Népszava, 1959. március (87. évfolyam, 51–75. sz.)
1959-03-21 / 68. szám
A múltkoriban Zuglóban bemutattak nekem egy idős embert. Elmondották róla, hogy 45-ben, amikor a harcok megszűntek, és elhallgatott Budán az utolsó ágyú is, felmászott egy villanypóznára, onnan hívta az embereket, segítsenek a megrongált vezeték helyreállításában. Azok hitetlenkedtek, mondván, nem lehet tudni, hogy vége van-e már a háborúnak, ha meg igaz, hogy vége, akkor csinálja meg az Elektromos Művek a világítást is. De az addig magyarázott, addig beszélt társainak, míg előbb ketten, aztán többen álltak mellé. A feleségepedig hordta az embereknek a kasztot, Ők ketten voltak és a nyomorúságos pinceéletből maradt még egy kis bab meg sárgaborsó. Azt főzte, osztotta be apránként és a sajátjából tartotta jól az önkéntes villanyszerelőket. Nyolc nap alatt az egész környéken kigyulladt a fény. Tausz Bélának hívják ezt az embert, aki 1917-ben jegyezte el magát az eszmével, amely azt tanítja, hogy mindent az ember felemelkedéséért. Negyvenkét évvel ezelőtt szabadult fel a kisinas Tausz a szerelőszakmában és az Albertfalvai Repülőgépgyárba került. Ott vették be az érett férfiak közé a szervezett munkásmozgalomba. —• Az Albertfalvai Repülőgépgyár erősen szervezett üzem volt — emlékezik a múltra. — Együtt dolgoztunk a csepeliekkel és a fegyvergyáriakkal. Ha mi követeltük jogainkat, ők Fénygyújtogató álltak mellénk, és ha náluk kellett sztrájkolni, mi sem hagytuk cserben őket. S aztán együtt voltunk a vörösőrségben is... Emlékek, tovatűnt képek. Lánchídi csata. Keleti pályaudvar. Tatabánya, ahol a munkásotthonból ők irányították a rendet. És aztán 1919. Forradalom!—Pontosan írja: 3/68-as vörösezred. Ide vonultam be és ezt az ezredet vagonírozták május 6-án, hogy első ütközetünket Monosbél—Bélapátfalván vívjuk meg. Aztán az összeomlás, bujkálás, munkanélküliség. Tausz Béla is részese mindannak, ami az eszméhez hű embereknek kijárt a Horthy-időkben. Küzdelmes esztendők, nehéz évek... És most? Dolgozik. A vonzalom, amely 1917-ben bimbózott és egyre inkább kibontakozott, örök maradt. Mert gazdasági munkája — az export árucikkeket ellenőrzi, nehogy csorba essen a magyar ipar hírnevén — tevékenységének csak egy kis hányadát teszi ki. Negyven esztendős tapasztalatainak gazdag kincsestárát osztja szét, tanít, nevel úgy, ahogy kisinas korában tanulta: mindent az ember felemelkedéséért... Lendvai Vera Kádár György illusztrációja Karikás Frigyes »Korbély János« című 1919-es novellájához Ezerkilencszáztizenkilenc március 22-ikére úgy emlékszem, hogy vasárnapra esett, eléggé enyhe, s egy kicsit borongós idő volt. És, amint ilyenkor szokott, a falu délután kint ácsorgott, üldögélt az utcán. Kiváltképpen a fiatalok. Ha valaha volt miről beszélgetni a falusi embernek, ezekben az időkben aztán volt bezzeg. A falu mögött a négyéves háború, s az októberi forradalom és az elmúlt tél, mintha végképpen s visszavonhatatlanul elsüllyedt volna az időben. Most már nincs többé az embertelen, gyötrelmes múlt, de egyáltalán nem biztos és tisztázatlan a több és emberibb jövendő. Mi, fiatalok, eléggé harcos — amennyire lehet erről ott, s akkor beszélni —, egészen baloldali fiatalok, barátok, bent vagyunk Hartmannéknál, a nappaliban, s most is, mint ezelőtt is annyi sokszor, a falu mindennapi dolgát próbáljuk előre meghatározni. Alkonyodik, s kintről, a kocsmából nótafoszlányokat ereget a szobába az ajtón nyitogatás, s egyszer csak kemény, pattogó zaj, s harsány zenebona: kimegyünk. Egy ember, Kovács Albert érkezett a kocsma elé fehér lovon, s még le se szállt, már harsogja: — Emberek! Pesten kikiáltották a proletárforradalmat! — s aztán leugrott a lóról, a kantárszárat az akácfához kötötte, s kemény, gyors léptekkel