Népakarat, 1957. december (2. évfolyam, 282–304. sz.)

1957-12-01 / 282. szám

A VASAS KONGRESSZUS MÁSODIK NAPJA (Folytatás az 1. oldalról) lett. Mi arra is tudunk vála­szolni, hogy miért. Megemlítem azt a vasárnapot, amikor itt megtudtuk, hogy a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót. Ez a nap egyúttal az a nap is volt, amelynek törvén­yszerű logikája szerint Magyarorszá­gon százezrével kellett meg­semmisülniük a lakásoknak. Miért? A Hitler-fasisztákért. Nem mi semmisítettük meg, hanem a Hitler-fasiszták, az imrédyk meg a bárdossyk, akik eladták a népet és az or­szágot. Mi nem felelhetünk azért, amit ők tettek. Hogy néz ki most a lakás­kérdés? Igaz, hogy szűk a ke­ret, sok az igénylő, d­e nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről. A legegyszerűbb dolgot ve­szem. Én hat esztendeig a VII. kerületben laktam egy két­szobás, konyhás lakásban. Egy nagy szoba és egy kis szoba, meg egy konyha volt ebben a lakásban. A konyha deszkafal­lal ketté volt választva, de csak embermagasságban. Mi egyéb­ként a konyhában laktunk. Eb­ben a lakásban négy család, 23 ember­ lakott. A lakbér magas volt, de még egy kicsivel több lakbért el tudtunk volna vi­selni. Az én családom így fes­tett: Anyám segédmunkás volt, testvérem bőripari munkás, én pedig vasipari munkás. Kicsit többet kerestünk, mint ameny­­nyit ott fizettünk. Egyszer azt mondtuk anyámnak, menjünk el nagyobb lakásba. Három évig kellett anyámmal har­colnunk azért, hogy egy min­den más nélküli egyszobás főbérletet merjen vállalni. Miért? Azt mondta: »Fiaim, ma dolgoztok, de nem tudom, hogy holnap dolgoztok-e. Itt mi albérlők vagyunk.« Mi már sokszor voltunk adósok ott, de azután megfizettük adós­ságunkat. »Itt adnak nekünk — mondta — három vagy négy hetet, ha nem tudunk fizetni, de ha főbérletet veszünk, és egyszer nem fizetünk, akkor nincs lakás.­ És nem mentünk más lakásba. Azt hiszem, nem kell bőveb­­ben elmesélni, hogyan laktunk mi a Horthy-rends­zer idején. De nézzük a különbséget — ma. Akkor tízezer lakás volt kiadó Budapesten évszámra, de eg­y munkás ember nem mert főbérleti lakásba bemenni. Mu­tassanak nekem ma vasipari szakmunkást, aki egy szem­pillantás alatt el ne merne vállalni egy ötszobás főbér­­leti lakást, ha valaki felkí­nálja neki. (Derültség.) Ez is a dolog lényegéhez tartozik. Gondolkozzunk tehát! Száz­ezrével vannak olyan dolgozó emberek, akik igenis a föld alól jöttek ki, és emberré váltak. Ezek az emberek az odúkból a lakásokba mentek. Ez is oka annak, hogy a lakáskérdés te­rén olyan feszült a helyzet, másik is. Ha az egyik nem szerzi vissza , a másik sem. És vagy lesz tekintélye a párt­nak, s ezzel a szakszervezet is visszakapja tekintélyét, vagy pedig, ha a pártnak nem lesz tekintélye, a szakszervezetnek sem lesz. Most már el lehet mondani, hogy a pártnak is és a szak­­szervezetnek is van tekintélye. Soha ne felelőtlen demagógok felé orientálódjék egyetlenegy szakszervezeti munkás sem, hanem mindig a szolid, a ren­des munkásokra, azokra, akik az összkomfortos sztrájk ide­jén is jelentkeztek, ezekre a­­ szakszervezeti munka ösz­­szefügg a nép harcával. Min­den bajjal kell foglalkoznunk. Nem kell a panaszokat vissza­utasítani, hogy az demagógia, hanem válaszolni kell reájuk és ebben a szakszervezetnek is ott kell