Népszava, 1960. május (88. évfolyam, 103–128. szám)

1960-05-01 / 103. szám

Egy mai „kutyabőrös“ életútja Kárpáti Endrével a Telefongyár kísérleti műhelyében ismerkedtem meg. Hazafelé igyekezett és hívott engem is: — Jöjjön el hozzánk, otthon folytathatjuk a beszélgetést. Elfogadtam a szíves invitálást. Mikor az öltözőből előkerült, a kabáthajtókáján szép A Thököly úton, közel a gyárhoz, kétszobás lakása van a Kárpáti családnak. Az elmúlt tíz évben szerzett új bútorral ízléses, meleg »fészekké« rendezték be. A családi képek közt a falon két bekeretezett oklevél van a díszhelyen. A beszélgetés mindjárt ezekre terelődik. Aztain előkerülnek újabb oklevelek, emléklapok — köztük a feleségéé is — s hat különböző kitüntetés... Oly szeretettel és múltba révedően forgatja a finompapírú okleveleket, hogy nehezen találja a szót. — Ezek — mondja végül — számomra olyasféle »birtoklevelek« is... — Hogy érti ezt? — Úgy értem, hogy mi, munkások birtokoljuk az országot, az államhatalmat. Természetes hát, hogy államunk ilyen elismeréssel is jutalmazza azokat a százezreket, akik különösen jól sáfárkodnak a közös birtokkal. Ezért érzem ezeket szinte a »birtokleveleimnek«. Olyan büszkeséggel mondja, ahogy a hajdani nemesek büszkélkedhettek kutyabőrükkel. Persze, ég és föld a különbség. A hajdani kutyabőrök mögött császárok szolgálata és harácsolt hűbéri birtokok voltak. A Kárpáti Endrék oklevelei mögött országépítő munka, a nép és a munkáshatalom szolgálata húzódik meg. Mindegyik oklevélnek külön története van. Könyvre való is kitelne e históriákból, mert a magyar munkáshatalom történetének is részei. — Itt van például a Tanácsköztársasági Emlékéremmel kapott oklevelem... — mondja és emlékei szárnyán visszaszáll gyerekkorába. Mert 1919- ben épphogy 15 éves lett, amikor apját, az abonyi kárpitost és kocsifényezőt a helyi vörös direktórium alelnökévé választották. Május elején az abonyi ellenforradalmárok, kulákok elfoglalták a helyi városházát és az összes középületeket. A direktórium Ceglédre ment segítségért és nyomban visszaindult egy kisebb vörösőrséggel. A 15 éves Bandi Cegléd és Abony között megtanult a puskával bánni. Odaát még zöldfülű kamasz — hazaérve kiképzett vörösgárdista. És nyomban segített az abonyi munkás- és parasztfiatalokat beszervezni a helyi vörösőrségbe. Az első napon hetvenen ............ jelvényt pillantottam meg. — A törzsbeliek »címere« — szólt tréfásan. 56 éves lakatos, a gyár törzsgárdájához tartozik és ennek tagjait nemrég ilyen jelvénnyel tüntették ki. Jómaga 1939 óta dolgozik az üzemben, egyébként 1926 óta szervezett munkás, csatlakoztak hozzájuk — aztán megtisztították Abonyt az ellenforradalmároktól... — Ez volt az első harci tűzkeresztségem ... — jegyzi meg Bandi bácsi. Mert ma már így szólítják a gyárban. munkásújító Aztán kezébe veszi a jó munkájáért még 1952-ben kapott oklevelet — immár bekeretezve. Akkor a műhely egymással versenyző hét brigádja E derűs emlék után az 1957- ben kapott Szabadság Érdemrend szintén bekeretezett oklevelét mutatva, megjegyzi: — Erre vagyok a legbüszkébb. Miért? Az ellenforradalom kitörésekor hatodmagával egyik szervezője volt a gyár fegyveres munkásőrségének, amelyhez néhány katona és pártiskolás is csatlakozott. És így a kerületben üzemük lett az ellenforradalommal szemben álló erők főhadiszállása. Bandi bácsi egyébként október 23-tól november 6-ig szinte éjjel-nappal bent volt a gyárban. Sok külső