ment be a kocsmába a néhány betonlépcsőn. Az izgalom olyan nagy, hogy nem fér meg a kocsmában, hanem kiárad az utcákra, sikátorokra és újra és újra keresztülzúdul az alkonyaton, majd az estén, majd az éjszakán. A falu olyan kicsi, csak a körülte fekvő nagybirtokok határai nyúlnak a végtelenbe, bármilyen hír keresztül-kasul zúdul rajta nyomban, de hát minket, a baráti körünket a hír nem érte váratlanul. Tudtunk mindenről, ami időben és történelemben készülődött, s most így ért bennünket, hogy végre megérkeztünk az ígéret földjére. Persze, a tennivalónk nem szűnt meg, hiszen a java majd csak ezután következik, de... az első lépéseket el kell kezdeni, valamit tenni, cselekedni. Mert mi is lenne, ha a forradalom kikiáltása a mi falunkban éppen csak üres visszhang maradna? Szabó Pál: ■ Tulajdonképpen Kovács Albert megtette az első lépést evvel a szürke lóval, jött haza Váradról, s ahogy leszállt a vonatról, a falu még négy kilométer, és csak nem jön gyalog, ha forradalom van? Bement a Lakatos istállójába, a kocsisok ámulatára felnyergelte a szürkét és azzal száguldott be. S ezentúl evvel száguldott alá s fel a tájon, néha visszakötötte Lakatosékhoz, néha megint felnyergelte, huszárőrmester volt a háborúban, nagyon értett az efféle dolgokhoz. A második lépést meg kell tenni a földek irányába. Már hogy az urasági földek irányába. De az a lépés is önmagától tevődik, a pusztaiak, kocsisok, béresek nagyüzemi gazdálkodásról beszélnek, pusztabizalmikat választanak, s a bentiek, a falusiak egy másik pusztát akarnak felparcellázni (fel is parcelláztuk, nekem is jutott másfél hold belőle), de ez mind csak tárgyi, gazdasági tennivaló... S hozzá olyan könnyen is megyen, mintha meg lenne az útja olajozva. Sokkal színesebb és bonyolultabb a társadalmi helyzet forradalmasodása. Nem sok baj volt a környékbeli földesurakkal, még az volt a baj, hogy túlságosan nem volt semmi baj, szinte maga szégyellte az ember helyettük, hogy ennyire meg tudtak jámborodni. Mintha semmiféle indulat, se gerinc, se vélemény nem lenne bennük. Lakatosnak szinte tetszett, hogy Kovács Albert nyargalászik az arabs nyergessel alá s fel a tájon, hiszen legalább a lova legyen történelmi tényező, ha ő már nem lehetett az. Fried Ignác szinte önmaga kínálta fel a birkáit, hogy gyertek, fiúk, vegyétek, egyétek, s Bölöny, a főuraság a harmadosztályon utazott Váradig és vissza, megint Váradig és megint vissza (mindössze huszonnyolc kilométer) s közben rendre kezet fogott a várótermekben s a kocsikban a parasztokkal. Mintha csak azért tenné ezt, hogy milyen jó kezet fogni parasztokkal. A jegyzőné nyitott ablaknál zongorázott, órákon keresztül, mintha csak szerenádot adna a forradalomban zsendülő falunak. S este segít az ifjúságnak (nekünk) műsoros estéket rendezni, tanítani, s a tanítólányok éppen úgy vállalják a szerepet, mint a parasztlányok, s közben rájönnek, hogy nem is olyan élhetetlen partnerek, táncosok, udvarlók ezek a parasztlegények. Makkai Pista jó komám »vanszteppet« játszat a cigányokkal, egy kicsit görbe lába volt, s talán ezért tudta olyan akkurátosan kirakni a figurákat, miközben valamelyik úrinővel táncolt. Az osztálynélküli társadalom első megnyilatkozásai voltak ezek az idők, s a kálvinista pap minden vasárnap délelőtt megtalálta prédikációjában a forradalom szelleméhez a megfelelő igéket, a nemzetőrökből úgy, ahogy voltak, vörösőrök lettek, s a falu öregebbjei arról tanakodtak, hogy mit s mennyit hagyjon meg a falu a földbirtokosnak ... . ..