lennie, mert az embe­rek a kérdésekre választ kö­vetelnek, és ha nem adja meg a párt, nem adja meg a szak­­szervezet, akkor választ kap­nak a szocializmus ellenségei­től. Azzal szeretném befejezni, hogy vártunk központi bizott­sága és nem hivatalosan, ha­nem elvtársi értelemben a forradalmi munkás-paraszt rendes munkásemberekre, akik azt mondták: valahogyan nem lesz az jó, hogy nem dolgo­zunk és mégis fizetést kapunk. Ezekre a dolgozóikra kell te­hát orientálódni, s ilyen a dolgozó emberek többsége. Mert a nép nem zavarosfejű, ingyenélő emberekből áll. Ez a munkások és a nép aljas rágalmazása. A munkások és a nép túlnyomó többsége igenis becsületes, tisztességes ember, akikre lehet építeni, s az ingyenélő, a zavarosban halászó embereket el kell szi­getelni, azokkal szembe kell szállni. kormány nevében kívánom, hogy a kongresszus jól dol­gozzon, hogy a megválasztan­dó központi vezetőség utána sikerrel dolgozzon, sok ered­ményt érjen el , de a reális harcnak azon az útján, ahol együtt jár törődés az emberek­kel és az aggodalom és fele­lősségérzet az egész nép sor­sáért, mert külön-külön nem lehet megoldani. A mi rend­szerünkben nem boldogulhat­nak külön az egyes munkás­­kategóriák, ha a nép ügye gőzben csúszik lefelé. Ha a ■nép ügye emelkedik, akkor vele emelkedik a munkások, köz­tük a vasmunkások életszín­vonala is. Kérem, hogy ilyen értelemben dolgozzanak és harcoljanak. A perspektívától nem kell félni. A perspektíva mellettünk van, mert a tavalyi események éppen azt bizonyí­tották be, ho­gy az ellenség mennyire gyenge, és a mi ered­ményeink azt bizonyították, hogy a szocializmus ügye mi­lyen erős, és hogy igenis — de nem frázisszerűen, hanem a szó igazi értelmében — a m­a­gyar nép óriási többsége a szocializmus mellett van. Kí­vánom, hogy a vasmunkásság általában járjon az ipari mun­kásság élén, mint ahogyan ezt már jó néhány évtizeden ke­resztül a saját dicsőségére meg is tette! (Hosszan tartói szűnni nem akaró, taps ) Szilárd alapot kell építenünk a már elért életszínvonal alá A magyar nép óriási többsége a szocializmus mellett van . Nézzünk előre. Mit kell meg­oldanunk? Szocializmust kell építeni, szocialista társadalmat kell építenünk. Emelnünk kell az életszínvonalat. Azt is megmondom, elvtársak, hogy jövőre és még azután a fő dol­gunk nem az emelés lesz, ne­hogy becsapjuk az embereket. A fő dolgunk az lesz, hogy nagyon szilárd alapot építsünk a már elért életszínvonal alá. A legnagyobb bűn volna a munkásemberrel szemben, ha eltűrnénk azt, hogy egy haj­szálon lógjon az életszínvonal és azt­­várnánk, hogy mikor billenünk ki az egyensúlyból. Ezt mi nem engedhetjük meg. A szakszervezetben felelős emberek vannak. Meg kell szi­lárdítanunk az életszínvonalat, éspedig abban a mértékben, ahogyan lehetőségeink enge­dik — és­ ez a termelési oldala a dolognak, mert eszerint fo­gunk előre menni. Megtanul­tuk, hogy nem lehet szocializ­must építeni a tömegek nél­kül. Nem lehet szocializmust építeni papíron, tervek alap­ján, hanem csak a néppel együtt. Ehhez tartozik az is, hogy az életszínvonal emelése a szocializmus építésének ré­sze. Termelni kell és olcsób­ban kell termelni, mint ahogy most termeltünk. A Szovjet­unióban magasabb a termelé­kenység, mint nálunk, és Svájcban szintén magasabb. Most vannak olyan ifjú