Népszava, 1960. június (88. évfolyam, 129–154. szám)

1960-06-26 / 151. szám

Bűnügyi „tárlat" a gyárban Tények és tanulságok egy kispesti üzemi tolvaj „gyűjteményes kiállításán” Kérdezősködöm, keresem a gyárat. — Jöjjön, én is oda igyek­szem — szólít meg egy tiszt­viselőforma ember. Megyünk szótlanul egymás mellett. De látom, hogy önkéntes kísérőm így ismeretlenül is mondana valamit Nem is állja sokáig a szótlanságot. — A kiállításra? — Oda mennék. — Már megbocsát, hogy kérdezetlenül szólok, de fur­csa ügy ez, annyit mondhatok. Mintha fejbeütötték volna mindnyájunkat, mikor a le­tartóztatást megtudtuk. Még gondolni sem mertük volna, hogy nálunk ilyen megtör­ténhet. És nyolc éven keresz­tül. — Ismerték jól azt az em­bert? — Mindenki megbízott ben­ne. Talán ez volt a baj. Laka­tos volt, de majdnem olyan hatáskörrel, mint egy műve­zető. Jól élt, jól keresett. Sem­mi baja nem volt. — Mégis, miért tehette? — Nem értek a bűnügyi dol­gokhoz, de azt hiszem, néha ellenőrizni kellene a bizalmat is. Utánanézni, hogy jóra hasz­nálja-e mindenki a megbecsü­lést. Ez lehetne a külső ok. S a belső? Szerintem, amit tett, hasonló lehet ahhoz a telje­sen értelmetlen dologhoz, hogy az ember saját akaratából a fálba veri a fejét. Mert tudta, hogy minket károsít meg, s hogy ezért a büntetés nem marad el. Eddig a beszélgetés s a vé­lemény. A kapuban elváltunk. Ilyet is régen látott Kispest. Az Elektromos Készülékek és Mérőműszerek Gyárában pe­dig ehhez hasonló bemutatót ez ideig még nem rendeztek. A tanácsterem tömve szerszá­mokkal és kisebb gépekkel. Nem újak, a gyárból valók. A falakon kimutatások, szá­mok és figyelmeztető tábla. Tanulságul a gyár és más üze­mek dolgozóinak. Bűnügy, elénk tárva, kiterítve az asz­talokon. A látogatók — a szomszédos gyárak és válla­latok igazgatóinak, párttitká­rainak és a rendészetek veze­tőinek véleménye — a döbbe­net percei után — egyértelmű állásfoglalás: aki csak ennyire becsüli a közvagyont, a legszi­gorúbb büntetést érdemli. De mondjuk el a történetet, amelynek figyelmeztető tár­gyi bizonyítékai egy hétig lát­hatók itt a gyárban. Kara Gábor TMK-lakatos­­ként dolgozott a gyárban. Ahogy azt ismeretlen kísérőm is elmondta, tekintélye volt és megbíztak benne. Erre a biza­lomra építette spekulációit, hogy önálló műhelyt létesít. S ez hogy megy legkönnyebben? Ha a hozzávalót a gyárból vi­szi ki. És nyolc éven át tette is ezt. Hordta a golyóscsap­ágyakat, fűrészlapokat, motor­láncokat és szerszámokat gar­madával, de vitt gépeket is, kisesztergát, golyósprést és jó­­kora állványos fúrót. Hogyan tehette? Néhány esztendeig a hátsó kijáraton. A kapura tőle kértek lakatot, s az ehhez való egyik kulcsot »elfelejtette« át­adni. Alkonyattájt aztán itt hordta ki a jövendő műhely »tégláit«, majd visszatért és legálisan távozott a főkapun. De csomagolta oltott mész alá is a szerszámokat s volt úgy, hogy a vásárolt anyagokat be se hozta a gyárba, hanem vit­te egyenesen haza. Persze, ehhez még egy em­berre volt szüksége. A raktá­rossal, Erdő B. Istvánnal si­került megegyeznie. Átfutó ki­adások, így szerepeltek aztán ezek a tételek. Milyen lehetett a gyár bizonylati fegyelme, ha a raktáros a negyedévi lel­tárok előtt a »■felesleges*" szerszámokat