Népszava, 1960. január (88. évfolyam, 1–26. szám)
1960-01-01 / 1. szám
Az elmúlt esztendő kiemelkedő helyet foglal el a munkáshatalom további erősítéséért, a népgazdaság fejlesztéséért és a népjólét további emeléséért folytatott küzdelemben — eredményei a magyar munkások, parasztok, az egész dolgozó nép jó munkáját dicsérik. Az 1959-es esztendő részese annak a korszaknak, melyet jártunk VII. kongresszusa a közelmúltban lezárt, amelyre azonban nemcsak a konszolidáció jellemző, hanem annál öbb. A Magyar Szocialista Munkáspárt, a forradalmi munkásparaszt kormány ez idő alatt olyan feszültségeket oldott fel, amelyek régebben fékezték azocialista építőmunkát, s amelyek megszüntetése termézetesen visszhatott, gyorsítota a konszolidációt is. A párt helyes politikája révén megteremtettük az összhangot a társadalmi és az egyéni érdekek között. A párt, a kormány a kezdeti nehéz gazdasági helyzet ellenére jeentős reálbéremelést hajtott végre. S az elmúlt három év alatt érvényt szerzett annak az elvnek, hogy a társadalmi gazdagság növekedésével egyidejűleg növekednie kell az egyéni jólétnek is. A dolgozók legszélesebb rétegeinek igazságérzetével találkoztak azok az intézkedések, amelyek a bérrendszerünk fejlesztését, jobbá tételét eredményezték. A párt és a kormány egész sor intézkedést tett a munkás-paraszt szövetség, a proletárdiktatúra alapjának megszilárdítására. Ezek az intézkedések megnövelték a dolgozó parasztság termelési kedvét, megteremtették a feltételeket a mezőgazdaság szocialista átszervezésének gyorsításához, elmélyítették a két alapvető osztály, a munkásosztály és a parasztság szövetségét a szebb, boldogabb jövő felé vezető közös célokra. A pártnak és a forradalmi munkás-paraszt kormánynak a munkásosztály ügyébe vetett mélységes hitét bizonyította az a tény, hogy amikor a munkáshatalom létéért folyt a harc , nem kíméltük az ellenséget, de ugyanakkor szélesítettük a szocialista demokráciát, fejlesztettük a proletárdiktatúra rendszerében oly fontos szerepet játszó társadalmi szervek munkáját. Bővítettük a szakszervezetek jogkörét és irányításuk alatt megalakítottuk az üzemi tanácsokat. Létrehoztuk a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, a Nőtanácsot. Jelentőségének megfelelő szerepet kapott — megélénkült, fejlődött a Hazafias Népfront munkája. A helyi tanácsok is bebizonyították életképességüket — élni tudtak megnövelt hatáskörükkel, jogaikkal. Szorosan ide tartozik, hogy igen nehéz körülmények között dolgozva, a szocialista törvényességet az elmúlt három év alatt teljesen helyreállítottuk hazánkban. A VII. kongresszus — az osztályellenség elleni harcot, éberséget fel nem adva — előtérbe helyezte a proletárdiktatúra gazdaságszervező és kulturális-nevelő tevékenységét. A kongresszus gazdag anyagából — a teendőket illetőleg — ez a két következtetés a legfontosabb a számunkra: minden erőnket a gazdasági építőmunkára és a tömegek politikai, kulturális színvonalát emelő szervező-, nevelőmunkára kell összpontosítanunk. Az első fő feladat tehát a gazdasági építőmunka. Megvannak-e itt a szükséges feltételek a szocialista építés meggyorsításához? Az első feltétel: a párt helyes gazdaságpolitikája, adva van. Ez a gazdaságpolitika az utóbbi három év alatt jelentős eredményeket hozott. Gazdasági helyzetünk szilárd, népgazdaságunk egészségesen fejlődik, a dolgozók életszínvonala állandóan emelkedik. Ennek a gazdaságpolitikának a szellemében készültek el a második ötéves terv elkészítését szolgáló irányelvek, amelyeket a kongresszus egyöntetűen jóváhagyott. Ötéves tervünk előkészítésének fontos feltétele az 1960-as terv eredményes teljesítése. Az idei terv a tavalyinál bonyolultabb feladatokat állít népünk elé, de ezek megoldhatók. A terv biztosítja az anyagi feltételeket, a többi a vezetés színvonalának emelésén, a dolgozók munkalendületén