világ­hódítók néhány tízezren, akik elmentek a paradicsomba megpróbálni, hogy ott hogyan is megy. (Derültség.) Komo­lyan mondom: ezeknek a disz­­szidált fiatalembereknek és a svájci tőkéseknek egybehang­zó véleménye, hogy a magyar munkás nem bírja a nyugati munkatempót. Ez teljesen egybehangolt vélemény. Most nem nagyon keresik ott eze­ket a magyar munkásokat, azok nem szoktak hozzá ahhoz a tempóhoz. Kádár elvtárs ezután a bé­keharc problémáiról beszélt, majd így folytatta: Korábban a szakszervezet­nek politikailag nem volt kü­lönlegesen nagy szerepe. Em­lékezzünk csak, hogy közvet­lenül az egyesülés után a párt­j­­nak 1 200 000 tagja is volt és ilyen körülmények között a szakszervezetnek nem lehetett nagy politikai szerepe. De most egészen más a helyzet. A pártban inkább legyen egy kicsit kevesebb tag, de olyan emberek, akik egységesek és harcolni készek a kommuniz­musért. Hiszen a párton kívül is vannak rendes munkások százezrével, egy-két millió ember, akit nevelni kell. És a szakszervezetnek kell őket nevelni politikailag arra, hogy a népi állam igen fontos vala-;a­mi, amely nélkül a munkás nem boldogulhat és nem létez-;­ hét. Ez is a szakszervezet fel­adata. . Itt van az üzemi tanácsok kérdése. Gondolkoztunk, mit csináljunk. A munkástanácsok megszűntek. De úgy gondol­tuk, valamire szükség van,­ hogy a dolgozók közvetlenül beleszólhassanak az üzem dolgaiba. Van előttünk jugo­szláv példa és van saját ta­pasztalatunk is. A jugoszláv elvtársak azt mondják, hogy ők saját körülményeikből in­dulnak ki. Mi is. Azt javasol­tuk tehát, hogy üzemi taná­csokat hozzunk létre. Szükség van arra, hogy a szakszervezetek vezetése alatt helyes irányban dolgozzanak az üzemi tanácsok, de azért kell egy kicsit alulról is zak­latni és ösztönözni a szakszer­vezeteket. Ez úgy látszik, hasz­nos. Szükség van rá, mert, ha nem ösztönözzük az embereket se alulról, se felülről, hiba származik belőle, elszakadnak a harc igazi céljaitól. A szakszervezet tekintélye a párt tekintélyétől függ Itt van a pártszervezetek és a szakszervezetek kérdése. A pártszervezeteknek kötelessé­gük a szakszervezetek munká­ját segíteni — nem úgy, mint azelőtt csináltuk. Itt mi máris változtattunk és kell is, hogy változtassunk. Azelőtt úgy volt, hogy a pártbizottság ülést tart, elhatározza, hogy a szakszer­vezet ezt és ezt csinálja, s rendben van. A szakszervezet pedig vagy csinálta, vagy nem, és a dolog el volt intézve. Most azután másképp kell csinálni. A pártbizottság foglalkozzék a legfontosabb kérdésekkel, ame­lyek a szakszervezettel kapcso­latosak, hozzon is határozato­kat és kötelezze a szakszerve­zetben dolgozó kommunistá­kat, hogy bizonyos álláspontért harcoljanak, mégpedig érvek­kel! Lehet, hogy így egy órá­val tovább kell vitatkozni, de akkor meggyőzés alapján ér­vényesül a párt vezető szerepe. Erre feltétlenül szükség van­­ a szakszervezetek érdeké­ben is. Novemberben és december­ben mi vitatkoztunk a szak­­szervezeti funkcionáriusokkal. Voltak nézeteltérések közöt­tünk. Nem alapvető dologban, hanem részletkérdésekben. Egyes szakszervezeti elvtár­sak azt hitték, hogy a szak­­szervezet tekintélyét úgy lehet visszaállítani, ha úsznak az árral és engednek a demagó­goknak. Akkor azután ezt megbeszéltük és egyet is ér­tettünk abban, hogy a párt és a