Népakarat, 1957. június (2. évfolyam, 126–151. sz.)

1957-06-16 / 139. szám

— Nem értem, mert nem látják be végre, hogy mi ma­gasabb funkciót teljesítünk, ha csak dolgozunk és művein­ket írjuk a halhatatlanság szá­mára, mintha holmi irodalmi ügyek intézgetésében részt ve­szünk! — mondja ön, igen tisztelt író Úr, a maga és ba­ráti köre, vagy csoportja ne­vében. Ez természetesen nagyon szépen hangzik, de mivel va­lakinek mégiscsak csinálnia kell ezeket az ügyeket, hát csi­nálja más, a többi, aki nyil­ván egyébre sem alkalmas, ugye, tisztelt író Úr? Magunk néhányan viszont, akik akkor, amikor arról van szó, hogy a kormányzat módot nyújt rá, hogy mi, írók, tevékenyen beleszólhassunk irodalmunk ügyeinek irányításába, íróink életlehetőségeinek, munkájá­nak biztosításába — ami még­iscsak üdvösebb így, tisztelt Író Úr, mintha egy központból irányítanák mindezt, nemde? — mindenesetre kötelessé­günknek éreztük, hogy vállal-, juk a feladatot és a felelőssé­get. Vállaljuk, míg kellő belá­tás után sorainkat önök kö­zül is fel nem töltik egyesek. Mindazáltal minden abbeli törekvéseik megértése mel­lett, amivel, amúgy csoporto­san, a csak a jövőbeli halha­tatlanságot célzó művek meg­írásának áldozatos, minket könnyekig megindító szerepé­nek szentelik életüket, vannak bizonyos kérdések, olyanok, amelyek zavarják áhítatunkat, amivel, isten csodájaképpen, kizárólag abban a baráti kör­ben vagy csoportban együtt található nagyok tevékenysé­gét nézzük. Mert hiszen nagy dolog a halhatatlanságnak dol­gozni kérem, és gyönyörű va­lóban, ha valaki erre szánja el magát. Elképzelem például, amikor a baráti kör vagy cso­port valamelyik tagja a halha­­tatlanító mű írása közben meg-megnézi magát otthon a tükörben és azt mondja: — Nagy vagy fiam, nagyon nagy! A csoport vagy baráti kör többi tagjáról alapjában meg­van a véleményem — mondja tovább magában —, de te, a fityfirittyét neki, te vagy a legnagyobb! Baráti körünk vagy csoportunk egyike-má­­sika lehet, hogy talán svihák is, no de viszont faktum az is, hogy összetartásban rejlik a siker és az erő. Mondom tehát: szép a hal­hatatlanságra való készülés, tisztelt író Úr, és szép eszmé­nyeket, példaképeket terem­teni (persze magunkból) a jö­vőnek, bár szerencsére a jövő nem mindig követi ezeket a példákat. De mindezek mel­lett volna egy és más, ami még ide tartozik. A következetlenség kérdése például, ön ugyanis, tisztelt író Úr, mint tudvalevő, nem mindig vonult vissza ennyire a közügyektől, hogy műveibe bebalzsamozva mutassa baju­szos vagy bajusztalan képét a sok millió még meg sem szü­letett anya képzeletbeli méhé­­ből ön felé tapsikoló utókor­nak, ön ugyanis derekasan részt vett azokban a közügyek­ben, amelyek egyes megnyil­vánulásaikban bizonyos fokig alapjai voltak a közelmúlt szo­morú eseményeinek. Azt a po­litikát szolgálta ön egész tol­lal, amelynek bizony káros té­vedései voltak­, és most, ami­kor arról van szó, hogy segít­sen a becsületes építésnek, ki­bontakozásnak a bajokból, amelyeknek részben (sőt, ilyen magafajta gigászi szellemről lévén szó, igen nagy részben!) ön is előidézője volt, egysze­riben nem kell a közügy, és csak a halhatatlanságra gon­dol. Irtózatos gondokban, mun­kálkodásban lehet e körül a halhatatlanság körül. Idáig hallom a nyögését, tisztelt író Úr! De én lebeszélem Önt er­ről az erőlködésről. Uram. A halhatatlanság dévai fehérnép­­hez