Népszava, 1958. augusztus (86. évfolyam, 180–205. sz.)
1958-08-10 / 188. szám
KÍNAI FESTŐK KIÁLLÍTÁSA Szombat délben nyílt meg az Ernst Múzeumban a nemzeti stílusú kínai festészet nagyszabású kiállítása. A megnyitáson megjelent Somogyi Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja és Hao Ce-cin, a Kínai Népköztársaság magyarországi nagykövete is. A szép kiállítás egy sajátos festői program eredményeit, megvalósulásának mai állapotát tükrözi. A kiállító művészek közös törekvése a nemzeti hagyományokat tovább éltető, ugyanakkor korszerű művészet létrehozása. A kiállítás a megvalósítás rendkívül széles skáláját mutatja. Többüknél, különösen az idősebb nemzedéknél, a fejlődés töretlen. Így a rövid idővel ezelőtt elhunyt, nemzetközi békedíjas Csi Pajsi könnyedén száguldó ecsetvonásai végtelen gyöngédséggel emelik a művé, szét magaslataiba a természet apró jelenségeiben megnyilván múló lírát. Csen Csi-fo, a kiállí- J tás alkalmából hazánkban tar- J tózkodó festőművész, finom árnyalatokkal jelenít meg egy- egy jellegzetes kínai tájhangu- latot. A fiatalok közül többen az új élet jelenségeinek meg- örökítésére vállalkoztak: gyár- építkezés, úttörők, a mai falusi élet panorámája, az első vasút megjelenése a vad hegyvidé-ken. Ők térnek el legmesszebb a hagyományoktól. E két pólus között helyezkedik el a művek ■ többsége. A kiállítás valamennyi mű- övét, minden különbözősége mellett, egységbe foglalja mű- ¦vészetük embersége, a dolgok lényegének, igazának megraga- dása. (havas) LI HU: Békés építkezés CSIANG CSAO-HO: Kis tanítónő Odnoposoff a Károlyi-kertben Kicsiny hírveréssel és roppant hegedűtudással érkezett Ausztriából Budapestre a bolgár származású Ricardo Odnoposoff, a ma élő legjobb hegedűsök egyike. Tíz éve járt itt utoljára, és augusztus 6-i zenekari koncertjén nemcsak felidézte, megújította, hanem lényegesen gazdagította is a játéka nyomán fakadt élményeket. Prokofjev első, nálunk csaknem ismeretlen versenyművét játszotta a kiváló mester. Korunk nagy orosz zeneköltője a hangszertudás csúcsain járóknak, szinte csak fenoméneknek írta ezt a művet. Másféle hegedűsnek kár is belefogni az eljátszásába. Új és merész hanghatások, rendkívül érdekes, a hegedűből nehezen kicsalogatható tónusok, különös emelkedésű és süllyedésű hangsorok váltakoznak a műben, rövid dallamos részekkel. A sajátos ütemezés, türelmetlen hullámzás, a mű kimeríthetetlen ritmusváltozatossága önmagában is roppant feladatok elé állít még jó hegedűst is. Odnoposoff hibátlan technikája azonban nemcsak úrrá lesz ezeken a nehézségeken, hanem feledteti is őket. A legnagyobb bravúr sem mutatvány, amint művészkezeivel létrehozza őket, mert rendkívüli hangszertudása mellett fő figyelmét mindig a hangzásszépségnek, érdekességnek, ahol kell, a humornak, egyszóval a lényegnek szentelheti. Ráadásul mindezt a mű folyamán csaknem »lélegzetvételnyi« szünet nélkül kell tenni — alig ismeretes hegedűverseny, ahol a szólóhangszer ilyen uralkodó, meghatározó szerepet játszana. Valamivel több melegség jólesett volna — bár Prokofjev kétségkívül elég hűvös és tárgyilagos hangzatokból ötvözte ezt az érdekes remekművet. Azért az első és a záró tétel több pontján azt is megmutatta Odnoposoff, hogy szívlágyító tónusokkal is rendelkezik. Vitathatatlan azonban: a két alaptikus közül inkább a boszorkányos hegedűsök válfajához tartozik. A Magyar Állami Hangversenyzenekar a fiatal, nagy tudású Borbély Gyula vezénylésével nagyon szépen játszott. (rajk) Keszthelyi Zoltán :emberi 1101111 Egy nap alatt több napot élek, Soha sincsenek éjek, Mindig a Nap felé fordulva utazom, Félig fáradtan, félig meg vakon, Káprázva nézem: az emberi nem A veszély elől menekül sebtiben, Gyereket, ruhát, Emléket kapkod, S menti a menthetőt, Hosszúnak vélt út előtt, Menti, amit