És aránylag sokan, ha jól emlékszem harmincan is bevonultak a vörös hadseregbe. Körülbelül százan, százhúszan haltak meg a háborúban a faluból, s most megint elment egy csomó. De ezek közül is oda maradt jó néhány. Elestek, meghaltak. ... A csendőrtiszthelyettes sehova se ment el. Civilben és szalmakalapban járt s olyan jámbor volt, de olyan, mint ősszel a légy. Hogy aztán majd a forradalom bukásával a réginél is vadabb hangon és tettben kerekedjen felül megint. Hogy aztán néhány hónap múlva egy pattanás keletkezzen az orrában, s elpiszkálja, s nagy kínok között ugorjon ki a mundérból és a világból.* Nem tudta, hogy nem érdemes rongyembernek lenni, mert azok is meghalnak. Ezenkilencszáztizenkilenc márciusa... Nagy idők szép hajnala volt. Hogy utána beboruljon az ég a falu felett megint, s a remények, tervek, urasági földek egyre és egyre jobban távolodjanak el tőle, az augusztussal már végzetesen romló történelemben és időben. 1959. március 21 Náldass József: Lángja lobogva ég! Vértóba süllyesztették, Hamuvá égették, Vasráccsal kerítették — És mégis itt van! Rongy nyelvek benyálazták, Nyilasok megnyilazták, Kiirtották a magját — És mégis kihajt! Minden tagját levágták, Köpték, rúgták, gyalázták, Föld közepébe ásták — És mégis él! Ily dús sohase volt még, Lángja lobogva ég, Derül már, szabad az ég — Szívünk, ünnepelj! 1959. március. Várnai Zseni Gyerekek és verseskönyvek tavasza A »Gracchusok anyja« című verseskönyvem egy viharvert példánya tekint rám. Magam sem tudom, hogyan maradt meg négy évtized viszontagságai között, de itt van és most szembenéz velem a Magyar Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztosságának körpecsétjével, Szabados Sándor közoktatásügyi népbiztos kézírásával: »40 000 példány, 1919. május 19.« Ez a könyv 1916-ban jelent meg először, kis példányszámban, a háborús cenzúra jeleit viselve, összeragasztott oldalakkal, mert nyomtatás után cenzuráztatták, és már csak így lehetett az inkriminált verseket eltüntetni. De 1919-ben a verseskönyvekre is új tavasz köszöntött, mert a Tanácsköztársaság rendelkezésére a nyomdák valósággal ontották a verseskönyveket. Mért említem elsősorban a verseskönyveket? Hiszen minden érdemes könyvet igyekeztek akkor eljuttatni a néphez. De az volt az új és nagyszerű, hogy a könyvkiadás mostohagyermeke, a vers olyan megbecsülésben részesült, mint soha azelőtt. Könyvek, könyvek, de nem akármilyen könyvek! Ponyvára, limonádéra nem pazarolták azt a kevés papírt, ami a Tanácsköztársaság rendelkezésére állt, hiszen a kapitalista államok blokádja többek között papírt sem engedett keresztül határainkon. De minden nehézség ellenére mindaz, ami ma a könyvkiadás terén történik, ez a kulturális fejlődés akkor indult el, azokban a csodálatos napokban, mikor a proletárállam egyik karjával fegyveresen harcolt a túlerőben levő ellenséggel szemben, a másik karjával pedig a gyerekeket, a tanulóifjúságot ölelte magához, és könyveket adott a kezükbe. Azok között a költők között, akiknek szava akkor szabadon szárnyalhatott, voltam én is. Még májusban megjelent egy új verseskönyvem, címe: »Vörös Tavasz.« A könyvet tízezres példányszámokban nyomták többször is egymás után, mert szétkapkodták. Az új kötet után sorra következett régebbi könyveim kiadása is. Megjelent a »Katonafiamnak«, a »Gracchusok anyja«, az »Anyaszív«, de talán legjobban örültem annak, hogy a Népszava könyvkiadója újra megjelentette meséskönyveimet, és a »Furulyaszó« című gyermekvers-kötetemet. Mikor ezek a könyvek először láttak napvilágot, mindössze háromezres példányszámban jelentek meg, pedig az én vágyam mindig az volt, hogy minden kis proletárgyereknek mesélhessek, hiszen nekik, róluk írtam a verseket, meséket. És akkor ez a vágyam teljesült. A gépek soksok ezer példányban ontották meséimet, verseimet, minden kisgyerek kezéhez eljuthattak, annál is inkább, mivel, jóformán ingyen adták a könyveket. De mindez csak csekély ajándék volt ahhoz képest, hogy mi mindent tett a