Népszava, 1959. január (87. évfolyam, 1–26. sz.)
1959-01-14 / 11. szám
PR. KULIN GYÖRGY, az Uránia Csillagvizsgáló vezetője: Három észlelésből, egyetlen sebességi adatból számították ki a pályát — Hogyan határozták meg a csillagászok a mesterséges bolygó pályáját a rádióösszeköttetés megszakadása után, milyen eredményeket adott a pályaszámítás? — A híradások beszámolnak a szovjet mesterséges bolygó pályaadatairól. Sokan nem értik, hogyan lehet a pályát megállapítani jóval a rádióösszeköttetés megszakadása után. A csillagászok az égitestek pályáit — újonnan felfedezett kisbolygók és üstökösök pályaadatait — három észlelésből számítják ki, így a középső észlelés időpontjára pontosan megállapítható az égitest sebességének nagysága és iránya. Ha egy égitest sebessége a pálya egyetlen pontjában ismert, akkor az égimechanika tanítása szerint az egész térbeli pálya kiszámítható. Ezt Newton fedezte fel immár mintegy háromszáz éve. A Nap, Föld vagy más égitest nehézségi erőterében ugyanis, szigorú természettörvény, írja elő a pályát. A sebesség nagysága, illetve iránya a pálya minden pontjában más és más. Ha ismerjük a központi égitest tömegét, jelen esetben a Napot, és ismerjük az új mesterséges bolygó egyetlen pályapontjában a sebességet, a pálya számítással, meghatározható. . Rádiómegfigyelés útján nyilvánvalóan csak egy darabig követhették a rakétát. Ezután azonban már nem működtette üzemanyag, tehát csupán a Hold, a Föld és a Nap hatását kellett figyelembe venni. A számítások megadták, mennyire fékezte le a Föld a kilövési sebességet, mennyire módosította a Hold a mozgás irányát és végül milyen irányú, illetve sebességű mozgással került a mesterséges bolygó a Nap hatókörébe. Utóbbi adat elegendő volt a pálya alakja Az űrrakétákkal kapcsolatban pyakran esik szó a Hold két »titkáról«: vajon milyen lehet ez ideig sohasem látott, túlsó oldalának szerkezete és milyen lehet belső felépítése? Tévedés lenne azt hinni, hogy a Holdnak csupán egyik félgömbjét, láthatjuk. Bizonyos alkalmakkor ugyanis mód nyitik, hogy meglássuk a túlsó félgömb peremvidékét. Néha a Föld a Hold pályája fölé kerül térbeli útja során, ilyenkor »rálátunk« a Holdra. Amikor a Hold kerül a Föld pályasíkja fölé, »alálátunk«. Másrészt a Holdnak van egy mozgása, az úgynevezett fizikai libráció, aminek következtében hol az egyik, hol pedig a másik fél oldalából fordít egy keveset felénk. Mindezen hatások közös eredményeként valamivel többet ismerünk a Hold felszínéből, mint amekkora az egyik félgömb területe. Wilkins angol csillagász Európa egyik legnagyobb távcsövével figyelte meg a Hold felületét és a lehetőségekhez mérten pontosan feltérképezte a túlsó oldalról még látható képződményeket. Megállapította, hogy ezek semmiféle eltérést nem mutatnak az innenső oldalról már régóta jól ismert formációkkal szemben. Vannak egyes holdkráterek, amelyekből világos sávok húzódnak különböző irányokba. Wilkins megfigyelte, hogy akadnak olyan sávok is, amelyek a túlsó oldalról nyúlnak át a Föld irányába forduló félgömbre. Az ilyen sávok megfigyelése által sikerült 9 olyan holdkráter valószínű helyzetét megállapítania, amelyek a túlsó oldalon foglalnak helyet és amelyeket ez ideig még sohasem sikerült közvetlenül észlelni. A Hold innenső oldalán hatalmas, sötét színű síkságok, a régebben tengereknek gondolt medencék foglalnak helyet a kontinenseknek megfelelő, magasabb szintben levő területek között. Azon az alapon, hogy a Földön és a Marson a nagy szárazulatokkal szemben rendszerint mélyebb medencék foglalnak helyet, Wilkins megpróbálta meghatározni a túloldali medencék helyét is. Mit tudunk a Hold belső szerkezetéről? Vannak