csak az élet ad, Nem hagyja el könnyen a küzdelmet, a harcot. Én is harcolok, Kivel? A betegséggel, Láthatatlan zsoldosával a kórnak, Mely csillagunk növényeit Lehelletével sorvasztaná, S nem lenne holnap, Elfújná szavam az idő Visszhang nélküli mélységek alá. Egy nap alatt több napot élek, Egy nap alatt millió évek Sejtelmes üzenetét Éreztetik velem a napok, Meggyilkolt ősök emlékezete, Mint tenger kékjében egy sziget Feketén integet, S körülötte sirályok sírnak, Csipkefodrán a hullámsirnak. Sírok, vagy sírnak, sóhajtozva: Féltelek, emberi nem, Ne legyen sose vége-hossza Uralmadnak e földön, Szorgalmadnak e földön, Hogy az éj is nappali színeket öltsön! Vészi EndreVoid üir/Váci út- Egyidős a nagyvárossal, Budapesttel. Egyidős a születő gyáriparral. Egyidős a modern munkásosztállyal. Óriási híd, amelynek egyik parti pillére a Marx térre épült, másik az újpesti vasúti híd táján ereszkedik a földre. Kétoldalt nyolcvan-kilencvenéves vedlett héjú bérkaszárnyák, gyárak, acélból, üvegből, fényes napvilágból szerkesztett új csarnokokkal. S kétoldalt a mállatag homokba kapaszkodó akácok, ecetfák, a régi kültelek eleanderjei! Régóta foglalkoztat összeállítani ennek a romantikus proletárútnak irodalmát. Elindulok hát, mint annyiszor, kora ifjúságomtól, hogy a valóságban meg az irodalomban múltját, jelenét keressem. Az ember azonban, bármilyen szorgos kedvvel kutat is , keveset talál. Sajátságos, érdekes, meg lehangoló, hogy ez a nagy út kevés regényt, költeményt hívott elő az alkotók képzeletében. * A Lehel tér bokros zsivajai mögött egy múlt századi nagy temető csöndje hallgat. Ide temették Petőfi első szerelmét, Csapó Etelkát, s ide járt a költő, a század első felének zenitjén, a leány sírjához, fagyos januári estéken, a betyárok, tolvajok portyázta vidékre. És irta verseit. Álltam sírhalma mellett keresztbefont kezekkel... Ám Petőfinek más köze is volt a korai Váci út világához. Innen indult 1846-ban az első vonat Vácra... és Petőfi, aki nemzete szeizmográfjaként a kezdetből is kihallotta a jövő muzsikáját, köszöntötte a vasutat, amely a Váci út keleti partján robogott. Tenger két részén körül, közepében lelkem fürdik ... A madár röpült csak eddig. Most az ember is röpül! * Útközben a Rákos-patakhoz, vagyis a Vizafogóhoz érve latin beszédet vél hallani az ember. Ez a védgát ugyanis, a Vizafogó, amely a patak dunai torkolatától indul el, a rómaiak régi erődítményét, Transaquincumot temeti maga ,,hanem az ódon proletárkaszárnyak, az egykor sárga, zömök házak megmaradtak. Ha szót fogadnának a közhelynek, és beszélni kezdenének, a munkásság történetének egyegy izgalmas fejezetét mondhatnák el. Mert mit is mondana a három itt felejtett régi bérkaszárnya, a Tizenháromház, a Freiberger-ház, meg a Hétház a kezdetről? Mit mesélnének Wörner úrról, a magát patriarkálisnak mutató kistermetű gyáriparosról, aki szivarhamus mellénnyel járt munkásai között, hajszolva, ellenőrizve őket! Mit mesélnének a híres Nicholsonról, a Vulkánalá. Vagy száz évvel ezelőtt még ismerték az erőd romjait , s nyolcvan esztendeje, hogy az utolsó köveket is eltemették a gátépítők, nyilván a szilárd alap szolgálatára. De megváltozott a harmincnegyven esztendő előtti Vizafogó ősvadona is, ahol a Váci úti proletárgyerekek lubickoltak, hancúroztak, élték a szegénység nyomorának és romantikájának esztendeit. Ebbe a nemzedékbe tartozik Berda József, a költő is, aki itt volt gyermekes ételt-italt dicsőítő költészetéhez híven éppen ott született, ahol most a népbüfé áll, s vagy tizenöt évvel ezelőtt így fohászkodott:ról, a Lángról, a Danubiusról? És szólhatnának az idetelepedett munkásokról, akik az Alföld lapályairól, a német és cseh iparvidékről, a hegyesvölgyes Vág-völgyéből jöttek, hogy aztán ki nem szakítható gyökeret eresszenek a sovány homokba. És szólhatnának arról, ami közös nyelvre, gondolkodásra ösztönözte a sok nemzetiségű munkásokat: az osztályérdekekről és a munkásmozgalomról. 