és belső provokációt vertek vissza a gyár és a környék védelmében. A közeli kenyérgyárból például október 29-én áttelefonáltak hozzájuk, egyikének volt a vezetője. A tizenkét tagú brigád túlnyomóan fiatal munkáslányokból állt. Volt köztük egy Marika nevű, 16 éves, böszpiknyás parasztlányka. Marikát a brigádvezetővel az élen mindnyájan patronálták és hamarosan revolveresztergához tették. Közben megszerettették vele a könyvolvasást is. Úgy belejött a dolgába, hogy egyszer csak valamilyen újítási gondolattal állt elő. Az ötlet magva jónak látszott, s Bandi bácsi segített megvalósítani. Eredménye egy olyan fazonkés lett, amitől duplájára emelkedett Marika teljesítménye, a brigádé pedig szintén megnőtt , s ez is hozzásegítette őket az akkori versenyszakasz elsőségéhez. — Hát nem nagyszerű?! Egy parasztlánykából munkásújító lett a kezem alatt... »Segítsetek! Egy tucatnyi fegyveres felkelő teherautókkal el akarja vinni a lakosságnak sütött kenyeret...« Elsőként jelentkezett a segítő osztagba, amely egy katona irányításával átrohant a kenyérgyárba. Hosszú sorokban állt a környék lakossága a kenyérért. A gyárban majdnem tűzharcba keveredtek a felkelőkkel, de egy csellel sikerült őket lefegyverezni, autóikat lefoglalni és a bandát elzavarni. .. íme, néhány história Kárpáti Endre »nemesi levelei, birtoklevelei« mögül. Valóban a »birtokáról« volt szó ... S joggal büszke okleveleire. Hiszen ezek az uralkodó osztály nemeseinek »kutyabőrei«. Szenes Imre A 15 éves kamasz vörös tűzkeresztsége Fegyverrel a gyárért 1960. május 1 Hídépítők háborúról, békéről, munkásszolidaritásról A bombát kedden délben találták. Az úttest kőkockái alatt lapult. Ott, ahol 15 év alatt ezrével haladtak el a teherautók és könnyű személyokcsik, kart karba öltött kis óvodások, összekapaszkodó szerelmespárok, s ahol most is szakadatlanul áramlik a forgalom. Fent a magasban gyufaskatulyányinak látszik csak a hidász, aki a sivító szélben lekiabál: — Vigyáááázz! A drótkötélen ugyanis lefelé ereszkedik az egykori szénséges Erzsébet-híd egyik rozsdás, vörös-sárga darabkája. Csontvázak és sisakok Villamos kattog el a híd alatt és átlátni Budára, a hegyek fölé ereszkedő sötétszürke zivatarfelhőre, s éppen szemben a budai hídfő helyére. Mert ott lebontották már a kapuzatot. — És csontvázakat találtunk. Zöldesszürke rohamsisakokat. Német fegyvert. Itt, szemben, ma, a bombát. Holnap újra kijönnek majd a tűzszerészek, akik a mai bombát már elvitték és Bálint bácsi brigádja elkezd ásni a gyilkos jószág szomszédai után. Bálint bácsi odább, a zöld fűbe ásott gödörformában ül. — Régi kubikos? — Az hát — mondja büszkén —, vésztői. Kaszainak hívnak. S tüstént megmagyarázza, minek a gödrök, amiket ás, nagyapáktól örökölt kubikoshozzáértéssel: itt lesznek a lámpaoszlopok, hogy éjjel is dolgozhasson majd a műszak. — Akna volt? — kérdem. — Nem a, bomba... Ülünk a villanypóznának ásott gödör partján. Kaszai Bálint tartalékos honvédtizedes, egykori hadifogoly, még előbb a m. kir. ezredesi tisztiszolga elgondolkodva nézi a Várat odaát. „Szeretném megmutatni egy amerikai munkásnak" — Mondja csak, nem gyalázat, hogy így össze lehetett rombolni ilyen várost? A fiammal voltam fenn vasárnap a Várban. Tudja, az gimnáziumi tanár Gyomán. Nemigen lett vóna az... érti. Felmentünk, látni akarta. Cigarettára gyújt, óvatosan, féltenyérrel óva a lángocskát a széltől. — Háború? Tudja, ha még Horthy meg Hitler lenne a