODOR JÓZSEF, TISZTELT ÍRÓ A tolmács nem volt szép. Ha részletezni kezdeném, tán még az sem jönne ki a dologból, hogy csinos volt. Festők mondják, akik nem naturalista utánzásra törekszenek portréikkal, hogy a karaktert a valóságosnál erősebben hangsúlyozni kell, akikor jelentkezik a valódin túl az igazi. Nos, a tolmács, aki mellékesen a Zsazsa névre hallgatott — amikor hallgatott —, vékonyka arcával, valószínűtlenül csodálkozó szemeivel, ilyen nem naturalista portré volt. De nem olajfestékből, hanem húsból és vérből, Ó, de még mennyire! Tán azért is tetszett módfelett a férfiaknak. De nem csak azért. Higany mozgásáért, jó formájáért, kiszámíthatatlan őszinteségéért, szüntelen, játékos jókedvéért éppúgy. Hosszú évek alatt — Zsazsa nem volt már gyerek, harminc év körül járt — az emberekkel való helyes, egyénenként megválogatott bánásmódnak valami hihetetlen gyakorlatára tett szert. A külföldiről is percek alatt felismerte, vajon anyás gondoskodásra, csillogó, nagyvonalú partnerra, vagy éppen tudományos, szakmai mondanivalóinak hűséges meghallgatójára éhes, szomjas-és egyforma tökéllyel töltötte be bármelyik szerepet. Ebben nem volt soha semmi tettetett; a tolmácsban, Zsuzsában rengeteg volt az emberség, melegség, s a talpraesettség. Éppen ezért a vége gyakran az lett — s ebben világfi turisták, esetlen küldöttek és habókos tüdősök között vajmi kevés volt a különbség —, hogy beleszerettek Zsazsába. Vagy szerényebben szólva: szem elől tévesztették a tolmácsot és észrevették a nőt. Ez történt legutóbb is. De valamennyi korábbi esettől eltérő, még a sok mindent látott Zsazsa számára is szokatlan éskényelmetlen módon, helyzetben és pillanatban. Német turisták érkeztek, a Nagyszállóban táboroztak. Mint az már ilyenkor szokásos volt, Zsuzsát telefonon előrántották tolmácsnak. El is kalauzolta őket annak rendje és módja szerint a Balaton mellett, a Mátrában, a fővárosban, tán századszor, vagy ezredszer is dicsérve Parád gyógyhatását, ismertetve a tihanyi apátság és a Halászbástya régmúlt időket idéző történetét. Már ezeken a kirándulásokon mind nyilvánvalóbb volt Zsazsa előtt — hiába, a rutint —, hogy dr. Rudolf Schräder úrnak, a kétségtelenül jó külsejű lipcsei mérnöknek megtetszett. Semmiség: az ilyesmi velejár a szakmával — mármint a tolmács szakmával, ha szép, csinos, vagy Zsazsaszerű nő űzi. Nem is volt semmi hiba. Néhány finomságában is félreérthetetlen tekintet, németül és magyarul teljesen egyformán hangzó és azonos jelentésű sóhaj, egy két semmitmondó bók — ez volt minden. Kínosabbá és előző, hasonló eseteknél valamivel bonyolultabbá az tette a dolgot, hogy ez alkalommal Zsazsa az egyik magyar kísérőnek is megtetszett. Az illető, családi és keresztségben kapott neve szerint Csohány Zoltán, olykorolykor meg is feledkezett vendéglátói kötelességéről — duplán is. Nemhogy maga nem érdeklődött eléggé a vendégek gondjai, kívánságai, szeszélyei iránt, s nem vetett fel témákat, ha el-el akadt a társalgás (ez az egyik), de még a tolmács figyelmét is igyekezett másra, nevezetesen önmagára terelni (ez a másik). Köztünk szólva nem nagy sikerrel. Zsazsa — amikor már muszáj volt — egy-egy halk «no, Zoltán«-nal, máskor meg ilyen szavakkal hidalta át a váratlanul kínos szituációt: »kérem, vegye már észre, milyen lehetetlen és kellemetlen, amit csinál.