7 Q/10-ben, az orosz forrad 1zadalom után, itt is fellángolt a forradalom, az osztállyá szerveződött munkások hadoszlopai itt is rohamra indultak. 1905 — véres csütörtök ... Úgy kezdődött, hogy a munkások a választójogért tüntettek, de forradalom lett belőle. Az újságok azt írták, a rendőrség és a katonaság kénytelen volt a város külső részét feladni, őfelsége, Ferenc József kijelentette, hogy konszernálják őt a budapesti események. A Váci útiak megszállták az üzemeket, feldöntötték a villamosokat, kitekerték a gázlángok oszlopait és a Berlini tértől Újpestig meggyújtott gáz lobogói kiáltottak az égig a munkások dühéről, haragjáról, követeléseiről! A proletariátusnak ez ? A vérbefojtott dicsőséges proletárforradalom után a Váci úti munkások legjobbjait börtönökbe, internálótáborokba hurcolják. Üzemi feketelista, munkanélküliség, ínség« konyha. Az általános válság! A Budapesti Hírlap 1933-ban a Váci út »regényét« ismertetve így ír az akkori helyzetről: »Ma már alig néhány gyár dolgozik... A Vulkán-gyár, amelyet 1893-ban alapítottak, megszűnt .. A Schlick-gyár valamikor ezerötszáz munkásnak adott kenyeret. A gyárat, teljesen leszerelték, ugyancsak leszerelték a Wörner-gyárat, berendezését ócskavasnak adták el. A Láng-gépgyárnak a nagy történelmi megmozdulása méltó helyet kapott egy korszakos jelentőségű műben, Kassák Lajos önéletrajzában, az Egy ember életében. Igen ritka irodalmunkban a munkásosztály széles forradalmi hömpölygésének ilyen forró, felizgató és láttató ábrázolása! Talán csak azt kell még egyszer megismételni, hogy ritka — és ez a sajnálatos. * Az első világháború pusztító, bolond bálványát a Váci útiak is segítettek ledönteni. Az ínséges ellátás korbácsolta tömegek, a szükségbarakkok népe, a forrongó gyárudvarok szinte valóra váltották Ady Endre korábbi, félelmetes és felszabadító jóslatát: csak egy kis részében folyik a munka, redukált üzemmel dolgozik a Ganz-Danubius Hajógyár is. A szerszámgépeket potom pénzen eladják... a munkásság kivándorol...« Ez volt hát az a világ, ahol, ahogy József Attila írja: »A nyomor országairól — térképet rajzol a penész ...« Az a József Attila írja ezt, aki gyakorta gyalogolt a Váci úton Újpest felé, hogy ott a munkásoknak szemináriumot tartson. A felszabadulás után a Váci ** út térképe megváltozik. Új jeleket kell belerajzolni. A térkép jeleiből sok mindenre telik: a nagyüzemeket államosítottuk, felépítettük, benépesítettük; megépült az egyre terebélyesedő gyógystrand, a Dagály; az Angyalföldet meg Óbudát a széles Árpád-híd köti össze; az Árpád-híd Váci úti bejáratánál kedves, sikeres kis színház épült, a József Attila Színház ... Igen, az új térképjelek egyre szaporodnak, de ehhez képest a Váci út irodalma nem sokban gyarapodott. A múltból idehangzik Lányi Saroltának szép verse a proletárgyerekek nyomorúságos iskolájáról, amelynek pincéjében pálinkamérés volt. Kis Ferenc és Szüdi György tollából is került néhány futam, de azt a monumentalitást, amit Kassák és még egy-két prózaírónk rajzában elért, s azt az intim, költői ábrázolást, melyet Óbuda kapott Gelléri Andor Endrétől — a Váci út, ez a nagymúltú, az illegalitás és a legalitás harcait hömpölyögtető úrfolyam, mástól nem kapta meg. Igaz, hogy a nem közvetlenül idevonatkozó forradalmi költészet, elsősorban a József Attiláé, a Váci utat is jellemzi. S az is igaz, hogy Angyalföld és a Váci út tudós monográfust kapott az öreg Adamecz bácsi, volt népiskolai igazgató személyében, csakhogy az ő munkája a szerénység meg a feledés félhomályában hervadozik. Megérdemelné, hogy elővegyék, s hogy bővítve, szélesítve, újból kiadják. * Amíg pedig új