Népszava, 1960. január (88. évfolyam, 1–26. szám)

1960-01-01 / 1. szám

Az elmúlt esztendő kiemel­­kedő helyet foglal el a munkáshatalom további erősí­téséért, a népgazdaság fej­lesztéséért és a népjólét to­­v­ábbi emeléséért folytatott küzdelemben — eredményei a magyar munkások, parasztok, az egész dolgozó nép jó mun­káját dicsérik. Az 1959-es esztendő részese annak a korszaknak, melyet jártunk VII. kongresszusa a közelmúltban lezárt, amelyre azonban nemcsak a konszoli­­dáció jellemző, hanem annál öbb. A Magyar Szocialista Mun­káspárt, a forradalmi munkás­­paraszt kormány ez idő alatt olyan feszültségeket oldott fel, amelyek régebben fékezték a­zocialista építőmunkát, s amelyek megszüntetése termé­­zetesen visszhatott, gyorsítot­­a a konszolidációt is. A párt helyes politikája ré­vén megteremtettük az össz­­hangot a társadalmi és az egyéni érdekek között. A párt, a kormány a kezdeti nehéz gazdasági helyzet ellenére je­­entős reálbéremelést hajtott végre. S az elmúlt három év alatt érvényt szerzett annak az elvnek, hogy a társadalmi gazdagság növekedésével egy­idejűleg növekednie kell az egyéni jólétnek is. A dolgozók legszélesebb rétegeinek igaz­ságérzetével találkoztak azok az intézkedések, amelyek a bérrendszerünk fejlesztését, jobbá tételét eredményezték. A párt és a kormány egész sor intézkedést tett a mun­kás-paraszt szövetség, a prole­tárdiktatúra alapjának meg­szilárdítására. Ezek az intéz­kedések megnövelték a dolgo­zó parasztság termelési ked­vét, megteremtették a feltéte­leket a mezőgazdaság szocia­lista átszervezésének gyorsítá­sához, elmélyítették a két alapvető osztály, a munkás­­osztály és a parasztság szövet­ségét a szebb, boldogabb jövő felé vezető közös célokra. A pártnak és a forradalmi munkás-paraszt kormány­nak a munkásosztály ügyébe vetett mélységes hitét bizonyí­totta az a tény, hogy amikor a munkáshatalom létéért folyt a harc , nem kíméltük az el­lenséget, de ugyanakkor széle­­sítettük a szocialista demokrá­ciát, fejlesztettük a proletár­­diktatúra rendszerében oly fontos szerepet­­ játszó társa­dalmi szervek munkáját. Bőví­tettük a szakszervezetek jog­körét és irányításuk alatt megalakítottuk az üzemi taná­csokat. Létrehoztuk a Kommu­nista Ifjúsági Szövetséget, a Nőtanácsot. Jelentőségének megfelelő szerepet kapott — megélénkült, fejlődött a Haza­fias Népfront munkája. A he­lyi tanácsok is bebizonyították életképességüket — élni tud­tak megnövelt hatáskörükkel, jogaikkal. Szorosan ide tarto­zik, hogy igen nehéz körülmé­nyek között dolgozva, a szo­cialista törvényességet az el­múlt három év alatt teljesen helyreállítottuk hazánkban. A VII. kongresszus — az osztályellenség elleni harcot, éberséget fel nem adva — elő­térbe helyezte a proletárdikta­túra gazdaságszervező és kul­turális-nevelő tevékenységét. A kongresszus gazdag anyagá­ból — a teendőket illetőleg — ez a két következtetés a leg­fontosabb a számunkra: min­den erőnket a gazdasági épí­tőmunkára és a tömegek poli­tikai, kulturális színvonalát emelő szervező-, nevelőmunká­ra kell összpontosítanunk. A­z első fő feladat tehát a gazdasági építőmunka. Megvannak-e itt a szükséges feltételek a szocialista építés meggyorsításához? Az első feltétel: a párt he­lyes gazdaságpolitikája, adva van. Ez a