« Ezt azután így fordította le a bizalmatlanul pislogó Schräder mérnöknek — mert, érthetően, mindkét férfi lehetőleg a tolmács közelében tartózkodott: »azt kérdezte Csohány úr, elégedettek-e a koszttal? Mondtam, hogy igen, csak — amint a másdkor említette — kevesebb fűszer is megtenné.« A fordítás nem volt egészen pontos, de egy vérbeli tolmács nem nélkülözheti az érzéket az árnyalati módosításokhoz, diplomáciához, és így tovább. Rendben is ment a dolog — egészen a búcsúvacsoráig. Tán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy Zoltán a búcsúzó vendégek közül Schräder mérnök úrra fordította a legnagyobb figyelmet, vagyis, ha a végletekig őszinték akarunk lenni: Zsuzsára. Így történt, hogy a vacsoránál nemcsak a lipcsei mérnök ült le nyomban Zsuzsa jobbjára, hanem Csohány úr sem lanyhább tempóban a baljára. Adják hozzá az egészhez, hogy vacsora után — és márközben is — badacsonyi kéknyelűt ittak. Ó, alkohol, emberiség egekbe emelője és pokolba küldőjel Kezdődött itt egy olyan kétnyelvű, háromszólamú társalgás, amilyenre, eseménydús múltjából, még Zsazsa sem nagyon emlékszik. Vetettem fel, vetette minden tolmácsi gyakorlatával a témákat. Egy darabig ment is a kölcsönös udvariaskodás, álérdeklődés, műfigyelem. De csak egy darabig. — Ich hab' Ihnen etwas wichtiges zu sagen (valami fontosat akarok magának mondani) — szólalt meg Rudolf már a vacsora vége felé. És Zsazsa hajszál pontosan tudta, mi olyan fontos a mérnöknek. — Mit mond ez a pernahujder, ez a szorknyavadász — vetette le udvariasságát Zoltán is, meg nem értve, de megérezte a kérdés tartalmát. Zsazsa jobbra és balra, németül és magyarul egyaránt úrrá lett a helyzeten. Átmenetileg sikerült szerény személyén kívül egyéb témára kényszeríteni a társalgást. Ideigóráig elérte, hogy a két vetélytárs — mert mi tagadás, most már azok voltak — udvarias arccal érdektelen semmiségeket kérdezzen és válaszoljon egymásnak az ő közbenjárásával. A bizalmatlanság azonban a kérdések és lefordított válaszok hűsége tekintetében mindkét nemzetiségű lovag részéről a legteljesebb volt. — Es ist mein letzter Tag hier... Utolsó napom ez itt... Jöjjön, lépjünk meg együtt. Ezt az éjszakát nekem kell ajándékoznia! — lelkesült halk hangon a mérnök és Zsazsának kevés kétsége támadt a javasolt ajándékozás konkrét jellegét illetően. — Zsazsa! — tombolt az alkohol, s egyéb felbuzdulás Zoltánban is, csaknem ugyanebben a pillanatban. — Ne kínozzon, ne tegye ezt velem. Holnap elutaznak a vendégek és én tán nem is láthatom már magát. Legalább ezt az egy éjszakát adja nekem felejthetetlen búcsúzóul. Itt már semmi szükség ránk. — Moment, verzeihen Sie! Egy pillanat, bocsánat! — bólintott Zsazsa rendkívül kedves mosollyal jobbra és balra. S ezzel felkelt, mint akinek félreérthetetlenül rövid időre távoznia kell. A hall végénél jobbra fordult, eltűnt szem elől. Csak a portás láthatta volna — ha éppen más gondja nincs —, hogy nem oda ment, Haneyi a telefonfülkébe. Kis idő múltán szinte még az előbbi mosollyal az arcán ült vissza Zoltán és Schräder dr. közé. A sajátos páros udarlás