hasonlít; gyakran előfor­dul, hogy korában valaki, ba­ráti körével vagy csoportjá­val együtt, nagyon nagy, és a többi, a csoporton kívüli egé­szen kicsi. Azután pedig fogja magát ez az ütőkor, láttunk rá példát, és magyarán mondva pök az előbb kikürtölt nagy­ra, csoportostul és baráti kö­röstül együtt, és léha kegyeibe fogadja a csoporton kívül ál­lót, a korabeli kicsit. Tehát ne foglalkozzon, tisztelt író Úr, ilyen kétes befektetésekkel, ne strapálta annyira magát a művekkel; nézz­en kissé a jelenre, a realitásra is, hiszen ahogy én ismerem. Ön a ba­ráti körével és csoportjával együtt, tisztelt író Úr, nem is olyan rossz üzletember, ön nem rossz üzletember, tisztelt író Úr, hiszen önnek, baráti körével vagy csoportjá­val együtt, bizonyos vagyok benne, csinos összege van a bankban, ön segített előidézni a bajokat, mondom, de nem segít helyrehozni azokat. A munkás például nem segített előidézni ezeket szorgalmas dolgozatokkal, mint ön; de dolgozott, emberfölötti erővel dolgozott azután, hogy a bajo­kat helyrehozza. Hogy ön a télen melegedhessen, hogy egyen, igyon, ruházkodjon, villamosra, autóbuszra üljön, sőt a saját autójára, tisztelt író Úr! Dolgozott a munkás hidegben, hőben a szerény bé­rért — Istenem, majd lesz több is bizonyára! —, hogy az Ön betétje, tisztelt író Úr, ne menjen tönkre a bankban. De ön messze a jövőbe te­kint, tisztelt író úr, és nem érdeklik a közügyek, ön a kö­zelire nem néz, de színdarab­jait játsszák, filmjeit forgat­ják. És tudomásom szerint öt­hat új és régi könyve van a jelen év programjában; ezeket nyilván benn felejtette, ami­közben elhatározta, hogy el­merengve csak a jövőbe for­dul. E könyvek mindegyikére sok-sok tíz- vagy százezret fi­zet rá az állam a munkások pénzéből, tisztelt Úr, hogy ön­nek még több pénze legyen a bankban — és esetleg még több eladhatatlan kötete le­gyen a pincében. A magyar népi munkás-paraszt állam pénzét elveszi a tisztelt Úr, de ön »­ilyen államot nem támo­gat­«. Mert ön egy büszke, meg nem alkuvó író, a kutyafáját! ön a jövőnek ír és a mának hallgat. Sok ezer forinton alul félelmetesen hallgat, de aki háromszázért ír, az hazaáruló, ugye tisztelt író Úr?! ön nem ír cikket és nem lép be, tesszük föl, egy Iro­dalmi tanácsba, hogy az ön jóvoltából is az ebek ha­rmin­­cadjára jutott irodalom dol­gaiban és az írók érdekében közreműködjön. Mert ön úgy gondolja ugyanis, mondjuk ki csak, hogy ez »nem népszerű.« Nem vállalok semmit — mondja, és dacosan körülnéz. A szép honorériumocska köz­ben befolyik és a pénz nő a bankban. Ez a nagyság, a bátorság nemdebér, a mindenségit neki, tisztelt író Úr! Ez már csak imponálni fog például annak a nyilas baromnak, aki e so­rok írójának tanácstagsága el­vállalásakor borízű hangon fenyegetéseket bőgött bele a telefonjába. Én megértem tisz­telt író Urat, hogy nem érzi talán magát még olyan kész­nek a művével, hogy meghal­jon, de hát én sem érzem. Érn­nek ellenére vállalom, amit becsülettel tudok, és vállal­nám semn­ egyedül is, ha segít­­s­hetek valamit, hogy az iroda­­l­­om ügye menjen, könyvek je­­♦ lenjenek meg és — last not least — önnek, tisztelt Író Úr, még több pénze legyen a­­ bankban. Vállaltam a felada­tot, és bizonyos vagyok benne, hogyha rám nem szakad a ház, mégis természetes halál­lal halok meg egyszer, remél­hetőleg sokéra. És ha nem le­szek népszerű ott, ahol nem is óhajtok lenni, annál több