Népszava, 1960. július (88. évfolyam, 155–181. szám)

1960-07-01 / 155. szám

4 1960. július 1 Eső után, aratók közt Az emberek figyelik az időjárást. Izgalommal teli, szép foglalatosság ez, amit egyetlen parasztember sem engedne át másnak. Mind szívén viseli a beérett gabona, az »élet" sorsát. Kecskemét környékén hajnalban esett: »Ma nem lesz aratás" — mondták a városban az emberek. De azért útrak indultunk. A tsz-gazdák ott állnak a tábla szélén, nézik, milyen még Az összeszán — Látja azt a csíkot, ahol a kombájn dolgozni kezdett — mutatja Fazekas József, a kecskeméti gépállomás igazgatója. — Nem valami szép ott az őszi árpa, gazos. De csak azon az egy csíkon, mert ott tavaly még út volt, mezsgye. Idén pedig már az Aranykalász tagsága összeszántatta velünk. A nagy táblákon mindenütt gyönyörű a termés. Ez a csík pedig figyelmeztet bennünket — de csak az idén, mert jövőre nem lesz nyoma. —, hogy itt tavaly még mindenki a maga külön útjára haladt. — És ha belépnek az emberek a szövetkezetbe — szól közbe Orbán József, a gépállomás főagronómusa — mintha a csíkkal együtt maguk mögött hagyták volna a régi gazdálkodási módszert. Az élettel együttjárónak tartják a gépet attól kezdve, hogy szövetkezeti gazdák. Ha valami újat látnak az állami gazdaságban, már jönnek hozzánk: hát nektek mikor lesz ilyen új gépetek? Mi is szeretnénk már ezeket a saját tábláinkon látni! Most, az aratáskor minden ilyen igényt igyekeznek kielégíteni a gépállomásiak, és a szövetkezetbeliek elégedettek lehetnek, még ha nem is jut minden négyszögölre gép a járásban. Egy jókora kombájn közeledik. Nem újdonság errefelé, de dédelgetett kedvenc. — Jól dolgozik és kíméli az embereket — mondja az egyik szövetkezeti gazda. — Mi az aratás alatt is nyugodtan kapálhatunk a kukoricában és a répában. De van már itt újabb kombájn is. Ott jön, mi szól és rámutat egy másik gépre, amely nem is jön, hanem valósággal száguld a szántóföldön át, learatott tarlócsíkokat hagy maga után, majd szabályos távolságban szalmakupacokat rak le. Kombájn, ez nem kétséges. De újfajta, gyorsabb, nagyobb teljesítményű, mint a régiek. Úri dolog... — Nézze csak, milyen úri dolgom van — szól le egy félig rakott teherkocsi tetejéről Nagy Mihály, az Aranykalász Tsz tagja. — Zetor vontat bennünket, megyünk a kombájn mellett és a learatott, elcsépelt gabonát a gép nagy ormányával a pótkocsiba fújja. Egyszeri zsákolást már megszüntettünk ezzel. Innen aztán visszük a kombájnszerűre, tisztítjuk, szárítjuk a gabonát. — Azért még így is van sok munka az aratással... — Van, de hol van már a múltbeli fáradtság... — válaszol és nem ér rá már tovább beszélgetni, mert Juhász Imre elindítja az új szovjet kombájnt s mellette a Zetor is felberreg. Indul a gép: aratnak, csépelnek, rakodnak egyszerre. Igen ázott át a talaj, figyelik, hogy a délelőtti napsütés mennyit szárított a gabonán, vajon víztől terhes-e a kalász. S amikor az agronómus kimondja, hogy jó, az emberek elindulnak. Ki kombájnra ül, ki a Zetort vezeti, vagy a kévekötő aratógép kormányát fogja. Van, akinek a kézi kasza jut. Megindult a harc, aratnak. ott mezsgye Nézem az árpatáblát. Szép a termés. Aztán balra siklik a tekintetem, ott is a tsz széles tábláját látom, de azon már a másodvetést végzik. Silókukoricát vetnek zöldborsó után. Kell a takarmány a sertésneveléshez, hizlaláshoz. Terepjáró kocsival száguldunk tovább. Aratás mindenütt. Az Új Tavaszban is aratnak, dolgoznak az emberek, a gépek. Az asszonyok meggyet szednek, a kertészek paprikát, paradicsomot ápolnak. — Csak lenne elég munkáskéz — sóhajt fel Kiss Sándor elnök. Az Egyetértésben Kása József vezeti a kombájnt, csakhogy nem győzi már a munkát, mert megnövekedett a tsz, nagy a terület. S bár az idén sokkal több gép dolgozik a szövetkezetben, mint