Népszava, 1960. május (88. évfolyam, 103–128. szám)

1960-05-01 / 103. szám

Jobbágy Károly: A villamos, az drága volt. Gyalog vágtunk neki. Bátyám nagy léptekkel loholt. Néztem. Ki kergeti? Némán mentünk (csak néha szólt) a Hűvösvölgybe ki. Túl Budagyöngyén, egyre több mifélénk, jóbarát, elvtárs lépdelt a fű között, toronyirányba át, kezében — mint ismertetőt — lóbált egy Népszavát. És mint, mikor a friss tavasz zöld zászlójába kap a szellő s virágot fakaszt mindenfelé a Nap, mind többen lettünk; vént... kamaszt láttam, hű társakat, s én mind erősebb; — nem vagyok hitemmel egyedül! Egyazon jelvény csillogott a melleken s a fül lassan már nótát hallhatott, — előbb csak legbelül, de mikor már a fák között a »Nagyrét" fényeit itta a szem, a buja, zöld ágak közt, mint virít, — zengett a dal, az üldözött, az eddig rejtve vitt. A »Bunkócska«, a »Békedal«... Ó, szép ifjúkorom! Tizennyolc fénylő, fiatal, virágos hegyorom! Ha látni vágyóid, még ma is Terád kapaszkodom. Mert onnan felhőtlen az ég, s ha zivatar jön is, összebújunk egy kicsikét s már Nap süt újra, friss, és minden olyan csodaszép, és semmi se hamis. Emeljetek fel ifjúság csúcsai! Hadd legyen szavam — mint dús, virágos ág — jelkép: a győzelem, s hadd ünnepeljen a világ e versben itt velem. ‘Q-blé. Budapestnek én egy egészen különleges földrajzát ismerem, amely nagyon kevéssé hasonlít arra, amit az iskolában tanítanak. A pompás paloták közül csak az szerepel benne, melynek legalább egyszer betörtük az ablakait az idők során s a Hősök tere sem király-szobrairól nevezetes, hanem arról, hogy előttük ragasztotta rá egy névtelen ifjúmunkás egy rendőr derékszíjára a párt röpcéduláját. Amint látják, ez a földrajz aligha lenne alkalmas arra, hogy a külföldiek megismerjék belőle fővárosunk nevezetességeit, de nagyon hasznos lenne a pestieknek: megtanulnák belőle szülővárosuk hősies előéletét. Mert az én földrajzom a munkásmozgalom nagy és kis eseményeihez igazodik. Alig van olyan negyed, amelyről ne tudnék hősies, esetleg tragikus vagy mulatságos történeteket. Emlékszem, a Bajza utca melyik sarkán harcoltak a letartóztatásukra küldött detektívekkel az illegális budapesti pártbizottság tagjai és ismerem a házat, melyben egy későbbi pártbizottság tagjai Schönherz Zoltántól utasítást kaptak az 1942. március 15-i tüntetés megszervezésére. Egykor arról ábrándoztam, hogy a forradalom után tagja leszek annak a bizottságnak, amely kigondolja Budapest új utcaneveit — és még ma is sajnálom, hogy ez az álmom nem vált valóvá. A Horthy-hidat én a »Fehér véreb hídjának« kívántam nevezni, a Szent László utat az »Ezer tüntetés útjára« kereszteltem volna és arra a sarkára, ahol Cseresnyés rendőrőrmester agyonlőtte Bauer Oszkárt, a kommunista péklegényt, felállíttattam volna Goldman György felnagyított rendőrszobrát, hogy soha el ne feledjük a gyalázatosságot. A Marx tér kiválasztásával elégedett vagyok , de már korábban is volt Pestnek egy Marx tere, szemben az építőmunkások székházával, a Ligetben; ezt a munkásság nevezte így és én meghagytam volna számára a Kis Marx tér elnevezést, emléktáblával magyarázván meg, hogyan jutott hozzá. Mindez azonban túl messze vezet és én most csak azt szeretném elbeszélni, miért neveztem volna az újpesti vasúti hidat az Ifjúmunkások hídjának. * Nem emlékszem rá pontosan, melyik évben történt ez a nevezetes esemény, de minmikor 32—36 között. Ekkor a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége már nagy óvatosan a városon kívül, a hűvösvölgyi Nagyréten ünnepeltette május elsejét. Volt ott minden, ami kellemes, beszéd, kórus-hangverseny, ügyeletes rendőrtiszt, hajóhinta és temérdek hónapos hetek — csak forradalmi