Népakarat, 1958. január (3. évfolyam, 1–26. sz.)

1958-01-01 / 1. szám

Róka és a holló. Megírta Aesopus. Mindannyiunk előtt ismerős ez opus. Mégis elismétlem témáját pár szóval, majd megtoldom néhány variációval. A TÉMA: Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán. Csőrében egy nagy sajt, fogyasztásra várván. Arra kószált dúsan a ravaszdi róka, ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, felujjongva tört fel mohó gyomornedve. És szólt álnok bájjal: — Tollad , be ékes, hogy madárkirály légy, régen esedékes. És a neved: »Holló«, oly olvadó, omló, csak hangod nyikorog, mint a­ rozsdás olló. — A dicséret szép szó, ámde a bírálat már olyasvalami, mit ki nem bír állat, így hát a holló, hogy meggyőzze a derét, vad rikácsolással tátotta ki csőrét. A sajtja lehullott. Erre várt a róka. Ezúttal elnyerte tetszését e nóta. 4 Tibi lászló: B­Í Z­Q 1 O­Hl Újévi körkérdést intéztem magamhoz este elalvás előtt: a múló esztendőben mi volt a legkedvesebb s mi volt a leg­kevésbé kedves személyes él­ményem. Az első kérdésre rö­vid tűnődés után felelni tud­tam. Mindössze néhány hete tör­tént, hogy egy Dohány utcai háztartási bolt előtt haladván él, eszembe jutott: fogkrémet kell vásárolnom. Bementem tehát az üzletbe s kértem egy fogkrémet. — Mibe kerül? — Három hatvan Körülnéztem, hogy merre van a kassza. Meg is pillan­tottam a bejárat mellett, de a pénztárost nem láttam a he­lyén. Kezemben a blokkal, kérdő tekintettel fordultam a mosolygó szemű lányhoz, aki átnyújtotta a fogkrémet s így szólt: — A pózt­árosnőnk kiment valahova, szíveskedjék letenni a pénzt oda az üvegtányérra —­ és a kassza irányába muta­tott. Semmi sem tud úgy lefegy­verezni, mint a felém irányuló bizalom. A bizalom ritka ma­dár, annál mindennaposabb a gyanakvás, rosszhiszeműség, bizalmatlanság. Ha a sarki új­ságárus standja üres és székén már halomba gyűltek a forin­tosok és kétforintosok, melye­ket az önkiszolgáló újságvásár­lók tettek le oda — akkor is meghatódom. Nem is tudok,, elképzelni olyan feketelelkű gazfickót, aki ingyen viszi el az újságot Szentül hiszem, hogy még egy megrögzött zsebtolvaj sem vesz el a rik­kancs pénzéből többet, mint amennyi visszajár neki. Pedig ki venné észre, ha belemarkol­na a pénzbe? A bizalom a leg­jobb nevelő. Bizalom! Embernek ember­hez való kapcsolatában csak ez lehet a méltó bázis. Azt jelen­ti a bizalom fogkrémre »­le­bontva«: én odatenném a háromhatvanat s te sem vagy kevésbé becsületes, mint én. Bízom a magam tisztességé-­ ben, tehát bízom a t­i­éd­be­n­­ is.­­ Ez a kedves leány engem­ még sohasem látott. Abráza- f­o­tóm semmivel sem sugároz több tisztességet, mint a sok­évi átlag. De különben is: az emberi arc sokszor álarc. Több rokonszenves csirkefogót lát­tam már életemben, mint égen a csillag. Öltözékem nem oly hivalkodó, hogy milliomost sejthetne bennem bárki, de nem­ is olyan top­o­ffvos, hogy­­aordonnak nézhetnének. Nem.­ Ez a lány, aki ott az üres üz­letben megbízott bennem há­romhatvan erejéig, nem ben­nem bízott, hanem az ember­ben, vagy ha úgy tetszik, az emberiségben, talán a zsivány­­becsületben bízott, vagy ab­ban, hogy ily szerény összeg nem fog hitványságra csábíta­ni, nem tudom miben, de v­a­­­­a­m­i­b­e­n mindenesetre bí­zott s ez megrendített és meg­nyugtatott egyben. Alighanem nagyon bambán nézhettem rá, mert azt kér­dezte: — Nincs aprópénze? — De, hogyne... Vants« — mondtam és délceg léptekkel a kasszához járultam. Előko­tortam a zsebemből három egyforintost és három húszfil­lérest és letettem az üvegtá­nyérra. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akinek elő­ször engedték meg, hogy egye­dül menjen iskolába. (Félre ne értsen az olvasó: bíztak már énrám négyhatvanat is, de azok ismertek és tudták, hogy tisztességes vagyok.) Mielőtt elmentem volna, mégegyszer megszámoltam a pénzt, nem kevesebb-e. Aztán hangos és nagyon nyájas jó estét mond­tam és kifelé indultam. Ez volt legkedvesebb élmé­nyem. A legkevésbé kedves pedig az volt, hogy amikor kívülről becsuktam az üzlet üvegajtaját, meghökkenve lát­tam, hogy a lány a kasszához siet és nézi, megvan-e a há­romhatvan. Futólag elszomorodtam a dolgon. De később, miközben hazafelé baktattam, megvi­gasztaltam magam. Ez a lány, ez a tiszta szívű, jóhiszemű lány látta, hogy megrendülök, hogy én magam nem veszem természetesnek, amit ő annak vesz. Ez nem tetszett neki. Joggal. És gyanút fogott. Jog­gal. Hiába, nagy dolog a biza­lom. Bizalom nélkül még a biza­lom sem boldogul. Romhány­ József: * Ujj változatok egy ősrégi témára­ L VARIÁCIÓ A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a fejét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, s megakadt a szeme mesebeli társán. Nosza, rögtön ő is ravaszkodni kezdett, fondorkodott, terveit. Az eredmény ez lett: — Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét, megadta a sors a sajtszerzés esélyét. — Meg is nyalta tüstént száradt csőre szélét, és eképp formálta mézes, bő beszédét: — Nincs a földön szebb prém, mint vörhenyes ,bundád, gallér lesz belőle, mielőtt megunnád. Mégis, tekintélyed rontja az a szégyen, hogy megcsuklik hangod fenn, a magas Cé-ben. Rókánk, e sértésre, nagyra tátva száját, cáfolatul rögtön üvöltött egy skálát. De meg kell jegyeznem erről az esetről, hogy a sajt a fára azért nem esett föl... II. VARIÁCIÓ Fán csücsült a holló! Falt sok pusztadőrűt. Annyi maradt mégis, majd lehúzta csőrit. Arra­ jött a róka. A szájában rokfort, de már annyit zabált, hogy hívta a doktort. Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,­­— Brrr! Még egy sajti — morgott. — Vigye el­­az ördög! — Hogy vagyunk? — szólt oda a holló ásítva,­­ a sajtja lehullott a selymes pázsitra. — Fújj Vidd el! — nyöszörgött undorral a róka, s amit tett, azóta nevezték el róla... III. VARIÁCIÓ Éhesen gubbasztott hollónk a hárs­ágán, s töprengett az idők változandóságán. Éppen arra kószált a hús, sovány róka. Sajtokat sem evett húshagyókedd óta. Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott: — Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod? — — Nincs — felelt a holló. — Rég nem ettem a sajtot, viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod. Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének. —» — Sajttal! — szólt a róka. — így kell a­­fenének!... TV. VARIÁCIÓ Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán. Csőrében trappista hivalkodott sárgán. Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett. Szólt hát álnok bájjal: — Tollad­j de ékes, hogy primadonna légy, régen esedékes. És a neved! Haliga, hogy leng lágyan, holló! Csak hangod nyikorog, mint a rozsdás olló. De hiába várta a ravaszdi róka, hogy sajtesőt hullat majd a hollónóta. Mi volt eme nem­ várt, különleges, ritka, szerény, józan, okos hallgatásnak titka? Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort? Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló­­volt.** Újévi fogadalom Ebben az évben — azaz hogy most már, tavaly — nekem semmi sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Miután ezt észrevettem, egy önkritikus hangulatú nyári délután arra is rájöttem, hogy balsikereim okát kizárólag magamban kell keresnem. Hát, amint ezt ke­resem, keresgélem, rádöbbe­nek, bizony hibás az egész életfelfogásom elvben és gya­korlatban. Nincs ebből kiút — kesered­tem neki az első pillanatban. De van! — csaptam a hom­lokomra a második pillanat­ban. Új életet fogok kezdeni! El is kezdtem volna azon nyomban, csakhogy akkor na­gyon meleg volt. Két hét múl­va, mikor kicsit lehűlt a le­vegő, szerelmes lettem, szep­tember elsején pedig (új életet csak elsején, tizenötödikén, vagy hétfőn lehet kezdeni!) fo­gat kellett húzatnom, aztán .. aztán mindig közbejött valami. Novemberben végül elhatároz­tam, hogy ezt az évet már ki­húzom valahogy, s majd 1958. január 1-én 0 órakor kezdem az Új Életet. Türelmetlenül számoltam a hátralevő napokat, s hogy semmi problémám ne legyen, a következő fogadalommal lép­tem az új esztendő küszöbére: 1. Minden hétköznap legké­sőbb, de legeslegkésőbb hét órakor kelek és naponta leg­alább, de minimum nyolc órát fogok az íróasztalom mellett, tölteni (munkával!), mert kü­lönben sohasem készülök el életem főművével. 