rendszeresen át­adhatta Karának? S még ár­listát is mellékelt, nehogy áron alul adjon el valamit Ka­ra Gábor. Ugyanis gyakran már ők is soknak tartották, amit elloptak és kezdték el­adogatni a keresettebb anya­gokat. A felvevő piac — Kara egyik nőismerőse révén — Csongrád megye volt. A kár 200 000 forint. A gyár valamennyi dolgozójának egy­napi nyereségrészesedése. És éveken át Kara Gábornak volt feladata hivatalból ügyelni a társadalmi tulajdonra. Most előzetes letartóztatásban vár­ja a nyomozás befejezését s a bírósági tárgyalást. Viselt dolgairól, addig is ékesszó­lóan beszél ez a szemléltető kiállítás és figyelmeztető ta­nulságot ad a közvagyon fo­kozottabb védelméről. Diósdi László A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA: 224—819* 1960. június 26 A falu és első orvosa Baksána­k nem volt orvosa. Bakasa, kisközség Bárány v­ír megye déli szegélyén. Párás dús, dombos táj, gazdag föl­dek és jómódú emberek, de orvos még nem jutott a fa­­luba. A fordulat 1959 decem­ber harmincegyedikén, este nyolc órakor következett be amikor megállt a faluban, ro­pogó havon egy teherautó s leszállt az orvos, aki a mohá­csi járás egyik falvából érke Bizalom . — Hogyan fogadták? — Bizalommal és szeretet­tel. — Hány betege van? — Morndjuk úgy, hány em­­berre kell gondot viselnem,­­légy község és két tanya tar­ozik hozzám, a biztosítottak száma körülbelül kétezer. — Hogyan került Baksára? — A lakosság kívánságára. — Nem bánta meg? — Nem ... Megbecsülnek és szeretnek s úgy érzem, hogy ezen a vidéken sok, nagyon fontos, érdekes emberi és ór­iási feladat vár rám ... — Például? — Erről, ha megengedi, bő­vebben. Csöndes falvak kitárja az ablakot. — Hallgassunk egy kicsit. Nem tűnik fel, milyen csönd van ebben a faluban? — Aratt­ak ... — A felnőttek ... De nem­­ gyerekek ... Mit gondol, hol mnnak a baksai gyerekek? Hol vannak a tengeri, a siklós­­todori gyerekek? — Nyaralnak? — Nem ... Egyszerűen nin­­c­senek... Erre akkor döbben­em rá, amikor a tavasszal el­­ottunk. Tengeliben és Siklós­­lodonban, meg a tanyákon, egyetlen gyermek sem került Másra ... Feltűnően és meg­­magyarázhatatlanul kevés a gyermek... — Egyke? — Még azt sem mondhat­nám. A községek termelőszö­­zött. Húsz­­ember várta, húsz erős férfi, s közben, ölben vit­ték fel a lejtős úton az orvos holmiját, bútorát a házba. Doktor Bischof Henrik, a fiatal kommunista orvos más­nap felöltötte fehér kabátját, kinézett a havas utcára, meg­melengette a kezét a­­kályhá­nál és kinyitotta a várószoba ajtaját: — A rendelést megkez­dem ... s szeretet vetkezeti községek, már nem időszerű az egykézés a föld, a juss görcsös megóvása érdeké­ben, az elaprózás ellen. Most éppen az ellenkező folyamat játszódik le. Az apró földek­ből nagy táblák lesznek s egy­­egy óriási család birtokolja őket: a szövetkezet... Még nem tudom az okot, de meg fogom tudni... Ehhez azon­ban közelebb kell kerülni az em­berekhez s ehhez idő kell... Téli szekerezések Hogyar, fog ehhez a munká­hoz a fiatal orvos, aki nem­csak diplomáját, orvosi tudá­sát és műszereit hozta magá­val a furcsa, hallgatag dél­vidéki faluba, hanem kom- Nagyon. Az orvosra, persze, másfajta munka is vár. — Megyek például télen egy gazdával, aki