szakszervezet kocsija össze van­­kapcsolva. Ha az egyik v­issza­szerű­ tekintélyét — a „Meghajtjuk előtted a munkásmozgalom zászlóit“ Utolsó útjára kísértük Sollner József elvtársat Kandeláberek lángja lobog a Kossuth-mauzóleum előtt, a metsző szélben géppisztolyukat keményen markolva állnak a díszőrségbe sorakozó munkás­őrök. A koporsó, amelynek ezüst betűi Sollner József elv­társ nevét és 61 életévét hir­detik, egy órával ezelőtt még a Szaktanács székházának elő­csarnokában állt , ahol az elvtársak, barátok, tanítvá­nyok búcsúztak el tőle, s ahol Fehér Lajos, Fock Jenő, Kiss Károly, Marosán György állt díszőrséget a szakszervezeti vezetők, volt munkatársai, partizánok között — néhány perc múlva elindult az utolsó néhány lépésnyi útra, a dísz­sírhelyre, a mozgalom legjobb­jainak sírjai mellé. Kiss Károly elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, búcsúbeszédében az angyalföldi nemesfémmunkás életének egyszerű, s ugyan­akkor történelmi regény szá­mára is elegendő ihletet adó krónikáját mondja el. Az a férfi, aki a koporsóban nyug­szik, ott volt a KMP és Ta­­nács­ Magyarország bölcsőjénél, ott volt a Magyarországi Szo­cialista Munkáspárt, az 1925-ös MSZMP alapítói között, párt­­szervezetet vezetett Angyalföl­dön, tíz évet töltött börtönben, Horthy-féle internálótáborban, náci koncentrációs táborokban. Kiss elvtárs keserűen emléke­zik vissza­­azokra az évekre, amikor — a személyi kultusz következtében — annyi régi harcossal együtt Sollner elv­társat sem becsülték meg elég­gé, az ő tapasztalatait sem kap­csolták be a mozgalom vérke­ringésébe, az ő bíráló szavát. Gáspár Sándor elvtárs, a Szaktanács főtitkára a szerve­zett munkásság utolsó üdvözle­tét hozza. Mist a szervezett munkásság, a szakszervezeti mozgalom fáradhatatlan, kom­munista szívű tanítóját, bú­csúztatja Sollner elvtársat: szinte mindenki tanítványa volt, aki ma a szakszervezeti mozgalomban a munkások bi­zalmából vezetőszerepet tölt be. — Meghajtjuk előtted a munkásmozgalom zászlait,­­de utána büszkén emeljük a ma­gasba ismét, mert tudjuk, hogy életednek, munkádnak része van abban, hogy ezek a lobo­gók hazánkban büszkén és sza­badon lenghetnek — fejezi be búcsúszavait. Az egykori tanítványok egyike, Válás József áll a gyászünnepség mikrofonja elé és a fiatalabb nemzedék fiúi tiszteletével mond köszönetet mindazért, amit elméleti tu­dásban, mozgalmi tapasztalat­ban, emberségben ő és annyi társa az utolsó útjára induló Sollner Józseftől kapott. »Kö­szönjük, drága Sollner bácsi« — csengenek az utolsó megha­tott szavak. Kiss János elvtárs, a XIII. kerületi pártbizottság első titkára az utolsó búcsúz­tató. Felcsendülnek a gyászinduló akkordjai, a koporsóvivők vál­­lain a díszsírhely felé indul a munkásmozgalom igaz katoná­ja. A sírba búcsúzásul vörös szegfűk repülnek , vörösek, mint a szemfedél, mint szél­ben csapkodó drapériák, mint a munkásőrök karszalagja. A rendőrzenészek hangszerein a munkás-gyászinduló akkordjai csengenek: »S im’ eljött az új­élet és új világ, mely emlékbe, foglalja sok hű fiát...