2. Soha többet senkinek nem mondom meg őszinte vélemé­nyemet, bárhogy is biztassa­nak erre, mert az emberek sohasem kíváncsiak az igaz­ságra (kivéve, amikor dicsérik­­ őket). ] 3. Nem fogom szórni kevés] pénzemet kávéra, italra, lot­] tóra, totóra, mert fillérből lesz] a forint és ki mint vet, úgy] arat. ] 4. Soha többet nem leszek­ szerelmes, mert az értelmet-­­len, idült állapot, s mert a nők­­ úgysem azt szeretik, aki belé-­­jük szerelmes, hanem azt, aki-' be ők szerelmesek. 5. Ha már eddig nem do-I hányoztam, ezután sem szokom­ rá a dohányzásra, mert a ni-­­kotint utálom.­­4­­j Fogadalmam szent és meg­másíthatatlan, kivéve termé­szetesen azokat az ellentmon­dásos eseteket, amikor meg­­tarthatatlan. Úgymint: 1/a. Az alvás időtartama megtoldható 1—2, de legfel­jebb 5—6 órával, aszerint, hogy előző éjszaka az ébrenlét idő­tartama mennyivel toldatott meg és megfelelő ihletettség híján dolgozni teljesen feles­leges. 2/a. Olyan esetekben, ha a »nem megmondás« megalku­vásnak minősülhet, nem hall­gathatok. 3/a. Azért egy kis ital, egy kis kávé és kevés szelvény nélkül nincs főnyeremény. Krajcároskodásból még senki sem épített házat. 4/a. Ha egyszer elfog az édes mámor, ha jön a lány, aki... de csak, ha az igazi! Ez ellen úgy sincs védekezés és mi­nek is! 5/a. Itt nem ismerek par­dont! Jelszavam tehát: Új évire új életet! Kövessetek! De azért ti se Vigyétek túl­zásba. Sólyom László Csupán az alkalom... Csendes gyerek volt. Kedves, halkszavú. Orvosnak készült. Amíg egy napon a rendőrök kezébe nem került, amint kimászott épp az ablakon. Az ismerősök fejcsóválva mondták: — Nyilvánvaló, hogy bűnös hajlam űzte, szegény szülők, mit szólnak majd vajon? Hisz nem a szükség vitte őt a bűnre, csupán az alkalom. A rablásért egy esztendőt kapott Csak állt mosolygón,a bíró előtt s mosolygott, mikor bilincsbe verve két fegyőr a börtönbe vitte őt A fogházigazgató megszerette és szólt, amint az ablakánál ülve nézte, hogy sétál kinn az udvaron: — Nem. Nem a szükség vitte őt a bűnre. Talán az alkalom? Utazni kezdett A fél világot mint hivatásos kártyás járta meg. A rokonok résztvevőn suttogták:­­— Hová jut végül egy szegény gyerek? Hamisan játszott. És minden éjszaka csak ült némán, a kártyába merülve, é­s a pénz halomban állt az asztalon. De nem a szükség vitte őt a bűnre. És nem az alkalom. Akkorra már tengernyi pénze volt Csalt és rabolt még néhány éven át s hogy meghalt, az aggok menhelyére hagyta az egész lopott vagyonát. Az újságok nagy embernek nevezték. S a lelke tisztán jutott fel az égbe, arcképe ott van a menhelyfalon. ( De nem a szükség vitte tisztességre. Csupán az alkalom. Hajdú Ferenc (Ez oldal illusztrációit Küchler Vilmos rajzolta) !! NÉPAKARAT tt. VARIÁCIÓ Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli. Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni. S bár az aesopusi helyzet elétárult, csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult. Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta, Ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna. A holló csak várt, várt odafenn a hársfán, szeme kérdőn függött mesebeli társán. Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka? Holott más a szokás kétezer év óta. A holló süket volt, a róka meg néma. Nemcsak a mesében esik ez így néha... A KÖLTŐ ÉS A VALÓSÁG Egy fiatal költő szerelmes lett egy szőke kislányba, és ebből az alkalomból írt hozzá egy verset, melyben ideálja szőke haját az angyalokéhoz, álmodozó szemét az ég kékjé­hez, pici ajka pirosát a vörös rózsa szirmához, karcsú terme­tét a nádszálhoz, kedves hang­ját a halk szellőhöz hasonlí­totta, és gyöngéd természetére már nem is talált megfelelő hasonlatot, ami vagy ideálja páratlan értékét, vagy a fiatal költő gyenge fantáziáját mu­tatja. Költőnk mindenesetre úgy érezte, hogy remekművet al­kotott, olyat mondott el, amit még előtte senki, s a verset megmutatta egy hetilap szer­kesztőjének is, aki ugyan ke­vésbé szép, fiatal és dús haj­­zatú volt, mint ideálja, viszont költőnknek a szerelmen kívül némi készpénzre is lett volna szüksége, s ezt a szerkesztőtől szerette volna megkapni. Saj­nos, a szerkesztő a verset nem fogadta olyan lelkesedéssel, mint a szőke kislány. Lehet, talán azért is, mert hozzá több verset visznek. Elragadtatás, utalványozást készpénzfizetés helyett csak kritizálni kez­­dett — Fiatal barátom — mondta­­az idősebb, kopasz szerkesztő­­ költőnknek, akinek úgy vert a »szíve s szorult a torka, ahogy •csak egy fiatal költőnek ver­­•het és szorulhat, nem egy sző­r­ke kislány, hanem egy öreg »szerkesztő előtt... — Fiatal barátom — isimé­,­­ tette a szerkesztő —, ez a vers ■ nem jó. Nem jó, mert nem •tipikus, maga nem ismeri azt • 3 területet, amiről ír... A nők •nem szőkék, mint ahogy maga •itt a versben tévesen állítja, hanem általában barnák, tu­dom, mert az én feleségem is barna. Szemük távolról sem ál­modozó, nem is kék, hanem mérges-zöld, a szájuk nem pici, hanem nagy és nem rózsa­sziromhoz, hanem egészen más­hoz hasonlítható, a termetük nem karcsú, hanem kövér, hangjuk nem halk szellőhöz, hanem ha már a Meteorológiai Intézet prognózisából kölcsönzi a hasonlatát , akkor a vihar­hoz hasonló, és ha úgy ismerné azt a területet, amiről ír, mint én, aki már húsz éve házas vagyok, akkor tudná, hogy a természetük egyáltalán nem gyöngéd... — Ezt mondta a kopasz, öreg szerkesztő, és a verset visszaadta. A fiatal köl­tő pedig, aki annyira nem volt fiatal azért, hogy ne tudná, egy szerkesztővel nem érdemes vitázni, elindult, hogy tovább bővítse a tapasztalatait a te­rületről, mielőtt a következő versét megírná. Kemény György A TITKÁRNŐ A haja fekete, mint a holló szárnya. A neve: Lizi. Külö­nös ismertetőjele: rajong a főnökéért. Sőt: tiszteli, imád­ja, mint bálványimádó a féti­sét, óvja fúvó széltől, hideg­­,víztől, túl forró feketétől. A retiküljében demalgont, karilt tart, ha netán fájna a főnök feje. Nyilvántartja a családi ünnepeket: névnapokat, há­zassági évfordulót, születésna­pot. Ilyenkor virágot küld. .. Tudja, mikor osztanak citro­­­mot a közértben, felhívja a fő­­nök feleségét: — Itt Lizi — fuvolázza igen, citrom. Mennyi kell, édes? Magánélete nincs, őrzi a fő­nököt, vigyáz rá. Hét éhes oroszlán, két atomágyú sem őrizné hívebben, mint ő, sőt akkor is könnyebb lenne a kö­zelébe férkőzni, ha története­sen fellőtték volna a Szput­­nyik Il-vel Lajka helyett. Ha pedig netán valaki telefonon keresi a főnököt? Nincs az a bül-bü­lszavú huri Allah paradi­csomában, aki gyengédebben tudná fuvolázni a bűvös igé­ket: — Megnézem, »benn­e van«? Ki keresi? Mert a »W« ugyebár eltép­­hetetlen logikai összefüggés­ben leledzik a főnök jelen, vagy távollétével. Azon a na­pon, amikor megérkezett a gyászhír, hogy a főnököt más­hová, más beosztásba helyez­ték, a kollégák részvétteljesen felsóhajtottak: — Szegény Lizi! És a következő pillanatban szemük-szijuk elállt a­ csodál­kozástól. Lizi, akiről azt hit­ték, hogy most szobája egyik rejtett zugában zokog, mint a párját vesztett gerlnce, moso­lyogva, elegánsan, vibrálva az örömtől lépett ki a titkárnői szentély ajtaján. — Megvan az új főnök rebegte, mint a győzelmi hírt hírüladó futár! — Hogy hívják? — érdeklőd­nek a kiváncsi kollégák. — Nem tudom — rázza meg fürtjeit Lizi, hogy mindenki láthassa, már nem fekete a haja, mint a holló szárnya, ha­nem ezüst színű, akár a pla­tina. — Ismered? — faggatják* — Nem m­int tagadólag de már úgy szeretem, hogy ki se tudom mondani — kiáltja és elrohan. Joós P. Sám 1958. január 1

Next