folytatódott még egy ideig. Jóval éjfél után járt már az idő, amikor a mérnök — kicsit Zsazsa kimondhatatlan nyugalmától és derűjétől is bíztatva érezvén magát — megszólalt: — No, bebe Zsazsa, mehetünk a kocsihoz? — Miért ne? Azt hiszem, most már igen! — jött a megkapóan készséges válasz. Zsazsa fel is kelt, ruháját, kontyos haját annak rend jómódja szerint elsimította, szinte alig egy pillantást vetve közben aprócska karórájára. Persze, ahogy a német, majd a vonzó tolmács felkelt — felkelt Zoltán is. Kínos, zavart volt a hármas kivonulás. De Zsazsa kétnyelvű csacsogással ezt is áthidalta. Schräder dr. éppen kinyitotta Wartburgjának ajtaját, bal kezével Zsazsát invitálta befelé, jobbját félreérthetetlenül búcsúra nyújtva Zoltán felé — amikor egy megnyerő külsejű, harminc-negyven közötti férfi lépett a társaság mellé. — Danke sehr — köszönte percre sem elhagyott mosolyával Zsazsa a kocsiba hívó invitálást —, mi gyalog megyünk. . — Gestatten Sie? Megengedi? — kérdezte másodpercnyi szünet után a barátságos bemutatás szándékával két meglepett barátjától. — Mein Mann. A férjem. A búcsúzás érthetően rövid volt. De barátságtalannak semmiképpen nem volt mondható. Schräder dr. és Zoltán is igen szívélyesen szálltak be a Wartburgba, miután a mérnök felajánlotta, hogy hazaviszi kedves barátját. A stopplámpa még fel sem szívódott a sötétségben, amikor az újonnan jött elképedve szólalt meg: — De Zsazsa?! Hogy magának micsoda képtelen ötletei vannak! Nem elég, hogy az éjszaka közepén iderángat, de a végén a férjének tüntet fel vadidegen emberek előtt? — Örüljön neki, Péter. Ezt maga nem érti. Megjegyzem, mindig mondtam, hogy egy kicsit nehéz a felfogása. Ne menjünk, maga kedves szamár. És jó erősen belekarolt. Hogy azután férje lett-e, nem-e Péter Zsuzsának, vagy valami hasonló, ezen a bolondosan szellős május éjszakán, ahhoz sem Schräder doktornak, sem, Csohány Zoltánnak, sem nekem, de még az olvasónak sincs semmi köze. RAJK ANDRÁS: A TOLMÁCS Ahogy Zalka Máté írásait, ír leveleit, barátainak, harcostársainak visszaemlékezéseit olvasom, egyre határozottabban látom arcvonásait, kék szemében ragyogó forradalmi lelkét. Nagy a mulasztásunk. Itt az Októberi Forradalom magyar hőse, aki életét adta a szabad magyarság és a nemzetközi munkásosztály ügyéért s nincs még regény, film, dráma róla. - Mennyire magábaolvasztott minden nagy érzést Zalka Máté, milyen példásan összeforrt benne a hazafi s internacionalista ; jellemfejlődése milyen drámai és konfliktusokkal teljes. Mert ez a fiatal zászlós nagy utat tett meg, amíg megértette az imperialista háború lényegét s a forradalmi háború szükségszerűségét. Unokahúgának, Lőcsei Laurának írta: «Még gyerekember voltam, amikor 1916- ban elmentem a háborúba, győzni vagy meghalni. Mentem azzal a szent naivitással, amelyet az akkori iskoláink belénk loptak. Zokogtam, mikor testemen 11 sebbel Szibéria felé vitt a vonat, de a háború úttalan útjain rátaláltam arra az ösvényre, mely az emberiség egyetlen igaz útja lett.