Népszava, 1959. szeptember (87. évfolyam, 204–229. sz.)

1959-09-01 / 204. szám

SZŐLŐIDÉNY. Szedik a saszlát és a szőlőskertek királynőjét a gyöngyösi járás szőlő,termő vidékein. A termelők nagy gonddal válogatják, csomagolják a szép termést. Az ízlésesen csomagolt Gyöngyös környéki csemegeszőlő híres az egész országban és igen keresett külföldön is (MTI Fotó : Baráth Ferenc felvétele) Hogyan látja a statisztikát az „alany“ A Statisztikai Hivatalban láttam az idén megjelenő Statisztikai Zsebkönyv kerekvonatát. Érdekfeszítő olvasmány. A rubrikák számaiból kiderül például, hogy kevesebb kenyeret eszünk, mint a megelőző években, de több húst. Valamivel csökkent az alkoholfogyasztás, viszont nőtt a nikotinszenvedély. És íme, egy mindennél izgalmasabb adat: 1957-ben (az 1949-es állapotot száznak véve) az egy főre eső reáljövedelem 129 volt, 1958-ban már 149. Tehát összesen és átlagosan egy év alatt egyénenként mintegy 15,5 százalékkal emelkedett a munkások és alkalmazottak reáljövedelme. Hogyan mutatkozik meg ez a növekedés a számokon túl, a mindennapokban? — feleljen rá a statisztika alanya, a dolgozó ember. Postások az életszínvonalról Vállán előírásos formaruha feszül, fején szolgálati sapka, derekán tömött bőrtáska. Előtte egy munkás nap, nyolc óra gyaloglás, emeletek, ajtók sora, amelyeken majd becsönget és a gyerekek ujjongva felkiáltanak: itt a postás bácsi! Bognár József, a Budapest 114. számú postahivatal kézbesítője. Magas, erős, halántékán őszülő, ötvenkilenc éves, özvegyember, férjezett lányánál lakik. A fizetése 1170 forint. Váltótársa Bessenyei János. Együtt járják a Zsigmond tér és Frankól Leó utca körzetét. Elbeszélgetnek a lakásokban, akaratlanul is bepillantanak a családok életébe — önkéntelen társadalmi ellenőrök. — Mit tapasztalnak? Jobban élnek-e az utóbbi időben az emberek? — Az biztos — mondja Bognár. — Nyugdíjat kézbesítünk mostanában, felemelt nyugdíjat. Látná, milyen örömmel fogadnak bennünket! Tapasztalom minden házban: sokat javult az élet... — És a postások élete? — folytatom a faggatózást. — Az is — felel Bessenyei. — Mi is például jobban étkezünk. Többet is költünk kosztra, meg olcsóbb is lett a zöldség, gyümölcs, tojás. Szebben járatjuk a két gyereket is. Színházba járunk, azt igen szerettük. Meg mosógépre gyűjtünk, nemsokára együtt lesz a rávaló. — Van olyan öreg postás, akinek 300 forinttal emelkedett egyszerre a fizetése — büszkélkednek. — Mert ha nem mindenkinél egyformán nőtt is a bér, ha hamarább kopik is a szolgálati ruha az előírt időnél, a postások azt tartják: a legfontosabb megtörtént, az életszínvonalemelkedés eljutott hozzájuk is. gemmel, a SZOT-üdülőben. De már voltam én ott egyszer, 1953-ban. Most alig ismertem rá az üdülőre, úgy megszépült azóta. És négyféle menüből lehetett választani! Meg a műhelyben is látom, jobb a felszerelés, szervezettebb, eredményesebb és nyugodtabb a munka... — Szóval, igazat mond a statisztika? — Az én esetemben nincs igaza — szögezi le búcsúzóul nevetve Ódor János. — Mert számolja csak ki, nálam nem 15,5, hanem majdnem 30 százalék a reálbéremelkedés. Másokkal is beszéltem még a gyárban és más gyárakban a 165 ezerből, akiket ezen a nyáron küldött üdülni a vasasszakszervezet. Azokkal is, akik nem voltak üdülni, nem kaptak váratlan előléptetést, mint az ápolónő, rendelet szerinti béremelést, mint a postások. Mindannyian beszámoltak valami önvendetesről. Új bútordarabokat mutattak, ruházatot, könyvet, hanglemezt, gyarapodást. A 15 és fél százalék reáljövedelem emelkedés adatszerűen