jó emberem lesz máshol, a be­csületes emberek között. Ott, ahol tisztán látják az ön kár­tyáit, tisztelt író Úr, minden halandzsa ellenére, amivel olyan bőven rendelkezik. Azt hiszem, elmondtam, amit gondoltam, és ha nem, majd elmondom máskor. Bár mind­ezeket ön is tudja, miközben hamis elképzeléseire jogcí­meket keres, de vékony ér­­f veinek ci­ngár lábára bármi­lyen ménkű nagy csizmát húz­zon is. kilóg belőle a horgas huncsuta­g bütyke, tisztelt író Úr! FODOR JÓZSEF, TISZTELT ÍRÓ A tolmács­­ nem volt szép. Ha részletezni kezdeném, tán még az sem jönne ki a do­logból, hogy csinos volt. Fes­tők mondják, akik nem natu­ralista utánzásra törekszenek portréikkal, hogy a karaktert a valóságosnál erősebben hang­súlyozni kell, akikor jelentke­zik a valódin túl az igazi. Nos, a tolmács, aki mellékesen a Zsazsa névre hallgatott — amikor hallgatott —, vékony­ka arcával, valószínűtlenül csodálkozó szemeivel, ilyen nem naturalista portré volt. De nem olajfestékből, hanem húsból és vérből, Ó, de még mennyire! Tán azért is tet­szett módfelett a férfiaknak. De nem csak azért. Higany mozgásáért, jó formájáért, ki­számíthatatlan őszinteségéért, szüntelen, játékos jókedvéért éppúgy. Hosszú évek alatt — Zsazsa nem volt már gyerek, harminc év körül járt — az emberekkel való helyes, egyé­nenként megválogatott bánás­módnak valami hihetetlen gya­korlatára tett szert. A külföl­diről is percek alatt felismer­te, vajon anyás gondoskodásra, csillogó, nagyvonalú partnerra, vagy éppen tudományos, szak­mai mondanivalóinak hűséges meghallgatójára éhes, szom­­jas-é­s egyforma tökéllyel töl­tötte be bármelyik szerepet. Eb­ben nem volt soha semmi tettetett; a tolmácsban, Zsu­zsában rengeteg volt az em­berség, melegség, s a talpra­esettség. Éppen ezért a vége gya­kran az lett — s ebben világfi tu­risták, esetlen küldöttek és habókos tüdősök között vajmi kevés volt a különbség —, hogy beleszerettek Zsazsába. Vagy szerényebben szólva: szem elől tévesztették a tol­mácsot és észrevették a nőt. Ez történt legutóbb is. De valamennyi korábbi esettől el­térő, még a sok mindent lá­tott Zsazsa számára is szokat­lan és­­kényelmetlen módon, helyzetben és pillanatban. Német turisták érkeztek, a Nagyszállóban táboroztak. Mint az már ilyenkor szokásos volt, Zsuzsát telefonon előrántották tolmácsnak. El is kalauzolta őket annak rendje és módja szerint a Balaton mellett, a Mátrában, a fővárosban, tán századszor, vagy ezredszer is dicsérve Parád gyógyhatását, ismertetve a tihanyi apátság és a Halászbástya régmúlt időket idéző történetét. Már ezeken a kiránduláso­kon mind nyilvánvalóbb volt Zsazsa előtt — hiába, a rutint —, hogy dr. Rudolf Schräder úrnak, a kétségtelenül jó kül­sejű lipcsei mérnöknek meg­tetszett. Semmiség: az ilyesmi velejár a szakmával — már­mint a tolmács szakmával, ha szép, csinos, vagy Zsazsa­­szerű nő űzi. Nem is volt sem­mi hiba. Néhány finomságá­ban is félreérthetetlen tekin­tet, németül és magyarul tel­jesen egyformán hangzó és azonos jelentésű sóhaj, egy két semmitmondó bók — ez volt minden. Kínosabbá és előző, hasonló eseteknél valamivel bonyolul­tabbá az tette a dolgot, hogy ez alkalommal Zsazsa az egyik magyar kísérőnek is megtet­szett. Az illető, családi és ke­­resztségben kapott neve sze­rint Csohány Zoltán, olykor­­olykor meg is feledkezett ven­déglátói kötelességéről — dup­lán is. Nemhogy maga nem érdeklődött eléggé a vendégek gondjai, kívánságai, szeszélyei iránt, s nem vetett fel témá­kat, ha el-el akadt a társal­gás (ez az egyik), de még a tolmács figyelmét is igyeke­zett másra, nevezetesen önma­gára terelni (ez a másik). Köz­tünk szólva nem nagy siker­rel. Zsazsa — amikor már mu­száj volt — egy-egy halk «no, Zoltán­­«-nal, máskor meg ilyen szavakkal hidalta át a váratlanul kínos szituációt: »kérem, vegye már észre, mi­lyen lehetetlen és kellemetlen, amit csinál.