Népszava, 1960. február (88. évfolyam, 27–50. szám)
1960-02-02 / 27. szám
Milyen a félévi bizonyítvány? Járjuk a Vendel utcai gimnázium folyosóit, osztálytermeit és a szokatlan, izgalom okozta csönd emlékezetünkről törli a port. Amióta diák a diák, mindig megismétlődő és mégis mindig új nap köszöntött: a bizonyítványosztás napja... A lépcsőn két pici gyermekbe botlunk. Zsámboki Gabriella vesz hamarább észre bennünket, de felnőttes — kicsit azért persze mosolygós — komolysággal mutatja Lovász Bélának bizonyítványát. Nekik ez az első bizonyítványuk az életben, s habár lehetne jobb is, azért nem rossz. Gabié különösen nem, hiszen csak néhány négyes »ront« az átlagon. Az iskola igazgatónője, dr. Dénes Jenőné anyás melegséggel néz rájuk. A »IV. á«-ban Puer Zsuzsa most veszi át az érettségi előtt utolsó bizonyítványát. — Mondja Zsuzsa — próbáljuk kifaggatni —, örülnek a szülei is majd ennek a kitűnő bizonyítványnak? — Igen. — De talán csak kap valami különleges dicséretet? — Különleges dicséretet? — így Zsuzsa. — Ugyan miért? Nálunk a családban mindenkinek dolgoznia kell. Anyám raktárkezelő, én... Igen, Zsuzsa diák... És — talán meglepő, de így jó — a mellette ülő Palmer Márta is hasonló felelettel szolgál arra, ami az otthoni fogadtatást illeti: — Egyforma a bizonyítványom Zsuzsáéval. Teljesen egyforma! De különleges dicséret? — és nevet. — Persze örül majd anyu, meg apu, de ... — azután magyarázólag teszi hozzá: — Apa kovácsmester, anya gépmunkás a Csavarárugyárban, és a lányuk sem akar rosszabb lenni náluk. Ennyi az egész... Ennyi az egész. Az igazgatónő, aki együtt örül és izgul a gyerekekkel, most hirtelen közbeszól: — No, azért nemcsak enynyi... És arról a tengernyi munkáról, erőfeszítésről szól, ami az iskola tanulmányi eredményeinek átlagát magasabbra emelte a közepesnél, és a negyedikes munkásdiákokét pedig ennél is jóval szebbre kerekítette. Közös, nagy célok rejlenek ebben, s nemcsak a Vendel utcai iskolafalak tanúi ilyesminek ... Aczél Istvánná, a Művelődésügyi Minisztérium középiskolai oktatási osztályának helyettes vezetője kérdéseinkre elmondotta: " Az a tapasztalatunk, hogy a munkás- és paraszt származású diákok előmenetele ebben a félévben jobban alakult, mint eddig bármikor. Az alsó osztályokban valamivel gyengébbek az eredmények, mint a felső két osztályban, de az átlag azokban is javult. Érdekes következtetésekre ad alkalmat, hogy az 5+1-es osztályokban a munkásdiákok osztályzatai jobbak, mert a gyakorlati munkában jobban boldogulnak, s ez visszahat általános előmenetelükre. Részletes adatokkal még nem szolgálhatunk, a félévi bizonyítványok tapasztalatainak összesítése még csak most folyik, de a szemmel látható javulás kétségkívül a pedagógusok hivatásszeretetét, jó munkáját tükrözi. (P. G.) KETTEN AZ ELSŐ BIZONYÍTVÁNNYAL. A két kisiskolás, Zsámborei Gabriella és Lovász Béla megkapták életük első bizonyítványát KETTEN A JÓ BIZONYÍTVÁNNYAL. Puer Zsuzsa és Palmer Márta kitűnő bizonyítványaikat nézik. Ez már majdnem az utolsó, hiszen nyárra végeznek (Gonda György felvételei) 1960. február 2 A felesleges készletek felszámolása NÉPGAZDASÁGI ÉRDEK Inkurrencia hirdetéseink által segítjük az anyagbeszerzők munkáját Kísérje figyelemmel hirdetéseinket. (WVNA/WWWNAAAAf) !Vészi Endre : Nagymamának különböző ügyletei vannak. A legelső, hogy a létét biztosítsa. Ehhez tudni kell, hogy családban él, fia s menye háztartásában, ahol külön szobája van, s ahol — ahogyan egy nyolcvanhoz közeledő élet azt megengedi — ő vezeti a háztartást. De a létét, akárhogy is, csak biztosítania kell. Ehhez van két ép izmú futára, a két unoka, egyik tizennégy éves fiú, s egy a nyolcéves leány — már meg ♦ kell mondani, a kislánnyalcsak végszükség esetén osztja ♦ meg titkait. Nagymamát a családban Balzsamkának hívják; ez a régi nevezet — ő volt ugyanis a vérrokonok ágazataiban a mindig és mindenütt kibékítő, a kegyes