Népszava, 1960. augusztus (88. évfolyam, 182–206. szám)

1960-08-20 / 198. szám

«. Nagy kerek éjszaka volt, s mint az ünnepi templom, ragyogott lent az ég, lent meg ezüstbe vonta a hold világa a tarlót, könnyű árnyékot vetett a keresztben pihenő kévéknek, s arrébb rácsorgott a vágatlan búzára, mely csöndes, fuvallat csinálta ringással szaladt a messzi akácokig. Szegeden s bontatlan volt a csend, mert ami szólt is a tarló tövéből, a messzibb bokrok ágai közül, s néha a fák suhogásában, az mind csak őt dicsérte, s szépítette is, akár a csillag a mélységes eget. — Nagyapó! — No? Hát te miért nem alszol még? ... — Tudja-e, mit mondok én? — Mondjad csak ... — Én azt mondom, hogyha én rendezném a világ dolgait, akkor én sok mindent másképpen csinálnék! — Sokan mondták már azt, kicsi fiam! — Én elsőbben is, az olyan öregembereknek, mint maga, csak azt a dolgát hagynám, hogy meséljen csak mindig, úgy, ahogyan énnekem szokott! —• Azt hagynád? — Azt! Kenyeres dohánya mindig meglenne, s aztán csaik mesélne mindig .. .— Így, rendeznéd? — Így! Hogy ez is benne lenne! — Akkor azt mondomén neked, halod-e, kicsi fiam, hogy húzd csak feljebb a takarót magadon, s aludjál, mert az éjszaka hamar elmegy, gyorsabban, mint a nap... S a világ rendezésével ne legyen fenéked soha gondod! S ezzel visszaszállt a csend köréjük. Ott feküdtek az egyik kereszt tövében, kabátjuk a fejük alatt, mellette a tarisznyájuk, s átvetve a derekukon durva pokróc. S a kereszthez állítva kasza, mellette bádogkancsó. — Nagyapám! — Csak nem alszol?! — Mondja meg azt nekem még egyszer, hogy hol lakott az a sárkány? — A világ tetején, úgy mondják ... Olyan magasan, hogy a Nappal és éjszaka meg a Holddal majdnem összeért. Hogy a szeme mindenen rajta lehessen, s az ő szeme nélkül Sánta Ferenc , semmi ne történhessen ezen a földön! Azért lakott olyan magasan! — S olyan volt, amilyennek maga mondta? — Olyan! Pontosan olyan, édes fiam ... A gyermek a karját a tarkója alá rakta, s belenézett a mély, csillagos égbe. Sokkal csendesebben mondta: — Én a mai napomat mind azzal a sárkánnyal töltöttem, tudja-e? Ahányszor mentem a vízre, s jöttem véle s hordtam az embereknek, mind vele viaskodtam! S úgy is néztem, hogy az a sok hajladozó ember is mind arra a sárkányra szeretne suhintani a kasztjával... Csak vert a nap engem, a tarló is vágta a lábamat, az itteni cselédek meg csak hajtottak egyre: »eredjél már, forduljál már, szedjed már a lábad!« S egy perc nyugtot nem hagytak, még annyit sem, mint más napokon! S akkor én úgy mondtam magamnak, hogy ez mind csak a sárkány miatt van! Az öregember beljebb fészkelődön a kévék oldalába, és a fejét magasabbra támasztotta. — Én a te helyedbe ennyit nem gondolkodnék, édes fiam, hallod-e? Eléggé megnőttél már ahhoz, hogy az életbe te is beletanulj. Elszegődtél velem, s aratunk! Még annak is örvendened kell, hogy ezt a kicsi munkát végezheted. Kenyér lesz abból is odahaza! Ez már a szegénység rendje! — S a sárkányra mit mond? — Azt te hagyjad csak békében! Magasan lakik, s sok feje van, ne vesse rád jobban a szemét, arra vigyázz, mert ki sokat emlegeti, arra egykönnyen rátalál, s akkor igen nagy baj van... Még fészkelődött a helyén, s aztán megint mondta: — Akkor, édes fiam, igenigen nagy baj van... Hallgattak. Aztán a gyermek megmoccant és felkönyökölt a helyén. Könnyű varrott ing volt rajta, gombok nélkül, s a melle csontjait szabadon hagyta. Odafordult egészen az öregemberhez, s a szemeit ráfüggesztette az arcára: MAGA — Figyelje, amit én mondok, nagyapó! Mondja el annak a sárkánynak a nevét! Mind