forintösszegben nem olyan egyszerűen kimutatható minden egyes dolgozónál, de a szépülő élet igen. Ezt mondták a bérből és fizetésből élők. Ezt viszont a tudós statisztika nem tudja számokban kifejezni. Bars Sári Az ápolónő házat épít Más színhelyen, hófehér csempék és kórházi csönd komoly világában beszélgettem Oros Katalinnal, a budagyöngyei Szív- és Tüdőbeteg Szanatórium huszonhét éves ápolónőjének Jövedelmének, életének változásait tudakolom nála is. — Mikor dolgozni kezdtem, 720 forint volt a havi fizetésem — tájékoztat. — Most pedig 1360 forint az alapbérem, plusz 30 százalék veszélyességi pótlék. Közben ugyanis kétszer emelték az egészségügyiek bérét és elő is léptettek, két hete én vagyok az osztályvezető főnővér. Mióta férjhez ment Kati, Koronásai Zoltánhoz, a 44-es Építőipari Vállalat villanyszerelőjéhez, ugrásszerűen nőtt a családi jövedelem. Erről így számol be: — Tavaly vettük a telket, Csepel háta mögött egy kis faluban, Halászteleken. Ez idén pedig belevágtunk a házépítésbe. Magunk építkezünk, vasárnaponként segítenek munkatársaink. Szeptemberben tető alatt lesz a házunk. Tehát az ápolónő élete is szebb, gazdagabb lett. Ugyanezt mondja a szanatórium valamennyi dolgozója, az is, aki nem épít házat. Tóth Pál, aki nem is szorosan vett egészségügyi, hanem »kisegítő műszaki személyzet« — lakatos és szerelő —, a szanatórium kazánházában magyarázta el sebtében, hogy tavaly rendelet nélkül is havi 100 forint fizetésjavítást kapott a jó munkájáért. Sztrelicz László portás is arról beszél: többet költ ruhára, szórakozásra, tanulásra, jobban él, mint évekre visszamenőleg valaha is. Amit a statisztika nem tud kimutatni Vajon mit szól a statisztikához a nagyüzemi munkás? A Klement Gottwald Villamossági Gyárban kérdeztem meg felőle Ódor Jánost. Negyvenkét éves, családos ember, vasmagrakó a trafógyártásnál. •— 1957 előtt 6,50 forint volt ■az órabérem — felel kérdésemre —, most pedig 8,80 forint. A régi órabérrel, beleszámítva a fizetett ebédidőt is, körülbelül havi 1400 forintot kerestem, most pedig 1800 forint fölé megy a keresetem. Azaz: havi 400 forinttal több a pénzbeli jövedelmünk. Aztán megtudom, hogyan »realizálódott« ez az Odor család mindennapi életében. — Két lányunk van — beszéli el —, tizenkét és tizenhat évesek. Szeretnék ám szépen öltözködni — és az üzletekben csábítóan bőséges a választék. Sorolja aztán a nagylány új bábiruháját, a kicsi új kabátját, cipőjüket (ez13 olcsóbb lett), aztán a mosógépet és a jégszekrényt, melyet tavaly vettek, a 2500 forint félretett pénzt, takarékbetétkönyvben, az új kombinált szekrényre ... (Az már a nagylány nászajándéka lesz.) — Másban is látom én az életszínvonalemelkedést — folytatja. — Mátrafüreden nyaraltunk ez idén a felesé 1959. szeptember 1 Felkai Ferenc: Lajos bácsi —– így hívja mindenki a népszerű , vízivárosi eszpresszóban. Most kapta meg a Tanácsköztársasági emlékérmet. Húsz és egynéhány éves volt, amikor a Vörös Hadsereg katonája lett. Büszkén mutatja a kitüntetés kis piros kötésű igazolványát. ősz, de egyenes, fürge, akárcsak fiatalabb kollégái. Szakmai emlékeiről beszélgetünk. — Négy évtizeddel ezelőtt, amott, szemben dolgoztam, — mondja. — A Szeiffert-kávéházban. Húsz lépés választ el a régi helyemtől és egy darab történelem. Bizony, sok minden történt, amíg a néhány lépést megtettem, amíg a túloldalról idesodródtam... Csak egy kis példa... ez is hozzátartozik ... A húszas évek elején az ipartestülethez bizalmas utasítás érkezett, hogy tekintettel a nyári idegenforgalomra, a főváros