Tanácsköztársaság a gyerekekért és az ifjúságért. Hiszen minden, ami ma érettük történik, az lényegében akkor indult el, 1919-ben, de csak ma tudott teljesen megvalósulni népi demokráciánk védőszárnyai alatt. Volt valami meseszerű abban, ahogy elkezdődött. Valami olyanfajta igazságosztás, mint az ősrégi népmesékben, ahol a kincseket felosztják a szegények közt s azok közül is a legszegényebbeknek, a legárvábbaknak adják. S kik lettek volna azok, ha nem a proletárok gyerekei: a hadiárvák, a kis éhesek, rongyosok, a soványak, kis, éhező, fázó, szürke verebek az útszéli fák lombtalan ágain, az ezer holdak árnyékában. Ki törődött velük addig? Kinek fájt a sok kis gyermekkoporsó, a rengeteg néma tragédia? Csak a munkanélküli családapák keze szorult ökölbe, csak a szegény édesanyák szíve vérzett. Új világrendnek kellett jönni, ki kellett harcolnunk 1919 márciusát, hogy megszülethessék az igazság, a proletárok igazsága. A Tanácsköztársaság legsürgősebb teendői közé tartozott a gyermekvédelem. Ez kitűnik a sietve meghozott rendeletekből, törvényekből. Sietni kellett, hogy megmentsék a veszendő kicsinyeket, hogy kiemeljék őket a nyomorúságból, hogy kis életüket kiragadják a halál karmaiból. Jártam a kastélyok parkjaiban. Láttam a kicsinyeinket bújócskázni az évszázados fák között, láttam kiviruló arcocskáikat, és hallottam vidám éneküket. Meglátogattam az iskolákat, ahol már az új tanterv szerint tanultak a fiúk, lányok és elmentem a tanoncotthonokba, ahol az egykori inasgyerekekkel foglalkoztak. Milyen rövid idő kellett ahhoz, hogy a megalázott, vézna kis inasgyerekek ifjúmunkásokká lépjenek elő, akiket többé nem verhet, nem éheztethet a munkaadó, mert a törvény különleges rendelkezései őrködtek fölöttük. Megjelent az új paragrafus, hogy a forradalmi törvényszék elé állítják azt a munkaadót, aki az ifjúmunkást bántalmazni meri, és arról is, hogy az ipari tanulót csak az iparban lehet foglalkoztatni, kocsit húzatni vele, háztartási munkára befogni nem szabad. 1919 március 21-én ez a hír jelent meg a lapokban: »Az Ifjúmunkások Országos Szövetsége és a Kommunista Diákok Szövetsége egyesül.« Megkezdődött az iskolareform. A középiskolák mellett szakmunkásképző iskolákat létesítettek, ahol a nyolc elemi befejezése után különféle iparágakat tanulhattak a gyerekek. Megindult a mezőgazdasági szakmunkásképzés, az analfabéták oktatása és minden, ami hiányzott, minden, amire az ifjúságnak szüksége volt ahhoz, hogy teljes értékű emberré érhessen. Mindezelindult azokban a nehéz hónapokban, amikor a Tanácsköztársaságnak ellenségeivel szemben kellett fegyverrel a kezében harcolnia! Sok volna elmesélni, mi minden kezdődött akkor 1919- ben az ifjúság, a népnevelés érdekében, de rövid volt az idő ahhoz, hogy minden szép tervet és elgondolást valóra válthassunk. Még hosszú évekig Csipkerózsa-álmát aludta tövises nyoszolyáján az új világrend, amely 1919-ben született, és 1945 tavaszán új életre támadt. Hazánk végre fölemelhette homlokát, és szabadon üdvözölhette a fölkelő Napot, amely most már a szabadság, az élet sugarait hinti le ránk a magasból. Csepeli Szabó Béla: Őrzöm a Napot A láthatár mély, kavicsos alján tüzet szít a márciusi szél: ülök hűvös makadámok halmán, füstsubájú, merengő legény. Messze, a kék, szakadozó éjben, mint hatalmas kőszáli madár, megmozdul és rémsuhint keményen öles aranyszárnyával a gyár. Szülőföldem — apró, öreg házak s új paloták népe — társaim: fellobbanok íme a világnak, szívetek halk, forró tájain. Tudjátok-e? A zajló Dunánál él egy kócos, álmodó legény, a szél füstöt suhogtat a vállán, s dalok szállnak élete egén... Hajnalodik. Ég, lobog a máglya. Ceruzám nagy, szénfekete bot. Elmerengve nézek a világba, — ifjú pásztor, őrzöm a Napot. .. NÉPSZAVA !«