a három fejének a nevét mondja el most megint! — Azzal te immár ne törődjél! — Maga meg azzal törődjék most, amit én kérdezek! Mondja annak a három fejinek a nevét! — Hát, lelkem... az egyik fejit úgy hívják, hogy Éhség, a másik a Sírás, a harmadiknak meg Szegénység a neve... — Látja!... Amikor az intéző úr ma az ostorával rám csapott, s a hátamat végigszántotta, még mielőtt maga odajött volna, akkor én a sárkánynak erre a három fejére gondoltam. Mert akárhogy nem akartam, a könny az én szememből kijött, s az volt a Sírás, annak a sárkánynak a feje! S ha az én édesanyám megtudná, akkor ő is sírni kezdene, s az is a sárkány feje volna! — Lám! Azt csak nem tudod, hogy a szegény s földnélküli embernek mit kell megtanulnia!? — Az mi volna? — Annak meg kell tanulni elfelejteni a rosszat, ami történik vele! Mert ha nem teszi, akkor annyira nő az benne, hogy végül leroskasztja egészen a földig! Ezért inkább elfelejti, mert jobbat, lelkem, nem tehet! — Nem tehet? — Nem, édes lelkem! A gyermek kibontotta magát a takaróból, s hogy lábra állt, felvette a botját, a kezébe. Kilépett a kereszt árnyékából a hold világára. Ott szétvetette a lábát, a fejét magasra emelte, s elnézett a messzi erdők felé, melynek vonalai sötéten ülték meg az alacsony eget. — Hallod-e, sárkány! — kiáltotta. — Hallod-e, sárkány, aki Istened van! A botot kinyújtott kézzel leszúrta maga elé, s úgy kiáltotta: — Jöjjél elő, sárkány! Jöjjél, mert kettőnk közül valakinek nem szabad maradnia ezen a földön, hallod-e, sárkány! — Csúnya féreg az! — TARLÓN mondta az öreg. — Hány fejed van, sárkány?! — kiáltotta a gyermek, s oda sem nézett, úgy szólt a nagyapjára: — mondja a neveit, ahogy mondta volt sorban, egymásután! • — Menj s feküdj le, gyermek! Felemelte és úgy vágta viszsza a botját maga elé: — Mondja a neveit, mind a hármat! Hány fejed van, sárkány?! — Egy fejem az Éhség! — mondta az öregember. — Van-e másik, sárkány! — Más fejem a Sírás! Ahogy mondta, a gyermek teste úgy feszült hosszabbra s magasabbra, s ahogy rálocscsant a hold az arcára, a szeme mint tükör megragyogott benne, s fényesedett egyre, s a szája megszorult és zárult egyre keskenyebbre, s megfeszült a bőr mind az arcán. — Van-e más?! — Harmadik a Szegénység ... az én harmadik fejem! Előbbre lépett, s megemelte a botot a kezében. Magasra emelte, egészen bele a csillagos ég határába, hogy a vége a holdig ért. — Bújj elő, hallod-e! Hány fejed van, annyival bújj elő! Lám, mersz-e elém állni! Belecsendült a hangja a csendességbe, s repült mint a madár. Az arca igen sovány volt, s végig a teste is, és a kis varrott ing lógott rajta, a térdéig hullva alá. — Mert én téged meghívlak mostan! Bújsz-e elő, sárkány?! — Elhagy már, te gyermek! — szólalt meg az öreg. — Én téged meghívlak, életre-halálra! Lám,jössz-e elő! — Bolond napod van ma! — mondta az öreg. — Gyere, édes lelkem, gyere s aludjunk! Csend támadt. A gyermek meredt az erdők felé, kezében megemelve a bot. Aztán megeresztette lassan, s hogy szembefordult az öregemberrel, lassan előre lépdelt. Amikor a hold s az árnyék határára lépett, akkor megállt, s lassan megtámasztotta maga előtt a botot, az állát ráhelyezte, és így szólt: — Nagyapám! — No? — Tudja-e, hogy az a mese, amit maga mondott nekem, az igaz volt? — Hát. .. ami mesét te hallasz éntőlem, azt én mind öregemberektől hallottam magam is! — Azt tudja-e, hogy ez a mese igaz volt!? — Hát. .. éppenséggel azért mondjuk, mert abban a szegényembert, ha baj is éri, jóra fordul aztán! — Mert az én húgomat ez a sárkány vitte volt el, ez amelyiknek