bizonyos matematikai eljárások, amelyek segítségével becslések eszközölhetők nemcsak a Föld, hanem más égitestek belső szerkezetére is. Több kutató foglalkozott idevágó vizsgálatokkal. A Hold és a Föld valószínű belső szerkezetét összehasonlítva megállapították például, hogy a két égitest között eléggé lényeges eltérések állanak fenn. A tudósok — elsősorban a földrengéshullámok terjedési törvényszerűségeinek tanulmányozása káplán — feltételezik, hogy Földünknek hatalmas belső magja van. A »földmag« 2900 kilométer mélységben kezdődik, és természetesen a Föld középpontjáig tart. Mármost a vizsgáin-'’zok azt is kiderítették, hogy a Holdnak minden valószínű-ség szerint ilyen, a Földéhez', hasonló belső magja nincs. A Hold belsejének anyaga olyan fizikai állapotban lehet, mint amilyen Földünknél a szilárd földkéreg alatt 50—300 kilométer mélységek között áll fenn. Nem tudjuk azonban, hogy a Hold belsejének anyaga teljesen kihűlt-e már, vagy — miként a Föld belső anyagállománya — még mindig izzó állapotban van-e? Kozirev szovjet csillagász 1958. november 3-án vulkanikus folyamatnak tulajdonítható jelenséget figyelt meg a Hold egyik kráterében. Nem sokkal később más csillagászok egy hatalmas, vörös színű foltot vettek észre ugyanebben a gyűrűshegységben. E megfigyelések alapján igen valószínűnek látszik az, hogy a Hold belseje, vagy nem hűlt még ki teljes egészében, vagy legalábbis egy-és önálló lávafészkek még jelenleg is létezhetnek. A Holdon kitört vulkán egy ilyen lávafészekbőltáplálkozhatott. A Hold két „titka“ 2 Az új égitest „anyakönyvi adatai66 Világszerte hatalmas visszhangot keltett a Pravda hétfői számában közzétett jelentés, amely ismerteti a szovjet mesterséges bolygó felszerelését, készülékeit, valamint pályáját. Lapunkban legutóbb közöltük a fontosabb eredményeket: most magyar fizikusokhoz, csillagászokhoz, rakétaszakértőkhöz fordultunk, hogy részletes magyarázatot kapjunk a nagy horderejű tudományos megállapításokról. FENYVES ERVIN, a Központi Fizikai Kutató Intézet kozmikus sugárzás osztályának tudományos munkatársa: Számlálócsövek a légkörön túl Magyar tudósok a szovjet mesterséges bolygó tudományos jelentőségéről és ismeretek a kozmikus sugárzásról — A naprendszer új adatait adják majd az új bolygó lát csövön át készült fényképei — A legnagyobb magyar gőzturbina-egység teljesítményének kétszázhússzorosa: ennyi a rakéta teljesítménye — Szórakoztató zene az űrrakéta adóállomásának hullámsávjában — Isuperbolt-navigáció, önmagát irányító rakéta — Mágneses-e minden égitest? — Mi a jelentősége a szovjet űrrakétának a kozmikus sugárzás kutatása szempontjából, és milyenek a kozmikus sugárzást észlelő műszerek? — A szovjet űrrakéta segítségével , kint, a világtérben tanulmányozhatók a kozmikus sugárzás részecskéi és ezek intenzitása. A földi légkörön túl a mért sugárzás természete és erőssége eltér az eddigi feltevésektől. Az űrrakéta vizsgálatai egyrészt közelebb visznek a kozmikus sugárzás eredetének kiderítéséhez, másrészt értékes felvilágosításokat adnak a csillagközi térségben lévő anyag összetételéről és sűrűségéről. A szovjet mesterséges bolygóban elhelyezett számlálócsövek mérik a kozmikus sugárzás beérkező részecskéinek számát, vagyis a sugárzás erősségét. Az űrrakéta szcintillációs számlálóberendezései segítségével nemcsak a részecskék száma hanem úgynevezett ionizálóképességük is meghatározható, ennek alapján pedig megállapítható a részecskék töltése és a kozmikus sugárzás részecskéinek természete. A kozmikus sugárzással foglalkozó szakemberek nagy érdeklődéssel várják a szovjet űrrakéta tudományos észleléseinek feldolgozását és közzétételét. nak, a