Népakarat, 1957. december (2. évfolyam, 282–304. sz.)
1957-12-01 / 282. szám
A VASAS KONGRESSZUS MÁSODIK NAPJA (Folytatás az 1. oldalról) lett. Mi arra is tudunk válaszolni, hogy miért. Megemlítem azt a vasárnapot, amikor itt megtudtuk, hogy a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót. Ez a nap egyúttal az a nap is volt, amelynek törvényszerű logikája szerint Magyarországon százezrével kellett megsemmisülniük a lakásoknak. Miért? A Hitler-fasisztákért. Nem mi semmisítettük meg, hanem a Hitler-fasiszták, az imrédyk meg a bárdossyk, akik eladták a népet és az országot. Mi nem felelhetünk azért, amit ők tettek. Hogy néz ki most a lakáskérdés? Igaz, hogy szűk a keret, sok az igénylő, de nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről. A legegyszerűbb dolgot veszem. Én hat esztendeig a VII. kerületben laktam egy kétszobás, konyhás lakásban. Egy nagy szoba és egy kis szoba, meg egy konyha volt ebben a lakásban. A konyha deszkafallal ketté volt választva, de csak embermagasságban. Mi egyébként a konyhában laktunk. Ebben a lakásban négy család, 23 ember lakott. A lakbér magas volt, de még egy kicsivel több lakbért el tudtunk volna viselni. Az én családom így festett: Anyám segédmunkás volt, testvérem bőripari munkás, én pedig vasipari munkás. Kicsit többet kerestünk, mint amenynyit ott fizettünk. Egyszer azt mondtuk anyámnak, menjünk el nagyobb lakásba. Három évig kellett anyámmal harcolnunk azért, hogy egy minden más nélküli egyszobás főbérletet merjen vállalni. Miért? Azt mondta: »Fiaim, ma dolgoztok, de nem tudom, hogy holnap dolgoztok-e. Itt mi albérlők vagyunk.« Mi már sokszor voltunk adósok ott, de azután megfizettük adósságunkat. »Itt adnak nekünk — mondta — három vagy négy hetet, ha nem tudunk fizetni, de ha főbérletet veszünk, és egyszer nem fizetünk, akkor nincs lakás. És nem mentünk más lakásba. Azt hiszem, nem kell bővebben elmesélni, hogyan laktunk mi a Horthy-rendszer idején. De nézzük a különbséget — ma. Akkor tízezer lakás volt kiadó Budapesten évszámra, de egy munkás ember nem mert főbérleti lakásba bemenni. Mutassanak nekem ma vasipari szakmunkást, aki egy szempillantás alatt el ne merne vállalni egy ötszobás főbérleti lakást, ha valaki felkínálja neki. (Derültség.) Ez is a dolog lényegéhez tartozik. Gondolkozzunk tehát! Százezrével vannak olyan dolgozó emberek, akik igenis a föld alól jöttek ki, és emberré váltak. Ezek az emberek az odúkból a lakásokba mentek. Ez is oka annak, hogy a lakáskérdés terén olyan feszült a helyzet, másik is. Ha az egyik nem szerzi vissza , a másik sem. És vagy lesz tekintélye a pártnak, s ezzel a szakszervezet is visszakapja tekintélyét, vagy pedig, ha a pártnak nem lesz tekintélye, a szakszervezetnek sem lesz. Most már el lehet mondani, hogy a pártnak is és a szakszervezetnek is van tekintélye. Soha ne felelőtlen demagógok felé orientálódjék egyetlenegy szakszervezeti munkás sem, hanem mindig a szolid, a rendes munkásokra, azokra, akik az összkomfortos sztrájk idején is jelentkeztek, ezekre a szakszervezeti munka öszszefügg a nép harcával. Minden bajjal kell foglalkoznunk. Nem kell a panaszokat visszautasítani, hogy az demagógia, hanem válaszolni kell reájuk és ebben a szakszervezetnek is ott kell lennie, mert az emberek a kérdésekre választ követelnek, és ha nem adja meg a párt, nem adja meg a szakszervezet, akkor választ kapnak a szocializmus ellenségeitől. Azzal szeretném befejezni, hogy vártunk központi bizottsága és nem hivatalosan, hanem elvtársi értelemben a forradalmi munkás-paraszt rendes munkásemberekre, akik azt mondták: valahogyan nem lesz az jó, hogy nem dolgozunk és mégis fizetést kapunk. Ezekre a dolgozóikra kell tehát orientálódni, s ilyen a dolgozó emberek többsége. Mert a nép nem zavarosfejű, ingyenélő emberekből áll. Ez a munkások és a nép aljas rágalmazása. A munkások és a nép túlnyomó többsége igenis