egyik feje Éhség. S jól vigyázzon, nehogy anyámat is elvigye, mert ő maga alig eszik valamit, hogy mind nekünk adhassa, ami falatra jut! Előre nyújtotta az egyik Icarját, mintha rámutatna az öregre. — És tudja-e mit mondok? Ha apám megveri az anyámat, az is akkor van, amikor éhes ... Mert ha minden van a háznál, én nem láttam, hogy egyszer is hozzá nyúljon! De nem láthatta maga sem! S ha a mi szomszédunkat odahaza a csendőrök elvitték, az is azért van, mert ahány gyerek, mind éhezett, s azért ment lopni! — Valós igazat mondasz! — S hogy nekem az iskolát oda kellett hagyni, az is csak miatta van, pedig ha szólítottak, nálam jobban a betűt egyik se rajzolta! — Lám! — mondta az öreg. — Kilencéves vagy, s mégis mennyit tudsz! Azon az iskolán meg már ne bánkódjál! — Azt tudja-e, hogy mi volt . . . amit most látott! — Az bolondságod volt, édes lelkem! — Az az volt, nagyapám, hogy én annak a sárkánynak fogok megnőni! Amikor én most megkiáltottam, akkor az azt jelentette, hogy ő megtudhassa! — Ha már éppen kérded, nagy bolondság volt az... — Hogy megtudhassa, hogy én őneki növök meg! Az ő három fejének! Mert a királyfi, akiről maga mesélt volt, az rosszul csinálta! Mert ennek a sárkánynak csak egy fejét kell levágni, azt amelyiknek Szegénység a neve! S akkor a többivel már nincs dolga az embernek, mert abban az egyben az ő ereje, abban, amelyiket Szegénységnek hívják! Hátra lépett a hold fényére, s végignézett a messze futó kereszteken. — Mert minékünk, s még inkább magunknak, ebből a sok búzából maguknak csak a szemetjit hagyja! Pedig maguk dolgoznak véle! S a mi tenyerünkbe meg csak férges szalonnát ad! A lábosaikba meg olyan levest, hogy látni lehet a lábosnak az alját! Az úr fiának lovas hintája van, az én hátamra meg korbácsot verhetnek, s anyámat el kell hagynom, s el az iskolát is, hogy legyen betevő falatunk! Az úrnak annyi háza van, hogy tán maga sem tudja, az én húgomnak meg kenyérre sem jutott, hogy a haláltól megóvjuk, bármennyit hajtotta is magát édesanyám, anynyit sem tudott előteremteni, hogy az éhségtől szabadulhassunk! — De szépen mondod, édes lelkem! De azért lefeküdhetnél már... A gyermek megtámasztotta a botját a kereszt oldalához, és lépkedve a tarlón, majd az árnyékba ereszkedve, visszabújt a takarója alá. — Én ezt a sárkányt azért kiáltottam meg, nagyapó! — Jól van, jól, kicsi fiam... — mondta az öreg, s lassan csukódott immár a szeme. A hold meg ment, egyre arrébb az égen, a csillagok között. S nagy csend szállt vissza ismét a tarlóra. S mint a föld, lélegzett csendesen az öregember is, feje oldalt, s a karjai a takarója fölött, az arca barna, mint a föld, de barázdált is és sovány, csupa csont, mint maga a nyomorúság. De a gyermek még megszólalt: — Kettőnknek nincs hely a földöm sárkány! Úgy vigyázz, hogy neked növök meg! S hogy odafordult az alvó öreghez, csendesen azt mondta: — Akkor annyi búzája lesz, amennyit learat, mindenkinek ... Magának meg csak annyi dolga lesz, hogy meséljen! S úgy aludt el, hogy a szemében ott maradt a csillagok fényessége. Várnai Zseni: MINT ÓRIÁS KENYÉR... Alkotmányunk sugárzó reggelén hazánk olyan, mint óriás kenyér, úgy mosolyog, és ontja illatát, szülöttei közt szétosztja magát. Búzakoszorú ékesíti őt, jelképezve a tág búzamezőt, piros pipacs, és kék búzavirág, mosolyog benne, mint az ifjúság. A föld szerelme: eső, és a fény, itt ragyog most az ember kenyerén, s dicséri őt, ki szánt, vet, és arat, mint a boldog teremtő akarat. S hol nemrég náci horda öldökölt, most százszorta virágzóbb lett a föld, közös erővel munkál rajta a nép, pacsirta szól, és zakatol a gép. De legszebb, hogy Törvénybe írva már kenyér és munka mindőnknek kijár, márványba vésve őrzi e jogot, az Alkotmány, mit népünk alkotott. Légy köznapon is boldog szép honunk, mi benned, érted élünk, dolgozunk, mert minden égtáj más, és idegen, nekünk csak itt jó a te sziveden! 