egyenleget készítő, sőt egyenleget hamisító, aki mindig a jó, és csakis a jó érdekében füllentett, csalt, amint azt a pillanatnyi békesség megkövetelte. S e sok békítgetésben ő maga békétlen öregasszonnyálett. Az étel, amit gyermekeiúgy mondván: biztosítottak neki, elégtelennek s minőségében — ahogy ő ítélte meg sanyarúnak bizonyult. A kedves kis szoba nem érdemelte ki szeretetét. A fiatal lók gyakran mentek színházba, moziba, ahová ő képtelen volt követni őket, hiszen izmai megereszkedtek, s a járás egyre inkább nehezére esett — s így az ilyen esték végtelenül üresek voltak. A nyár nem volt eléggé nyár, túlságosan szabálytalan volt a nyolcévtizedes gyakorlathoz képest; az ősz általában esőszegény volt és ködös, s a télnek inkább volt koromszaga, semmint tiszta, bátorító, fagyos lehelete. Balzsamka az évszakokra is dohogott, s az elégedetlenségét egész létével összefüggésbe hozta. Kapott valami kis kegydíjat havonta, s így, ha csak tehette, áldozott annak az elképzelésnek, amely érett fügekoszorúkat, bácskai májasfüzéreket, fonatos kalácsokat, kandírozott gyümölcsöket aggatott alkonyi horizontjára. S mivel úgy tapasztalta, hogy az otthoniak vizsgaszemmel figyelik a külön háztartást, egy idegen, még nem iskolásgyerekkel szövetkezett, azzal hozatta bűnbeesésének különböző csemegéit. De narancsot még így se mert hozatni, mert azt az illata elárulta volna. Hozatott még valamit, szinte a párkákkal szövetkezve, maga mellé könyörögve egy Ariést, egy csodálatos tündért, aki magát Prosmerőt szolgálta volt, így játszotta a maga kettős játékát, s ebben is volt öröm. »Úgy vágyom egy kis májasra« — nyögdécselte, s a szekrényében mindig volt májas. »Lottón kéne játszani!« — ajánlotta fejhangon, s közben ő maga hétről hétre kitöltött egy szelvényt, de Ariel itt nem intézkedett, találata nem volt. Egészen addig, amíg az egyik héten igen különös dolog történt. A nénike szokás szerint meghallgatta a rádióban a péntek déli lottó-kihirdetést, s egyszerre vékony kis teste megbicsaklott — ha nem kapaszkodik a szék karfájába, földre zuhan. Félóra is elmúlt, s csak ült, ült az ablaknál, kiszolgáltatva a meglepetésnek, miközben a környező tetők hasvas alumíniumja szoros keretbe foglalta. De estére vacsorát kell főznie, hazajönnek a gyerekek, s a kötelesség, mint egy elevátor, kiemelte az ájulásszerű dermedtségből. S mikor a vacsoránál nagy óvakodva átfutotta a délutáni lapot — általában a háztartási meg a városgazdálkodási híreket kereste —, s később szobája hűvösödő félhomályában összehasonlította a maga reszketeg keresztjeit a célba talált számokkal, már bizonyos volt a három találatban, a közel kétezer forintnyi nyereségben. S ezzel kezdődött a szigorú, szabatosan körülhatárolt katarzis, a lélek számvetése. Titokban lottózott, biztonságszerzés, szerencseüzés, magaóztatás okából, s most, íme, titokban nyert. Nem tud róla senki, senki a világon; oszthatatlan boldogság. Még arra is ügyelni kell, nehogy álmában kibeszélje. De hogy lehet erre ügyelni? És hogy lehet az örömöt eltitkolni? A bánatnak még csak vannak rejtett útjai, de az öröm élni akar, felszínre akar törni, lobogni — olthatatlanul! Cudar idejárta, egyik tagja se kívánkozott el hazulról, ám a pénzt mégiscsak át kellett venni. Két napba került, míg ügyesen összeállította magában az ürügyet: el kell mennie az orvoshoz, fogytán a gyógyszer. Egyik unokája, aki délutános volt éppen, reggel elkísérte a rendelőbe. Az alibi azt követelte, hogy körülményes panaszokkal halmozza el a jólelkű öreg orvost, s kazalnyi receptet írasson fel. Az unokát is csak ravasz és nem is eléggé okos ürüggyel lehetett eltávolítania, hogy a lottófiókban felvehesse a nyereményt. így ért haza, kis szobájába, akár egy sikkasztó, holott pénzt hozott a házhoz. »Jó lesz ez a kis biztosítás nekem« — gondolta magában dünnyögve, pénzét a fehérnemű alá rejtve. De mikor másnap a villanyszámlást