Népakarat, 1958. január (3. évfolyam, 1–26. sz.)
1958-01-01 / 1. szám
Róka és a holló. Megírta Aesopus. Mindannyiunk előtt ismerős ez opus. Mégis elismétlem témáját pár szóval, majd megtoldom néhány variációval. A TÉMA: Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán. Csőrében egy nagy sajt, fogyasztásra várván. Arra kószált dúsan a ravaszdi róka, ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, felujjongva tört fel mohó gyomornedve. És szólt álnok bájjal: — Tollad , be ékes, hogy madárkirály légy, régen esedékes. És a neved: »Holló«, oly olvadó, omló, csak hangod nyikorog, mint a rozsdás olló. — A dicséret szép szó, ámde a bírálat már olyasvalami, mit ki nem bír állat, így hát a holló, hogy meggyőzze a derét, vad rikácsolással tátotta ki csőrét. A sajtja lehullott. Erre várt a róka. Ezúttal elnyerte tetszését e nóta. 4 Tibi lászló: BÍ ZQ 1 OHl Újévi körkérdést intéztem magamhoz este elalvás előtt: a múló esztendőben mi volt a legkedvesebb s mi volt a legkevésbé kedves személyes élményem. Az első kérdésre rövid tűnődés után felelni tudtam. Mindössze néhány hete történt, hogy egy Dohány utcai háztartási bolt előtt haladván él, eszembe jutott: fogkrémet kell vásárolnom. Bementem tehát az üzletbe s kértem egy fogkrémet. — Mibe kerül? — Három hatvan Körülnéztem, hogy merre van a kassza. Meg is pillantottam a bejárat mellett, de a pénztárost nem láttam a helyén. Kezemben a blokkal, kérdő tekintettel fordultam a mosolygó szemű lányhoz, aki átnyújtotta a fogkrémet s így szólt: — A póztárosnőnk kiment valahova, szíveskedjék letenni a pénzt oda az üvegtányérra — és a kassza irányába mutatott. Semmi sem tud úgy lefegyverezni, mint a felém irányuló bizalom. A bizalom ritka madár, annál mindennaposabb a gyanakvás, rosszhiszeműség, bizalmatlanság. Ha a sarki újságárus standja üres és székén már halomba gyűltek a forintosok és kétforintosok, melyeket az önkiszolgáló újságvásárlók tettek le oda — akkor is meghatódom. Nem is tudok,, elképzelni olyan feketelelkű gazfickót, aki ingyen viszi el az újságot Szentül hiszem, hogy még egy megrögzött zsebtolvaj sem vesz el a rikkancs pénzéből többet, mint amennyi visszajár neki. Pedig ki venné észre, ha belemarkolna a pénzbe? A bizalom a legjobb nevelő. Bizalom! Embernek emberhez való kapcsolatában csak ez lehet a méltó bázis. Azt jelenti a bizalom fogkrémre »lebontva«: én odatenném a háromhatvanat s te sem vagy kevésbé becsületes, mint én. Bízom a magam tisztességé- ben, tehát bízom a tiédben is. Ez a kedves leány engem még sohasem látott. Abráza- fotóm semmivel sem sugároz több tisztességet, mint a sokévi átlag. De különben is: az emberi arc sokszor álarc. Több rokonszenves csirkefogót láttam már életemben, mint égen a csillag. Öltözékem nem oly hivalkodó, hogy milliomost sejthetne bennem bárki, de nem is olyan topoffvos, hogyaordonnak nézhetnének. Nem. Ez a lány, aki ott az üres üzletben megbízott bennem háromhatvan erejéig, nem bennem bízott, hanem az emberben, vagy ha úgy tetszik, az emberiségben, talán a zsiványbecsületben bízott, vagy abban, hogy ily szerény összeg nem fog hitványságra csábítani, nem tudom miben, de vaamiben mindenesetre bízott s ez megrendített és megnyugtatott egyben. Alighanem nagyon bambán nézhettem rá, mert azt kérdezte: — Nincs aprópénze? — De, hogyne... Vants« — mondtam és délceg léptekkel a kasszához járultam. Előkotortam a zsebemből három egyforintost és három húszfillérest és letettem az üvegtányérra. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akinek először engedték meg, hogy egyedül menjen iskolába. (Félre ne értsen az olvasó: bíztak már énrám négyhatvanat is, de azok ismertek és tudták, hogy tisztességes vagyok.) Mielőtt elmentem volna, mégegyszer megszámoltam a pénzt, nem kevesebb-e. Aztán hangos és nagyon nyájas jó estét mondtam és kifelé indultam. Ez volt legkedvesebb élményem. A legkevésbé kedves pedig az volt, hogy amikor kívülről becsuktam az üzlet üvegajtaját, meghökkenve láttam, hogy a lány a kasszához siet és nézi, megvan-e a háromhatvan. Futólag elszomorodtam a dolgon. De később, miközben hazafelé baktattam, megvigasztaltam magam. Ez a lány, ez a tiszta szívű, jóhiszemű lány látta, hogy megrendülök, hogy én magam nem veszem természetesnek, amit ő annak vesz. Ez nem tetszett neki. Joggal. És gyanút fogott. Joggal. Hiába, nagy dolog a bizalom. Bizalom nélkül még a bizalom sem boldogul. Romhány József: * Ujj változatok egy ősrégi témára L VARIÁCIÓ A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a fejét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, s megakadt a szeme mesebeli társán. Nosza, rögtön ő is ravaszkodni kezdett, fondorkodott, terveit. Az eredmény ez lett: — Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét, megadta a sors a sajtszerzés esélyét. — Meg is nyalta tüstént száradt csőre szélét, és eképp formálta mézes, bő beszédét: — Nincs a földön szebb prém, mint vörhenyes ,bundád, gallér lesz belőle, mielőtt megunnád. Mégis, tekintélyed rontja az a szégyen, hogy megcsuklik hangod fenn, a magas Cé-ben. Rókánk, e sértésre, nagyra tátva száját, cáfolatul rögtön üvöltött egy skálát. De meg kell jegyeznem erről az esetről, hogy a sajt a fára azért nem esett föl... II. VARIÁCIÓ Fán csücsült a holló! Falt sok pusztadőrűt. Annyi maradt mégis, majd lehúzta csőrit. Arra jött a róka. A szájában rokfort, de már annyit zabált, hogy hívta a doktort. Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,— Brrr! Még egy sajti — morgott. — Vigye elaz ördög! — Hogy vagyunk? — szólt oda a holló ásítva, a sajtja lehullott a selymes pázsitra. — Fújj Vidd el! — nyöszörgött undorral a róka, s amit tett, azóta nevezték el róla... III. VARIÁCIÓ Éhesen gubbasztott hollónk a hárságán, s töprengett az idők változandóságán. Éppen arra kószált a hús, sovány róka. Sajtokat sem evett húshagyókedd óta. Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott: — Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod? — — Nincs — felelt a holló. — Rég nem ettem a sajtot, viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod. Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének. —» — Sajttal! — szólt a róka. — így kell afenének!... TV. VARIÁCIÓ Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán. Csőrében trappista hivalkodott sárgán. Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett. Szólt hát álnok bájjal: — Tolladj de ékes, hogy primadonna légy, régen esedékes. És a neved! Haliga, hogy leng lágyan, holló! Csak hangod nyikorog, mint a rozsdás olló. De hiába várta a ravaszdi róka, hogy sajtesőt hullat majd a hollónóta. Mi volt eme nem várt, különleges, ritka, szerény, józan, okos hallgatásnak titka? Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort? Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér hollóvolt.** Újévi fogadalom Ebben az évben — azaz hogy most már, tavaly — nekem semmi sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Miután ezt észrevettem, egy önkritikus hangulatú nyári délután arra is rájöttem, hogy balsikereim okát kizárólag magamban kell keresnem. Hát, amint ezt keresem, keresgélem, rádöbbenek, bizony hibás az egész életfelfogásom elvben és gyakorlatban. Nincs ebből kiút — keseredtem neki az első pillanatban. De van! — csaptam a homlokomra a második pillanatban. Új életet fogok kezdeni! El is kezdtem volna azon nyomban, csakhogy akkor nagyon meleg volt. Két hét múlva, mikor kicsit lehűlt a levegő, szerelmes lettem, szeptember elsején pedig (új életet csak elsején, tizenötödikén, vagy hétfőn lehet kezdeni!) fogat kellett húzatnom, aztán .. aztán mindig közbejött valami. Novemberben végül elhatároztam, hogy ezt az évet már kihúzom valahogy, s majd 1958. január 1-én 0 órakor kezdem az Új Életet. Türelmetlenül számoltam a hátralevő napokat, s hogy semmi problémám ne legyen, a következő fogadalommal léptem az új esztendő küszöbére: 1. Minden hétköznap legkésőbb, de legeslegkésőbb hét órakor kelek és naponta legalább, de minimum nyolc órát fogok az íróasztalom mellett, tölteni (munkával!), mert különben sohasem készülök el életem főművével. 