az édesany­jához visz. Útközben kérde­zősködöm: mi történt a ma­mával? A gazda komor és szó­fukar, de aztán kimondja: szó­ba hoztam előtte, hogy belépek a termelőszövetkezetbe, mire a mama összeesett... Most mi a teendő? Meggyógyítani a beteg testet és meggyógyítani a beteg lelket, az egész em­bert, amelyet majdnem a ha­lálba rántott az ódon, gör­csös maradiság... Ez a nehe­zebb ... — És a betegségek? — Reuma, magas vérnyo­más, gyomorbaj... Nagyon jól élnek, sok zsírral, és fűszer­man­ista nevelésének alapos és­ őszinte humanizmusát, szen­ve-­ délyét és felelősségérzetét az­ emberekért?­­ — Ennek sok útja-módja. Whn ... Most egy kis Panni robogóval járok, télen azonban­ szekéren. Ezek a téli szekere-', zések felettébb alkalmasak­ arra, hogy közelebb kerüljünk­ egymáshoz. Ilyenkor vizsga-­­ zik a falusi orvos. — Az orvos?­­ — Igen, az orvos. Kitartás-i bál és emberszeretetből. —• Most én kérem, hogy er-­ ről bővebben. — Szívesen. Kitartás kell, elsősorban a szolgálat ellátá­sához. Éjjel és nappal, vasár­nap és hétköznap, hóban és forróságban menni kell, hogy megnyerjük az emberek bizal­mát. Úgy nézzenek arra a fe­hér kabátra, mint egy mindig, mindenre kész segítőállomás lobogójára. — Az emberszeretet? — Azt nem is kell magya­rázni. Nem orvos, aki nem szereti az embert. Pedig sok­szor de nehéz! Az emberek maradiak és makacsok. Néha bizalmatlanok. Csupa olyan vonás, amit csak gyöngédség­gel és szeretettel lehet leküz­deni. és élnek fel, azt hiszik, a gyomor min­dent kibír... Meggyőzni őket, ehhez évek kellenek ... — És addig itt marad? — Természetesen... Ez a hivatásom ... Még sokáig figyelem a ren­delőben. Egy kisbabát vizsgál, aki hörghurutot kapott, egy férfit, akinek jégár­pája van s átköt egy sérült kezet, amelybe fenés közben belenyisszantott a kasza éle. Türelmes, higgadt és derűs. Megnyugtató és baráti. Körü­lötte lassan oldódik a régi, hajthatatlan, büszke és maradi falu. A falu első orvosa ő, aki azért jött, hogy orvossággal és emberséggel szolgálja a nép emelkedésének ügyét... B. G. Valahol olvastam: a­­pék munkája annyi, mint félmez­telen testek ádáz birkózása a masszává kevert liszttel. Ebbe a birkózásba most belezakatol másfél tucat gép. Hogy a félmeztelen testek­nek könnyebb legyen a győze­lem ... A főpék lisztharmatos asztal felett ceruzát forgat. Számol. Zsemlecipőt szoroz sóskiflivel, szegedi bucit oszt foszlós ka­láccsal. Áhítattal várakozom, s a halványsárga vászonkötés­ből lassan kiemelem Kosztolá­nyi »Pék«-portréját. Rubriká­ba kerül az utolsó mákos damen, leülök a zsemle-göm­bölyű főpék mellé. — Mikor kel?­­— Télen—nyáron hajnali négy­kor — így válaszol a Kosztolányi­­kötet múltbéli pékje.) — Az ébredés nem változik: reggel négykor csörög az óra. (A tejes, az utcaseprő, a rik­kancs és a pék ébredése örök.) — Mit csinál legelőször?­­— Mindenekelőtt temegyek az öltözőbe, levetkőzöm, hideg-meleg zuhanyt veszek. Ez kötelező min­den munkásra nézve. A péknek olyan tisztának kell lenni, mint a vakart halnak.)