Népszava, 1960. augusztus (88. évfolyam, 182–206. szám)

1960-08-02 / 182. szám

– 1960. augusztus 2 REGGEL 9-TŐL ESTE 9-IG VÁSÁROLHAT A LOTTÓ ÁRUHÁZBAN A mezőfalvi „őserdő“ a bátrak kukoricája vár között valóságos »őserdő« tosítani. készteti megállásra az utast. a Vannak azért nyugtalan a­­­mezőfalvi állami gazdaság ku­­ronómusok is. Sokan járnak koricatáblára. Olyan magas a Mezőfalvára tapasztalatcsere, növény, hogy az ember nem­re és némelyek, amikor a kit­­éri fel és olyan sűrűn sorakozó korica között valami kevés vak egymás mellé, katonás gyomot látnak, kezdik a hely­rendben a kukoricasorok, hogy kelieket meggyőzni: jó lesz ha bemegyünk a tábla közepé­be, kellemes, párás meleg fo­gad bennünket. A föld nem cserepes, de nem is gazos. De vajon hogyan művelik, kapálják meg ezt a sűrű ku­koricást, hiszen ide géppel be sem lehet állni? Vetés előtt kapáltak . .. — Ugyan, ki akarja ezt ka­pálni? — kérdezi nevetve a gazdaság igazgatója, a szőke hajú, derűs arcú, fiatal Zángó Zoltán. — Megkapáltuk mi már ezt előre, még március­ban, a vetés előtt. Vetés előtt kapáltak? Fur­csán hangzik, pedig így tör­tént. Ebben az állami gazda­ságban és még jónéhányban újfajta vegyszert állítottak a termelés szolgálatába, a sima­­sint. Ez öli ki a gyomokat, teszi szükségtelenné a kapá­lást.­­ — Nálunk már az idén nagy­üzemi méretekben termelünk simazinos kukoricát — ma­gyarázza Zángó Zoltán. — 550 holdra permeteztünk ki vegy­szeres oldatot a vetés előtt, mert a tavalyi kísérleti tapasz­talataink azt mutatták, hogy a simazin a kipermetezés után néhány héttel hat, illetve ak­kor pusztítja el a kukoricára káros kétszikű gyomokat. Ezért mi megelőztük a termé­szetet, vagyis a vetés előtt per­meteztünk és a gyomokat »kész helyzet elé állítottuk«. — Az ember olykor elszé­­gyelli magát — tűnődik a gaz­daság épülő hibrid üzemének agronóimusa. — Ahányszor meglátom a kukoricatáb­láinkat, eszembe jut, hogy 6—8 évvel ezelőtt még milyen nevet kivalóan ke­veset termeltünk mi is, hát még az egyéni gazdák. Eszem­be jutnak azok a kétségbeesett pillanatok, amikor a kukoricá­hoz, ehhez az egyik legmunka­igényesebb kapásnövényhez, sürgősen kapálni, nehogy a végén bajban maradjanak. A mezőfalviak ezen moso­lyognak csupán s a kétkedő lá­togató, amikor kihúz egy gyo­mot a kukorica közül és látja az elsenyvedt, élettelen gyöke­­rét, akkor érti meg, miért ne­vezik itt a bátrak kukoricájá­nak a vegyszerezett táblákat. Mert szentigaz, hogy bátorság kell minden új eljárás alkal­mazásához és ahhoz is, hogy kivárják az esetleg kikelt gyom pusztulását és ilyenkor kell a türelem, hogy ne ka­­páltasson az agronómus, bár­mennyire is sürgetik a hagyo­mányos módszerek. Csak így vonul be a mezőgazdaságba a vegyszeres gyomirtás segítsé­gével a kapálás nélküli kuko- ; rica. ; . S ez az, amit itt Mezőfalván.;. sem hittek el az emberek. ;;. Miért nem voltál erélyesebb ? A tavasszal a gazdaság igaz.;­l­gatója és főagronómusa igye-; •­kezett meggyőzni a helybeli tsz.; tagságát és az elnökét, hogy;; alkalmazzák ők is a kukorica;', vegyszeres gyomirtását, de a;; tsz elnök, Szabó Mihály, csak;;, rázta a fejét és makacskodott,;; hogy nem. ! ! Amikor Szabó Mihály három;; héttel ezelőtt az állami gazda­;; Ságban járt, az igazgató karon;; fogta: ;; — No, Mihály, innen addig;! haza nem mégy, amíg együtt;: végig nem jártuk a vegyszere-;; zett kukoricatáblákat. : I Órákig járták a határt. El-; • mentek