múlik. A dolgozó tömegek kezdeményező készsége, alkotókedve, a gazdasági építőmunka eredményességének másik alapvető tényezője — éppen a párt helyes politikája nyomán, szintén adva van. Fényes bizonyítéka ennek a kongresszus tiszteletére fellendült szocialista verseny, amelyet a munkások véleménye szerint tovább kell fejlesztenünk felszabadulásunk 15. évfordulójának megünneplésére, és azt követőleg ötéves tervünk megalapozását szolgáló 1960. évi terveink jobb teljesítésére. A kongresszusi munkaverseny budapesti tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy a gazdasági és a mozgalmi vezetők végre ki tudják elégíteni a dolgozók munkaversennyel kapcsolatos igényét, ami abból áll: “Ne komplikálják a munkaversenyt és ne általában beszéljenek róla, mondják meg pontosan, mit kell tenni, és segítsenek a feladatok elvégzésében.« "egyre kevesebb a munkaverseny általános »apostola« az üzemekben, de annál több az ügyintéző, mozgalmi és gazdasági vezető, és a tömegek kezdeményező készségét, lendületét csak így lehet tovább fokozni. Nem tudjuk kimutatni Budapesten azt, hogy hány brigád küzd a szocialista cím elnyeréséért. Nem tudjuk kimutatni azt sem, hogy hányan vettek részt a kongresszusi munkaversenyben, de nincs is ilyen igény. De azt tudjuk, hogy a budapesti munkások, mérnökök, technikusok, adminisztratív dolgozók teljesítették azt, amit az év elején vállaltak. A Központi Bizottság által javasolt 4 százalékos termelési túlteljesítés helyett a budapesti ipar több mint 6 százalékos túlteljesítést ért el. Az egy munkásra jutó termelés is a javasolt mértékben, vagyis több mint 5 százalékkal növekedett az elmúlt évi szinthez képest, gazdasági vezetőink az eddiginél sokkal nagyobb mértékben és bátrabban támaszkodjanak fejlődésünk legnagyobb lendítő erejére: a tömegek öntudatára, véleményére és lelkesedésére, a szocializmus iránti hűségükre, odaadásukra. Leszűrve a tanulságokat a szocialista verseny ez évi nagyszerű tapasztalataiból, a szocialista brigád címért küzdők versengéséből. a versenyt a termelékenység emelésének, a minőség javításának, a gazdaságosabb termelésnek szolgálatába kell állítani. A gazdasági építőmunka eredményességének harmadik fontos feltétele: az állami, gazdasági és a társadalmi, mozgalmi szervek jobb, összehangoltabb együttműködése. Itt mindenekelőtt a pártszervezetek egyre kulturáltabb és szakszerűbb irányító tevékenységére van szükség. Megfelelő munkamegosztással, konkrétabban meghatározott és összehangolt munkával, annak az elvnek érvényesítésével, hogy az állami és a társadalmi szervek ne egymás mellett, hanem együtt dolgozzanak a szocializmus megvalósításán — munkájuk sokkal hatékonyabbá válik. Erre a harmonikus együttműködésre nemcsak a gazdasági építőmunkában, hanem a kongresszus által kitűzött másik fő feladat: a kulturális nevelőmunka szervezésében, hatékonyabbá tételében is igen nagy szükség van. • Az ideológiai, kulturális nevelőmunka feladata, hogy a szocializmus építésére mozgósítsa, a közügyek intézésére tegye egyre alkalmasabbá a dolgozók legszélesebb rétegeit. Napról napra egyre több és több ember kapcsolódik be tevékenyen az ország ügyeinek intézésébe. A brigád, a műhely, az üzem kisebb-nagyobb dolgai, a termelés és a vezetés különböző kérdései egyre inkább közüggyé, a közösség dolgává válnak. Kulturális nevelőmunkánknak oda kell hatnia, hogy mind több ember váljék alkalmassá a vezetésre, hogy mind magasabb szinten foglalkozhassanak a tömegek, az üzem, az ország, egyszóval a közösség ügyeivel. Annál is inkább, mert az eddigi tapasztalatok igazolják: az emberek növekvő érdeklődése, fokozódó felelősségérzete a közügyek iránt jelentősen elősegíti a szocialista építés gyorsítását, s ezzel egyidejűleg az élet- és munkakörülmények gyorsabb javulását. A párt a dolgozók kezdeményező készségének, alkotókedvének kibontakozásában, a