« Az első imperialista háború szörnyűségeit kíméletlenül, őszintén, emberi fejlődésének buktatóival írta meg Zalka Máté «Doberdo« című regényében. Kommunista író munkája a Doberdo, s ha nem is láttat minden részletet a stílusművészet felidéző erejével, mindent megértünk és átérzünk, amit az író kifejezett, mert meggyőződésének heve sokat pótol a mesterség kiművelt eszközeiből. Zalka a Doberdóban már kommunista emberré válásának regényét írta meg. Gyalka Máté írja: «A hadifogság számomra jó iskola volt. Fiatal katonatisztből előbb pacifista lettem, aki már eltűnődik az emberiséget illető kérdéseken, azután pedig — heves és kérlelhetetlen antimilitarista. A hadifogságban ismertem meg a szocialista eszméket s annyira megragadtak, olyan új érzésekkel töltötték meg egész lényemet, hogy én teljesen átadtam magam annak a nagy igazságnak, amely — úgy véltem — mindig is ott élt lelkem mélyén. Lassanként eltávolodtam a tisztek társaságától, idegennek éreztem. A népet akartam szolgálni... 1917 végére bolsevik, vörösgárdista, internacionalsta lettem. A polgárháború sok győzelmét és vereségét értem meg ezredemmel együtt...« Az imperialista háború évei érlelték Zalkát íróvá, forradalmárrá. Zalka maga írta: «Amit a háború, a forradalom előtt írtam, azt most semmisnek, haszontalannak látom... A háború alatt találkoztam egy emberrel... és a vele folytatott beszélgetések során ismerkedtem meg az antimlitarista eszmékkel. ... Sebesülésem után, márciusban írtam egy elbeszélést, címe: A sörgyáros és János, a katona. Naturalista módon írtam le benne a háborút... haditörvényszék elé állítottak ...« Az emberiség szabadságharcának 1917-től kezdődő húsz esztendejében alig volt csatatér, ahol Zalka Máté ne küzdött volna... Zalka Máté, Kemény tábornok, Lukács tábornok neve és kardja mindenütt erősítette a küzdőket, a munkásosztály harcosait... A spanyol nép sohasem felejti el a XII. nemzetközi brigád magyar parancsnokát... 1936-ban nagy energiával szervezte meg a brigádot, a tüzérséget s az albacete kaszárnyából vonult ki a madridi arcvonalra. A Manzanares partjától Huescáig sok-sok ütközetbe vezette a nemzetközi brigádot, neve lelkesedést gyújtott az ellenségtől megtizedelt századokban és félelmet keltett a francóisták, a mórok, a fallangisták között. 1937. június 11-én Huescánál halt hősi halált. Valenciában temették el. Ezt vésették a sírkövére: «Hősi halált halt a spanyol és a magyar nép szabadságáért.« Valencia népe virággal borította ágyútalpra tett koporsóját. Mindössze két kötetnyi elbe- IVA szélése jelent meg a Doberdón kívül idehaza, pedig írásai eleven erővel idézik fel a polgárháború harcait és alakjait. Írói alapgondolata mindig egyszerű, világos, érzése nyílt és heves. Zalka azok közé tartozik, akik az élet közvetlen, egyszerű megragadására törekszenek, írásait igazságérzet hevíti, hősei a forradalomért élnek, halnak... Ez a tárgy nem tűr stilizálást, ez a kor meggyőződést és erőt követel... Világnézete élteti alakjait: Kulikovot, aki meghal a zászlóért, Liut, a kínai vörösgárdistát, Garát, Kovács Istvánt, az októberi magyarokat ... Zalka Máté nemcsak vezére, hanem krónikása is volt annak a százezer magyarnak, akikkel vérét ontotta, reményeit osztotta... Adjuk végre fiaink kezébe az égő honvágy és a forradalom harcainak magyar krónikáját. BARABÁS TIBOR: ZALKA MÁTÉ (Halaidnak 20. évfordulója alkalmából) NÉPAKARAT 1957. Június 16