becsületes, tisztességes ember, akikre lehet építeni, s az ingyenélő, a zavarosban halászó embereket el kell szigetelni, azokkal szembe kell szállni. kormány nevében kívánom, hogy a kongresszus jól dolgozzon, hogy a megválasztandó központi vezetőség utána sikerrel dolgozzon, sok eredményt érjen el , de a reális harcnak azon az útján, ahol együtt jár törődés az emberekkel és az aggodalom és felelősségérzet az egész nép sorsáért, mert külön-külön nem lehet megoldani. A mi rendszerünkben nem boldogulhatnak külön az egyes munkáskategóriák, ha a nép ügye gőzben csúszik lefelé. Ha a ■nép ügye emelkedik, akkor vele emelkedik a munkások, köztük a vasmunkások életszínvonala is. Kérem, hogy ilyen értelemben dolgozzanak és harcoljanak. A perspektívától nem kell félni. A perspektíva mellettünk van, mert a tavalyi események éppen azt bizonyították be, hogy az ellenség mennyire gyenge, és a mi eredményeink azt bizonyították, hogy a szocializmus ügye milyen erős, és hogy igenis — de nem frázisszerűen, hanem a szó igazi értelmében — a magyar nép óriási többsége a szocializmus mellett van. Kívánom, hogy a vasmunkásság általában járjon az ipari munkásság élén, mint ahogyan ezt már jó néhány évtizeden keresztül a saját dicsőségére meg is tette! (Hosszan tartói szűnni nem akaró, taps ) Szilárd alapot kell építenünk a már elért életszínvonal alá A magyar nép óriási többsége a szocializmus mellett van . Nézzünk előre. Mit kell megoldanunk? Szocializmust kell építeni, szocialista társadalmat kell építenünk. Emelnünk kell az életszínvonalat. Azt is megmondom, elvtársak, hogy jövőre és még azután a fő dolgunk nem az emelés lesz, nehogy becsapjuk az embereket. A fő dolgunk az lesz, hogy nagyon szilárd alapot építsünk a már elért életszínvonal alá. A legnagyobb bűn volna a munkásemberrel szemben, ha eltűrnénk azt, hogy egy hajszálon lógjon az életszínvonal és aztvárnánk, hogy mikor billenünk ki az egyensúlyból. Ezt mi nem engedhetjük meg. A szakszervezetben felelős emberek vannak. Meg kell szilárdítanunk az életszínvonalat, éspedig abban a mértékben, ahogyan lehetőségeink engedik — és ez a termelési oldala a dolognak, mert eszerint fogunk előre menni. Megtanultuk, hogy nem lehet szocializmust építeni a tömegek nélkül. Nem lehet szocializmust építeni papíron, tervek alapján, hanem csak a néppel együtt. Ehhez tartozik az is, hogy az életszínvonal emelése a szocializmus építésének része. Termelni kell és olcsóbban kell termelni, mint ahogy most termeltünk. A Szovjetunióban magasabb a termelékenység, mint nálunk, és Svájcban szintén magasabb. Most vannak olyan ifjú világhódítók néhány tízezren, akik elmentek a paradicsomba megpróbálni, hogy ott hogyan is megy. (Derültség.) Komolyan mondom: ezeknek a diszszidált fiatalembereknek és a svájci tőkéseknek egybehangzó véleménye, hogy a magyar munkás nem bírja a nyugati munkatempót. Ez teljesen egybehangolt vélemény. Most nem nagyon keresik ott ezeket a magyar munkásokat, azok nem szoktak hozzá ahhoz a tempóhoz. Kádár elvtárs ezután a békeharc problémáiról beszélt, majd így folytatta: Korábban a szakszervezetnek politikailag nem volt különlegesen nagy szerepe. Emlékezzünk csak, hogy közvetlenül az egyesülés után a pártjnak 1 200 000 tagja is volt és ilyen körülmények között a szakszervezetnek nem lehetett nagy politikai szerepe. De most egészen más a helyzet. A pártban inkább legyen egy kicsit kevesebb tag, de olyan emberek, akik egységesek és harcolni készek a kommunizmusért. Hiszen a párton kívül is vannak rendes munkások százezrével, egy-két millió ember, akit nevelni kell. És a szakszervezetnek kell őket nevelni politikailag arra, hogy a népi állam igen fontos vala-;ami, amely nélkül a munkás nem boldogulhat és nem létez-; hét. Ez is a szakszervezet feladata. . Itt van az üzemi tanácsok kérdése. Gondolkoztunk, mit csináljunk. A munkástanácsok megszűntek. De úgy