1960. augusztus 20 NÉPSZAVA Szitái György ? Szavamra, elvtárs, lehetnénk ma is mások barma, vagy ebek között házőrző láncos, kuvasz fajta. Vesszenek izmos, széles hát, könnyed suhintásra, hogy éjszaka is megleljen uraink ispánja. Kocsiba küllő, tartó szeg az élet útjára, mit hangtalanul hullat szét esztendők rostája. Lombokat hajinak napjaink Kapányi vágy, s egy szívnyi hely, ha jutna reményre — lehetnénk por, mit lágy szelek fűznek gyöngyfüzérbe. Lehetnénk szikrát pattantó tüzek vészharangja, zárt pillákon a megfojtott századok haragja. Ám itt állunk, mint sudár tölgy, öltözködve nyárba — lombokat hajtnak napjaink szét a nagyvilágba. S hűségben gazdag rokonunk az idő is, várja — szívünkről pattant vágyaink kötni bokrétába. Vallani akarok neked a hazáról! Vallomásom válasz is gúnyos csodálkozásodra, amikor kétségbevonod hazaszeretetemet, mondván, hogy engem mindig a proletár nemzetköziség híveként ismertél, s aligha változhattam meg. Valamikor azzal kérkedtél, és ez szemrehányás volt felém, hogy csak te szereted a hazát, míg én. .. Ez a vita a 930-as évek elején merült fel először közöttünk és sokszor, nagyon sokszor kiújult. S ha most föltenném a kérdést, hogy szereted-e még azt a hazát, amit Horthyék és népgyilkos bandájuk fogalmazott meg évtizedről évtizedre, ahogy hatalmi érdekeik éppen megkívánták, nem tudom, mit felelnél? Egykor valóban nem lelkesedtem a hazáért. Ezt nem szégyellem megmondani. Hogy miért nem? Mert nem éreztem enyémnek!... Az uraké volt a haza, a mágnásoké, a földbirtokosoké meg a gyárosoké . . . Nekem mi jutott akkor a hazából, mosdd? Emlékezned kell még, hogy évekig nem dolgoztam, nem jutott számomra munka. Te is szellemi ínségmunkás voltál, havi 30 pengőért, majd boldog voltál, amikor két év után kineveztek havi 60 pengős tisztviselőnek. 2 pengő jutott egy napra, amikor 24 fillért kellett fizetned egy villamos-átszállójegyért... Én nem lehettem még szellemi ínségmunkás sem, mert nem volt érettségim, de nem voltak olyan nagybátyáim vagy sógoraim sem, akik elintézhették volna, hogy fölvegyenek a 30 pengős értelmiségi koldusok közé. De többet mondok! Még villamoskalauz sem lehettem, mert ehhez is méltóságos urak protekciója kellett. Hát ezért a hazáért nem tudtam lelkesedni. A rongyos ruhák, lyukas cipők és éhezések hazája nem lelkesített. Kardlap fogadta a kenyeret és munkát kérő munkást, csendőrszurony döfte az aratási kizsarolás ellen tiltakozó paraszti napszámost, sortűz zúdult az éhség miatt sztrájkoló bányászok közé, moslékot adtak hosszú sorbaállás után a gyerekeknek, földbe ásott lyukakban laktak az emberek, vagy kilakoltatták őket a szabad ég alá, ha nem tudtak lakbért fizetni (a háziúrnak!) és a tanoncnak kellett fizetni azért, hogy egy nemesebb szakmát tanulhasson ... Lehetett lelkesedni azért a hazáért, melyben Vida Jenőknek és Folkusházy Lajosoknak évi 100—120 ezer pengő volt a bevallott jövedelmük, de a textilgyárakban 14—20 filléres órabérekért is dolgoztak munkások? Heti 4 pengőt kapott egy kifutó, de saját kerékpárját kellett használni. A Teleki téren hónapszámra talicskáikon éjszakáztak a munkára váró kubikosok, a gyárak előtt ezrével sorakoztak a munkanélküliek, s százával voltak, akiknek a Liget és a Gellérthegy bokrai pótolták