keringési időnek és a pálya hajtásának kiszámításához. A Nap távolságára közölt adatok: 146 és 197 millió kilométer. Ezekből következik, hogy az új égitest olyan ellipszis alakú pályán mozog a Nap körül, amelynek fél nagytengelye körülbelül 172 millió kilométer. A pálya alakja a körtől nem nagyon tér el. Az ellipszis egyik fókusza a kör középpontjától 26 millió kilométerre van: ha ezt rajzban akarnék érzékeltetni, akkor a fókuszpontot a kör középpontjától gombostűfejnyire kellene rajzolnunk. Az ellipszis kistengelye 170 millió kilométer, tehát a mesterséges bolygó pályája nem metszheti sem a Venus, sem a Merkúr pályáját. Az új égitest 450 naponként közelebb lesz a Naphoz, mint a Föld, de túlnyomórészben a Földön kívüli pályán mozog. Minthogy a Föld Nap körüli keringésideje 365,25 nap, a mesterséges bolygóé pedig 450 nap, s ezért egymással nem osztható számok, ezért a szovjet űrrakéta ritkán haladhat el a Föld közelében. Lesznek azonban szerencsés esetek, amikor eléggé megközelíti a Földet, de csak a pályaadatok legpontosabb ismeretében lehet ilyenkor észlelésre felkészülni. Ha nagy távcsövekkel fényképet készíthetnek majd a mesterséges bolygóról, nagy jelentőségű új adatokat kaphatunk a naprendszerről. Az új égitest eredeti célkitűzésein túlmenően az emberi szellem új kísérleti eszköze lett a tudományos csillagászat számára is. BRODSZKY DEZSŐ, a Budapesti Műszaki Egyetem gázturbinák tanszékének vezetője: 15 millió lóerős hajtómű — Milyen hajtóművel juttatták pályájára a mesterséges bolygót a szovjet rakétatechnikusok? — A világ legnagyobb teljesítményű hőerőgépét kellett megépíteniük a szovjet szakembereknek ahhoz, hogy a rakéta legyőzhesse a Föld vonzóerejét. Az elszakadáshoz el kellett érni a második kozmikus sebességet, amely 11,2 kilométer másodpercenként, vagyis 40 300 kilométer óránként. Tudvalevő dolog, hogy a rakéta hőerőgép, s egyúttal hajtómű is. Teljesítménye — hőerőgépnek tekintve — körülbelül 15 millió lóerő lehet, ami kereken 11 000 megawattnak felel meg, azaz kétszázszor annyi, mint a Magyarországon eddig épült legnagyobb gőzturbina-egység teljesítménye. Természetesen a rakétának csak rövid ideig kell teljesítményét kifejtenie és a gép súlya és térfogata igen kicsi lehet. Ha meggondoljuk, hogy az űrrakéta átmérője 3—4 méterre becsülhető, s ezzel szembeállítjuk egy ugyanekkora teljesítményű hőerőgép alapterületét, kitűnik, hogy milyen óriási energiakoncentrációt kellett megvalósítani. VIRÁNYI MIKLÓS, az MHS rádióklubjának vezetője. Rádiójelek a 1315 méteres hullámhosszon — Mit jelent az, hogy a szovjet mesterséges bolygó a 19 973 kiloherz frekvencián sugározta jeleit a Föld felé? — Az űrrakéta rádiójelzéseinek vétele, illetve annak megkísérlése a rádiós szakemberek, rádióamatőrök előtt már nem ismeretlen terület. A korábbi kísérleti rakéták rádiójelzéseit is sikerült a világ különböző részein felfogni és rögzíteni. A január 2-án fellőtt űrrakéta első rádiójelzéseit szovjet rádióamatőrök vették. Ezeken az eredményeken felbuzdulva, próbálkoztak meg azzal a magyar rádióamatőrök, hogy felfogják a szédületes sebességgel száguldó rakéta jelzéseit, s ez sikerrel is járt. A rádiózáshoz kevésbé értők előtt bizonyára ismeretlen fogalom a 19 973 kiloherz frekvencia, amelyen az űrrakéta adóállomása működött, pedig ez a vételi terület a mai modern rádióvevőkészülékeken kivétel nélkül előfordul. Valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy amikor vevőkészülékén a 13—15 méter körüli hullámhosszakon keres szórakoztató zenét, akkor tulajdonképpen abban a rádióhullámsávban kalandozik, amelyen a szovjet űrrakéta adóállomása dolgozik. SINKA JÓZSEF, a Magyar