gondoltuk, valamire szükség van, hogy a dolgozók közvetlenül beleszólhassanak az üzem dolgaiba. Van előttünk jugoszláv példa és van saját tapasztalatunk is. A jugoszláv elvtársak azt mondják, hogy ők saját körülményeikből indulnak ki. Mi is. Azt javasoltuk tehát, hogy üzemi tanácsokat hozzunk létre. Szükség van arra, hogy a szakszervezetek vezetése alatt helyes irányban dolgozzanak az üzemi tanácsok, de azért kell egy kicsit alulról is zaklatni és ösztönözni a szakszervezeteket. Ez úgy látszik, hasznos. Szükség van rá, mert, ha nem ösztönözzük az embereket se alulról, se felülről, hiba származik belőle, elszakadnak a harc igazi céljaitól. A szakszervezet tekintélye a párt tekintélyétől függ Itt van a pártszervezetek és a szakszervezetek kérdése. A pártszervezeteknek kötelességük a szakszervezetek munkáját segíteni — nem úgy, mint azelőtt csináltuk. Itt mi máris változtattunk és kell is, hogy változtassunk. Azelőtt úgy volt, hogy a pártbizottság ülést tart, elhatározza, hogy a szakszervezet ezt és ezt csinálja, s rendben van. A szakszervezet pedig vagy csinálta, vagy nem, és a dolog el volt intézve. Most azután másképp kell csinálni. A pártbizottság foglalkozzék a legfontosabb kérdésekkel, amelyek a szakszervezettel kapcsolatosak, hozzon is határozatokat és kötelezze a szakszervezetben dolgozó kommunistákat, hogy bizonyos álláspontért harcoljanak, mégpedig érvekkel! Lehet, hogy így egy órával tovább kell vitatkozni, de akkor meggyőzés alapján érvényesül a párt vezető szerepe. Erre feltétlenül szükség van a szakszervezetek érdekében is. Novemberben és decemberben mi vitatkoztunk a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Voltak nézeteltérések közöttünk. Nem alapvető dologban, hanem részletkérdésekben. Egyes szakszervezeti elvtársak azt hitték, hogy a szakszervezet tekintélyét úgy lehet visszaállítani, ha úsznak az árral és engednek a demagógoknak. Akkor azután ezt megbeszéltük és egyet is értettünk abban, hogy a párt és a szakszervezet kocsija össze vankapcsolva. Ha az egyik visszaszerű tekintélyét — a „Meghajtjuk előtted a munkásmozgalom zászlóit“ Utolsó útjára kísértük Sollner József elvtársat Kandeláberek lángja lobog a Kossuth-mauzóleum előtt, a metsző szélben géppisztolyukat keményen markolva állnak a díszőrségbe sorakozó munkásőrök. A koporsó, amelynek ezüst betűi Sollner József elvtárs nevét és 61 életévét hirdetik, egy órával ezelőtt még a Szaktanács székházának előcsarnokában állt , ahol az elvtársak, barátok, tanítványok búcsúztak el tőle, s ahol Fehér Lajos, Fock Jenő, Kiss Károly, Marosán György állt díszőrséget a szakszervezeti vezetők, volt munkatársai, partizánok között — néhány perc múlva elindult az utolsó néhány lépésnyi útra, a díszsírhelyre, a mozgalom legjobbjainak sírjai mellé. Kiss Károly elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, búcsúbeszédében az angyalföldi nemesfémmunkás életének egyszerű, s ugyanakkor történelmi regény számára is elegendő ihletet adó krónikáját mondja el. Az a férfi, aki a koporsóban nyugszik, ott volt a KMP és Tanács Magyarország bölcsőjénél, ott volt a Magyarországi Szocialista Munkáspárt, az 1925-ös MSZMP alapítói között, pártszervezetet vezetett Angyalföldön, tíz évet töltött börtönben, Horthy-féle internálótáborban, náci koncentrációs táborokban. Kiss elvtárs keserűen emlékezik visszaazokra az évekre, amikor — a személyi kultusz következtében — annyi régi harcossal együtt Sollner elvtársat sem becsülték meg eléggé, az ő tapasztalatait sem kapcsolták be a mozgalom vérkeringésébe, az ő bíráló szavát. Gáspár Sándor elvtárs, a Szaktanács főtitkára a szervezett munkásság utolsó üdvözletét hozza. Mist a szervezett munkásság, a szakszervezeti mozgalom fáradhatatlan, kommunista szívű tanítóját, búcsúztatja Sollner elvtársat: szinte mindenki tanítványa volt, aki ma a szakszervezeti mozgalomban a munkások bizalmából