a Tyúkmajorba, ahol;: 8 méteres a kukorica és 26 000;; tő fejlődik gyönyörűen (szem-;; ben a paraszti parcellák 8000;; töves állományával), aztán az;; É—6-os parcellán nézték meg;; a vegyszeres eljárások hatá-:: sát, ott, ahol háromféle mód­:I szer találkozik. Megnézte a ta-! I lejt, gyönyörködött a széles,! ! sötétzöld levelekben, figyelte a!! csőképződést, homlokát törül- I! gette, hátrább-hátrább tolta a •« kalapját, végül megeredt ajj nyelve: ;­­ — Hanem, hallod-e, Zángó;; elvtárs, te vagy az oka min-;; dennek! Miért nem voltál;; erélyesebb, miért nem csaptál;; az asztalra, hogy ez a jó mód­;; szer, ezé a jövő?! !| — Nem én vagyok az elnök,: I Mihály! : I — De te tudtad, hogy milyen' í jó dolog, amit ajánlsz! — Jól van, Mihály, örülök, s­­ hogy már itt tartunk. Küldök [' értetek egy teherautót, ültesd j­ó fel rá az összes brigádvezető­ ■; det és mindenkit, akit érdekel;', a kapálás nélküli kukorica,;; körbe megyünk velük, hogy;; lássák, mit ajánlunk nekik. 11 De túl egyszerű lenne, ha azt • ■ hinnénk, hogy a mezőfalviak; ■ permeteztek, vetettek és ölbe;; tett kézzel nézték, amíg má-; - sok kapáltak. Harcok előzték;; meg és kísérik most is az új;; permetezési módot. ;; — És most? ;; — Most tovább! Azon fára­;; hozunk, mivel egészítsük ki a:: két évre ható simazint, hogy:: minél többféle növényi kártevő!! ellen védekezhessünk és még:: több jó módszert adhassunk át!! a szövetkezeteknek. Lendvai Vera♦ íme az F—6-os parcella — mutatja Zángó Zoltán igazgató, a Mezőfalvi Állami Gazdaság egyik kukoricatábláját, amelyet már nem kellett kapálni (Gyulavári Béla felvétele) ­ NÉPSZAVA / Goethe vagy Kesselring? POTSDAM EGYKORI KIRÁLYI PARKJÁ­BAN az idegenvezetők bőbeszédű kommen­tárjukat hadarva mutatják meg az érdeklő­dőknek a Sanssouci-kastélyt, amelyet Kno­belsdorf­, a német barokk hírneves építésze alkotott remekbe. A régies pompával beren­dezett termekben annak idején 11. Frigyes messzemenő és konok eltökéltséggel valóra váltott terveke­t szőtt a porosz militarizmus megerősítéséről, és éjszakába nyúló eszmecse­réken szívósan vitatkozott a nála vendéges­kedő Voltaire-rel az önkényuralom és a fel­­világosultság ütköző pontjairól. Az idegen­vezetők programja szerint azután a Cäcilien­­hofnaik elkeresz­telt palota megtekintése kerül sorra. E művészi szempontból kevéssé jelentős épületnek az biztosít történelmi nevezetessé­­get, hogy 1945 nyarán a második világháború­ból győztesen kikerült nagyhatalmak vezetői itt tartották azt az értekezletet, amelyet a Németország jövőjével összefüggő kérdések rendezése végett hívtak össze és 15 évvel ez­előtt, 1945 augusztus 2-án itt írták alá az az­óta sokat emlegetett potsdami egyezményt a német militarizmus és nácizmus felszámolá­sáról, a német monopóliumok uralmának megdöntéséről, továbbá a haladó szellemű német pártok és szervezetek szabad működé­sének biztosításáról, röviden: Németországnak demokratikus és békeszerető álla­mként terve­zett felújításáról. AZ IDEGENVEZETŐK LEGTÖBBJE még ma sem mond le a kínálkozó szófordulatról és megjegyzi, hogy a potsdami királyi parkban mindössze 200 lépésnyi távolság választja el egymástól a porosz-német militarizmus böl­csőjét és koporsóját. A Sanssouci-kastélyból tényleg rövid az út a Cäcilienhofig, amelynek falán márvány­­tábla őrzi a palotában lefolyt nevezetes meg­beszélés és megállapodás emlékét. Kár, hogy a Cäcilienhof nem vált az Európát fenyegető