gazdaságpolitika az utóbbi három év alatt jelentős eredményeket hozott. Gazda­sági helyzetünk szilárd, nép­gazdaságunk egészségesen fej­lődik, a dolgozók életszínvo­nala állandóan emelkedik. En­nek a gazdaságpolitikának a szellemében készültek el a második ötéves terv elkészíté­sét szolgáló irányelvek, ame­lyeket a kongresszus egyönte­tűen jóváhagyott. Ötéves tervünk előkészítésé­nek fontos feltétele az 1960-as terv eredményes telje­sítése. Az idei terv a tavalyi­nál bonyolultabb feladatokat állít népünk elé, de ezek meg­oldhatók. A terv biztosítja az anyagi feltételeket, a többi a vezetés színvonalának emelé­sén, a dolgozók munkalendü­letén múlik. A dolgozó tömegek kezde­ményező készsége, alkotó­kedve, a gazdasági építőmun­ka eredményességének másik alapvető tényezője — éppen a párt helyes politikája nyo­mán, szintén adva van. Fényes bizonyítéka ennek a kongresszus tiszteletére fellendült szocialista verseny, amelyet a munkások vélemé­nye szerint tovább kell fej­lesztenünk felszabadulásunk 15. évfordulójának megün­neplésére, és azt követőleg ötéves tervünk megalapozá­sát szolgáló 1960. évi terveink jobb teljesítésére. A kong­resszusi munkaverseny buda­pesti tapasztalatai is azt bizo­nyítják, hogy a gazdasági és a mozgalmi vezetők végre ki tudják elégíteni a dolgozók munkaversennyel kapcsolatos igényét, ami abból áll: “Ne komplikálják a munkaver­senyt és ne általában beszél­jenek róla, mondják meg pontosan, mit kell tenni, és se­gítsenek a feladatok elvégzé­sében.« "egyre kevesebb a munka­­verseny általános »apos­tola« az üzemekben, de annál több az ügyintéző, mozgalmi és gazdasági vezető, és a tö­megek kezdeményező készsé­gét, lendületét csak így lehet tovább fokozni. Nem tudjuk kimutatni Bu­dapesten azt, hogy hány bri­gád küzd a szocialista cím el­nyeréséért. Nem tudjuk ki­mutatni azt sem, hogy hányan vettek részt a kongresszusi munkaversenyben, de nincs is ilyen igény. De azt tudjuk, hogy a budapesti munkások, mérnökök, technikusok, ad­minisztratív dolgozók teljesí­tették azt, amit az év elején vállaltak. A Központi Bizottság által javasolt 4 százalékos termelési túlteljesítés helyett a buda­pesti ipar több mint 6 százalé­kos túlteljesítést ért el. Az egy munkásra jutó termelés is a javasolt mértékben, vagyis több mint 5 százalékkal növe­kedett az elmúlt évi szinthez képest, gazdasági vezetőink az ed­­diginél sokkal nagyobb mértékben és bátrabban tá­maszkodjanak fejlődésünk leg­nagyobb lendítő erejére: a tömegek öntudatára, vélemé­nyére és lelkesedésére, a szo­cializmus iránti hűségükre, odaadásukra. Leszűrve a ta­nulságokat a szocialista ver­seny ez évi nagyszerű tapasz­talataiból, a szocialista brigád címért küzdők versengésé­ből. a versenyt a termelékeny­ség emelésének, a minőség ja­vításának, a gazdaságosabb termelésnek szolgálatába kell állítani. A gazdasági építőmunka eredményességének harmadik fontos feltétele: az állami, gazdasági és a társadalmi, mozgalmi szervek jobb, össze­hangoltabb együttműködése. Itt mindenekelőtt a párt­­szervezetek egyre kulturáltabb és szakszerűbb irányító tevé­kenységére van szükség. Meg­felelő munkamegosztással, konkrétabban meghatározott és összehangolt munkával, an­nak az elvnek érvényesítésé­vel, hogy az állami és a tár­sadalmi szervek ne