lendület nem. A munkások egy része fogcsikorgatva törődött bele, hogy május elsején önkéntes száműzetésbe vonul, de mások meg — valljuk be — örültek, hogy Erdős László. Az Ifjúmunkások hídja ilyen kényelmesen teljesíthetik osztályharcos kötelességüket. A város elárvult az ünnepen. A kommunista párt megkísérelte, hogy az elégedetlen munkásokat legalább az ünnepély után együtt vigye vissza Pestre. Az első esetben a rendőrség orra előtt sikerült is néhány száz embernek eljutni a Margit-híd pesti hídfőjéig és ott kisebb tüntetést rendeztek. A következő évben a rendőrség keményen visszaütött. Úgy látszik, távolból figyelték mozgásunk irányát és csapdába csaltak bennünket. A Téglagyártól a templomig megszállta a Pálvölgyi utat, a környező házakat, s mikor mi gyanútlanul bementünk a Látszólag kihalt területre, minden oldalról ránk támadt. Kardlap, gumibot — nehéz percek következtek. A felvonulók felét letartóztatták, de ütlegek nélkül senki sem szabadult. A főkapitányságon azt mondták az egyik elvtársnak, akit a felvonulás vezetőjének tartottak: többet nem lesz séta Pestre! Egy év múlva mégis sikerült a rendőrséget kijátszani és valóban forró május elsejét rendezni Pesten. Ezúttal már kora délelőtt találkoztunk valahol a Csúcshegy rejtettebb részein. A gyülekezés helyét persze nehéz lett volna, de nem is nagyon akarták, titokban tartani. A rendőrség amúgy sem lephetett meg észrevétlenül. Valószínű volt, hogy ismét az utunkat akarják elreteszelni. Csak két iránnyal kellett számolniuk: vagy a tavalyi útvonalon, vagy a Rózsadombon át közelíthettük meg a Margithidat. Hogy melyiket választjuk, annak korán ki kellett derülnie. Egyelőre azonban folyt a műsor és a játék, s csak ebéd után indult meg a menet. Egy egész kis csoport, néhány ismert kommunistával az élén, le is érkezett Pálvölgybe és nyugalomban kijutott a Fő utcára. Mint később jelentették, arra álltak a riadóautók. Mikor aztán senki nem jött utánuk, a készültség egy részét a Rózsadombra vezényelték. Ám a menet törzse a bokrok védelmében apró csoportokra szakadt, s északnak fordulva, erőltetett menetben az Aquincumhoz vonult és az összekötő hídon keresztül a munkáslakta Váci útra érkezett. A kabátok alól előkerültek a zászlók, s a környék lakossága gyorsan összeszaladt. Csak kevesen csatlakoztak a menethez, a gyakorlatban azonban a széles utcát elözönlő tömegben nem lehetett egymástól megkülönböztetni nézőt és tüntetőt. A vámnál máskor két rendőr szokott őrködni. Ezek most eltűntek. Nekik már volt némi kellemetlen tapasztalatuk az újpesti tüntetőkről. Pár évvel korábban már meg akarták állítani őket, de a jutagyári asszonyok elvették kardjukat és lehúzták a ruhájukat. Rendőrt ingbengatyában — ezt a szégyent nem akarták megismételni, inkább elpárologtak valamerre. Bizonyára telefont kerestek, s jelentést tettek a főkapitányságon. De mire a riadóautókat Budáról Pestre vezényelték, a menet a Tripoliszig jutott. Itt rohantak ránk a rendőrök. Csakhogy a tömegben nehezen találhatták meg embereinket. Valaki kiadta a jelszót, de a mellékutcákba , vagy talán magunktól is eszünkbe jutott. Szétrebbentünk a rendőrök elől, a tömeg szétfolyt a kis utakon és tíz meg tíz helyen kezdte újra a tüntetést. Újabb kíváncsiak jöttek ki a házakból és csatlakoztak. A rendőrök nem jöhettek utánunk, mert tért nyerve, mindenki újból a Váci útra igyekezett a hátuk mögé. Volt úgy, hogy csak éppen átrohanhattunk az úton, de úgy is volt, hogy megállhattunk és kedvünkre kikiabálhattuk magunkat. A rendőroszlop az út hosszában rohangált fel és alá, mi pedig keresztben szaladgáltunk, egyre közelebb a város felé. Fegyverüket nem használták, de nem is lett volna