német terjeszkedési vágy, a »Drang nach Os­ten« végleges sírboltjává. Igaz, az egykori német birodalom egész sor szovjet­­kézre került tartományában s éppen a »legporoszabb« területeken lehetővé lett a Német Demokratikus Köztársaság, az első német békeszerető munkás-paraszt álla­m meg­születése és ennek határai között a potsdami­­döntések hiánytalan végrehajtása. Viszont az­­ antikommunizmus, a hidegháború és a re­­­vansszellem jegyében létrehozott nyugat­­­­német államban, a Német Szövetségi Köztár­­­­saságban elvetélték, megcsúfolták, visszájára ".fordították mindazokat a célokat és feladato­­k­r­at, amelyeket 1945 augusztus 2-án a szovjet,­­az amerikai s a brit kormányfő aláírásával­­ pecsételt meg és amelyeknek végrehajtására­­ utóbb Franciaország is kötelezettséget vállalt ! A potsdami egyezményről aláírásának 15.­­ évfordulóján aktív mérleget állíthatunk fel , az NDK vonatkozásában. Annál passzívabb a­­ mérleg Nyugat-Németországgal kapcsolatban. I­tt nemcsak hogy nem történt meg a német­­ militarizmus és nácizmus gyökeres kiirtása,­­ hanem a hitleri tábornokok vezette új Bun- I­deswehr mind veszedelmesebb békebontóként­­ lép fel leplezetlen területi követeléseivel, s a­­ békeszerető világ viharos tiltakozása ellenére, I atom- és rakétafegyverekkel szerelteti fel I magát. Az állami és gazdasági élet kulcspozí­­­­cióiba mindinkább visszakerülnek a nemzeti I szocialista rémuralom, az SS és a Gestapo I hétpróbás főkolomposai. A militarizmus és az I agresszió gazdasági támogatói, a nagy ipari­­ monopóliumok befolyása Nyugat-Németország­­­­ban ma, Adenauer és társai segítségével, erő­sebb, mint bármikor volt. Ami pedig a haladó szellemű pártok és szervezetek szabad fejlő­désének biztosítására vállalt kötelezettséget illeti: az Adenauer-kormány betiltotta a Né­met Kommunista Párt és több demokratikus szervezet működését, a nyugatnémet hatósá­gok egymás után büntető bíróság elé állítják a békemozgalom híveit és aktivistáit, féktelen uszítás folyik a Szovjetunió, az NDK és a többi szocialista ország ellen. Adenauer bíró­ságai ugyanakkor sorra felmentik a vádlottak padjára ültetett hitlerista háborús bűnösöket. A CÄCILIENHOFBAN VÉGBEMENT ÜN­NEPÉLYES ALÁÍRÁSI CEREMÓNIA 15. év­fordulója kapcsán egyes nyugati politikusok és sajtóorgánumaik — alighanem rossz lelki­ismeretük megnyugtatására — felvetik a kér­dést, vajon a potsdami egyezményt a reali­tások követelményeinek, a »német önérzet te­herbíróképességének«, Németország szellemi és történelmi hagyományainak teljes figye­lembevételével fogalmazták-e meg, nem kö­veteltek-e túl sokat a »német lélektől«? Erre a mondvacsinált kérdésre, amely tör­ténelmi alibit keres a bonni neonácizmussal szövetkezett nyugati vezetők részére, meg­felelő választ nyújt az NDK szemléltető pél­dája, az, hogy német földön megvolt a lehe­tőség a potsdami határozatok végrehajtásá­hoz. Kétségtelen, hogy Potsdamban nem ma­ximális, hanem minimális követelményeket támasztottak azzal a Németországgal szem­ben, amely rettenetes szerencsétlenségbe so­dorta a népeket, nem utolsósorban magukat a németeket. Ami a »lélektani« szempontokat illeti, a német nép igazi, általánosan megbe­csült hagyományait végtére is nem II. Fri­gyes porosz militarizmusa, Hitler és Kessel­ring jelenti, hanem Goethe, Marx, Engels, Ro­bert Koch és a német szellem sok más kiváló képviselője. Aki ebben kételkedik, éppen az hagyja figyelmen