Népszava, 1959. május (87. évfolyam, 101–126. sz.)

1959-05-01 / 101. szám

Az élő dátum utcájában Egy Zbrány! kubikos ! 1951. áp■■rilis 30-án éjféli 24 órakor — egyáltalán nem a kísértetek, sokkal inkább a betonkeverőgépek és a vakolókanalak órájában — befejeződött Sztálinváros első utcájának építése. Ugyan milyen nevet adhattak volna neki, amikor május 1-e első percében mondhatták rá: »elkészült!« Május 1. utcának keresztelték. A születés órájában ott bábáskodott az újszülött falain, de talicskázott, szervezett, irányított és veszekedett már az alapozásnál is egy nyakigláb, csontos képű Szabolcs megyei fiatalember, aki egy szál talicskával érkezett 1950-ben a dunapentelei fennsíkra. A pentelei „kutyabőr” Ugyanez a fiatalember most, néhány évvel tagadhatatlanul idősebb fejjel a Május 1. utca jobbkézről látható házában az első emeleten lakik és látogatásunk pillanatában éppen fiának, ifj. L. Szász Antalnak segít pingpong-ütőt faragni. A szoba egyik sarka akváriumok és szobanövények birodalma, az egyik állványon bokornyi nagy aszparágusz. Az asztalnál a ház asszonya kézimunkázik: paradicsommadarat fekete selyem alapra, a tűt ügyesen kombinálva egy öreg Verzatil ceruza »földi maradványával«. Szól a rádió — az egész mindenestül olyan csendélet, mintha valami színes külföldi folyóiratból vágták volna ki. De ez belföldi kép. »Made in Hungary.« A maguk két kezével építették, amiben laknak, maguk építették az utat, ők ültették a fákat. Az első családok közé tartoznak — és ez olyan büszkeség, mint amilyet Amerikában a »Mayflower« utasainak ükunokái érezhetnek. 1950-es Sztálin városinak lenni: ez itt a nemesi kutyabőr. A kutyabőrös nemesek foglalkozása egyébként: L. Szász a Dunai Vasmű munkaerőgazdálkodási osztályán előadó, felesége segédmunkás. A hajdani ibrányi napszámos gyerek, aki annyi nélkülözést élt át és annyi csendőrpofont kapott, megalapozta életét és a három gyerekéét. Életrajzát 1949 után nagyon könnyű öszszefoglalni: 1950 óta az új várost építette, aztán ugyanott, ahol sztahanovista kubikos volt, sztahanovista kohász lett (Diósgyőrött tanulta ki a 700 köbméteres kohó fortélyait) és most, aki munkára jön a vasműbe, először az ő íróasztala előtt áll meg, az ő nagy lapáttenyerébe csap bele. És az ő szemébe nézve mondja el, hogyan és mit akar itt csinálni. (És ez nem rossz felvételi vizsga.) Emberpiac ! Egy emel meg a hengerműlettel fel--------------------------jebb Nyiriékre nyitom rá az ajtót. A szobátlan két szőke fiú, bár az egyik inkább már fiatalember. Nyiri Sándor lakatos a konyhában kanalazgatja a levest — a hokedlin, felesége könyökig szappanosan éppen most kezdi a második műszakot. Mind a ketten tanácsi vállalatnál dolgoznak — s lassanként már ők is őslakóknak számítanak, noha csak 1952- ben költöztek az utcába. De az is nagy szó, mert a Május 1. utca a legszebbek közé számít, hiába van nagyobb is, meg szebb is nála, afféle úri negyed. Mit látni Nyiriéknél? Szekrényt sok könyvvel, láthatóan nem gyári eredetű zenegépet, melyről kiderül, hogy a mindenhez értő tisztképzős fiú, Sanyi eszkábálta össze, s az aprókockás ingében az asztal mellé telepedő, immár gyérülő hajú, egykori hajdúböszörményi gépészt, akinek nem hisznek a fiai. Nem hisznek neki? Két szőke, kedves fiú ül a díványon és nem szívesen ismerik el, hogy így van — de mégiscsak így van. Béla — a