kire. Ellenállás nem volt. Jöttükre szétfutott a tömeg és hol előttük, hol a hátuk mögött, újra gyülekezett. Alkonyatig tartott a bújócska. A Nagyréten már véget ért az ünnepély, s a résztvevőket egy része villamoson vagy gyalog áramlott a Váci úton lefelé. A két folyam az Aréna úttól nem messze találkozott. Május kényelmes ünneplői itt váratlanul a nyakuk közé kapták a feldühödött rendőrök rohamát, s mire megértették, mi történik velük, már alapos verést kaptak. Jajgató emberek rohantak be a kapuk alá. Most végre győztesnek érezhette magát a rendőrség és megnyugodott. A tüntetők is kifáradtak. Egy délutánra sikerült fejetetejére állítani a rendőrséget, az Angyalföld Utcáira vinni az Internacionálét és a forradalmi jelszavakat. Ennél többet amúgy sem lehetett elérni. Azok, akik a házakból csatlakoztak a tüntetéshez, lassan hazaszállingóztak, nélkülük pedig a kommunisták sem szánhattak szembe a rendőrséggel. Estére az utca visszanyerte megszokott képét. Ám azóta az újpesti híd az én földrajzomban Ifjúmunkások hídja néven szerepel, s ha arra járok, látni vélem rajta a tüntetésre induló rettenthetetlen fiatalokat. 1960. május 1 Illés Béla:MÁJUSI MÁMOR Május elsejét mi, újpestiek a Szúnyog-szigeten ünnepeltük. Beszédekkel, zenével, tánccal és ha nem is bőséges, de nem is szegényes ebéddel és vacsorával. Néhányan kora délelőtt bekocsiztunk Budapestre, megnézni az ünnepi díszben álló fővárost és a nagy felvonulásnak legalább egy rövid szakaszát. Késő délután Kun Béla telefonon behívta Budapestre a direktórium egyik tagját, Potyondi József vasmunkást. Már esteledett, amikor Potyondi visszaérkezett. A Szúnyog-sziget még nem volt ugyan elhagyatott, de a tömeg már régen oszladozott. Potyondi (zömök, széles vállú, fekete hajú, villogó szemű, negyven esztendő körüli, kemény férfi) félrehívott egyet-egyet a pártvezetőség és a munkástanács elnökségének tagjai közül és egy-két percig suttogott velük. E rövid megbeszélések eredményeképpen este tíz óra tájt mintegy tizenöten összejöttünk a városháza épületében, a direktórium elnökének szobájában. Azok közül, akik ott töltötték az éjszakát, rajtam kívül még ketten élnek: Paksi József, aki akkor a forradalmi törvényszék elnöke volt és Szabó Ferenc, akit hol »fás« Szabónak hívtak, hol »hosszú« Szabónak — így vagy úgy, ő volt az újpesti munkásmozgalom legnépszerűbb, legbefolyásosabb vezetője. Leeresztett függönyök mögött tanácskoztunk. Bár szesztilalom volt, bort ittunk — teáscsészékből. Ki hozta, honnét, nem tudtuk. de ízlett. A borhoz kenyeret és kolbászt ettünk. Kenyérből volt elég, de a kenyér rossz volt, ragacsos. A kolbász kitűnő volt, de abból — sajnos–kevés jutott. Potyondi, bár nem kellett félni attól, hogy kihallgatnak minket, suttogva adta elő tervét. A tervet vita nélkül elfogadtuk. És rögtön hozzáláttunk a végrehajtásához. Tizenegy óra tájt már ott volt közöttünk — elsőül — a Villanygyár főbizalmija, aki két-három kommunista munkást hozott magával. Potyondi informálta: — Holnap fog eldőlni a Tanácsköztársaság sorsa. Kun és Landler javasolni fogják a munkásság mozgósítását, munkásezredek felállítását. Nagyon valószínű, hogy Böhm és Weltner e javaslat ellen fognak beszélni. A döntést erősen befolyásolná a forradalom javára, ha — mire a vita megkezdődik — mi már jelenthetnénk, hogy néhány ezer újpesti munkás fegyverben áll, készen arra, hogy a frontra induljon. Sorra jöttek a főbizalmiak — a Wolfner-gyárból, a Mauthner-gyárból, a Chinoinból... A kolbász és a bor már régen elfogyott, az asztalon csak kenyér feküdt, újságpapiroson. A Vörös Újság és a Népszava ünnepi számainak gyűrött példányain. A bor már rég elfogyott, de még egyre jöttek a főbizalmiak