vezetőszerepet tölt be. — Meghajtjuk előtted a munkásmozgalom zászlait,de utána büszkén emeljük a magasba ismét, mert tudjuk, hogy életednek, munkádnak része van abban, hogy ezek a lobogók hazánkban büszkén és szabadon lenghetnek — fejezi be búcsúszavait. Az egykori tanítványok egyike, Válás József áll a gyászünnepség mikrofonja elé és a fiatalabb nemzedék fiúi tiszteletével mond köszönetet mindazért, amit elméleti tudásban, mozgalmi tapasztalatban, emberségben ő és annyi társa az utolsó útjára induló Sollner Józseftől kapott. »Köszönjük, drága Sollner bácsi« — csengenek az utolsó meghatott szavak. Kiss János elvtárs, a XIII. kerületi pártbizottság első titkára az utolsó búcsúztató. Felcsendülnek a gyászinduló akkordjai, a koporsóvivők vállain a díszsírhely felé indul a munkásmozgalom igaz katonája. A sírba búcsúzásul vörös szegfűk repülnek , vörösek, mint a szemfedél, mint szélben csapkodó drapériák, mint a munkásőrök karszalagja. A rendőrzenészek hangszerein a munkás-gyászinduló akkordjai csengenek: »S im’ eljött az újélet és új világ, mely emlékbe, foglalja sok hű fiát...« Az elvtársak, barátok, tanítványok, lassan hazaindulnak. Új sír domborul a Kerepesi temetőben Mező Imre, Kállai Éva, Szaton Rezső, Kalamár József sírja mellett. Sollner József elvtárs virágokkal, koszorúkkal borított ravatala a Szaktanács székházának oszlopcsarnokában (Gonda György felvétele) NÉPAKARAT A kongresszus a szakszervezeti munka fejlesztéséről és a tömegkapcsolatok erősítéséről tanácskozott A vasasok XXII. kongreszszusa szombaton reggel folytatta munkáját. Az elnökségben foglalt helyet Fock Jenő elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a Politikai Bizottság tagja. A mandátumvizsgáló bizottság jelentése után megkezdődött a vita a központi vezetőség beszámolója felett. Kelemen Antal, a Csepeli Vas- és Fémművek dolgozóinak küldötte elmondotta, milyen nagy munkát fejtettek ki azért, hogy az ellenforradalom által szétzilált szakszervezeti hálózatot újjáépítsék, s beszámolt munkájukról. Vasas István, az Accumulator- és Szárazelemgyár küldötte a szocialista munkaverseny megindulásának körülményeiről s az üzem munkavédelmi problémáiról szólott Az elnöklő Mekis József elvtárs ezután a Vasipari Nemzetközi Szövetség táviratát olvasta fel, majd Rózsahegyi Antal, a Jászberényi Fémnyomó és Lemezárugyár küldötte az egészségtelen, savas munkahelyeken dolgozók munkaidejének rövidítését kérte. Dabi Mihály, a Salgótarjáni Tűzhelygyár küldötte örömének adott kifejezést azért ,hogy a gépies szakszervezeti munkát kezdi felváltani az egészségesebb, őszintébb tevékenység. Szükségesnek tartja, hogy a szakszervezeti aktivistákat tanítsák meg a legfontosabb gazdasági ismeretekre, hogy eredményesen segíthessék a létrehozandó üzemi tanácsokat. A kongresszus élénk helyesléssel fogadta azt a kérését, hogy bányász és építő napokhoz hasonlóan legyen vasas nap is. Bábkó József, az áramszolgáltatóvállalatok dolgozóinak kérését tolmácsolta. Cseterki Lajosné, a Fejér megyei vasipari dolgozók problémáiról szólott. Elmondotta, hogy különösen a vidéki kisebb üzemekben nem kielégítő az igazgatók és a szakszervezeti bizottságok együtműködése. Ezután V. Sz. Retyivoj, a Szovjetunió Gépipari Dolgozói Szakszervezetének központi bizottsága nevében üdvözölte a tanácskozás küldötteit, és a magyar vasipari dolgozókat. — A földkerekség lakosságának több mint egyharmada rálépett a szocializmus útjára, és új életet épít — mondotta a többi ■ között. — Ezek között a népek között méltó helyet foglal el a magyar nép, amely forradalmi pártja vezetésével, az összes szocialista országokkal szoros együttműködésben az utolsó években hatalmas sikereket ért el a szocialista gazdaság építésében, és biztosan halad előre a szocializmus felé. — Mi, szovjet vasasok, mélyen tiszteljük és magasra értékeljük a magyar munkásosztály, különösen a magyar vasasok dicső