« Ezt azután így fordította le a bizalmatlanul pislogó Schräder mérnöknek — mert, érthetően, mindkét férfi lehetőleg a tolmács kö­zelében tartózkodott: »azt kér­dezte Csohány úr, elégedet­tek-e a koszttal? Mondtam, hogy igen, csak — amint a másdkor említette — kevesebb fűszer is megtenné.« A fordí­tás nem volt egészen pontos, de egy vérbeli tolmács nem nélkülözheti az érzéket az ár­nyalati módosításokhoz, dip­lomáciához, és így tovább. Rendben is ment a dolog — egészen a búcsúvacsoráig. Tán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy Zoltán a búcsúzó vendé­gek közül Schräder mérnök úrra fordította a legnagyobb figyelmet, vagyis, ha a végle­tekig őszinték akarunk lenni: Zsuzsára. Így történt, hogy a vacsoránál nemcsak a lipcsei mérnök ült le nyomban Zsuzsa jobbjára, hanem Csohány úr sem lanyhább tempóban a bal­jára. Adják hozzá az egészhez, hogy vacsora után — és már­­közben is — badacsonyi kék­nyelűt ittak. Ó, alkohol, em­beriség egekbe emelője és po­kolba küldőjel Kezdődött itt egy olyan kétnyelvű, három­­szólamú társalgás, amilyenre, eseménydús múltjából, még Zsazsa sem nagyon emlékszik. Vetette­m fel, vetette minden tolmácsi gya­korlatával a té­mákat. Egy darabig ment is a kölcsönös udvariaskodás, ál­érdeklődés, műfigyelem. De csak egy darabig. — Ich hab' Ihnen etwas wichtiges zu sagen (valami fontosat a­karok magának mondani) — szólalt meg Ru­dolf már a vacsora vége felé. És Zsazsa hajszál pontosan tudta, mi olyan fontos a mér­nöknek. — Mit mond ez a pernahuj­­der, ez a szorknyavadász — ve­tette le udvariasságát Zoltán is, meg nem értve, de meg­érezte a kérdés tartalmát. Zsazsa jobbra és balra, né­metül és magyarul egyaránt úrrá lett a helyzeten. Átmene­tileg sikerült szerény szemé­lyén kívül egyéb témára kény­szeríteni a társalgást. Ideig­ór­áig elérte, hogy a két ve­télytárs — mert mi tagadás, most már azok voltak — ud­varias arccal érdektelen sem­miségeket kérdezzen és vála­szoljon egymásnak az ő köz­benjárásával. A bizalmatlan­ság azonban a kérdések és le­fordított válaszok hűsége te­kintetében mindkét nemzetisé­gű lovag részéről a legtelje­sebb volt. — Es ist mein letzter Tag hier... Utolsó napom ez itt... Jöjjön, lépjünk meg együtt. Ezt az éjszakát nekem kell ajándékoznia! — lelkesült halk hangon a mérnök és Zsazsá­­na­k kevés kétsége támadt a javasolt ajándékozás konkrét jellegét illetően. — Zsazsa! — tombolt az al­kohol, s egyéb felbuzdulás Zoltánban is, csa­knem ugyan­ebben a pillanatban. — Ne kínozzon, ne tegye ezt velem. Holnap elutaznak a vendégek és én tán nem is láthatom már magát. Legalább ezt az egy éjszakát adja nekem fe­lejthetetlen búcsúzóul. Itt már semmi szükség ránk. — Moment, verzeihen Sie! Egy pillanat, bocsánat! — bó­lintott Zsazsa rendkívül ked­ves mosollyal jobbra és balra. S ezzel felkelt, mint akinek félreérthetetlenül rövid időre távoznia kell. A hall végénél jobbra fordult, eltűnt szem elől. Csa­k