« Az­ elvtársak, barátok, tanítványok, lassan hazaindulnak. Új sír domborul a Kerepesi­ temetőben Mező Imre, Kállai­ Éva, Szaton Rezső, Kalamár­ József sírja mellett. Sollner József elvtárs virágokkal, koszorúkkal borított rava­tala a Szaktanács székházának oszlopcsarnokában (Gonda György felvétele) NÉPAKARAT A kongresszus a szakszervezeti munka fejlesztéséről és a tömegkapcsolatok erősítéséről tanácskozott A vasasok XXII. kongresz­­szusa­ szombaton reggel foly­tatta munkáját. Az elnökség­ben foglalt helyet Fock Jenő elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a Poli­tikai Bizottság tagja. A man­dátumvizsgáló bizottság jelen­tése után megkezdődött a vita a központi vezetőség beszámo­lója felett. Kelemen Antal, a Csepeli Vas- és Fémművek dolgozói­nak küldötte elmondotta, mi­lyen nagy munkát fejtettek ki azért, hogy az ellenforradalom által szétzilált szakszervezeti hálózatot újjáépítsék, s beszá­molt munkájukról. Vasas István, az Accumula­tor- és Szárazelemgyár kül­dötte a szocialista munkaver­­­seny megindulásának körül­­­­ményeiről s az üzem munka­­védelmi problémáiról szólott Az elnöklő Mekis József elv­társ ezután a Vasipari Nem­zetközi Szövetség táviratát ol­vasta fel, majd Rózsahegyi An­tal, a Jászberényi Fémnyomó és Lemezárugyár küldötte az egészségtelen, savas munka­helyeken dolgozók munkaide­jének rövidítését kérte. Dabi Mihály, a Salgótarjáni Tűz­helygyár küldötte örömének adott kifejezést azért ,hogy a gépies szakszervezeti munkát kezdi felváltani az egészsége­sebb, őszintébb tevékenység. Szükségesnek tartja, hogy a szakszervezeti aktivistákat ta­nítsák meg a legfontosabb gazdasági ismeretekre, hogy eredményesen segíthessék a létrehozandó üzemi tanácso­kat. A kongresszus élénk he­lyesléssel fogadta azt a kéré­sét, hogy bányász és építő na­pokhoz hasonlóan legyen vasas nap is. Bábkó József, az áramszol­gáltató­­vállalatok dolgozóinak kérését tolmácsolta. Cseterki Lajosné, a Fejér megyei vasipari dolgozók prob­lémáiról szólott. Elmondotta, hogy különösen a vidéki ki­sebb üzemekben nem kielégítő az igazgatók és a szakszerve­zeti bizottságok együtműkö­­dése. Ezután V. Sz. Retyivoj, a Szovjetunió Gépipari Dolgozói Szakszervezetének központi bi­zottsága nevében üdvözölte a tanácskozás küldötteit, és a magyar vasipari dolgozókat. —­­ A földkerekség lakosságának több mint egyharmada rálépett a szocializmus útjára, és új éle­tet épít — mondotta a többi ■ között. — Ezek között a né­­­pek között méltó helyet foglal el a magyar nép, amely forra­dalmi pártja vezetésével, az­­ összes szocialista országokkal­­ szoros együttműködésben az­­ utolsó években hatalmas sike­reket ért el a szocialista gazda­ság építésében, és biztosan ha­lad előre a szocializmus felé. — Mi, szovjet vasasok, mé­lyen tiszteljük és magasra ér­tékeljük a magyar munkásosz­tály, különösen a magyar va­sasok dicső forradalmi, inter­nacionalista hagyományait. Az egész világ ismeri az olyan embereket, mint Frankel Leó, a Magyarországi Munkáspárt egyik szervezője és a párizsi kommün egyik vezetője, vagy Zalka Máté, a Spanyolország­ban hősi halált halt kommu­nista tábornok, és a magyar munkásmozgalom sok más ki­váló harcosa.­­ A Magyar Tanácsköztár­saság és a Szovjetunió 33 év­vel ezelőtt meghirdetett szö­vetsége és testvérisége nap­jainkban különös jelentőséget nyert. Most bennünket, szov­jet embereket önökkel az iga­zi, nagy barátság szálai kötnek össze. Ez a barátság annyira szilárd, hogy nincs a világon olyan erő, amely szét tudná tépni.