­­— Fürdés, és fel az egyen­ruhával. (Végigmutat magán. Egy fehér rövidnadrág meg egy fehér sapka az egyenruha.) Kevesli? A kemence trópusi lehel. (Odavisz a zsemlesütő lyukhoz.) Óránként négyezer darabot ont. Áldás a pékek­nek, mert nem kell hozzá la­pát. Ha megsül benne az áru, automatikusan kidobja magá­ból. Akarja látni a többi »péksegédet«? Ez például gombra működik. Lenyomom és egyszerre négy darab for­más zsemle gurul ki belőle. A kifliformázó , úgy sodorint, hogy nézni is káprázat. Ez a gép meg a császárzsemlét met­szi négy egyforma vágással. — Mi lesz a délutáni kávém mellé? (Fújni kezd egy hosszú listát, de félbeszakítom, máris jóllak­tam.) — Ha van bél a ceruzájában elegendő, írja: tejes kifli, sós kifli, fonott mákos, császár, óriás, sós stangli, sima stangli, briós, zsúr... (Nem írom to­vább, számolni könnyebb. Har­minchárom féle készítményt sorol.) — Hány süteményt csinált ma?­­— Mint minden nap: huszon­hatezer darabot. Ebből tejes: 470; vizes: tizenhétezer; vajas: ötezer; finom pogácsa: ezeregyszáz; két­szersült: ezerhatszázötven; zsúr­kenyér: hétszáznyolcvan stb., stb.) — Kétszázhetvenezer dara­bot. Egyebek között százhúsz­ezer vizeset, nyolcvanezer te­jeset és harmincezer vajasat. — Miből áll a katonák ké­­miszkenyere?­­— Nyolcvan százalékos őrlésű rozslisztből, gyöngén sózva.) — A komisz kenyéré? (Ijed­ten rám néz, mint akit rajta­kaptak.) Kérem, én akkor még nem voltam pék. (A hangsúly az akkor­on van. Az akkor­tól a máig útközben eltűnt vala­hol a komiszkenyér.) Csak azt tudom, hogy ilyen megy a ka­tonaságnak is. (Felmutat egy hófehéret.) — Miért nincsenek nő-pé­kek?­­— Mert nem bírják a strapát.) — Miért ne lennének? Több mint húsz asszony-pék dolgo­zik nálunk. A zsemle és kifli elrakásban még a legügyesebb kezű férfiakat is legyőzik. Vig­­né és Grabeczné például egy műszakban nyolcvan-nyolc­­vanötezer zsemlét is beraknak a kelesztő ládákba. — Járnak-e a boltba sokan koldulni? (— Mindennap legalább száz ember jön be, koldusok, de jól öltözött emberek is, hogy csak egy falat kenyeret.) »Egy falat kenyeret«: a nyomorúság évezre­des tragikus kiáltása, melyhez csak egy hasonló van: »az utolsó párna«. — Van a környéken néhány madárbarát, ők megkérdezik néha, nincs-e selejtes kifli vagy zsemle? (Lám, hogy fi­nomul a madár­ízlés!) Csak egy kérdés maradt: — És adnak nekik? (— Ha valaki kenyeret kér, an­nak adni kell.) Én ezt minek kérdezzem már? Kiss Gy. János (Következik a­ Bába.) Jópó­ztalán­f,i­ttérdezi: II. P­É­K ÉPÜL AZ ORSZÁG LEG­KORSZERŰBB IHP Biatorbágy és Bicske között 21 km készüti el idén a hazánkon át­haladó nemzetközi műútból. Ké­peink: A Betonútépítő Vállalat dolgozói fehér betonból készítik a 75 cm széles vezető sávot. — Az út eddig elkészült szakasza (MTI Fotó : Lajos György felvétele) Szervusz Salvus —­­ veszed a kávét? Az elmúlt években lapunk­ban többször is írtunk a rek­lám helyzetéről. Hiányoltuk — ahol kellett — az ötletes, hatásos reklámokat, a világ­városi kirakatokat, a fényt és a színt. Szót emeltünk a vá­sárlót szinte gyermeknek néző propaganda ellen, melynek jel­lemző »példányai« az ilyes­fajta felhívások voltak: »Be­főzéshez vegyen üveget!« »Vá­sároljon a Salgótarjáni Kisker, vállalat boltjaiban!« »Cipőt a cipőboltból!