a portás láthatta volna — ha éppen más gondja nincs —, hogy nem oda ment, Haneyi a telefonfülkébe. Kis idő múltán szinte még az előbbi mosollyal az arcán ült vissza Zoltán és Schräder dr. közé. A sajátos páros udarlás folytatódott még egy ideig. Jóval éjfél után járt már az idő, amikor a mérnök — kicsit Zsazsa kimondhatatlan nyu­galmától és derűjétől is bíz­tatva érezvén magát — meg­szólalt: — No, b­ebe Zsazsa, mehetünk a kocsihoz? — Miért ne? Azt hiszem, most már igen! — jött a meg­­kapóan készséges válasz. Zsazsa fel is kelt, ruháját, kontyos haját annak rend jó­módja szerint elsimította, szin­te alig egy pillantást vetve közben aprócska karórájára. Persze, ahogy a német, majd a vonzó tolmács felkelt — fel­­­­kelt Zoltán is. Kínos, zavart volt a hármas kivonulás. De Zsazsa kétnyelvű csacsogás­sal ezt is áthidalta. Schräder dr. éppen kinyitot­ta Wartburgjának ajtaját, bal kezével Zsazsát invitálta be­felé, jobbját félreérthetetle­nül búcsúra nyújtva Zoltán felé — amikor egy megnyerő külsejű, harminc-negyven kö­zötti férfi lépett a társaság mellé. — Danke sehr — köszönte percre sem elhagyott moso­lyával Zsazsa a kocsiba hívó invitálást —, mi gyalog me­gyünk. . — Gestatten Sie? Megen­gedi? — kérdezte másodperc­nyi szünet után a barátságos bemutatás szándékával két meglepett barátjától. — Mein Mann. A férjem. A búcsúzás érthetően rövid volt. De barátságtalannak sem­miképpen nem volt mondható. Schräder dr. és Zoltán is igen szívélyesen szálltak be a Wart­burgba, miután a mérnök fel­ajánlotta, hogy hazaviszi ked­ves barátját. A stopplámpa még fel sem szívódott a sötétségben, ami­kor az újonnan jött elképedve szólalt meg: — De Zsazsa?! Hogy magá­nak micsoda képtelen ötletei vannak! Nem elég, hogy az éj­szaka közepén iderángat, de a végén a férjének tüntet fel vadidegen emberek előtt? — Örüljön neki, Péter. Ezt maga nem érti. Megjegyzem, mindig mondtam, hogy egy ki­csit nehéz a felfogása. Ne men­jünk, maga kedves szamár. És jó erősen belekarolt. Hogy azután férje lett-e, nem-e Pé­ter Zsuzsának, vagy valami hasonló, ezen a bolondosan szellős május éjszakán, ahhoz sem Schräder doktornak, sem, Csohány Zoltánnak, sem ne­kem, de még az olvasónak sincs semmi köze. RAJK ANDRÁS: A TOLMÁCS A­hogy Zalka Máté írásait, ír leveleit, barátainak, har­costársainak visszaemlékezé­seit olvasom, egyre határozot­tabban látom arcvonásait, kék szemében ragyogó forradalmi lelkét. Nagy a mulasztásunk. Itt az Októberi Forradalom ma­gyar hőse, aki életét adta a szabad magyarság és a nem­zetközi munkásosztály ügyéért s nincs még regény, film, drá­ma róla. - Mennyire magába­­olvasztott minden nagy érzést Zalka Máté, milyen példásan összeforrt benne a hazafi s in­ternacionalista ; j­ellemfej­lődé­­se milyen drámai és konflik­tusokkal teljes. Mert ez a fia­tal zászlós nagy utat tett meg, amíg megértette az imperia­lista háború lényegét s a for­radalmi háború szükségszerű­ségét. Unokahúgának, Lőcsei Laurának írta: «Még gyerek­ember voltam, amikor 1916- ban elmentem a háborúba, győzni vagy meghalni. Men­tem azzal a szent naivitással, amelyet az akkori iskoláink belénk loptak. Zokogtam, mi­kor testemen 11 sebbel Szibé­ria felé vitt a vonat, de a há­ború úttalan útjain rátaláltam arra az ösvényre, mely az em­beriség egyetlen igaz útja lett.