a lakást. Így éltünk, de voltunk sokan, akik határozott irányt r---------------------- Földeák János: Vallomás a hazábról v_____________________ tudtunk szabni a munkások elkeseredésének, mert nem nyugodtunk bele szó nélkül sorsunkba és a kínzó nyomorúságtól töprengő munkástársainkat meggyőztük a szervezkedés fontosságáról. Évről évre növekedett a számuk. Növesztett bennünket a gyárosok, bankárok és földbirtokosok kapzsisága és a kezükben tartott megvásárolt államhatalom zsarnoksága ... Annak a hazának a határai, amit ma szeretek, és szeretünk milliók és milliók, nem ma keletkeztek. A mi hazánk igazi határait az első Tanácsköztársaság munkásai és parasztjai hitükkel és vérükkel alakították ki. Horthyék bandája Orgovánnyal, Siófokkal és Kecskeméttel, bikacsökkel és böllérbicskával — és vérrel, akasztással és eleven emberek megnyúzásával — ideig-óráig esetleg eltakarhatta, de ez sosem sikerült annyira, hogy ne küzdjünk mégis a hazáért, a mienkért, a maiért. Évezrednyi történelmünk során hányszor de hányszor villant föl népünkben a vágy, hogy végre megleljük és el is foglaljuk hazánkat! Hány és hány véres korszaka van történelmünknek, amikor népünknek ez a vágya határozott formákba és cselekedetekbe sűrűsödött — és mégis az uraké és csatlósaiké maradt az ország. Ellopták a hazát tőlünk! Vérbe és elnyomásba fojtották jogainkat. .. Leninnek kellett jönni és a Nagy Októberi Forradalom példájának, hogy megtanuljuk, hogyan találhatjuk és szerezhetjük meg hazánkat. Az úri zsarnokok leleplezése és szétkergetése után ismertük meg, milyen az a haza, mely addig csak elmélet volt számunkra, nem valóság ... Életemből 35 évet foglalt le az urak Magyarországa, de a kezemen tudnám megszámolni, hányszor hagyhattam el Budapestet. A 35 év alatt nem láthattam a Tiszát, a Balatont, a bakonyi erdőket, a Mecsek bányáit, a Mátra és Bükk gyönyörű domborulatait, az Alföld szinte végtelennek tűnő síkságának nyugalmát, annyira rabja voltam a nyomorúságnak. De ma már ismerem hazámat, mert valóban az enyém. Nemcsak fogalmilag, nemcsak földrajzilag, de lényegileg is! Nincs a hazánkban egy tenyérnyi rész, mely ne újulna, szépülne és erősödne terveink nyomán. Nekünk dolgozik a szegedi és kaposvári textilkombinát; nekünk termelnek az ózdi, diósgyőri és sztálinvárosi kohók öntői, a Csepel Vasmű, a Gheorghiu-Dej Hajógyár, a Vörös Csillag Traktorgyár, a Ganz- MÁVAG, a bányák, olajkutak, tszek, állami gazdaságok ... minek sorolni tovább? Mind, mind az enyém, a tied, a dolgozó népé, mindnyájunké! Most már érted a hazaszeretetemet? Úgy beletartozik a proletár nemzetköziség fogalmába, mint én a világ dolgozóinak milliói közé. És amikor a hazámat szeretem és védem, akkor szeretem és védem az egész világ dolgozóinak hazáját is, a szocializmust. A mi hazánk erőssége, a mi népünk szilárdsága és biztonsága védi a világ minden dolgozóját is. Akik már megtalálták hazájukat, azokat erősíti; akik még harcolnak a hazájukért, azokat bátorítja és segíti. Minél jobban szeretjük védiük hazánkét, annál erősebb a világ dolgozó népeivel baráti és elvtársi kézszorításunk;annál erősebb a szocializmus útján haladó népek összetartása a hazátlan, de hazákat bitorló és hazákat földúló imperializmus és fasizmus ellen. Engem, téged, de minden becsületes dolgozót ez erősít. És ez az erő közös munkánk eredménye. Mi hoztuk létre, mi is tartjuk meg. »A Magyar Népköztársaság a munkások és a dolgozó parasztok állama. A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.« Érted, kedves barátom? Most már tudod, mi az alapja hazaszeretetünknek?...