belterületén , nyilvános helyiségben nem lehet ingujjban ülni. A Szeiffertbe akkoriban sok művész, líró, újságíró járt. Egy forrójúliusi napon a teraszon reggelizett Szép Ernő néhány újságíró társaságában. A szigetről jött gyalog. Melege volt, levetette kabátját és széke karfájára akasztotta. Sem én, sem a kollégáim nem akarták figyelmeztetni az újsütetű, bizalmas rendeletre. Végül a tulajdonos kérte meg, hogy vegye fel a kabátját. Az egész társaság fizetett, elment, soha többé nem jöttek a kávéházba... Ez volt húsz lépésnyire — négy évtizeddel ezelőtt. Nevet. A presszónak van egy mélyebben fekvő helyisége. Nemrég kapott egy »Rock-Ola« zenegépet. A helyiséget főleg a környék fiatalsága kedveli. A fiúk hótiszta ingujjban, a lányok színes, de ízléses lenge ruhákban ülnek a kis asztaloknál. Csendesen hörpintgetik kávéjukat. — Húsz lépés... — int a fiatalok felé Lajos bácsi. — Ez is hozzá tartozik... Sokan korholják a mai fiatalokat. Nincs igazuk! Tessék csak megfigyelni ... egyetlen hangos szó el nem hangzik, szeretik az új ritmust, ez minden. Néha egy-egy magányos is csendesen dobolja az asztalon, de még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy hangoskodtak volna. Az előfordul, hogy egy idősebb nemzedékhez tartozó, késő este, a második üveg sörnél idétlenkedik, de a fiatalok csendre intik, kinézik. Ez az igazság! Sokszor hallom, hogy a zene mellett halkan vitatkoznak filmről, zenéről, színházról. Van olyan is, aki zene mellett könyvet olvas... Hát kérem, a húsz lépés és a négy évtized ... emlékszem, hogy a kávéházba bezavargó »aranyifjúság« szégyellte, ha még nem spicces, ha a cigányprímás nem ismerte nótájukat, ha nem vágtak még földhöz három-négy poharat és nem köpött valamelyikük egy tízesre, hogy a prímás homlokára ragassza. Aztán a »bliccelés«, az adósságcsinálás vagy potyázás egyegy gaizdag duhaj asztalánál? Hol van már az ilyen ifjúság? Eltűnt hálistennek a húsz lépés alatt... Higgye el, nagyon bosszant, ha általánosítva korholják a mai fiatalokat. Négy évtizeddel ezelőtt az volt a kivétel, ami ma: a többség. Ők már az új világ előhírnökei, szeretni kell őket, ezt vallom én, az öreg pincér, akinek alkalma volt a régit kiszolgálni — és az újat is. NÉPSZAVA Szeptember, Európa FIÚ EMBER, akiben égő a vágy a nagyvilágra, még apróságokban sem tagadja meg magát. Püspökladányban átszálltam hát a francia kocsiba,a közvetlen Bukarest—Párizs-vagonba. Ma már tudom, hogy ez akkor, 1939. augusztus 31-én, alighanem ez utolsó kocsi volt, amely békén kattogott végig a békés Európa vágányai és váltói közt. Zsebemben ott lapult a zöldvászon útlevél, egyik hajszál-alapnyomatos lapján a francia vízum első felével, a második felét és a körpecsétet elsejére ígérték, ha a besanconi nyári egyetem felvételi papírja mellett igazolom némi francia frankok birtokát is. A Fő utcán, a követségen, másnap sem kaptam meg a körpecsétet, sohasem kaptam meg: a szeptemberi Európa a hulló levelek és illatos elmúlás évszakát hulló bombák és emberek, fájdalmakkal és vérrel szennyes elmúlás éveire váltotta. Véget ért az idő, a két háború közötti kor, Winston Churchill kíméletlen két mondata valóra vált: »Nagy-Britanniának és Franciaországnak választania kellett a háború és a becstelenség között. A becstelenséget választották és ezért nem fogják elkerülni a háborút.