« Az első imperialista háború szörnyűségeit kíméletlenül, őszintén, emberi fejlődésének buktatóival írta meg Zalka Máté «Doberdo« című regé­nyében. Kommunista író mun­kája a Doberdo, s ha nem is láttat minden részletet a stí­lusművészet felidéző erejével, mindent megértünk és átér­­zünk, amit az író kifejezett, mert meggyőződésének heve sokat pótol a mesterség kimű­velt eszközeiből. Zalka a Do­­berdóban már kommunista emberré válásának regényét írta meg. Gy­alka Máté írja: «A hadi­­­fogság számomra jó iskola volt. Fiatal katonatisztből előbb pacifista lettem, aki már eltűnődik az emberiséget illető kérdéseken, azután pedig — heves és kérlelhetetlen anti­­militarista. A hadifogságban ismertem meg a szocialista eszméket s annyira megragad­tak, olyan új érzésekkel töltöt­ték meg egész lényemet, hogy én teljesen átadtam magam annak a nagy igazságnak, amely — úgy véltem — min­dig is ott élt lelkem mélyén. Lassanként eltávolodtam a tisztek társaságától, idegennek éreztem. A népet akartam szolgálni... 1917 végére bolsevik, vörös­­gárdista, internacionalsta let­tem. A polgárháború sok győ­zelmét és vereségét értem meg ezredemmel együtt...« Az imperialista háború évei érlelték Zalkát íróvá, for­radalmárrá. Zalka maga írta: «Amit a háború, a forradalom előtt írtam, azt most semmis­nek, haszontalannak látom... A háború alatt találkoztam egy emberrel... és a vele folytatott beszélgetések során ismerkedtem meg az antimli­­tarista eszmékkel. ... Sebesü­lésem után, márciusban írtam egy elbeszélést, címe: A sör­gyáros és János, a katona. Naturalista módon írtam le benne a háborút... haditör­vényszék elé állítottak ...« Az emberiség szabadsághar­cának 1917-től kezdődő húsz esztendejében alig volt csa­tatér, ahol Zalka Máté ne küz­dött volna... Zalka Máté, Ke­mény tábornok, Lukács tábor­nok neve és kardja mindenütt erősítette a küzdőket, a mun­kásosztály harcosait... A spa­nyol nép sohasem felejti el a XII. nemzetközi brigád ma­gyar parancsnokát... 1936-ban nagy energiával szervezte meg a brigádot, a tüzérséget s az albacete­ kaszárnyából vo­nult ki a madridi arcvonalra. A Manzanares partjától Hues­cáig sok-sok ütközetbe vezette a nemzetközi brigádot, neve lelkesedést gyújtott az ellen­ségtől megtizedelt századok­ban és félelmet keltett a fran­­cóisták, a mórok, a fallangis­­ták között. 1937. június 11-én Huescánál halt hősi halált. Valenciában temették el. Ezt vésették a sírkövére: «Hősi halált halt a spanyol és a ma­gyar nép szabadságáért.« Va­lencia népe virággal borította ágyútalpra tett koporsóját. Mindössze két kötetnyi elbe- I­VA szélése jelent meg a Do­­berdón kívül idehaza, pedig írásai eleven erővel idézik fel a polgárháború harcait és alakjait. Írói alapgondolata mindig egyszerű, világos, ér­zése nyílt és heves. Zalka azok közé tartozik, akik az élet köz­vetlen, egyszerű megragadásá­ra törekszenek, írásait igaz­ságérzet hevíti, hősei a forra­dalomért élnek, halnak... Ez a tárgy nem tűr stilizálást, ez a kor meggyőződést és erőt követel... Világnézete élteti alakjait: Kulikovot, aki meg­hal a zászlóért, Liut, a kínai vörösgárdistát, Garát, Kovács Istvánt, az októberi magyaro­kat ... Zalka Máté nemcsak vezére, hanem krónikása is volt annak a százezer magyar­nak, akikkel vérét ontotta, re­ményeit osztotta... Adjuk végre fiaink kezébe az égő honvágy és a forradalom har­cainak magyar krónikáját. BARABÁS TIBOR: ZALKA MÁTÉ (Halaidnak 20. évfordulója alkalmából) NÉPAKARAT 1957. Június 16

Next