kulturális nevelőmunka kiszélesítésében mindenekelőtt a munkásosztály legnagyobb tömegszervezetére, a szakszervezetekre támaszkodik. A szakszervezetek tevékenyen segítik a munkáshatalom gazdasági és politikai erősítését, a dolgozók aktivitásának növelésével, a szocialista munkaversennyel. Őrködnek a dolgozók egészsége, élet- és munkakörülményeik állandó javítása, a munkaügyi, munkajogi törvények és rendelkezések betartása felett. A dolgozóit egyre nagyobb megelégedésével szervezik a sportra, üdülésre és szórakozásra rendelkezésre álló lehetőségeket. Az emberek növekvő alkotókedve, a szocializmus ügye iránti fokozódó felelősségérzete mind azt bizonyítja: a párt politikája helyes, azzal egyetért munkásosztályunk, dolgozó népünk. Pártunk ezt a politikát- a revizionizmussal és a szektarianizmussal vívott hároméves kemény küzdelemben alakította ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden szinten minden rendben megy. Akadnak helyek, ahol eltorzítják a párt helyes politikáját, akadnak emberek, gazdasági ésmozgalmi vezetők, akik a napi munka sodrában, önelégültségből vagy kényelmességből nem veszik figyelembe az emberek véleményét, bírálatát és felelőtlenségből, hanyagságból súlyos mulasztásokat követnek el. Ayindezekből le kell vonnunk azt a következtetést is, hogy a pártszervezeteknek, a tömegszervezeteknek az eddiginél sokkal nagyobb határozottsággal, eréllyel kell fellépniük a hibákkal, a bírálat elfojtásával, a párt politikájának eltorzításával szemben. Arra kell törekedni, hogy a kongresszus irányvonala a napi politikában is, mindenütt és mindenkor maradéktalanul érvényesüljön. A Központi Bizottság által az elmúlt három évben képviselt politikát kell teljes következetességgel megvalósítani, mert ezt hagyta jóvá a kongresszus, a magyar munkásosztály; ezt helyeselte egyébként — ami biztatást ad nekünk — a nemzetközi munkásmozgalom is a kongresszuson jelenlevő képviselői révén. Az 1959-es esztendő eredményei nagyok, biztatóak — különösen, ha ahhoz mérjük, honnan indultunk el. De mi tudatában vagyunk annak is, hova akaruk elérni. Célkitűzéseink nagyok: szolgálni az egész magyar nép felemelkedését, életének szebbé, boldogabbá tételét. Ennek a célnak elérése még jobb, még eredményesebb munkát, még felelősségteljesebb helytállást követel meg minden hazáját, népét szerető embertől. Fejlődésünk legnagyobb lendítő ereje: a tömegek öntudata, szocializmus iránti hűsége Írta: Gáspár Sándor Szél surran a Duna felől. Csípős, decembervégi szél. Cibálja az üzletek redőnyeit, a megkopasztott fákat s pajkos, rossz manóként furakszik a kabátok alá. Valahol, a hegyekben már havazik, elfáradt pelyhek sodródnak a hosszú, szürke betonúton. — Szilveszter volt akkor is__ Baumgarth József, a Lánggyár munkása megáll a kis mellékutca sarkán, hosszan néz végig a Váci úton, amelyen most, kora délután sűrű sorokban jönnek-mennek a járókelők. „Új év lesz-e csakugyan ?.. . 1933 szilvesztere. Nézze, ott a palánkkal szemben álltunk hárman, munkások és azon tűnődtünk, mit hoz — mit hozhat számunkra az új esztendő... Ott beszélgettünk akkor az újságíróval.Még vannak, akik dolgoznak. — Emlékszel még a fogásokra? A gép alakjára? Az anyag ízére, színére, szagára? Ha behunyod a szemed, látod-e még elsüllyedt munkahelyed? — Mi talán már sohasem dolgozhatunk ... A fiam, mióta felszabadult, nem tartott szerszámot a kezében. Ha lehetne, elmenne még egyszer tanoncnak. Hárman beszélnek — a kas Szabó Máté, aki 19 hónapja volt akkor már munka nélkül. Baumgarth József — őt áprilisban dobták ki a Csavargyárból s ez a hatodik munka nélkül töltött időszak az életében —, meg a Székely Misi. A Népszava egykori december végi száma -Beszélgetés a Váci úton« című riportjában örökre megőrizte reménytelenségüket, keserű, bizonytalan sorsukat — és a jövőbe pillantó munkások kilátástalan