fejes. De hát most a pórnépen áll... — néz körbe és mozdulatában benne van, hogy a régies szóval itt a dömpereseket, teherautósofőröket, vasbetonszerelőket is érti. A Ganz- MÁVAG embereit is, meg a többit. — Azt mondom, az időnek ki kell forrnia magát. Én nagyon bízom a békében. Megmarad. Ebbe az atomvilágba is. Szeretnék erről egyszer amerikai munkással beszélni. Már ha tudna magyarul. Leülnék vele így, s csak azt mutatnám meg, mit kell építeni és mi volt rám. Megmagyaráznám, kik voltunk és kikvagyunk ma. Hogy mit kellett nekem szenvedni egy úr szeszélyéért! Szemérmesen elhallgat: az egykori ezredes rigolyáit nem tartja beszédtémának. — Elmondanám neki, hogy ezt a rendszert mink nem hagyjuk. Mert itt 500 százalékkal másabb a mi életünk. Ugyanezt mondja — most ugrott le az egykori díszos hídfő régen volt trafikja tetejéről — Maternik Márton is. A bombáról a politikára terelődik a szó, s akkor foglalja össze hat-hét éve együtt dolgozó brigádja jellemvonásait: — Megváltoztak. Azaz hogy megváltoztunk. Persze, nem úgy, ahogyan egyidőben gondolták, hogy munka közben is holmi politikai viták folynak, de hát azt munka közben nem is lehet. De van ideje annak is... Olvassuk az újságot és azt mondják az emberek: »Akárhogy is gátolják a háborúskodni akarók, mennek a dolgok, úgy, ahogy mi szeretjük ...« És a francia, meg az amerikai munkás se láthatja másként. „Így vélekedik az emberiség" — Király Mihály, akit egyszerűbben csak Miska bácsinak hívnak, mert bizalmi és az orrom előtt adnak át neki elintézésre valami táppénzügyet egy kis »budai csúcstalálkozóról« beszél. Persze nem Hruscsov és Eisenhower találkozott Budán, csak ezt a témát tárgyalta a hídépítők szállásán egy alkalmi esti gyülekezet. Ott tette le egy öreg szaki a garast, mondván: »Ha kenyéren-krumplin élünk is életünk végéig, azt is inkább, mint a háborút. De nem kell krumplin élni, mert a munkások mindenütt tudják, mit jelent gyereket nevelni, küszködni, frontra menni — és van szószólójuk is!« — így vélekedik az emberiség — mondja Miska bácsi, az emberiség szó alatt ezúttal láthatóan a hídépítő embereket tömörítve. De igaza van a szó mindkét értelmében. — Ami meg a csúcsértekezletet illeti, mi úgy gondoljuk, nem oldhat meg mindent, de hát a szovjet leszerelési javaslat mégiscsak benne vart már a levegőben — s ha egyszer a szovjetek kimondanak valamit, az mindig gyöngíti a háború szelét. — Két nagy tábor van — tűnődik Horváth Zoltán, a nehézvasszerkezeti lakatosok művezetője —, de igazán nagy tábor csak egy. Nem mondja tovább, de ahogy a magasban fecskeként sürgölődő brigádját nézi, világos, kikre gondol. Az építők táborára. Nem a rombolókéra. Még mindig kedd van, délután, zivatarfelhők szállnak Buda fölött. Két órája találták a bombát. A bomba néma. Az emberek beszélnek. Baktai Ferenc. NÉPSZAVA (Gyulavári Béla felvétele) : ■ 1 *w f V ■ 1? - ■ : +-X' mmm. ο»& ÚJ VÁROS ÚJ ARCA. Sztál Hnváros a vén Duna partján, hatalmas vasművével, egészséges lakóházaival, zöldellő parkjaival, mindenütt virító virágágyaival, s a képen is látható Bartók Béla Kultúrpalotával, május előtt 3 s egy ötödik emeleti lakásban kezdtem volna ezeket a sorokat másként — de nem lehet másként. A szemközti régi ház tetején ugyanis, amelynek pereme az ablakunkkal szintben egybeesik, az imént három ember bújt ki a padlásablakon, egy bádoglemez hengert cipelve magával. Ettől kezdve képtelenség volt máshová figyelnem, a munkájuk