egymás mellett, hanem együtt dolgoz­zanak a szocializmus megvaló­sításán — munkájuk sokkal hatékonyabbá válik. E­rre a harmonikus együttmű­­ködésre nemcsak a gazda­sági építőmunkában, hanem a kongresszus által kitűzött má­sik fő feladat: a kulturális nevelőmunka szervezésében, hatékonyabbá tételében is igen nagy szükség van. • Az ideológiai, kulturális ne­velőmunka feladata, hogy a szocializmus építésére mozgó­sítsa, a közügyek intézésére tegye egyre alkalmasabbá a dolgozók legszélesebb réte­geit. Napról napra egyre több és több ember kap­csolódik be tevékenyen az ország ügyeinek intézésébe. A brigád, a műhely, az üzem kisebb-nagyobb dolgai, a ter­melés és a vezetés különböző kérdései egyre inkább köz­üggyé, a közösség dolgává válnak. Kulturális nevelő­munkánknak oda kell hatnia, hogy mind több ember váljék alkalmassá a vezetésre, hogy mind magasabb szinten foglal­kozhassanak a tömegek, az üzem, az ország, egyszóval a közösség ügyeivel. Annál is inkább, mert az eddigi tapasz­talatok igazolják: az emberek növekvő érdeklődése, fokozódó felelősségérzete a közügyek iránt jelentősen elősegíti a szo­cialista építés gyorsítását, s ezzel egyidejűleg az élet- és munkakörülmények gyorsabb javulását. A párt a dolgozók kezdemé­­­­­nyező készségének, alkotó­kedvének kibontakozásában, a kulturális nevelőmunka kiszé­lesítésében mindenekelőtt a munkásosztály legnagyobb tö­megszervezetére, a szakszerve­zetekre támaszkodik. A szakszervezetek tevéke­nyen segítik a munkáshatalom gazdasági és politikai erősíté­sét, a dolgozók aktivitásának növelésével, a szocialista mun­kaversennyel. Őrködnek a dol­gozók egészsége, élet- és mun­kakörülményeik állandó javí­tása, a munkaügyi, munkajogi törvények és rendelkezések betartása felett. A dolgozóit egyre nagyobb megelégedésé­vel szervezik a sportra, üdü­lésre és szórakozásra rendelke­zésre álló lehetőségeket. Az emberek növekvő alkotó­kedve, a szocializmus ügye iránti fokozódó felelősségérze­te mind azt bizonyítja: a párt politikája helyes, azzal egyet­ért munkásosztályunk, dolgozó népünk. Pártunk ezt a politi­kát- a revizionizmussal és a szektarianizmussal vívott há­roméves kemény küzdelemben alakította ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden szin­ten minden rendben megy. Akadnak helyek, ahol eltorzít­ják a párt helyes politikáját, akadnak emberek, gazdasági és­­mozgalmi vezetők, akik a napi munka sodrában, önelé­gültségből vagy kényelmesség­ből nem veszik figyelembe az emberek véleményét, bírálatát és felelőtlenségből, hanyagság­ból súlyos mulasztásokat kö­vetnek el. Ay­indezekből le kell vonnunk azt a következtetést is, hogy a pártszervezeteknek, a tömegszervezeteknek az eddi­ginél sokkal nagyobb határo­zottsággal, eréllyel kell fellép­niük a hibákkal, a bírálat el­fojtásával, a párt politikájának eltorzításával szemben. Arra kell törekedni, hogy a kong­resszus irányvonala a napi politikában is, mindenütt és mindenkor maradéktalanul ér­­vényesüljön. A Központi Bizottság által az elmúlt három évben képviselt politikát kell teljes következe­tességgel megvalósítani, mert ezt hagyta jóvá a kongresszus, a magyar munkásosztály; ezt helyeselte egyébként — ami biztatást ad nekünk — a nem­zetközi munkásmozgalom is a kongresszuson jelenlevő