szomorúságát- Mit remélhettek akkor — az új esztendőtől? —A jó szó és remény kezd elfogyni közöttünk. A tűzhely kialudt, asztalomról elfogytak a tányérok... Lakásom már egészen kopár. Semmim sincs, amit zálogba vihetek ... Jövőre akad-e munka, ott túl, a gyárban? A fiamért is aggódom. — 25 éves, kitanult három szakmát és még egy fiúért sem keresett... — Pajtás. Itt nincs mit várni. Nekünk jövőre is ilyen életünk lesz. Tudom. Pedig — mi vagyunk, munkanélküliek a legnagyobb, legerősebb hadsereg... Az asszonynak ruha kellene. Lábbel, étel... és nem látom a holnapot... Út év! Új év lesz-e csakugyan, vagy marad minden a régi...— így volt. — Az idős munkás megtörli párásodó homlokát, a rég megkopott betűk, 26 éve elszállt szavaik kísérteties elevenséggel bukkannak fel emlékezetében. — Emlékszem, szegény Székely Misi, haza sem akart menni, rótta az utcákat és töprengett: mi lesz, hogy lesz jövőre? Lesz-e munka és kenyér — mert ez volt a fő gondunk, az élet pici morzsáit szerettük volna biztosnak látni. S amit nem mondhattunk el az újságírónak — valami újat reméltünk, vártunk. Valamit, amit csak egymás közt titokban emlegettünk: egy holnapot, amikor másként élhetünk ... Székely Misi hiába kémlelte a holnapot. Az új esztendő s az új esztendőik nem hoztak semmit számára — nem hoztak emberibb sorsot, jobb életet 1937-ben kivándorolt családjával Amerikába. Azóta sem jött hír róla, eltűnt a másfélmillió kitántorgott nincstelen között akik nem tudták már tovább vonszolni itthon az életet. Szabó Mátéra sem sikerült rábukkannom. Mondják, dolgozott még egy darabig, kisegítő állásokat vállalt aztán elnyelte a homály, a negyvenes évek pokoli kavalkádja. Egy maradt, Baumgarth József, aki átvészelte — börtönben, munka nélkül, megbetegedve, sztrájkolva és megkardlapozva — a lemondás és várakozás keserű éveit. És szilveszterenként mindig várt az új évre, az igazi új esztendőre. Vajon — mit kívánna ma, 1960 előestéjén az új esztendőtől? Népszava 1933 Két beszélgetés a Váci úton 1960. január 1 Az Erzsébet-híd volt a legszebb és legszerencsétlenebb. Mint az asszony, akiről elnevezték. Tragédiája, pusztulása végzetes, akár a drámahősé. A történelem világjáró, mérföldes csizmáival rátaposott a többi hídra is, hanem azok, mikor az érctalpak elvonultak, mégiscsak feltápászkodtak valahogy, mert acéltestük összetört ugyan, de lelkük: a pillér nem rokkant meg, konokul állta a gyilkos idő próbáját. Háborús sebesültek voltak, mint a fiatal, törékeny Erzsébet-híd, melynek budai pillérét, szivét-lelkét dobta szét a fasiszta ördögök dinamitja, éppen úgy, ahogy a merénylő kése az asszony szívét. A kőrajzokon, a megrázó képeken, melyeket Zádor István írt az ostromlott Budapestről, látom, hogy a Lánchíd Dunába lógatja béna acélkarját, míg a Margit-híd íve szétnyílik és megtörik, mint vízbe hajított tangóharmonika, a Szabadság-híd megbicsaklott, mint akit derékon kapott egy őrült szorítása, a Petőfi-híd lecsúszott a pillérekről s acélszerkezete mintha zuhanás közben megkapaszkodna kétségbeesetten, kinyúlik a vízből, akár görcsös, kéklila kar, az összekötő Vasúti-híd boltíves láncai pedig hanyatt dőltek a folyóba, s úgy merednek fel a vízből, mint óriási hulla felhúzott szemöldöke. Az Erzsébet-híd azonban a folyóágyba bukott s eltűnt egészen, csak pesti lánctornya állt magányosan, mint magára maradt sebesült. Amíg nézem a rajzokat, az idegeimre fagy megint az a régi döbbenet, mely szinte leütött, mikor kimásztam a pincéből és megláttam a romokat, az agyonbombázott várost, a felkoncolt hidakat és katonákat, a modern Ninivét, melyre végül is lesújtott az ég haragja ezüstvillámú bombázókkal és kő kövön nem maradt. Azt hittem akkor: tíz évig nem lesz élet itt, mint Jób a szemétdombon, siránkozunk majd a romokon s az éhségtől szédelegve azt éreztem, hogy leamputálták a végtagjaimat s most már