kívül a »német önérzet te­herbíró képességét«. A potsdami egyezmény Nyugat-Németor­­szágban történt megcsúfolása és a nyugati, elsősorban amerikai hidegháborús körök egyéb szabotáló és provokáló tevékenysége, így az Egyesült Államok legutóbbi légikalóz­kodása a Szovjetunió felett, óhatatlanul meg­felelő következtetések levonására és az éber­ség fokozására készteti a béke biztosítását kívánó emberiséget. A SZOVJETUNIÓ SOROZATOS BÉKE­KEZDEMÉNYEZÉSEI RÉVÉN beállott nem­zetközi enyhülést legutóbb ismét az amerikai hidegháborús üzelmek kellemetlen légköre vál­totta fel. Ebben a helyzetben is derűlátásra ösztönöz az a mind szélesebb körben tért hó­dító felismerés, hogy a Szovjetunió és az egész szocialista tábor javára megváltozott erőviszonyok, a gyarmati és félgyarmati né­pek eredményes szabadságküzdelmei elkerül­hetővé teszik a harmadik — minden eddigi­nél pusztítóbb — világháborút. S emellett a Szovjetunió valamennyi megérlelődött nem­zetközi probléma megoldására, általános és teljes leszerelés végrehajtására, a német probléma, s ezen belül a tarthatatlan nyugat­­berlini állapotok rendezésére, a különböző társadalmi rendszerű államok együttélésének és együttműködésének, tehát lényegében a béke biztosítására kidolgozott konkrét terve­zete, változatlan tárgyalási és megegyezési készsége éltető hitet és bizalmat önt azokba, akikből a potsdami egyezmény nyugati rész­ről történt sárbatiprása jogos elégedetlenséget és érthető nyugtalanságot váltott ki. Vozári Dezső » Gáli István : ALOM A kora reggeli fehér köd vé­kony csikókban szakadozott fel, és a szél hátán tovavitorlá­zott. A harmatos fűben, fekete nyomokat hagyott Márton amer­re elhaladt. Legényember volt még, lombos hajú, telt arcú. Csak mint akit a féreg rág, megviseltek a vonásai: a sze­me alja feketén beesett, és szarkalábas, a bőre szürke, ar­ca borostás, és a pillantása rebbenő-ideges. Szürkére fa­kult kezeslábast viselt, és ke­mény bőrű új sárga bakancsot — de egy falusias kötött mel­lényt is a hátára terített, mert harapós a kora hajnal. Domb tetején van az építők tábora. Emitt hosszú fabarak­kokban a szállás, kerekeken gördülő kocsiban az iroda — amott pedig egy fészerszerű, hevenyében épített színben a gépjavító. Az udvaron ott ma­radt a tavalyi tarló, mert egy éve még a veréb se csivogta, hogy vasút épül itt. A gyúródó dombokon keresz­tül — itt a Mátra lábánál — hatalmas nyiladékot vágtak. Mintha az ördög akasztotta volna bele pokoli ekéjét a földbe, hogy egyetlen mély ba­rázdát hasítson. A dombokat ketté szelték, a rézsüket lép­csősre faragták, a nyers sárga homok helyenként húsz méter magasan virít a mesterséges völgy két oldalán. A rézsű lép­csőin, ahol tegnap abbahagyták a munkát, ott gubbasztanak az ormótlan földgyaluk, fölöttük pedig az acélkarú markológé­pek. Amikor Márton visszatért a kis szobába a reggelivel, két társa még feküdt az ágyban, és keserű szájjal szívták az első reggeli cigarettát. — Ma én lettem volna a so­ros — mondta az öreg raktá­ros, de úgy, mintha ki akarta volna oktatni őt. — Mindegy fene ... Arra jár­tam, elhoztam — védekezett Márton. — Te csak, ne szolgálj ki minket — morogta az öreg. — Mi lesz veled vénségedre, ha már most se tudsz aludni? Lapos körmű, szögletes uj­jaival kicsípte a szájából a szürke bajusz alól a csikket, és a nyitott ajtón keresztül ki­dobta az udvarra. A reggeliért el kellett bak­tatni a telep másik végébe, a