izgalmasabb volt, mint egy kalandregény. Kérésünknek volt és lesz valaha is feladata, hogy egy félelmetesen meredek, hetven fokban lejtő zsindelyes tető szélére egy darabból álló, húsz méter széles bádoglemezt terítsen ki és szorítson be a tető formátlan kővázákkal díszes téglapereme alá. Mert mindössze ennyi volt a munka — nyilván, hogy ne ázzanak be az alatta lakók. Senki soha még látni sem fogja ezt az átkozottul merev, sehogy nem engedelmeskedő lemezsávot, a téglaperem el is takarja az utcai járókelők elől. Na meg, ha nem is takarná — ugyan ki és miért nézze meg? Igazán nem műemlék. Örök időkre csak én őrzöm emlékét annak a keserves, izgalmas, veszélyek és terhes órának, amíg a helyére került. A három tetőmunkás maga legkevésbé őrzi — munkájuk végeztével nevetve kiabálták át hozzám, kérdezték, hány óra, s láthatóan elégedettek voltak, hogy még csak tizenegy. Egy perc alatt feledték a verítéket, amelyet az imént hullattak, s a vért, igen, a vért is. Mert ahogy a makacs anyaggal való közös küzdelemben a két szélső végre helyére moccantotta az iomba lemezt, a középsőnek csúnyán odaszorult a keze. Viszsza kellett húzni a nagy nehezen helyére birkózott tehetetlen anyagdarabot — ezúttal csak a két szélső dolgozhatott —, majd egy ott hevenyészett kötéssel a kezén a harmadik is segített befejezni a munkát. S ez csak egy darab bádoglemez helyreillesztése. Mi mindent teremtett még a hasznos tettre egyedül képes ember akár ez alatt az egy óra alatt — s mi mindent évezredek alatt? Kicsi gyerekkorom óta csodálom a munkát, amint a csendes szavú magyar költő nevezte, »az élet anyját«. Az első, emlékszem, amin elgondolkoztam: az utca kövezése. Ahogy oly példás rendben sorakoznak egymás mellé a szegletes kövek, gyermekésszel is rájöttem: ez nem lehet magától. Aztán egyszer felemeltem egy ilyen bazaltkövet és éreztem, milyen nehéz. Aztán láttam is utcakövezőket, féltérden, ahogy kényelmes homokfészket építenek minden egyes kőnek, majd mint kemény labdát teszik a helyére, s rácsengetnek kalapácsukkal, mintha vidám jelet adnának a világnak: megint egy. Az arcuk csupa veríték, a hátukat gyakran egyenesítgetik, nyújtózkodnak, de az idősebbek egészen már nem tudják kiegyenesíteni soha. Aztán olyan kegyes volt hozzám az élet, hogy egyebet, sok mindent láthattam később, sokfelé. Százezrek, milliók hordták egybe a töltéseket, vájták ki a szénfekete sötétjükkel is ragyogó alagutakat, amelyeken átvitt, átbújtatott az embercsinálta vonat, tengerháton úszó szép szállodával, s oly magasröptű repülővel is elkormányoztak ideoda dolgos, kedves embertársaim, hogy a viharfelhők csak habcsóknak tűntek a játékhegységek ormain. Megláthattam a milánói dóm káprázatos kőcsipkézetét. Eiffel mérnök úr nyurga vas-traverz költeményét a franciák fővárosában, a hajdanvolt moszkvai pátriárka nyolcvanezer igazgyönggyel kivarrott palástját, s a harmincemeletes Ukrajna Hotelt. De soha, sehol nem láttam semmit, ami nem tevékenykedő, munkálkodó, szépítő, építő embert, mindennek alkotóját juttatta volna újra meg újra az eszembe, »a szent festéket, mellyel az egekre lázadó, nagy képeket festünk«, Ady nagy szentenciáját: »Áldással, emberi Verejték.