így kell tovább élnem, nyomorultan. Mert a híd a város lába, a legendák szélesvállú Kristófja, ki átviszi a pesti embert a nagy folyón, mely ketté osztja városát. Nélküle törzsember csak a városi lakos: nyomorék. Ezért lestük szorongva, reménykedő, gyógyuló lélekkel az épülő hidakat, mint a lábadozó, aki ideggyulladásos lábán néhány lépést biceg fájdalmasan, de már tudja, maholnap futni fog, akár a nyúl. Hittük már, hogy nemsokára úgy járunk át Pestről Budára vagy Budáról Pestre, mint a háború előtt, hogy nemcsak a hídon megyünk át, hanem egy darabka Magyarországon is; öt perc menetidő s velünk együtt az egész ország átlép a túlsó partra, a jelenbe, a Lánchíd Magyarországa például, a reformkor évtizedei, a szabadságharc gyönyörű és tragikus ■pillanata, dédapánk honvédzubbonyban, kit ugyanezek a láncok tartottak, mikor rohamra masírozott Budavár bevételekor, a Margit-hídon nagyapánk jön velünk, ki május elsején Budáról a Ligetbe igyekszik, míg körötte zsong a fejlődő város, orgonavirág és a századvég farkasszemű ellentéte a rokokó-emlékű ruhafodrok és vidámság mögött: szédületes fejlődés és komor paraszt-nyomor. Az Erzsébet-hídon apánkkal sétálunk át. Igen, az Erzsébet-híd is hozzánk tartozott, életünk felének szimbóluma volt, a szenvedő Magyarországé. A tegnap hídja volt, merész íve ellenére is szűk s a holnap világa nem tudna átmenni rajta zsúfolt, gigászi forgalmával. Új, nagyszerű híd áll majd a helyén: a ma és a holnap hídja. De azért nem ártana, ha láthatnánk miniatűr mását egy emlékoszlopon, a holnap hídján, hogy el ne feledjük, honnan indultunk s hová megyünk. Körössényi János: MA és HOLNAP A holnap hídja NÉPSZAVA Népszava 1960 — Ha tehetném, a társaim nevében is kívánnék — azt, hogy kerüljenek elő mindannyian. Állhassunk újból itt, a palánk előtt, hallgassuk a Lehel piac idáig szűrődő zsivaját. Azt mondanám nekik: gyertek el hozzám, a kis Dagály utcai házba és olvassuk el sorról sorra az egykori szilveszteri sóhajunkat. És szőjünk terveket — igazi, megvalósuló terveket, nemcsak évtizedekre, hanem a közeli holnapra, esztendőre is. A Láng-gyári szakmunkás nem munkát kíván — minek is, hiszen a gyárban szeretik, becsülik, el nem engednek egy világért sem. Kenyeret sem áhít — megvan a biztos kenyér, a teli kamra, a szőnyegek és lakás is került ahol együtt van a család és olyan szépek az álmok. Mosógép? Erre már inkább gondol, bár megmondja őszintén, hogy nem olyan különleges kívánság, sorra-rendre meglesz ez is, más is. Hanem utazni szeretne jövőre: a Szovjetunióba vagy Csehszlovákiába, valamelyik tengerszem mellé. Dunai csónaktúra terveit is szövögeti — és nagyon kér a sorstól még jó egészséget a drága, 83 éves minkásaszszonynak, az édesanyjának.Most végre szép az élete —igazságtalanság lenne, ha nem élvezhetné egészségesen még néhány évig.« Régi szilveszterek tanítása És még valami — ez már igazi, nagy, sóvárgón óhajtott kívánság az új esztendőtől: tanítani szeretne, még több fiatalt nevelni. — Vannak fiúk a gyárunkban, erősek, boldogok, jómódúak. Szeretném, ha emberebbek lennének, ha megértenék a mi ifjúságunk keservét — mert nem frázis, keserű valóság volt nekünk hétköznap is, ünnepnap is az élet — és jobban becsülnék a sorsukat. Tudja, jó lett volna ezzel a régi újsággal leülni közéjük, böngészni a megfakult mondatokat és rájuk nézni: értitek-e? Ez volt az apátok élete, ilyen volt a mi nemzedékünk szilvesztere. Magyarázni, életre, emberségre nevelni... Ugye, ez elég nagy kívánság új esztendő előestéjén?... — Hogyan is mondta akkor.Száz éve ver bennünket minden hatalom és mi mégis vagyunk és élünk.« Hitte-e akkor — remélte-e akkor ez a három angyalföldi munkás, hogy 26 év múlva így felel majd Baumgarth József: — Nemcsak, hogy élünk, de mindig jobban élünk. És tudom, hogy így lesz ez a jövő és a következő esztendőkben is... Várkonyi Margit 3