« stb. Azóta előbbre léptünk és a városok esti utcáin helyet kaptak a szivárványszínű neo­nok is. A szemkápráztató fény­özön azonban csak egy része a kereskedelem reklámtevékeny­ségének. Hogy áll a reklám helyzete 1960-ban? A cégreklám csak pénzpocsékolás — A »Vásároljon az állami áruházban« és hasonló cég­reklámok ideje lejárt — mond­ja a Belkereskedelmi Minisz­tériumban Borsos László, a szervezési és technikai főosz­tály vezetője.­­ A cégreklám általában a vállalat nevén kí­vül nem tartalmaz mondani­valót a vásárló számára. A reklám láttán a vevő nem tudja, milyen specialitások és szolgáltatások várják az áru­házban. Számára közömbös, hogy az árucikket melyik vál­lalat, vagy annak melyik bolt­ja hozza forgalomba. A cég­reklám éppen hatástalansága miatt csupán soha vissza nem térülő költséget jelent a nép­gazdaságnak. Éppen ezért ki­jelentettük, hogy nem értünk egyet a cégreklámok forga­lomba hozatalával. — És intézkedtek is? — Igen. Az áruházi főigaz­gatóságot például nemrég fi­gyelmeztettük, hogy a »Tavaszi — Javult a helyzet a múlttal szemben? — kérdezzük Somo­gyi János propaganda szakelő­adót a Belkereskedelmi Mi­nisztériumban. — Határozottan. A cégreklá­mok majdnem megszűntek. Hanem kevés a márkás cikk. A legfőbb kívánalom több ál­landó minőségű, jól értékesít­hető márkás cikk. — Sokat változott a propa­ganda-munka, de a rossz rek­lám még nem szűnt meg tel­jesen — fogad a Tervhivatal belkereskedelmi főosztályának vezetője, Ligeti Alajos. — Gyakran a gyártó vállalat finanszíroz egy-egy rossz rek­lámot. Példaként említem a Sokat fejlődött a kereskede­lem reklámtevékenysége az utóbbi időkben. Ezt bizonyít­ják a többi között azok az ügyes kisfilmek is, amelyek egy-egy újfajta mosószerre hív­ják fel a figyelmet, vagy a közkedveltségnek örvendő Salvus-reklám, amelynek ha­tása a Salvus-víz­fogyasztás jelentős emelkedésében mutat­kozott meg legjobban. Az ízléses és jó propaganda­­munka mellett azonban még akadnak hibák. A villamosok sokszínű plakátjai közül gyak­ran szemet szúr a »Vendégek­nek kávét a Közértből!« vagy randevú az állami áruházban, plakátjuk rossz. Cégreklám. Azóta az áruházi főigazgató­ság propaganda kérdésekben kikéri szakembereink vélemé­nyét, Tungsram plakátjait. Szépek, ízlésesek, de a magyar vásárló­nak, aki évtizedek óta Tungs­ram­­ villanykörtét vásárol, nem mondanak semmit. Az üz­letben nem is kap mást. Ugyancsak felesleges a Tungs­ram rajzfilmje vasárnapon­ként a televízióban az Állami Hirdető műsorában. Egyperces vetítés a televízióban 2000 fo­rintba kerül. Az ilyen kisfilm persze jó propaganda külföl­dön. Bosszantó az is, ha az ember olyan reklámfilmet lát, mint a Szivárvány Áruház kis­­filmje. Tipikus cégreklám, nem fejez ki semmit, az elő­állítás és a forgalombahozatal költségei pedig több mint 26 ezer forintot tesznek ki, például a Marx tér világító óriásreklámja, a spiláris neon­ba ágyazott CSEMEGE felirat, s az abból kiinduló három vil­lanó neon­ nyíl, amely kávét, teát, kakaót hirdet. Mindez sok pénzbe kerül, pedig a vásárlónak — és a népgazda­ságnak — teljesen mindegy, hogy közért- vagy csemege­boltban veszi-e a kávét... Ezek a hibák jelzik, ha a szakemberek letértek a helyes útról. De ma már a jó reklá­mok vannak többségben. Meg­teremtődőben van nálunk is az új: a szocialista reklám. Kő Tamás Miért hirdetik a Tungsram izzót Magyarországon ? Fontos az új árucikkek ismertetése NÉPSZAVA

Next