sorban a második — gépi vasaló a Vörös Október Férfiruhagyárban, a kikötőben, a 14 éves Árpi pedig hajszál pontosan tudja életútja jövendő állomásait, mert hengerésztanuló lesz, a hideghengerműben tanulja a szakmát, amely egy év múlva készül el és mire mindent tud , felépül a meleghengermű is. Hát hogy higgyék el, hogy apu meg anyu annak idején éjszakánként szemrontó, szörnyű nehéz munkával 12 pár zoknit hímezett ki hajnalig a pengő ötvenért? S hogy a harmincas években hajnali háromkor apu már az emberpiacon állt, hogy elvigyék kaszálni és este 11 körül került haza? Nehéz elhinni, különösen olyan világban, amikor sok ifi, ha egy fél óra társadalmi munkát kérnek tőle, a karórájára néz és azt mondja: »öregem, 2010- ig tart a műszak!« Apu, A pótképvia pótképviselő fele a kisfiával ------------------t játszik. Egy piros léggömböt kergetnek, anyuka közbeléptekor szerencsésen el is szakad s a kis Feri, azaz Dudu, szemében nagy könnycseppek jelennek meg. Ám a Csepelről idevetődött Fábián Győző, a martin szeretője, Fejér megyei pótképviselő, kitüntetések és a róla szóló újságcikkek tulajdonosa (amit csak a feleségétől lehet megtudni, mert Fábián nagyon hallgatag ember) hamar megígéri a fiúnak, hogy sárkányt csinál a szakadt piros ballonból ... És itt az ilyen technikai ígéretek természetesek. Van Dudunak ekszkavátorja, teherautója, traktora, több gépe, mint amennyi induláskor Dunapentelének volt. (Persze, kicsiben.) Apu szerelte a nagy csillagot a brigádjával a besnyői tsz víztornyára ... Apu csinálta részben a városi park kis úttörővasútját... S ami gép, azt szereti Dudu. De a legjobban a halakat szereti. Régen csak jómódú fogorvosoknál és ügyvédeknél honos halacskák tátognak minden második sztálinvárosi lakásban. Itt is. Dudu felkapaszkodik és ötéves tudása teljes komolyságával világosít fel, melyik hal a szürke Tetra, melyik a vitorláshal, melyik a gupi... A lakást egészen betölti a kisfiú kedves csacsogása — a szülők a fényképeit mutogatják, meg az ő esküvői képüket, amely egymagában értékes dokumentuma az életszínvonalemelkedésnek, mert le sem merem írni, hány kilót hízott a házaspár a lagzi óta. Hogyan élnek? A gyárnak és a városnak. És Fábiánná azt mondja: ha néhány napra felutazik Pestre, jólesik hazajönni, mert Sztálinváros sokkal-sokkal tisztább. „Nyárra csupa ! Amiben, rózsa lesz” valljuk be, ----------------------- igaza van. Átmegyek az úton, hogy belátogassak a 3-as számú házba is és fiatal házaspárral ütközünk össze. Micsoda véletlen! Jóskával, azaz Lendvai József főmérnökkel valamikor egy iskolában koptattuk a padot. Másirányú terveim azonnal megbuknak, s ezúttal egy földimből lett sztálinvárosi lakásán beszélgetünk a Május 1. utca életéről. A szobában televízió, rádió, festmények, rengeteg virág. És egy kisfiú, Akoska, a vízi pisztoly szenvedélyes híve. A most 32 éves Lendvai Sopron és Miskolc után kötött ki a Tűzállótéglagyár főmérnöki székében, s most, hogy a Tűzállótéglagyár ismét a vasmű kezelésébe került, műszaki osztályvezető. Hogyan lesz egy soproni lány és szekszárdi fiú házasságából sztálinvárosi család? Mint a mellékelt ábra mutatja, Lendvaiékat erővel sem lehetne elvinni innen, ahol »a Sztálin út csupa rózsa lesz nyárra« (ezt az asszonyka mondja), ahol »olyan jól lehet pecázni, mert már csónakom is van« (ezt a férj). Esti kérdés ! Hány otthonba --------------- kellene még bekopogni? Tőkéékhez, Wirthékhez, Deffentékhez, Budaiékhoz? Április végi eső permetez, locsolja a park füvét, autók reflektora fénylik a betonúton, kigyulladnak a város neonfényei, távolból, a kohó irányából rózsaszín-ezüst fénypászták vetődnek az égre, csapolnak. Adatokat keressek? Írjam még ide, hogy tízmillió forint nyereségrészesedést fizettek ki Sztálinvárosban, de aznap sem volt egyetlen botrányos részegség? Felnőtt a város. Az utca is vele. Egy dátum a neve: Május 1, a munkásünnep, a nap, amelynek első percében az utca építését befejezték, s amely itt évről évre — névnap is. Baktai Ferenc 1959. május 1 JELENTŐS LÉTESÍTMÉNYEKKEL BŐVÜL szocialista építőmunkánk büszkesége, a Dunai Vasmű. Látkép a vasmű főútvonaláról. Jobboldalt az épülő hengermű (MTI Fotó : Fényes Tamás felvétele) NÉPSZAVA Új telek- és háztulajdonosok 33 000 családiház építésére alkalmas telek Parcellázást a vidéki ipari centrumokban! Sok házaspár vágyaiban a kertes családi ház az álmok álma. És jó részük — aki vágyait céltudatos erőfeszítéssel, takarékossággal tudta párosítani — már tető alá hozott, saját családi fészekben szövi új álmait. Városokban azonban kevés a parcellázott, közművesített telek — nem jut minden igénylőnek. A fővárosi tanács ezért állami területek felhasználásával és a városba ékelődő paraszti földparcellák felvásárlásával igyekszik új házhelyeket kialakítani. Közművesítenek ezer fővárosi telket Jelenleg közel ezer családi ház építésére alkalmas, víz- és villanyvezetékkel, utakkal ellátott telket alakítanak ki. Az ezerből 120 házhely Rákospalotán, több mint 200 telek Óbudán és Békásmegyeren kerül majd eladásra, Csepelen pedig mintegy 600 új házhely létesül. A telkek átlagos nagysága 150—300 négyszögöl. E házhelyek értékesítését már az idén nyáron, illetve ősszel megkezdi az OTP.1957 óta az OTP bonyolítja le az állami telkek értékesítését az egész országban. Magányosok parlagon heverő telkeit pedig a tulajdonosok megbízása alapján a tanácsi ingatlanközvetítő vállalatok adják el.) Egy átlagos nagyságú telek ára Pesten 15 000—20 000, Budán pedig 18 000—35 000 forint lesz. Az igénylők között természetesen előnyben részesülnek a sokgyermekes családok, a jól dolgozó munkások. 1958-ban 18119 családi ház — 63 százaléka munkások. Vidéken a múlt év végéig mintegy 1700 helységben 8200 állami telket értékesített az OTP — 2 450 000 négyszögöl kiterjedésben, 50,6 millió forintért. A falvakban— ahol könnyebben kielégíthető a házhelyigény — általában 8—10 forint a négyszögölenkénti telekár. A vidéki városok telkei már 14-15 forinttól kaphatók. Érdekes jelenség, hogy milyen nagy a telek iránti kereslet, különösen a vidéki ipari központokban. Főleg az új ipari munkások — akik még falun laknak és naponta 20—30 kilométert, vagy még többet utaznak az üzemig — szeretnének családi házat építeni munkahelyük közelében. Különösen erős ez a törekvés például a várpalotai dolgozók körében, hasonló a helyzet többek közt Székesfehérvárott, Ajkán, Fűzfőn, Balinkán és Dudaron. Helyes volna, ha az érdekelt vidéki tanácsok és ipartelepek elősegítenék a gyárközeli területek parcellázását, családiház-lakótelepek kialakítását Szakértők megállapítása szerint több vidéki ipari centrumban erre kedvező lehetőség van. Az OTP, ha kell, kölcsönt nyújt a vidéki tanácsoknak a parcellázás