és a körzeti pártszervezet Szüdi György: Krónikás ének 1960-ból Végtelen mezsgyéken, dűlőúton át viszi a fuvallal tűnt idők nyomát — tűnt idők nyomára lépő hajnalok útjain az élet dalosa vagyok. Szednék ringó ágon termett harmatot, azzal egy csokorba kötném a napot. Nyesnék hajló vesszőt, fújnék fuvolát terelni a mezők kóbor illatát. Fognék hajló vesszőt, hadd suhogjon az, mikor indul rakni rügyet a tavasz, s ugráló hű elem, a szél is segít őrizni a lombok rezzenéseit. ■" Mennék két árok közt köves utakon, vinném koszorúba kötött tavaszom. Vinném házról házra boldogan a hirt, melyet hétköznapunk mezsgyesorra írt: dűlőút szélére csak úgy hirtelen jártában-keltében jegyzett a jelen, mikor láncos talpak mezsgyesoron át kottázzák napjaink zenefutamát. Vinném házról házra hírül az időt, ahogy öreg vándor vállán a cipőt, jártomban bedobnék harmatos napom csokrából egy füzért minden ablakon: JARTOMBAN-KELTEMBEN, hogy ha nap lehetnék, soha nem pihennék, mindig fényeskednék: lennék Balogh János hajnal ragyogása, égi magasságon trónoló sugárja, tetteinek fénye. Tűzném a mennyboltra, annak tetejére, ki volt Balogh János, mi volt dicsősége. Szórnám a világba, annak négy sarkába, küldném hömpölyögni folyamok sodrába, óceán fodrára. Ragyogna fényemtől szuronyos puskája, sapkájára tűzött sarló-kalapácsa. Kelne virradóra minden cseppnyi vére, ahogy pergett-hullott tizenhét őszére, Lenin seregében. Lenne Balogh János északon és délen láthatárunk izzó, melege az égen. Mutatnám ujjait bíbor alkonyatra, ahogy azt a zászlót fogta, simogatta. Kun Béla hadában. Lenne ez a János — egykor lódulj János! — nyugat, kelet felett strázsáló világos. Fegyvere az élet buggyanó forrása, ahogy anyaföldünk kéretlen strázsába, ötvenhat poklában. NÉPSZAVA A tek titkárai. Reggel öt óra felé már másodszor állított ki hozzánk a Villanygyár főbizalmija. — Reggel nyolc órára — mondotta — az első két század felsorakozik — egyelőre persze, fegyver nélkül. — Fegyver lesz! — felelte Potyondi. Néhány perccel későbben, lényegében ugyanilyen jelentést hozott a Mauthner Bőrgyár főbizalmija. Aztán jöttek egymás után a jelentések: egytől egyig a mozgósítás sikeréről számoltak be. Arról, hogy a munkásság kész fegyvert fogni, kész a frontra menni és megvédeni a Tanácsköztársaságot. Reggel hat óra felé ketten: Paksi és én kiállottunk az erkélyre. Erős szél, szinte vihar tépdeste zászlóinkat , és a fellobogózott házak zsindely tetejét. Az utcák üresek. A hatalmas termetű, szőke Paksi, akit se azelőtt, se azóta nem láttam, izgatottanaz ő példáján tanultam meg, hogy mit jelent, milyen sokat ér a forradalmár nyugalma), Paksi most, mintha egy kicsit mámoros lett volna. Pedig — mellette ültem, jól láttam — nemigen ivott. — Nem lenne jó, ha lefeküdne, Paksi elvtárs? — Most? Most? — kérdezte csodálkozva és szemrehányóan. — Aludjam át életünk legszebb napját? — Néhány órát pihenni nem lenne rossz — mondottam. Paksi elnevette magát és hatalmas, erős jobbjával a vállómra csapott. — Azt hiszi, részeg vagyok? Hm... Egy kicsit igaza van. Részeg ugyan nem vagyok, de mámoros vagyok. Ez igaz. Csak persze, nem a bortól, mint maga gondolja, hanem a büszkeségtől és boldogságtól. Amikor Paksi ilyen pontosan megfogalmazta azt, amit én is éreztem, már nem igyekeztem hideg és józan lenni, hanem kitártam karjaimat, mintha magamhoz akarnám ölelni az üres utcákat, amelyeken néhány óra múlva harcra kész forradalmár csapatok fognak felvonulni. —• Most már tudom, hogy mi a májusi mámor — mondottam. De Paksi ezt már nem hallotta. Már nem állott az erkélyen, bent volt a dolgozószobában, telefonon ellenőrizte, hogy pontosan folyik-e a mozgósítás. Käthe Kollwitz rajza