azzal küldte el, hogy nem hagytak odahaza pénzt — pedig de szívesen kifizette volna a számlát! —, mélységesen elszégyellte magát. S mikor ezt követően a menye születésnapjára, a furcsa kényszer folytán, egy régi brosst ajándékozott , megvékonyodott sárga bőrét ellepte a távosság. Nem lehet ezt a képmutatást elviselni! Hogy ő most már mindvégig hazugként éljen? Hogy úgy csusszanjon kora reggel a steppelt papucsban: új nap, és micsoda bűnös nap kezdődik megint! Az eldugott pénz immár olyanná lett, mint az elásott arany, amelyre tér tapad. Egyik estén aztán szakított egész bűnös jelenével. A kis mozzanat tragikai súlyt kapott. Vacsora után,a mikor olyan gyűrűzetlen és gondtalan volt a család életének felszíne, mikor a lámpafény lágyan, olajosan úszott a szoba égboltján, előállt a nagymama a maga titkával. — Nékem — mondta — pénzem van. Sok pénzem. S az álmélkodó arcokat szemével végigsimítva, így folytatta: — Bűnös, cudar öreganyátok van! Egy kuporgató! Egy zsugori! S régi, felhámját vesztett retikülből az asztalra borította a pénzt. Sírni szeretett volna, de éppen ezért valami tréfásat mondott. — Megöltem a Karagyorgyevics Milenkót, a bácskai nábobot! Nesztek, örüljetek neki! S azzal duzzogva megiramodott, egészen a szobájáig. Még sokáig játszotta a sértettet, pedig öreg szívének őskori kövületén friss fények cikáztak. NÉPSZAVA Tízmillió szavazat AMIKOR A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS üléstermében szombat dél tájban egyszerre emelkedett fel az igennel szavazó képviselők keze, s ezzel parlamenti határozattá vált a javaslat, hogy a Magyar Népköztársaság törvényhozó testülete csatlakozzék a szovjet leszerelési és békefelhíváshoz, önkéntelenül is a hallgatóság emlékezetébe villant, milyen természetes és magától értetődő a mi társadalmi rendünkben, hogy a parlament a béke parlamentje, hogy háborúra uszító szónak nincs polgárjoga ebben a hazában, hogy ugyanabban a teremben, ahol az úri Magyarország ennyi mondvacsinált ürügyet keresett és talált fegyverkezési hajszája, hadüzenetei, területi aspirációi és hódításai törvény beiktatására, most a szocializmus egész emberiséghez szóló békefelhívása visszhangzik. A múlttal szemben valóban kiáltó ellentét. De a szocializmust építő Magyarország egész másfél évtizedével tökéletesen összhangban szólalt meg az új határozatot köszöntő tapsvihar. Népünk 1945 óta először az ország háború utáni újjáépítésének, majd a szocialista alkotómunka minden eredményének — a lakóházak és a művelődési otthonok, az új egyetemek és bölcsődéi, a szépülő utcák és gazdagodó negyedek — sajátos betűivel írta be történelmébe a béke szeretetének, az alkotó béke szenvedélyes vágyának törvényeit. A KAPITALIZMUS ÉVSZÁZADAIBAN, de különösen a fasizmus előretörésének évtizedeiben sokféle jóslat hangzott el : az emberi civilizáció és kultúra pusztulásáról, az emberiség tömeghaláláról és ezeket a Cassandra-jövendöléseket felújította és technikailag magasabb szintre emelte az atomkorszak, amelyben a társadalom mozgástörvényeit nem ismerő fiatalok és egész ingadozó társadalmi rétegek nem egyszer »özönvíz előtt«, általános pusztulás előtt érzik magukat. A szocialista tábor, s benne mindenekelőtt a világ első szocialista nagyhatalma tudományos és technikai sikerei — tegyük őszintén hozzá: a haditechnika, különösen a rakétatechnika fejlődésében elért, nemcsak képletesen a csillagokig érő sikerei kellettek ahhoz, hogy az emberiség előtt kézzelfogható közelségben csillanjon fel a teljes leserelés, az évezredek óta vágyott biztos béke. Nem a gyengeség, nem a megadás fehér zászlaja az, amelyet a most tárgyalt szovjet javaslat a világpolitika csúcsaira tűzött. Soha még a történelemben társadalmi rend olyan katonai erőt nem vonultathatott fel, mint amilyet a szovjet haza védelmének szakembeberei. De ez az erő — mint 1 200 000 szovjet katona leszerelése is bizonyítja — minden pillanatban