költségeire Legutóbb például Kecskemét, Szekszárd, Nagykanizsa és Ózd 2 836 000 forint hitelt kapott ilyen célra. Az új telekigénylők többsége már a munkáscsaládok soraiból kerül ki. Az utóbbi években országszerte eladott telkek vásárlóinak, az »új földesuraknak« 46,5 százaléka munkás volt. A tavaly különböző úton vásárolt, vagy örökölt telkeken 600 millió forint OTP-kölcsönnel felépült 18 119 családi, ház 63 százaléka munkáscsaládé. Figyelemre méltó, hogy a közelmúltban eladott telkek vásárlóinak nagy többsége nem vette igénybe a részletfizetési kedvezményt, hanem kifizette az egész összeget, vagy az összeg nagyobb felét adta előlegbe. Hazánkban 1949 óta 140 000 családi ház épült fel. És van rá remény, hogy újabb ezrek saját családi fészekhez jussanak. Hiszen az ország különböző részein most 33 000 telek vár értékesítésre. Szenes Imre mum Sólyom László : Komor idők derűs krónikája Valahányszor a harmincas években, vagy még később született fiatalok előtt a magam fiatalságáról beszélek, előbb-utóbb zavarba jövök. Ha emlegetem a kilátástalan nyomort, a munkanélküliséget, a kilakoltatást, hitetlenkedve néznek rám, s akit az illendőség nem tart féken, bizony a szemembe is nevet. A hóapátoló orvos, a villamosvezető mérnök — »elcsépelt agitáció« és azt a »mesét«, hogy az iskolából hazazavartak, mert nem fizettem tandíjat, fantáziám szülte. A minap meg egy húszéves lány, akit — nem mondom — tehetsége közvetlen érettségi után a nagy vállalat központjába helyezett, s most előadó ezerkétszázért, könnyesre nevette a szemét azon, hogy »szellemi szükségmunka«. Úgy forgatta ugyanis azt a szépemlékű kifejezést, hogy a »szűkös szellem munkája«, avagy »szűkös munkája a szellemnek« ami »napjainkban is gyakran előfordul«. És csuda jól mulatott, s csak akkor hagyta abba, amikor közöltem vele, hogy az én szüleim boldogan végezték éveken keresztül évenként egy-egy hónapig ezt az igen nagy protekcióval elnyerhető szellemi szükségmunkát — havi hatvan pengőért amikor huszonhat pengő volt a szoba-konyhás lakás bére Ekkor szólt közbe a szoba sarkából a néni: — Én jól ismertem azokban az időkben a maga édesapját — fordult felém —, mindig jókedvű volt, s gyakran jártam el az ablakuk alatt, többször hallottam nevetést abból a szoba konyhából, mint sírást. Akkor másra terelődött a beszéd, nem tudtam válaszolni, nem is tartottam fontosnak, de azóta egyre-másra fölbukkannak bennem ezek a rég elfelejtett vidámságok, az egészséges humor, amellyel védekeztünk a kegyetlen nyomor ellen. Mert mit is csinálhatott két kamasz fiú és egy vézna kislány, amikor édesanyjuk sírva kuporgott a fűtetlen lakásban. Hát Amundsent játszottunk, ez csak természetes! Az Északi-sark a hideg sparheit volt, amit bátyám, a hős felfedező az általam húzott kutyaszánon (fölfordított hokedli) közelített meg, miután szövetséget kötött az eszkimó törzsfőnök aszszonnyal, vagyis anyámmal és szerelmet vallott a szép eszkimólánynak, kishúgomnak. Én pedig csak ugattam, ugattam minden sarki kutyáknál zengőbben és mindnyájan úgy nevettünk, hogy a jéghideg lakásban csörgött rólunk a veríték. Vagy nem volt-e mulatságos, amikor nagy előkelősködve megjátszottuk, milyen finomságok vannak uzsonnánkban, az összetett csupasz kenyér között. (Mert hogy csupasz kenyeret eszünk, azt titkoltuk. Szégyen volt.) S az is csuda mókás volt, amikor