kép­viselői révén. Az 1959-es esztendő eredmé­nyei nagyok, biztatóak — kü­lönösen, ha ahhoz mérjük,­ honnan indultunk el. De mi tudatában vagyunk annak is, hova akaruk elérni. Célkitűzé­seink nagyok: szolgálni az egész magyar nép felemelke­dését, életének szebbé, boldog­­abbá tételét. Ennek a célnak elérése még jobb, még ered­ményesebb munkát, még fele­lősségteljesebb helytállást kö­vetel meg minden hazáját, né­pét szerető embertől. Fejlődésünk legnagyobb lendítő ereje: a tömegek öntudata, szocializmus iránti hűsége Írta: Gáspár Sándor Szél surran a Duna felől. Csípős, decembervégi szél. Ci­­bálja az üzletek redőnyeit, a megkopasztott fákat s pajkos, rossz manóként furakszik a kabátok alá. Valahol, a he­gyekben már havazik, elfá­radt pelyhek sodródnak a hosszú, szürke betonúton. — Szilveszter volt akkor is__ Baumgarth József, a Láng­gyár munkása megáll a kis mellékutca sarkán, hosszan néz végig a Váci úton, ame­lyen most, kora délután sűrű sorokban jönnek-mennek a járókelők. „Új év lesz-e csakugyan ?.. . 1933 szilvesztere. Nézze, ott a palánkkal szemben áll­tunk hárman, munkások és azon tűnődtünk, mit hoz — mit hozhat számunkra az új esztendő... Ott beszélgettünk­ akkor az újságíróval.­­Még vannak, akik dolgoznak. — Emlékszel még a fogások­ra? A gép alakjára? Az anyag ízére, színére, szagára? Ha be­hunyod a szemed, látod-e még elsüllyedt munkahelyed? — Mi talán már sohasem dol­gozhatunk ... A fiam, mióta felszabadult, nem tartott szer­számot a kezében. Ha lehetne, elmenne még egyszer tanonc­­nak­­. Hárman beszélnek — a kas Szabó Máté, aki 19 hónapja volt akkor már munka nélkül. Baumgarth József — őt ápri­lisban dobták ki a Csavar­gyárból s ez a hatodik munka nélkül töltött időszak az éle­tében —, meg a Székely Misi. A Népszava egykori decem­ber végi száma -Beszélgetés a Váci úton« című riportjában örökre megőrizte reménytelen­ségüket, keserű, bizonytalan sorsukat — és a jövőbe pil­lantó munkások kilátástalan szomorúságát- Mit remélhettek akkor — az új esztendőtől? —­­A jó szó és remény kezd elfogyni közöttünk. A tűzhely kialudt, asztalomról elfogytak a tányérok... Lakásom már egészen kopár. Semmim sincs, amit zálogba vi­hetek ... Jövőre akad-e munka, ott túl, a gyárban? A fiamért is aggó­dom. — 25 éves, kitanult három szakmát és még egy fiúért sem keresett... — Pajtás. Itt nincs mit várni. Nekünk jövőre is ilyen életünk lesz. Tudom. Pedig — mi va­gyunk, munkanélküliek a leg­nagyobb, legerősebb hadsereg... Az asszonynak ruha kellene. Lábbel, étel... és nem látom a holnapot... Út év! Új év lesz-e csakugyan, vagy marad minden a régi...­— így volt. — Az idős mun­kás megtörli párásodó homlo­kát, a rég megkopott betűk, 26 éve elszállt szavaik kísérte­ties elevenséggel bukkannak fel emlékezetében. — Emlékszem, szegény Szé­kely Misi, haza sem akart menni, rótta az utcákat és töprengett: mi lesz, hogy lesz jövőre? Lesz-e munka és ke­nyér — mert ez volt a fő gon­dunk, az élet pici morzsáit szerettük volna biztosnak lát­ni. S amit nem mondhattunk el az újságírónak — valami újat reméltünk, vártunk. Va­lamit, amit csak egymás közt titokban emlegettünk: egy holnapot, amikor másként él­hetünk ... Székely Misi hiába kémlelte a holnapot. Az új esztendő s az új esztendőik nem hoztak semmit számára — nem hoz­tak emberibb sorsot, jobb éle­tet 1937-ben kivándorolt csa­ládjával Amerikába. Azóta sem jött hír róla, eltűnt a másfélmillió kitántorgott nincstelen között akik nem tudták már tovább vonszolni itthon az életet. Szabó Mátéra sem sikerült rábukkannom. Mondják, dol­gozott még egy darabig, kise­gítő állásokat vállalt aztán elnyelte a homály, a negyve­nes évek pokoli kavalkádja. Egy maradt, Baumgarth Jó­zsef, aki átvészelte — börtön­ben, munka nélkül, megbete­gedve, sztrájkolva és meg­­kardlapozva — a lemondás és várakozás keserű éveit. És szilveszterenként mindig várt az új évre, az igazi új eszten­dőre. Vajon — mit kívánna ma, 1960 előestéjén az új eszten­dőtől? Népszava 1933 Két beszélgetés a Váci úton 1960. január 1 Az Erzsébet-híd volt a leg­szebb és legszerencsétlenebb. Mint az asszony, akiről elne­vezték. Tragédiája, pusztulá­sa végzetes, akár a drámahősé. A történelem világjáró, mér­­földes csizmáival rátaposott a többi hídra is, hanem azok, mikor az érctalpak elvonultak, mégiscsak feltápászkodtak va­lahogy, mert acéltestük össze­tört ugyan, de lelkük: a pillér nem rokkant meg, konokul állta a gyilkos idő próbáját. Háborús sebesültek voltak, mint a fiatal, törékeny Erzsé­­bet-híd, melynek budai pillé­rét, szivét-lelkét dobta szét a fasiszta ördögök dinamitja, éppen úgy, ahogy a merénylő kése az asszony szívét. A kőrajzokon, a megrázó ké­peken, melyeket Zádor István írt az ostromlott Budapestről, látom, hogy a Lánchíd Duná­ba lógatja béna acélkarját, míg a Margit-híd íve szétnyí­lik és megtörik, mint vízbe ha­jított tangóharmonika, a Sza­­badság-híd megbicsaklott, mint akit derékon kapott egy őrült szorítása, a Petőfi-híd lecsúszott a pillérekről s acél­szerkezete mintha­ zuhanás közben megkapaszkodna két­ségbeesetten, kinyúlik a vízből, akár görcsös, kéklila kar, az összekötő Vasúti-híd boltíves láncai pedig hanyatt dőltek a folyóba, s úgy merednek fel a vízből, mint óriási hulla fel­húzott szemöldöke. Az Erzsé­bet-híd azonban a folyóágyba bukott s eltűnt egészen, csak pesti lánctornya állt magányo­san, mint magára maradt se­besült. Amíg nézem a rajzokat, az idegeimre fagy megint az a régi döbbenet, mely szinte le­ütött, mikor kimásztam a pin­céből és megláttam a romo­kat, az agyonbombázott vá­rost, a felkoncolt hidakat és katonákat, a modern Ninivét, melyre végül is lesújtott az ég haragja ezüstvillámú bombá­zókkal és kő­ kövön nem ma­radt. Azt hittem akkor: tíz évig nem lesz élet itt, mint Jób a szemétdombon, siránko­zunk majd a romokon s az éh­ségtől szédelegve azt éreztem, hogy leamputálták a végtag­jaimat s most már így kell to­vább élnem, nyomorultan. Mert a híd a város lába, a le­gendák szélesvállú Kristófja, ki átviszi a pesti embert a nagy folyón, mely ketté osztja városát. Nélküle törzsember csak a városi lakos: nyomorék. Ezért lestük szorongva, re­ménykedő, gyógyuló lélekkel az épülő hidakat, mint a lába­dozó, aki ideggyulladásos lá­bán néhány lépést biceg fáj­dalmasan, de már tudja, ma­holnap futni fog, akár a nyúl. Hittük már, hogy nemsokára úgy járunk át Pestről Budá­ra vagy Budáról Pestre, mint a háború előtt, hogy nemcsak a hídon megyünk át, hanem egy darabka Magyarországon is; öt perc menetidő s velünk együtt az egész ország átlép a túlsó partra, a