Űrhajózási Bizottság titkára: Egyetlen atomból következtethetünk a bolygóközi tér anyagára — Mit értenek a csillagászok a bolygók közötti anyag gázalakú összetevőin, mi a Nap korpuszkuláris sugárzása, hogyan szolgáltatott adatokat a rakéta ezekről és a meteoritekről? — A bolygók közti anyagról szólva, azértbeszélünk gázalakú összetevőről, mert ebben a térben por és nagyobb méretű anyagrészecskék is előfordulnak meteorok és kisbolygók formájában. A rakéta a meteorokkal való találkozások gyakoriságát anyagfelhasználódás és ütődésmérő elemekkel határozhatta meg. A bolygók közti gázanyag tanulmányozása könnyebb volt, mert a teret átszelő rakéta két, úgynevezett protoncsapdája, valamint speciális mérőfeje folytonos összeköttetésben volt a világűr ritka gázanyagával. Az elektromos töltésű részecskék mérése lehetővé tette a gázrészecskék térbeli eloszlásának és mozgásának tanulmányozását. A Föld felszínéről végzett színképi vizsgálatok felvilágosítást adtak e gázanyag kémiai összetételéről, ezek a módszerek azonban korlátozottak és egy minimális mennyiségnél kisebb százalékban jelen levő gázanyag kimutatására alkalmatlanok. A szovjet űrrakéta mérőműszere azonban alkal NÉPSZAVA más egyetlen atom kémiai minőségének meghatározására is, s így értékes adatokkal egészíthettük ki a bolygók közötti gázanyag kémiai összetételére vonatkozó ismereteinket. Hasonló módon lehetővé vált a Nap anyagi, korpuszkuláris sugárzásának vizsgálata is. Ez a sugárzás elektronokból és gázatomokból tevődik össze. A korpuszkuláris áramlásoknál létrejöhetnek olyan — Mit jelent, hogy automatizált programvezérlő-berendezések csoportja határozza meg a pálya kezdő szakaszát jellemző elemeket, hogyan irányították útjára a mesterséges bolygót? — Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy irányításon nemcsak a rakéta köznapi értelemben vett kormányzását értjük, hanem mozgásának bármilyen befolyásolását is. Ide tartozik a sebesség növelése, vagy csökkentése a rakéta-hajtómű szabályozása révén, továbbá a többlépcsős szerkezet egyes fokozatainak leoldása kellő időben és helyen. A rakéta mozgásirányát csak akkor és csak addig tudjuk változtatni, amikor és ameddig a hajtómű üzemben van, más szóval: az űrrakéta pályájának kezdeti szakaszán. Nagy távolságokra az úgynevezett programirányítást használják. A Pravda közlése szerint a szovjet űrrakétában is programvezérlő berendezés működött. Ez azt jelenti, hogy a rakétába olyan szerkezetet helyeznek, amely előre pontosan kiszámított »menetrend« szerint meghatározott sorrendben, az adott időpontban, illetve helyen elektromos jelekkel vezérli a szükséges irányítási műveleteket. A rakéta progirányok a térben, amelyek hasonlítanak a nagy földi szélrendszerekhez. A Föld mágneses erőtere nem teszi lehetővé ezek tanulmányozását a Föld felszínéről. A bolygók közötti teret átszelő űrrakéta azonban mozgása során meghatározhatja, milyen törvényszerűségeket mutat a töltések vándorlásának eloszlása. Ezekből megállapítható, léteznek-e kitüntetett áramlási irányok. ramját, menetrendjét valamilyen módon fel kell jegyezni, tárolni kell, hogy a szerkezet — amikor irányításra sor kerül , »leolvashassa« az utasításokat Ezt a programot a magnetofonhoz hasonló elven működő memória- vagy emlékezőegység tárolja. A programirányítást navigációs helymeghatározó berendezéssel egyesítik: ez határozza meg a rakéta tényleges útját. A Pravda közlését úgy értelmezhetjük, hogy a rádiós helymeghatározás, például az úgynevezett hiperbola-navigáció módszerét alkalmazhatták. Ez esetben a rakétán elhelyezett egység folyamatosan ellenőrizte a rakéta helyét az e célra szolgáló két földi