tavaly, még nincs annyi, hogy minden gabonatáblát géppel arassanak le. Jövőre ez is megoldódik. — Megmondtam az elnöknek, hogy én is vállalok hat hold kézi aratást — magyarázza egy idősebb parasztgazda, Csorba János. — Régen le tudtam aratni 15 holdat is kézzel, most se húzom ki magam alóla. Hogy jön a szőlős az aratáshoz ? — János bácsi, maga a szőlősbrigádban dolgozik, hogy akar aratni? — Ott dolgozom! És aztán? — csattan fel Csorba bácsi kicsit sértődötten. — össze lehet azt hozni, kérem — fordul felém, mint aki jobbnak látja olyannál megbeszélni, aki nem sérti meg őt azzal, hogy ki akarja zárni az aratásból . Az ember összedolgozik családjával, kötözzük a szőlőt és permetezünk is. Többen dolgozunk, meg gyorsabban is. Azért én a hat holdat levágom. Ha nem lennék szőlős, akkor többet vállaltam volna — Csak most már ne essen az eső, hogy folyvást arathassunk — sóhajtanak fel, akiket a hivatásuk most a gabonatáblákra szólított. De önmagukkal keverednek vitába: a gabonának ugyan nem kell, de a kukoricára még néhány napig jó lesz az eső. Essen csak éjszakánként, aztán hajnalra felszikkad, és arathatunk. Ebben aztán meg is állapodnak. A többi már a meteorológusok dolga-gondja... Lendvai Vera RÖVIDESEN MEGNYÍLIK az üllői úti lakótelep vendéglátóipari kombinátja, amelyen belül vendéglő, söröző és köralakban épített cukrászda működik majd (Gonda György felvétele) Vidéki állomás mellékvágányán áll a szerelvény. Valahol messze elöl egy búbos orrú mozdony zihál, s olyan kormos füstöt köpköd a levegőbe, mintha a pokolnak akarna reklámot csinálni. A szerelvény hosszú és öszszevissza dobált. Két fehér tejeskocsi közé földgázos tank szorult, zárt vagonok után lapos platójú rönkszállító kocsi következik — borzalom ezt nézni is! De hát az állomáska kedélyesen pislog zöldzsalus ablakaival, s a vágányokon túl, az országúsnak nevezett porcsík mellett közömbösen remeg két nyúlánk nyárfa. Álmos, nyári unalom lebeg mindenek felett. Az utolsó kocsi oldalára felkrétázta valaki: 6 ló + 2 fő. A hat ló valóban ott bámészkodik a nyitott kocsi ajtajában. A két »fő« közül az egyik, a főbb fő, egy tizedes, a vagon szélén lógatja a lábát, szalmán üldögélve. Látszik rajta, hogy nyakigláb legény. Arca sószínű, s mérges kinézetű a beharapott szájával; a különleges nagyságú csontos orr pedig, mely ott ül a két kiugró pofacsont között, tekintélyes külsőt kölcsönöz neki. Nem nehéz kitalálni, hogy ő a kocsiparancsnok. A másik fő a földön toporog, a kocsi előtt. Fényes, fekete hajú, villogószemű, izgékony fiú, akin minden csillog, mintha subickolva lenne: a haja, a szeme, a bőre. Nyugtalan vérű ember. Most is valamiben töri a fejét. — Itatni kellene. Hallod? — De hiszen az elébb...— dünnyög a tizedes álmosan, s valóban, a lovak orrán még ott remegnek a vízcseppek. — Ál így gondolom! Mutatja a fekete hajú, s a mozdulatból kitetszik, hogy önitatásról van szó. A tizedes határozottan ingatja a fejét. — Azt abszolúte nem lehet. — Miért? — Csak. Az egy fő közhonvéd elcsügged. Ezt az érvet — úgy látszik — már ismeri. — Az elébb is ittunk egy kors£ sört! — mondja dacosan. — Azt se lett volna szabad. — Tán mérgezik errefelé a kocsmákat? — Azt sose lehet tudni. Szolgálatban vagyunk, és amíg meg nem érkezünk állomáshelyünkre, tartózkodnunk kell a szeszes ital fogyasztásától! Hogy ezt így egy szuszra, s ilyen szép hivatalosan elfújta — ebbe bele is fáradt. Mélán néz maga elé, és megnyalja a száját. Hiába, szomjúság lakik a tizedesben is! Mert a nap pont a fejükre tüzel, és a resti alig száz méternyire incselkedik velük az állomás mellett. A tizedes felméri a távolságot, és önmagát is meggyőzendő, bánatosan mondja: — Különben is, a vonat bármelyik percben elindulhat. Az elutasítás mögött megérzik az engedékenység, és társa vidáman mondja: — Elérjük, ha futunk! — A lovakat nem hagyhatjuk itt magukra! — Majd én megyek egyedül, neked meg hozok a kulacsba. Avval a fekete fiú kézbe kapja a kulacsot, és indul is nagy fürgén. A parancsnok még utánakiált . — Te, ha lemaradsz!... — Ne félj! És fut a síneken át, virgonc bakugrásokkal. Azt már eldöntötte, hogy két korsó sört fog lehajtani — a tizedes pedig, ahogy utánanéz, aggódó pillantásából ítélve még nagyobb kilengést is feltételez, s a parancsnoki öntudat és az irigység kemény harcot vív benne. A szomszéd vagon tetején, egy kalitkában, öreg, nagybajuszú vasutas ül, aki eddig göcögve hallgatta a párbeszédet. S most, ki tudja milyen gonoszkodó ördög unszolására, kajánul kinyújtja a piros zászlót és meglengeti. Valahol elöl köhögni kezd a mozdony és füttyent. Rángás fut végig a szerelvényen, és gurulni igyekszik minden kocsi. A tizedes rémülten ül, aztán felpattan, hadonászik, kurjongat a honvéd után, aki már a testi ajtaja körül bóklászik. — Hé!... Ide! Ide, te!... Fuss, ha istened van! A fekete legény abban a fene távolságban megtorpan, s látja a vonat elszakadó hadmozdulatát. Nyaka közé szedi a lábát, és lélekszakadva vágtáz a sínek között. A távolság nem fogy és nem nő, a katona lohol, a szerelvény álmosan mozog előre. — Nyomd meg, komám! — ordít a tizedes, és izgalmában kiveresedik a feje. A végtelen felelősség riadozik a szemében, hogy úristen, mi lenne, ha ezt az egy fő rábízott katonát szégyenszemre elhagyná valahol. — Gyorsabban te! És a honvéd lihegve törtet a vagon után. Fekete képén izzadság csurog alá, mintha nem is a kocsmából, hanem a gőzfürdőből jönne. Utolsó erőfeszítéssel eléri a szerelvényt, és felkapaszkodik a kocsi lépcsőjére. — I-hitt va-ha-gyok... — lihegi üdvözült mosollyal. De még mielőtt örülni szezdenének a szerencsés végű versenyfutásnak, a vonat lassítani kezd, durván ránt magán vagy kettőt, és megáll. A két katona megbotránkozva mered a világra. Egyszerre látják meg az öreg fékezőt a szomszéd vagon tetején, amint működik a zászlóval. — Hát nem megyünk? — kiált fel hozzá a tizedes mérgesen. Sejti, hogy az öreg az indulás-megállás atyaistene. — Nem hát. — Akkor az elébb mért mocorgótt ez a szemétláda?! — Fékpróba volt, vitéz úr, fékpróba! És a tizedes meg az egy fő honvéd, meg a hat életuntó egyforma értetlenséggel bámul az egy fő vasutasra, akinek ilyen agyat zsibbasztó melegben is figurázó kedve van. Gyermekeink boldog nyaráért VÉGRE itt a nyár, és meleg az idő. , Zsebben a bizonyítvány, sok százezer gyermek néz az áhított szünidő élményei elé. Boldog tervezgetések, készülődések időszaka ez a kicsiknek, a fiataloknak. De sokáig aggasztó gond volt a szülőknek, akiket nyáron át is munkájuk köt le, míg gyermekük kilenc-tíz hétig tobzódhat a szabadság örömeiben: vajon mit kezdjenek velük? Ezt a gondot nálunk már fokozatosan enyhíti a társadalom. Idáig mintegy hetven szakszervezeti művelődési ház nyitotta meg kapuit a gyermekek előtt szakköreivel, játék- és tanulószobáival. S ha ez fontos feladat egész éven át, még inkább az a szünidőben, amikor a gondoskodásnak olyanokra is ki kell terjednie, akik tanévközben nem vették igénybe. Az unalom rossz tanácsadói pedig ez fenyegeti az iskola fegyelmének kötelékeiből egy időre kibontakozó gyermekeket. Kapitalista országokban is probléma ez. Különféle társadalmi csoportok és vallási szervezetek próbálják megoldani — a maguk érdekei szerint, így ott a szünidei gyermekfoglalkoztatás csak kismérvű, álszociális jellegű és többnyire károsan hat a gyermekekre. Csak a Szovjetunióban és a szocialista országokban tömegméretű ez a mozgalom, segíti, kiegészíti s egyben folytatja az iskolai nevelést, egészséges testű és gondolkodású nemzedék kialakulását mozdítja elő. Ez a cél szabja meg a módszereket is. Hazánkban az idén 30 ezer