jelenbe, a Lánc­híd Magyarországa például, a reformkor évtizedei, a szabad­ságharc gyönyörű és tragikus ■pillanata, dédapánk honvéd­zubbonyban, kit ugyanezek a láncok tartottak, mikor roham­ra masírozott Budavár bevé­telekor, a Margit-hídon nagy­apánk jön velünk, ki május el­sején Budáról a Ligetbe igyek­szik, míg körötte zsong a fej­lődő város, orgonavirág és a századvég farkasszemű ellen­téte a rokokó-emlékű ruhafod­rok és vidámság mögött: szé­dületes fejlődés és komor pa­raszt-nyomor. Az Erzsébet-hí­­don apánkkal sétálunk át. Igen, az Erzsébet-híd is hoz­zánk tartozott, életünk felé­nek szimbóluma volt, a szen­vedő Magyarországé. A tegnap hídja volt, merész íve ellené­re is szűk s a holnap világa nem tudna átmenni rajta zsú­folt, gigászi forgalmával. Új, nagyszerű híd áll majd a helyén: a ma és a holnap hídja. De azért nem ártana, ha lát­hatnánk miniatűr mását egy emlékoszlopon, a holnap híd­­ján, hogy el ne feledjük, hon­nan indultunk s hová me­gyünk. Körössényi János: MA és HOLNAP A holnap hídja NÉPSZAVA Népszava 1960 — Ha tehetném, a társaim nevében is kívánnék — azt, hogy kerüljenek elő mind­annyian. Állhassunk újból itt, a palánk előtt, hallgassuk a Lehel piac idáig szűrődő zsi­vaját. Azt mondanám nekik: gyertek el hozzám, a kis Da­gály utcai házba és olvassuk el sorról sorra az egykori szil­veszteri sóhajunkat. És sző­jünk terveket — igazi, meg­valósuló terveket, nemcsak évtizedekre, hanem a közeli holnapra, esztendőre is. A Láng-gyári szakmunkás nem munkát kíván — minek is, hiszen a gyárban szeretik, becsülik, el nem engednek egy világért sem. Kenyeret sem áhít — megvan a biztos kenyér, a teli kamra, a sző­­nyegek és lakás is került ahol együtt van a család és olyan szépek az álmok. Mosógép? Erre már inkább gondol, bár megmondja őszintén, hogy nem olyan különleges kíván­ság, sorra-rendre meglesz ez is, más is. Hanem­­ utazni szeretne jövőre: a Szovjet­unióba vagy Csehszlovákiába, valamelyik tengerszem mellé. Dunai csónaktúra terveit is szövögeti — és nagyon kér a sorstól még jó egészséget a drága, 83 éves minkásasz­­szonynak, az édesanyjának.­­Most végre szép az élete —­­igazságtalanság lenne, ha nem élvezhetné egészségesen még­ néhány évig.« Régi szilveszterek tanítása És még valami — ez már igazi, nagy, sóvárgón óhajtott kívánság az új esztendőtől: tanítani szeretne, még több fiatalt nevelni. — Vannak fiúk a gyárunk­ban, erősek, boldogok, jómó­dúak. Szeretném, ha embereb­­bek lennének, ha megértenék a mi ifjúságunk keservét — mert nem frázis, keserű való­ság volt nekünk hétköznap is, ünnepnap is az élet — és job­ban becsülnék a sorsukat. Tudja, jó lett volna ezzel a régi újsággal leülni közéjük, böngészni a megfakult mon­datokat és rájuk nézni: érti­tek-e? Ez volt az apátok élete, ilyen volt a mi nemzedékünk szilvesztere. Magyarázni, élet­re, emberségre nevelni... Ugye, ez elég nagy kívánság új esztendő előestéjén?... — Hogyan is mondta akkor.­­Száz éve ver bennünket minden hatalom és mi mégis vagyunk és élünk.« Hitte-e akkor — remélte-e akkor ez a három angyalföldi munkás, hogy 26 év múlva így felel majd Baumgarth József: — Nemcsak, hogy élünk, de mindig jobban élünk. És tu­dom, hogy így lesz ez a jövő és a következő esztendőkben is... Várkonyi Margit 3

Next