irodalom születik a vén Váci útról, törjük csak a fejünket. Mert az új irodalom már ihletés meg múzsák dolga. S nem utolsósorban az érdeklődésé, a felismerésé. Gyermekkorom hajdan boldog vidéke, szomorú látni, mily szegény, mennyire csupasz lettél! Hová lett a sötét dunaparti erdő, hol oly sokat fürödtem nyaranta a piócákkal teli állóvizekben játszótársaim víg seregével? Öreg fák alatt kanyargó, szeszélyes Rákos-patak s te régi Vuk-gyár a gát mögött.. Utolszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba. Végig kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka. Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadtságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek. Nagy munkában voltunk százhatvan esztendővel ezelőtt, nyár derekán a debreceni Fehér Ló fogadó udvarán. Csattogtak a szekercék, sivítottak a fűrészek, nagyokat sújtottak a döngölő kalapácsok, valami épült a fogadó udvarán, de hogy mi, azt a debreceniek se nagyon tudták. Még ha megkapták a felvilágosítást, hogy: teátrum, akkor se igen értették, mit jelent a szó. Az történt, hogy Erdélyből átszálltak a zsibói nagyúr, Wesselényi Miklós szavai Debrecenbe is. Az idősebb Wesselényi minden művészetek (és virtusok), de különösen a színészet igaz barátja, kedveltjeinek, a kolozsvári aktoroknak azt mondta: »Szálljatok, mint a vándormadarak vidékről vidékre és a játék, a szó erejével népszerűsítsétek a magyar színjátszást.« A ko- 160 éve a Kóteltér(2ó udvarán lozsváriak szót fogadtak, elindultak Kassára, Miskolcra, s ekkor észbekapott a debreceni magisztrátus is: Debrecen, a gazdag, zsíros város csak nem maradhat ki a teátrumból. A Fehér Ló tágas udvarán, ahová kétszáz hintó, utazóbatár, szekér is befért, felépítették a teátrum színpadát, s negyven- NÉPSZAVA «! öt kettős soros teszkalóci nézőteret. Így történt, hogy százhatvan éve, 1798. augusztus 11-én felhúzták a kordinát, s megkezdődött az első debreceni színielőadás, megkezdődött a debreceni színészet, amelynek alapját kolozsvári aktorok vetették meg. Kocsi Patkó János, a színészet őskorának ez az erős egyénisége a katonai pályát, a csillogó egyenruhát dobta el a színész bizonytalan sorsáért és külföldön szerzett nagy műveltségével igen nagy értéke volt az ifjú magyar színjátszásnak. Nemzeti Játszó Társaság volt a Debrecenbe látogatott kolozsvári aktorok csoportjának a neve, s ennek Kócsi Patikán kívül felesége, Fejér Rozália, Jancsó Pál, a nagyszerű komikus, Láng Ádám János, a későbbi neves színigazgató, sok tehetség — közöttük Kantomé Engelhardt Anna, az első nagy tragika — felfedezője, Kontz János és felesége, s végül Sehi Ferenc voltak a tagjai. Utóbbi nevét nem a színészetben elért sikerei tartották fenn, hanem az a szerep, amit a Martinovicsösszeesküvésben játszott. Ez a színfalhasogató ripacs súgta be a magyar jakobinusok mozgalmát ... Mit játszottak Debrecenben az első színházi estén? Ezt máig sem derítette ki a színháztörténeti kutatás, csak a néhány nappal későbbi — augusztus 19-i — színlap került elő. Eszerint az »Indusok Angliában« című nagy látványos történetet adták elő. Érdekes a cím, később inkább az ellenkezője történt: az angolok mentek el — nagy előszeretettel — Indiába... Az első előadások, a fennmaradt feljegyzések szerint, nagy sikert arattak. Később már télire is ottmaradt a Játszó Társaság egy csoportja, s a Szűcs-szín termében tartotta előadásait. 1865-ben pedig Debrecen állandó színházat kapott, amelyet Laborfalvi Róza avatott fel Jókai szavaival: »Hát látványnak nem, csak szellemünknek — Épülhetett e ház, azért ez oltár, — S áldott legyen a kéz, mely építé, — Áldott a szív, amely kigondold, — Áldott a nép, mely érte áldozott, — Áldott a szellem, mely fönntartja ezt, S áldott a hon, melynek szolgálni fog.« Pánczél Lajos 1958. augusztus 19