rádióállomáshoz viszonyítva. Az emlékezőegység, valamint a navigációs berendezés adatai — elektromos jelek formájában — számítógépbe kerülnek. Ez egyezteti az adatokat és eltérés esetén helyesbítő áramjeleket továbbít a rakétakülönböző készülékeihez. Ennél a megoldás a földi rádióberendezés passzív szerepet játszik és a rakétában elhelyezett önműködő autonóm rendszer gondoskodik arról, hogy a pálya igen nagy pontossággal egyezzék az előre kiszámítottal. NAGY ISTVÁN GYÖRGY mérnök, a Magyar Űrhajózási Bizottság tagja: „Emlékező“ gép szabja meg a menetrendet BARTHA LAJOS, az Uránia Csillagvizsgáló tudományos munkatársa: A Föld, a Hold és a naprendszer mágnesességét kutatja a rakéta —■ Mit tudunk a bolygók közötti tér mágnesességeiről, milyen nagyságú a Föld—Hold mágneses tere, milyen adatokat szolgátathat erről a rakéta? — Hosszú ideig csak a Föld mágnesességéről volt tudomásunk. A századforduló idején sikerült kimutatni, hogy a Napnak is van mágneses tere, s ez hozzávetőleg tízszer erősebb, mint a Földé. Később egyes állócsillagok mágnesességét is megállapították. Földünk »testvéreinek«, a Nap körül keringő bolygóknak esetében már kedvezőtlenebb a helyzet. Eddig nem rendelkeztünk olyan eszközökkel, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy kimutassák a bolygók és ezek holdjainak mágnesességét. Közvetett utakon néhány évvel ezelőtt Houtgast holland kutató kimutatta a Venus bolygó mágneses terét. Hasonló módszerekkel volt Stomfai Róbert geofizikus kollégámmal együtt a Hold mágnesességét kimutatnunk. Számításaink szerint a Hold mágneses tere legfeljebb 10— 20 százaléka Földünkének. — Ez azonban még csak sejtés! A bizonyosságot az űrrakétától várjuk. A szovjet űrrakétát is felszerelték ollyan műszerekkel, amelyek alkalmasak a Föld, a Hold és a bolygók közötti tér mágnesességének mérésére. E műszek érzékenységére jellemző, hogy egy közönséges patkómágnes mágneses tere több tízezer kilométer távolságból is kimutatható. Az állócsillagok mágnesességéről aránylag megbízhatóak elképzeléseink, amihez hozzájárult Csaba Imre magyar csillagász új elmélete. A bolygók esetében azonban semmi biztosat nem tudunk. IV még 200 méter másodpercenként. Mars-rakéta! A TASZSZ tudományos munkatársa írja: — A szovjet bolygóközi űrhajó, amely mesterséges bolygóvá változott, a rakétatechnikában elért minőségi fejlődésről tanúskodik. Ez a fejlődés gigantikus ugráshoz hasonlítható. A Föld vonzóerejének legyőzéséhez szükséges második kozmikus sebesség 40 százalékkal nagyobb az első kozmikus sebességnél (a másodpercenkénti 8 kilométernél); az első sebességgel haladó test a Föld holdjává válik. A számítások arról tanúskodnak, hogy megfelelőképpen növekszik annak az üzemanyagnak mennyisége is, amely a második kozmikus sebesség (11 200 méter másodpercenként) eléréséhez szükséges. — E számítások tanúsítják azt is, hogy a második kozmikus sebesség eléréséhez az utolsó lépcső teljesítőképességének meg kell haladnia a 160 ezer kilowattot. Az ilyen gigantikus fejlődés eléréséhez természetesen időre volt szükség. A harmadik mesterséges hold fellövése óta eltelt csaknem nyolc hónap tanúskodik róla, hogy a szovjet tudósok és mérnökök nem hamarkodták el a dolgot, s nem törekedtek arra sem, hogy bármi áron, akár kudarcok árán is, megelőzzék az Egyesült Államokat a holdrakéta fellövésében. — A szovjet űrrakéta részére elegendő lenne, ha az eddig elért sebességet még másodpercenkénti 200 méterrel növelné, s akkor eljuthatna a Marshoz. — Nem nehéz előre látnunk, hogy a szovjet rakétatechnika mai fejlődési üteme mellett a Venus és a Mars irányában történő repülés már nem a távoli jövendő kérdése. 1959. január 14