­­ Hoffmann Márton a szegedi területi bizottsághoz tartozó üzemek dolgozóinak kérését üzemek dolgozóinak kérését tolmácsolva a munkaruhák minőségét és kihordási idejét, a lakáshelyzetet, az egészség­­ügyi ellátást és még több szo­ciális kérdést tett szóvá. Esz­tergályos József, a DIMÁVAG küldötte a termelésüket aka­dályozó tényezőkkel foglalko­zott. Elítélte a »hóvégi hajrát«, s kérte a kongresszus és a mi­nisztérium segítségét, hogy vállalatuknál az ütemes ter­melést gátló körülmények mi­előbb megszűnjenek. Jákó András a Borsod megyei vas­munkások egészségügyi hely­zetével és a szakszervezeti ak­tivisták munkájával foglalko­zott. Szóvá tette, hogy egyes üzemekben törvénytelenül nem fizetik ki a túlórára járó bért. Ruzsinszky József, a Ganz vagyongyári ellenforradalmi eseményekről számolt be, majd a nyereségrészesedésről, a ke­reskedelem társadalmi elen­­őrzéséről, a lakáshelyzetről és a munkaerő-vándorlásról szó­lott. Módos László az ipari tanu­­lók problémáival foglalkozott. Ezután Ivan Sztyepanek, a Jugoszláv Vasipari Dolgozók Szakszervezetének titkára üd­vözölte a kongresszust. —Meg vagyunk győződve, hogy a ma­gyar nép, munkásosztályának vezetésével, és a szakszerveze­tek sokoldalú segítségével eredményesen folytatja a szo­cializmus építését, amelyhez mi is sok sikert kívánunk. Mint szomszédoknak is fejlesz­tenünk kell, barátságunkat és népeink, munkásosztályunk és szakszervezeteinsé­g együttmű­­­ködését. Tóth Istvánné az Egyesült Izzó dolgozóinak problémáit, kérését tolmácsolta, majd Har­konyi Sebestyén Endre, a ko­hó- és gépipari miniszter első helyettese szólalt fel. Beveze­tőül a szakszervezet és a mi­nisztérium­ jó kapcsolatainak fontosságáról beszélt, majd a vasipar termelési helyzetét is­mertette. — Ha semmi másra nem gondolunk — folytatta —, csak a kongresszuson elhang­zott mai felszólalásokra, a problémákra, amelyeket­­meg­ kell oldanunk a dolgozók szo­ciális körülményeinek megja­vítására, akkor már előttünk áll, hogy milyen hatalmas fel­adatok vannak még a vasipar dolgozói előtt. A problémák megoldásához elő is kell te­remtenünk azt az összeget, amellyel ezt az államnak biz­tosítania lehet. Mégpedig az­zal kell előteremteni, hogy gazdaságosabban dolgozunk. Az a feladatunk, hogy az adott anyagmennyiségből a maximá­lis értéket termeljük. Másik feladatunk az, hogy ezt az ér­téket, amit valutában kifize­tünk, a legkevesebb forint­ráfordítással állítsuk elő, te­hát a legkevesebb hazai költ­séggel.­­ A műszaki fejlesz­­tésről szólva rámutatott, hogy az csakis a műszakiak és fizi­kaiak közös munkájával való­sítható meg. Borsits Béla, a szombathelyi Mezőgépgyár küldötte az öntö­dei bérproblémákról és a szo­ciális létesítmények hiányos­ságairól beszélt. Az üzemi ön­állósággal kapcsolatban java­solta, hogy a szakszervezeti se­gélyeket az üzemben a szak­­szervezeti bizottság intézze. Beringer János, a Csavar­árugyár küldötte tolmácsolta az üzem dolgozóinak problé­máit, majd Török­ János, a Borsodi Hőerőmű mérnöke szólt a lakáskérdésről, vala­mint a napközi otthon, az is­kola és a kultúrház hiányáról. Szántó János, az Orion gyár dolgozói nevében elsősorban a nők problémáival foglalkozott. Brecz László, az EMAG dol­gozóinak küldötte az üzem munkavédelmi helyzetét ele­mezte. A kongresszus vasárnap reg­gel folytatja munkájét. 1957. december 1

Next