kész arra, hogy átalakuljon a békés építés világraszóló energiájává, része legyen az egész Föld népe szebb életét és boldogulását segítő történelmi munka hajtóerejének. Ez az erő teszi lehetővé, hogy viszonylag igen kis fegyveres erővel rendelkező hazánk alig másfél évtizedes szocialista vívmányainak gyorsabb fejlesztésére, a nép mindennapi életének további javítására fordíthassa a nemzeti jövedelem óriási többségét. Nem hisszük, hogy a parlamenti határozat akár barát, akár ellenség számára meglepetést jelenthetett. De országgyűlésünk nem is tart igényt arra, amint a forradalmi munkás-paraszt kormány sem, hogy valami fordulatot, valami szenzációs lépést hajtson végre a béke és háború kérdésében. Egyetlen mondattal, egyetlen betűvel sem kell eltérnie attól a politikától, amelyet eddig folytatott. Ahhoz, hogy hozzájáruljunk a földkerekség 3 milliárd lakosa legforróbb vágyának teljesítéséhez, nekünk nem kell egyebet tennünk, mint tovább folytatni a hosszú évek óta minden vonatkozásában a békét, a haladást, az emberiség boldogabb jelenét és jövőjét szolgáló politikánkat. A KÉZZELFOGHATÓ KÖZELSÉGBE kerülő béke az egész földön — immár nem költők és utópisták álma, hanem országgyűlési napirendi pont, napi politika, a mi számunkra: napi gyakorlat. Amikor külügyminiszterünk arról beszélt: »Boldogok leszünk, amikor eljön a nap, hogy hadseregünket a többiekkel együtt megszüntethetjük és országunk valamennyi fia a békés építőmunkának szentelheti erejét, képességeit« — együtt tapsolt a többi képviselővel a honvédelmi miniszter és a padsorokban a pirosparális vezérőrnagy, mert bár még nem érkezett el közvetlenül az óra, amikor a hadseregek végképp csak a történelemkönyvek szereplőivé válnak, ezekben a történelmi napokban már közel érezzük. S tudjuk, hogy olyan országban, ahol a munkások és parasztok társadalmi rendje és kormánya irányítja az életet, egyetlen ember sincs, akinek tartania kellene a békétől — mint ahogy egyetlen ember sem él nálunk, akinek bármilyen hasznot hozhatna egy háború. Ennek a társadalmi rendnek a határozatai az emberiség és a jövő, a mind szebb élet és a még szebb holnap határozata az, amelyet országgyűlésünk egyhangúlag hozott. Bízvást mondhatjuk: 10 millió szavazat áll mögötte. Több millió forint az üzemi étkezők létesítésére A Szaktanács elnöksége megkülönböztetett gondot fordít az üzemi étkeztetés kérdéseire. Időről időre foglalkozik vele és felhívja az egyes szakszervezetek figyelmét is a dolgozók üzemi étkezésének rendszeres javítására és ellenőrzésére. Hétfői ülésén a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének elnöksége is e kérdésről tárgyalt. Megállapították, hogy a textiles üzemekben az elmúlt esztendőben tovább fejlődött az üzemi étkeztetés kulturáltsága és bővült az üzemekben ebédelő dolgozók köre. 160 üzem, illetve üzemegység közül 138-ban szervezett üzemi étkeztetés van — állapította meg az elnökség. Több mint 41 000 dolgozó, vagyis a textilipari munkásoknak mintegy 34 százaléka étkezik az üzemi konyhák és a vendéglátóipari vállalatok üzemben felszolgált főztjéből. Az ételek minőségével általában meg vannak elégedve a dolgozók és különösen ott tartják jónak, ahol az üzemek saját kezelésű konyhával rendelkeznek. Ezeken a helyeken el tudták érni azt is, hogy önköltséges áron hazavihető vacsorát biztosítsanak a fiatal házasoknak, a magánosoknak és általában az albérletben lakó dolgozóknak, akiknek ez nagy megkönnyítést jelent. Ugyanakkor a tbc és egyéb fertőző betegségeken átesett dolgozott egészségi állapotának feljavítása céljából dupla, illetve táplálóbb ételféleségeket főznek. Az igazgatói alap terhére például 19 üzemben kapnak nagyobb adag húst, vagy három-négy forint értékű »bont«, amelyre az üzemi büfékben pótlást vásárolhatnak. Az elmúlt esztendőben több millió forintot fordítottak üzemi konyhák, étkezdék és hasonló helyiségek létesítésére. F. B. 3