forradalmi, internacionalista hagyományait. Az egész világ ismeri az olyan embereket, mint Frankel Leó, a Magyarországi Munkáspárt egyik szervezője és a párizsi kommün egyik vezetője, vagy Zalka Máté, a Spanyolországban hősi halált halt kommunista tábornok, és a magyar munkásmozgalom sok más kiváló harcosa. A Magyar Tanácsköztársaság és a Szovjetunió 33 évvel ezelőtt meghirdetett szövetsége és testvérisége napjainkban különös jelentőséget nyert. Most bennünket, szovjet embereket önökkel az igazi, nagy barátság szálai kötnek össze. Ez a barátság annyira szilárd, hogy nincs a világon olyan erő, amely szét tudná tépni. Hoffmann Márton a szegedi területi bizottsághoz tartozó üzemek dolgozóinak kérését üzemek dolgozóinak kérését tolmácsolva a munkaruhák minőségét és kihordási idejét, a lakáshelyzetet, az egészségügyi ellátást és még több szociális kérdést tett szóvá. Esztergályos József, a DIMÁVAG küldötte a termelésüket akadályozó tényezőkkel foglalkozott. Elítélte a »hóvégi hajrát«, s kérte a kongresszus és a minisztérium segítségét, hogy vállalatuknál az ütemes termelést gátló körülmények mielőbb megszűnjenek. Jákó András a Borsod megyei vasmunkások egészségügyi helyzetével és a szakszervezeti aktivisták munkájával foglalkozott. Szóvá tette, hogy egyes üzemekben törvénytelenül nem fizetik ki a túlórára járó bért. Ruzsinszky József, a Ganz vagyongyári ellenforradalmi eseményekről számolt be, majd a nyereségrészesedésről, a kereskedelem társadalmi elenőrzéséről, a lakáshelyzetről és a munkaerő-vándorlásról szólott. Módos László az ipari tanulók problémáival foglalkozott. Ezután Ivan Sztyepanek, a Jugoszláv Vasipari Dolgozók Szakszervezetének titkára üdvözölte a kongresszust. —Meg vagyunk győződve, hogy a magyar nép, munkásosztályának vezetésével, és a szakszervezetek sokoldalú segítségével eredményesen folytatja a szocializmus építését, amelyhez mi is sok sikert kívánunk. Mint szomszédoknak is fejlesztenünk kell, barátságunkat és népeink, munkásosztályunk és szakszervezeteinség együttműködését. Tóth Istvánné az Egyesült Izzó dolgozóinak problémáit, kérését tolmácsolta, majd Harkonyi Sebestyén Endre, a kohó- és gépipari miniszter első helyettese szólalt fel. Bevezetőül a szakszervezet és a minisztérium jó kapcsolatainak fontosságáról beszélt, majd a vasipar termelési helyzetét ismertette. — Ha semmi másra nem gondolunk — folytatta —, csak a kongresszuson elhangzott mai felszólalásokra, a problémákra, amelyeketmeg kell oldanunk a dolgozók szociális körülményeinek megjavítására, akkor már előttünk áll, hogy milyen hatalmas feladatok vannak még a vasipar dolgozói előtt. A problémák megoldásához elő is kell teremtenünk azt az összeget, amellyel ezt az államnak biztosítania lehet. Mégpedig azzal kell előteremteni, hogy gazdaságosabban dolgozunk. Az a feladatunk, hogy az adott anyagmennyiségből a maximális értéket termeljük. Másik feladatunk az, hogy ezt az értéket, amit valutában kifizetünk, a legkevesebb forintráfordítással állítsuk elő, tehát a legkevesebb hazai költséggel. A műszaki fejlesztésről szólva rámutatott, hogy az csakis a műszakiak és fizikaiak közös munkájával valósítható meg. Borsits Béla, a szombathelyi Mezőgépgyár küldötte az öntödei bérproblémákról és a szociális létesítmények hiányosságairól beszélt. Az üzemi önállósággal kapcsolatban javasolta, hogy a szakszervezeti segélyeket az üzemben a szakszervezeti bizottság intézze. Beringer János, a Csavarárugyár küldötte tolmácsolta az üzem dolgozóinak problémáit, majd Török János, a Borsodi Hőerőmű mérnöke szólt a lakáskérdésről, valamint a napközi otthon, az iskola és a kultúrház hiányáról. Szántó János, az Orion gyár dolgozói nevében elsősorban a nők problémáival foglalkozott. Brecz László, az EMAG dolgozóinak küldötte az üzem munkavédelmi helyzetét elemezte. A kongresszus vasárnap reggel folytatja munkájét. 1957. december 1