« 7J AGYVILÁG ÉS ORSZÁGOK húsz esztendejének mérlege nyilván tanulságosabb, mint az egyes emberé. Mégis úgy kapaszkodnak fel a tudat dombjaira érzelmek fülledt mélységeiből az emlékek, hogy elsőnek az egyes ember húsz esztendejét világítja be az értelem. Nem könnyű az egynek sem: millió és millió halott áll az eltelt húsz esztendő napjai és a jelen közt. Akkor, néhány nappal a szörnyű szeptember 1. után vérben bukottks Lengyelország; esztendők jöttek, amelyeknek köznapjait, mint a fekély borította el fasizmus és háború, jött Blitzkrieg schleswigi lapályon, norvég fjordok smaragd vizein, az első világháború eltemetett töltényhüvelyeit verte ki a földből az új lövedék a Maine mentén, lángolt a Dnyeszter és a volokalamszki kapu felé vakon dübörögtek az esseni hernyótalpak. Hat apokaliptikus esztendő ölte az embert, a Louvre és az Eremitage kincseit óvták a hűvös pincék, de Sztálingrádnál fagy és golyó, Buchenwaldban, az Ettersbergen állati ösztönök és hideg gyűlölet lökte az élőt a már éhes tömegsírba. Vannak statisztikai kimutatások, hány millió halott, hány ház, gép, falu, út, kép, vagon volt az ár — az egyén mégis önmagán s a körötte újjáépült világon mérheti fel a tudós számára adathalmazként elneverő történelmet. És az egyén, az európai, (pesti vagy rosztovi, liégei vagy patraszi — mindegy, mert tegnapra lehetett más, jövője közös) ha nem is száraz szemmel emlékszik a húsz esztendővel ezelőtt képződött háborúra, inkább előre tekint. Élni akar — és becsületben akar élni, a kisebb kör, a család, a nagyobb, a nemzet, és a legnagyobb, az emberiség otthon-melegében. AZ AZ IFJÚ, aki voltam s aki értetlen-hök** kenten hallotta a Fő utcán, a francia követség alkalmazottjának tört magyar mondataiból, hogy nincs utazás Besanconba, nincs vízum és egyáltalán az élet egészét most már hadseregmozgások ütemére kell igazítani, húsz év alatt megjárt néhány osztályt az életiskolában. Álltam már a lübecki parton, a stockholmi Stadthuser alatt, a Sárga-tenger homokján, a világhódító Dzsingiz kán páncélját bámulva, a Ring forgatagában, ploesti olajkút és vietnami rizsföld mellett, a nagyvilág után égő vágyat sok-sok csepp oltotta már. Ám azt a vad, semmihez sem hasonlítható és szívét tépő érzést, ami ott a Fő utcán fogott el, megsejtvén, hogy mit jelent a háború, nem tudom feledni. Csak hát, mint minden érzést, ezt is új tartalommal töltötte meg az idő. Az 1939-es ifjakat megtanította a kor és a szemük előtt vonagló történelem. 1939-ben, Magyarországon még lehetett csak a fasizmus végleges bukásaiban hinni, csak a magyarországi háromnegyed-fasizmus törvényszerű hullját hinni. Ám azok, akik a vak érzések mélyén már felismerték a haragból és gyűlöletből szőtt szenvedélyek összetartó vetülékszálait, nem tévedhettek el a jövendőt keresve. Osztályok álltak roppant páncéljaikban a harcok hajnalán; terepszín Tigrisek tipró talpai nemcsak francia mezőt és ukrajnai feketeföldet akartak győztesként taposni — és lám, a fasizmussal szemben állók harca (közöttük, elsősorban a pléhgallérosok és a civil hadvezérek között a legtöbb feltett szándéka és tervei ellenére) az új társadalmi rend, a szocializmus javát szolgálta. A fasizmus és rendje a kerekek alá került, a tőkés világ, a fasizmus szülője, meggyengült, a világ történelmében először kialakult a szocialista országok tábora. EGY REPÜLŐGÉP száll majd át az óceá■*o' non, a szovjet miniszterelnök meglátogatja az amerikai elnököt. Nem valami túlburjánzó asszociációs készség, a józan logika követeli, hogy emlékezve a húsz év előtti lőporszagú szeptemberre, ennek az ősznek perspektíváit kutassuk. Lesz, lehet megegyezés? Hihető, hogy a hidegháború zord klímája átadja a helyét a teremtő, jó áramlatoknak? Húsz évvel a második világháború kitörése után még szerte hevernek a világban a hatesztendős kataklizma romemlékei. Most már rendet kell teremteni! Rendet, amelyben a józanság és a békevágy az uralkodó csillag, amelyben a húsz év tanulságain okult világ nem tűri a gyújtogatók új mesterkedéseit. 