« A munka ünnepe — így — mondjuk május elsejére. De ugyan mi másnak van, mi másnak lehet igazán ünnepe a világon?! Egyáltalában mi más ad értelmet az ünnep szónak, az ünneplésnek, az önfeledt, boldog pihenésnek, ha nem a munka: az ember verítéket, makacs, kitartó, olykor kétségbeesett, de mindig hasznos, örök tevékenysége az emberért? Mert a munka sosem egyes emberekért történik — még ha szükségszerűen évezredek telhettek is ellentétes gyakorlattal, lopással, kisajátítással, kizsákmányolással, s még ha ez a folyamat a mi mai verőfényes napjainkban sem ért véget mindenütt — a munka mindig minden emberért van, magáért az emberiségért. Aki végzett ilyen munkát, amióta ember az ember — akár régi rabszolgaként iszonyú köveket cipelt a piramisokra, akár faekével szántott középkori latifundiumok végtelen, perzselő pusztáin, akár fakó fejű gyerekként kapszlit kapdosott a dölyfös brit szigeten Marx A tőkéje megírásának idején — névtelenül is mindenhogyan nevezetes ember, akárcsak a híres Eiffel mérnök, vagy az én három ismeretlen tetőmunkásom a bádoglemezzel. Aki dolgozott, az ért, ha mosónő volt, ha bányász, ha dajka, pilóta vagy fizikus. Aki mindebből semmit sem csinált, aki csak önhasznára zsugorgatott, spekulált, hasznot fölözött, vagy a semmittevésen, a tolvajok hacacáréján őrködött, az nem élt. Legfeljebb létezett , akár földesúr volt, akár gyáros, nagykereskedő vagy hadvezér, akár felfestették arcképét a híres prágai Vencel-templom freskó-szentjei közé, akár nem, akár századokig le nem döntött bronzszobrot állított nekik a gőgös ostobaság, akár nem. Végtére is nem a szobrok halhatatlanok, hanem a hasznos emberi tettek. Igen, persze, volt, s van ünnep a világon, amelyet nem neveznek a munka ünnepének. Ünnepelte az ember koronként, s életének, munkájának helye szerint a boldogság tartománya, a Svarga isteneit Ázsiában, az Olymposét, a Walhalláét, s az ég elképzelt egy istenét Európában, totemeket Ausztráliában, Oziriszt Afrikában, s a gabonaskalászos, füles-keresztes Szandant a közel-kelet hajdani Tarszosz városában. Még korábban vad és természetes örömmel ünnepelte magát a Napot. De hiszen csak idő és okos emberi szó kérdése volt — s még ma is az —, hogy százezrek után százmilliók ismerjék fel mindezekben a munka ünnepét. A munkáét, amely az ember számára egyedül képes hasznossá és kellemessé tenni a »Nap-isten« torzonborz, zabolátlan ajándékait, pusztító áradás, villámló tűzvész helyett az elvetett gabona érlelésére, erőművek mozgatására, atomtitkok feltárására is fogva mind kevésbé titokzatos, mindinkább kedves, simogató sugarát. De sok kunyhót kellett építenie, sok árkot ásnia, villámhárítót emelnie a hatalmas embernek, amíg ide eljutott. S ezt mindazok csinálták és csinálják minduntalan, akik dolgoznak. »Az a gazda, aki dolgozik!— kiáltotta oda Gorkij fél évszázaddal ezelőtt a gyűjtögetésbe, vonnyadt latolgatásba, önközpontosságba, isten- és emberfélelembe posványosodott egész kispolgár-világnak. Mert aki tisztességgel és örömmel dolgozik, annak az istentől sem kell félnie, s annak az ördög sem árthat. Csak az emberek törpe kisebbsége, az ördögnél félelmetesebb naplopók silányíthatták sokáig robottá a munkát, hogy a munkásnak »egy héten hatszor kelljen meghalnia«. De a munka a maga páratlan életképességével okvetlen, s hamarosan az egész világon felszabadul, »a szabadság útjára visz gyász és romok fölött«. Csak a munka örök és halhatatlan, az emberi munkát amely milliárdnyi mozdulatának erejével végül is okvetlenül, halálbiztosan az ájtatos semmittevés, az ál-erkölccsel támogatott munkátlanság nyakára hág. Vagy öröm ezt ünnepelni a tavasz, a gazdag és fényes jövő, a munka ünnepén. Rajk András.