gyermek nyaral szakszervezeti üdülőkben, más tízezreket a KISZ és az úttörők táborozásai kötnek le. De ez csak szünidejük töredékét veszi igénybe, s még náluk is többen vannak, akik a dolgozó család körében maradnak. Az ő nyári élményeiket biztosíthatják a szakszervezeti művelődési otthonok. SOKOLDALÚ, gazdag program várja ez évben a vakációzó iskolásokat. Tavaly még többnyire ötletszerűen, egyoldalúan foglalkoztak velük: hol csak kirándulni, hol csak strandolni vitték őket sorozatosan, másutt megelégedtek a szobán belüli foglalkoztatással. A SZOT most egységes elgondolások szerint irányítja a nyári munkát. Ennek alapján a legtöbb kultúrotthon idejében kidolgozta terveit, s adottságaihoz mérten igyekszik megvalósítani az általános elveket. Csepelen például heti négy napon át a gyermekeké a munkásotthon minden klubhelyisége, szerdánként kirándulnak, városnézésre járnak. A Danuvia Gorkij Kultúrháza különösen vonzó műsort állított össze: vonat-, autóbusz- és hajókirándulások hazánk legszebb tájaira, többnapos, érdekes táborozások várnak az érdeklődőkre. Eljutnak a gyermekek a nyár folyamán üzemekbe, megismerkednek más művelődési házak gyermek-szakköreivel. Természetes, hogy főként balatoni autóbuszsétákat, táborozásokat szerveznek Pétfürdő, Peremarton, Fűzfő és más közeli iparvidékek munkásgyermekeinek. Baranya és Komárom megyékben tervszerűen megismertetik a tanulókkal szűkebb hazájuk nevezetességeit. A költségeket a szülők és a kultúrotthonok általában fele-fele arányban viselik, s ez így helyes is. A közös utak során pedagógusok gondoskodnak arról, hogy a gyermekek földrajzi, történelmi, irodalmi, biológiai és más irányú tudásukat gyarapítsák. Fontos elv, hogy a tanultakat nyáron át is "benne tartsák" a fejekben, ezért — játékos módon — minden kínálkozó alkalmat megragadnak a tananyag felfrissítésére, illusztrálására. A gyengébb tanulókkal — szüleik kérésére — bizonyos napokon külön foglalkoznak, korrepetálnak a nevelők; a sok játék, szórakozás közben a gyermek ezt nem érzi megterhelésnek. Ugyancsak nevelők irányítják a szünidei olvasást; több művelődési ház kertjében kényelmes, nyugodt olvasósarkokat létesít. Sok más kezdeményezés is mutatja a sokoldalú gondoskodást, így Csongrád megyében — a szegedi munkásnegyedekben és négy nagyobb városban — játszótereket létesítenek a szakmaközi bizottságok. Felszerelésüket a környező üzemek vállalták; homokozók, hinták, tornaszerek készülnek. Az új játszótereken heti háromszor pedagógusok vezetnek szervezett foglalkozásokat, felmentve ezzel a dolgozó szülőket minden felügyelet gondjaitól. A TAPASZTALAT SZERINT ott indult meg eredményesen a nyári gyermekmunka, ahol a kultúrotthon már a vizsgák előtt kapcsolatba lépett a környékbeli iskolákkal így a közlekedési szakszervezet angyalföldi Poschner-klubja a Mautner Sándor utcai iskola nevelőinek segítségével már jóelőre ismertette nyári elgondolásait a szülőkkel és a tanulókkal. Zuglóban kiválóan működnek együtt a szakszervezetek és a kerületi Úttörőház; sajnos, ez a kapcsolat másutt még hiányzik, pedig nélküle elkerülhetetlen a keresztbe szervezés, a gyermek elé tornyosuló dilemma: a kultúrházzal vagy az úttörőkkel tartson-e. Általában az a helyes, ha a szakszervezeti művelődési intézmények más szervekkel szoros együttműködésben, egyetértésben irányítják a gyermekek nyári foglalkoztatását; ebben is megnyilvánul az, hogy nevelésük egész társadalmunk ügye. Végre itt a nyár... Emlékezetessé tenni ezt a szünidőt, elérni, hogy ősszel testben-lélekben megerősödött gyerekek üljenek újra a padba — felelősségteljes munka ez. Haszna még ezen túl is kettős: nyugodtabban dolgozhatnak a szülők, ha jó kezekben tudják gyermeküket, másrészt mód nyílik az új típusú, közösségi ember nevelésére. G. Szabó László NÉPSZAVA