2. Soha többet senkinek nem mondom meg őszinte véleményemet, bárhogy is biztassanak erre, mert az emberek sohasem kíváncsiak az igazságra (kivéve, amikor dicsérik őket). ] 3. Nem fogom szórni kevés] pénzemet kávéra, italra, lot] tóra, totóra, mert fillérből lesz] a forint és ki mint vet, úgy] arat. ] 4. Soha többet nem leszek szerelmes, mert az értelmet-len, idült állapot, s mert a nők úgysem azt szeretik, aki belé-jük szerelmes, hanem azt, aki-' be ők szerelmesek. 5. Ha már eddig nem do-I hányoztam, ezután sem szokom rá a dohányzásra, mert a ni-kotint utálom.4j Fogadalmam szent és megmásíthatatlan, kivéve természetesen azokat az ellentmondásos eseteket, amikor megtarthatatlan. Úgymint: 1/a. Az alvás időtartama megtoldható 1—2, de legfeljebb 5—6 órával, aszerint, hogy előző éjszaka az ébrenlét időtartama mennyivel toldatott meg és megfelelő ihletettség híján dolgozni teljesen felesleges. 2/a. Olyan esetekben, ha a »nem megmondás« megalkuvásnak minősülhet, nem hallgathatok. 3/a. Azért egy kis ital, egy kis kávé és kevés szelvény nélkül nincs főnyeremény. Krajcároskodásból még senki sem épített házat. 4/a. Ha egyszer elfog az édes mámor, ha jön a lány, aki... de csak, ha az igazi! Ez ellen úgy sincs védekezés és minek is! 5/a. Itt nem ismerek pardont! Jelszavam tehát: Új évire új életet! Kövessetek! De azért ti se Vigyétek túlzásba. Sólyom László Csupán az alkalom... Csendes gyerek volt. Kedves, halkszavú. Orvosnak készült. Amíg egy napon a rendőrök kezébe nem került, amint kimászott épp az ablakon. Az ismerősök fejcsóválva mondták: — Nyilvánvaló, hogy bűnös hajlam űzte, szegény szülők, mit szólnak majd vajon? Hisz nem a szükség vitte őt a bűnre, csupán az alkalom. A rablásért egy esztendőt kapott Csak állt mosolygón,a bíró előtt s mosolygott, mikor bilincsbe verve két fegyőr a börtönbe vitte őt A fogházigazgató megszerette és szólt, amint az ablakánál ülve nézte, hogy sétál kinn az udvaron: — Nem. Nem a szükség vitte őt a bűnre. Talán az alkalom? Utazni kezdett A fél világot mint hivatásos kártyás járta meg. A rokonok résztvevőn suttogták:— Hová jut végül egy szegény gyerek? Hamisan játszott. És minden éjszaka csak ült némán, a kártyába merülve, és a pénz halomban állt az asztalon. De nem a szükség vitte őt a bűnre. És nem az alkalom. Akkorra már tengernyi pénze volt Csalt és rabolt még néhány éven át s hogy meghalt, az aggok menhelyére hagyta az egész lopott vagyonát. Az újságok nagy embernek nevezték. S a lelke tisztán jutott fel az égbe, arcképe ott van a menhelyfalon. ( De nem a szükség vitte tisztességre. Csupán az alkalom. Hajdú Ferenc (Ez oldal illusztrációit Küchler Vilmos rajzolta) !! NÉPAKARAT tt. VARIÁCIÓ Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli. Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni. S bár az aesopusi helyzet elétárult, csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult. Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta, Ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna. A holló csak várt, várt odafenn a hársfán, szeme kérdőn függött mesebeli társán. Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka? Holott más a szokás kétezer év óta. A holló süket volt, a róka meg néma. Nemcsak a mesében esik ez így néha... A KÖLTŐ ÉS A VALÓSÁG Egy fiatal költő szerelmes lett egy szőke kislányba, és ebből az alkalomból írt hozzá egy verset, melyben ideálja szőke haját az angyalokéhoz, álmodozó szemét az ég kékjéhez, pici ajka pirosát a vörös rózsa szirmához, karcsú termetét a nádszálhoz, kedves hangját a halk szellőhöz hasonlította, és gyöngéd természetére már nem is talált megfelelő hasonlatot, ami vagy ideálja páratlan értékét, vagy a fiatal költő gyenge fantáziáját mutatja. Költőnk mindenesetre úgy érezte, hogy remekművet alkotott, olyat mondott el, amit még előtte senki, s a verset megmutatta egy hetilap szerkesztőjének is, aki ugyan kevésbé szép, fiatal és dús hajzatú volt, mint ideálja, viszont költőnknek a szerelmen kívül némi készpénzre is lett volna szüksége, s ezt a szerkesztőtől szerette volna megkapni. Sajnos, a szerkesztő a verset nem fogadta olyan lelkesedéssel, mint a szőke kislány. Lehet, talán azért is, mert hozzá több verset visznek. Elragadtatás, utalványozást készpénzfizetés helyett csak kritizálni kezdett — Fiatal barátom — mondtaaz idősebb, kopasz szerkesztő költőnknek, akinek úgy vert a »szíve s szorult a torka, ahogy •csak egy fiatal költőnek ver•het és szorulhat, nem egy szőrke kislány, hanem egy öreg »szerkesztő előtt... — Fiatal barátom — isimé, tette a szerkesztő —, ez a vers ■ nem jó. Nem jó, mert nem •tipikus, maga nem ismeri azt • 3 területet, amiről ír... A nők •nem szőkék, mint ahogy maga •itt a versben tévesen állítja, hanem általában barnák, tudom, mert az én feleségem is barna. Szemük távolról sem álmodozó, nem is kék, hanem mérges-zöld, a szájuk nem pici, hanem nagy és nem rózsasziromhoz, hanem egészen máshoz hasonlítható, a termetük nem karcsú, hanem kövér, hangjuk nem halk szellőhöz, hanem ha már a Meteorológiai Intézet prognózisából kölcsönzi a hasonlatát , akkor a viharhoz hasonló, és ha úgy ismerné azt a területet, amiről ír, mint én, aki már húsz éve házas vagyok, akkor tudná, hogy a természetük egyáltalán nem gyöngéd... — Ezt mondta a kopasz, öreg szerkesztő, és a verset visszaadta. A fiatal költő pedig, aki annyira nem volt fiatal azért, hogy ne tudná, egy szerkesztővel nem érdemes vitázni, elindult, hogy tovább bővítse a tapasztalatait a területről, mielőtt a következő versét megírná. Kemény György A TITKÁRNŐ A haja fekete, mint a holló szárnya. A neve: Lizi. Különös ismertetőjele: rajong a főnökéért. Sőt: tiszteli, imádja, mint bálványimádó a fétisét, óvja fúvó széltől, hideg,víztől, túl forró feketétől. A retiküljében demalgont, karilt tart, ha netán fájna a főnök feje. Nyilvántartja a családi ünnepeket: névnapokat, házassági évfordulót, születésnapot. Ilyenkor virágot küld. .. Tudja, mikor osztanak citromot a közértben, felhívja a főnök feleségét: — Itt Lizi — fuvolázza igen, citrom. Mennyi kell, édes? Magánélete nincs, őrzi a főnököt, vigyáz rá. Hét éhes oroszlán, két atomágyú sem őrizné hívebben, mint ő, sőt akkor is könnyebb lenne a közelébe férkőzni, ha történetesen fellőtték volna a Szputnyik Il-vel Lajka helyett. Ha pedig netán valaki telefonon keresi a főnököt? Nincs az a bül-bülszavú huri Allah paradicsomában, aki gyengédebben tudná fuvolázni a bűvös igéket: — Megnézem, »benne van«? Ki keresi? Mert a »W« ugyebár eltéphetetlen logikai összefüggésben leledzik a főnök jelen, vagy távollétével. Azon a napon, amikor megérkezett a gyászhír, hogy a főnököt máshová, más beosztásba helyezték, a kollégák részvétteljesen felsóhajtottak: — Szegény Lizi! És a következő pillanatban szemük-szijuk elállt a csodálkozástól. Lizi, akiről azt hitték, hogy most szobája egyik rejtett zugában zokog, mint a párját vesztett gerlnce, mosolyogva, elegánsan, vibrálva az örömtől lépett ki a titkárnői szentély ajtaján. — Megvan az új főnök rebegte, mint a győzelmi hírt hírüladó futár! — Hogy hívják? — érdeklődnek a kiváncsi kollégák. — Nem tudom — rázza meg fürtjeit Lizi, hogy mindenki láthassa, már nem fekete a haja, mint a holló szárnya, hanem ezüst színű, akár a platina. — Ismered? — faggatják* — Nem mint tagadólag de már úgy szeretem, hogy ki se tudom mondani — kiáltja és elrohan. Joós P. Sám 1958. január 1