1939 szeptemberében a germán hadisten nevében, a faji gőg és világuralmi vágy részeg bódulatában indultak el a barna bestiák hadoszlopai. Miért lennének jobbak ma Hitler tábornokai és gauleiterei amerikai szabású egyenruhában? Értelmes ember, ha az elmúlt század európai történetét idézi, nem »német bűnnek« bélyegzi a háborúkat, hanem a német tőke éhségét, vadságát látja s vajon miért lenne jobb Pferdmenges vagy Krupp, ha most tengerentúli bankházakkal társulva folytatja a régi üzletet? Nem rend, de éppen a húsz év előtti szeptember bűnös felidézése, ha a tegnapi gyújtogatók kezén a réginél ezerszer veszélyesebb fegyverek vannak! Vannak a világban, akik nem hisznek a történelmi fejlődésben; kételkednek az egymást váltó társadalmi rendek eljöttének törvényszerűségeiben. De a valóság, a szocializmus előretörése áthatol az önáltatók konokságának függönyén. Igazi békét teremteni a hidegháború gyanakvásokkal, támaszpontokkal és bombakísérletekkel terhes levegőjében csak úgy lehet, ha a tengeren túli gondolkodásban végre a valóság, a szocialista rendszer léte, állandósága, jövőjének távlatai kerülnek az alaptételek első helyére. Drága tanulság, de feledhetetlen: a föld arculatáról szovjet fegyver operálta le a fasizmust, a szocialista rend ereje emelt házat és hazát megtépett, földönfutó tízmillióknak. A washingtoni tárgyalóasztalnál eshet szó Berlinről és a közép-keleti olajvidékről, kölcsönös kiállításokról, kereskedelemről — még kimondhatatlanul is ez az igazság uralja a beszélgetést. A Fő UTCÁN jártam tegnap s egyszerre 11 csak belém hasított a húszéves emlék, s fél vízum, a zöld útlevél, az elmaradt besmiconi utazás. Húsz év múlt el a kettétört terv óta és a húsz év alatt az ember körül megváltozott a világ. Akkor még a kis világ apró lénye csak álmaiban volt az, amivé a legyőzött fasizmus helyére épült rend tette: sorsa igazítója, holnapja alkotója ... És bárminő lesz is a két kormányfő látogatásainak eredménye, a világ előtt ma már ott él az igazság: a húsz év előtti szörnyűség ellen ésszel, erővel, tiszta szándékkal és a történelem igazával és a győzelem biztonságával küzd az új társadalom. Gárdos Miklós 3 Magyar vízgépek Kaukázustól a Himalájáig Hétfő délelőtt a Komplex Nagyberendezések Export-Import Vállalat sajtótájékoztatót tartott a magyar vízgépexport eredményeiről. Hazánkban a vízgépgyártás közel százéves múltra tekinthet vissza. A Ganz Művek első vízturbináját 1866-ban helyezték üzembe. Azóta a Ganz gyáraiban összesen 3588 vízturbina készült el, s közülük 1937 egységet külföldön állítottak üzembe. A vállalat 21 országgal tart kereskedelmi kapcsolatot és fennállása óta eddig mintegy 60 darab hidrogenerátorral kapcsolt vízturbina szállítására kötöttek szerződést. A legújabb üzletkötés nyomán most szerelnek Törökországban és a Kaukázus lábainál három 8300 lóerős Francis típusú hidrogenerátort. Kasmírban a Himalája lábaihoz négy darab 6500 lóerős egységet szállítanak. A magyar vízgépgyártás fejlettségére jellemző az a teljesen automatikus hidrogenerátor-egység, amit az elmúlt hetekben állítottak üzembe a bulgáriai Beli-Iskarban. Ezzel a 8000—10 000—12 500 lóerős hidroagregát egységgel a Beli- Iskar-i erőmű lett Bulgária legkorszerűbben automatizált villamosenergia-termelő egysége.