egy nap háromszor volt reggel. Ugyanis reggel, délben és este is kávét ettünk. íme a recept: Vagy négy deci árpakávét, tegyél hozzá egy deci tejet, apríts bele húsz deka inségkenyeret (mert az esik tizennyolc fillér, míg a félbarna huszonkettő) és azután sétálj el az Árpád útra, ahol a cukrászda kirakatában nézheted a tejszínhabot hozzá. És azon is inkább nevettünk, mint sírtunk, amikor fölmondtam apám ágyában az albérletet és a kihúzhatós asztalon önálló fekhelyet vackoltam magamnak. Kicsit kemény volt, de jó volt és olyan előkelő, mint egy elsőosztályú ravatal. Csak az volt a baj, hogy bátyám szerette estére hagyni a tanulást, s amíg ő leckéjét írta az asztalon, én nem fekhettem le. A másik szépséghibája az volt ravatalomnak, hogy az asztal kihúzható része az ablak elé nyúlt. Ezért, amikor édesapám kapuzárás után az ablakon át tért haza, nekem föl kellett kelnem, becsukni az »ágyamat«, hogy ő bemászhasson. Történt egy ilyen alkalommal, hogy amikor apám már bent volt, s én félálomban gépiesen igazgattam helyre az asztalt, nagy kardcsörtetve rendőr lihegett az ablak elé. Erélyes mozdulattal kitárta a behajtott ablakot, erősfényű lámpájával bevilágított a kis szobába. — Ide bemászott valaki! — súgta egészen behajolva a rendőr és revolvere már kezében volt. — Én voltam — mondta apám és kezdte visszagombolni az ingét. A rendőr a család egybehangzó vallomására elhitte, hogy apám a saját lakásába mászott be, s mivel ott lakott a környéken, megértette azt is , miért! A kapupénz tíz fillér volt! És azon is büszkén nevetett családunk, amikor bátyám leleményessége egy este vízzel világított. Történt ugyanis, hogy a petróleumlámpából (a villanyt már két éve kikapcsolták) kifogyott a petróleum nagy része, s a rövid hél vége a levegőben lógott. Pénz nem volt otthon, egy fillér sem, a fűszeres már rég nem hitelezett, dolgunk pedig lett volna még bőven. Tél volt, korán sötétedett. Ekkor rikoltott föl bátyám nagyobb heurékával, mint hajdan Archimedes és vizet töltött a lámpa tartályába. A petróleum a víz fölött úszott, s a bél megszívta magát és ha sercegve is, de világított. Később valamelyest javult a helyzet. A háború előszele megmozgatta a gyárakat. Apám állást kapott a Pannónia Szőrmegyárban havi száz pengőért. Munkaidő reggel héttől este hétig. Ekkor kezdtünk kacérkodni avval a gondolattal, hogy újra bekapcsoltatjuk a villanyt. Igen ám, de ahhoz előbb ki kellett volna fizetni hetvenöt pengő tartozást a Phőbusnak. Ezt a problémát is megoldottuk. Nem úgy, hogy fizettünk, hanem amolyan kegyes csalással, amelyre rávitt akkoriban a kegyetlen idő. Édesanyámnak sikerült elnyernie egyhavi szellemi szükségmunkát a városházán. A végrehajtókhoz került. Ott volt a mi villanytartozásunk aktája. Arra ráírta egy megértő kolléga, hogy »meghalt« és ad acta tette. És bátyám nevére bekapcsoltattuk a villanyt. Az egy szál dróton, magunk gyártotta papirosernyő alatt fityegő villanylámpa fényében azután nagy vidáman fölköszön lőttük »halott« apánkat. Nem voltunk babonásak. Törődtünk is mi avval, hogy mipíron halott, amikor a valóságban élt. Akkor még nem sejtettük, hogy alig tíz év múlva megölik a valóságban anélkül, hogy ennek a gyilkosságnak papíron bárhol nyoma lenne. Hát ilyen jókedvű ember volt az édesapám és ilyen jól mulattunk mi azokban a felejthetetlen, régi szép napokban, néni kérem!