konyhához. Naponta más volt a soros, hogy ne kelljen mind­hármójuknak odazarándokolni. Márton a csajkákat lerakta az asztalra, nézte, hogy száll fel belőlük a gőz — aztán fel­rezzent az álmodozásból, ke­nyeret szelt, és kiosztotta a fekvőknek a reggelit. Rudi — Márton barátja — hanyatt feküdt, félálomban. Szemét csípte az álmatlanság, fáradtan kezdte a napot. Itt, a hegyek aljában pesti em­bernek szokatlanul erős a le­vegő, szint leüti a lábáról. Ahogy tegnap ágyba esett, úgy ébredt fel reggel — éjszaka akár a földgolyóbist kilophat­ták volna alóla. Most olyan a feje, mint egy zúgó homályos alagút — a cigarettafüst ráfo­­lyik az arcára, míg csak oldalt nem fordul, feltámaszkodik félkönyékre, és kibukik a ma­ga fajta jellegből. — Szóval, megint nem alud­tál az éjjel? — kérdezte Rudi. Márton felcsattant: — Lárifári! Honnan veszed ezt? — Látom az összetúrt lepe­dőn. — Azám — kontrázott az öreg raktáros — csak forgolód­tál, nyikorgattad az ágyat. — Ha mindent ilyen jól tud — vágott vissza Márton —, akkor maga nem aludt az éjjel! — Én már, ecsém, akár a nyúl, éjszaka is hegyezem a fülem. Az öreg ember azt lesi csak egyre, hogy nem jön-e a kaszás?! — Hagyd ezt, papa! — intet­te le Rudi az öreget —, mert így csak elkeverjük a szót... Szóval, nem aludtál, Márton? Azért csalinkáztál már hajnal­ban a kávéért? — Korán ébredek. Megszok­tam otthon. — Szokj le róla! — mondta Rudi szigorúan. — Mert meg­ette a fene, ha ezután is min­dent úgy csinálsz, mint régen. Odakint kiabált valaki: »pa­pa! papa!« Az öreg raktáros felrántotta a nadrágot, és ment fürgén kifelé; hiába, olyan po­zíció ez, hogy mindig ugrásra készen kell lenni. Rudi felült az ágyban, és a csuklóját billegtetve körbe-­ körbe lötykölte a kávét a csaj­kában, hogy felmossa az aljá­ról a cukrot. — Felőlem akár le se fe­küdj — mondta vontatottan Mártonnak. — Kukorékolj fent egész éjszaka. De aztán nap közben ne kókadozz mellettem a gépen! Hogy fogsz így le­vizsgázni? — Mondd meg, ha nem tet­szik a képem — berzenkedett Márton. — Kérj valaki mást magad mellé. Mondd, hogy menjek vissza a fenébe, a fa­lumba! Bugris vagyok, na! Nem mered a pofámba monda­ni? Rudi kihajolt az ágyból, és letette a csajkát a padlóra. Aztán ismét hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. A katona­ságtól együtt szerelt le Már­tonnal. Jó komák voltak, utá­na is leveleztek. Mikor a fiú írta, hogy elmenne a faluból, dolgozni szeretne valahol, szak­mát tanulni — Rudi hívta ide a vasútépítéshez, és kijárta, hogy melléje kerüljön a gépre — amíg le nem teszi a vizsgát — segédvezetőnek... De lám, valami baj van itt... — Mi van veled? — kérdez­te Rudi, és nem nézett a ba­rátjára, hogy avval se zavarja meg. — Mondd meg, mi van veled. Márton sóhajtott. — Nem felelsz? — Nem tudok itt megszok­ni — mondta Márton halkan. — Miért? Ki bánt? — Senki — mondta Márton. — Csak úgy — nem tudok megszokni. Pedig a katona­ságnál már megszokhattam, hogy idegenben élek... De ott más volt... Tudtam, hogy egy­szer hazamegyek... De itt — itt valami más van, itt örökre meg kell maradni — vagy ha befejezzük az építkezést, hát megyünk máshová, más vidék­re, más városba, máshová, de haza, a falumba, soha! Ál­momban mindig otthon va­gyok ... Azelőtt nem álmod­tam. Most álmodom ... öreg­apám ül a csűrben, és kala­pálja a ráfot a kocsikeréken. »■Marci ■— kiáltja — lökj zöl­det a lovaknak?« ... Aztán meg megyek az Alsósoron, a ker­tek alatt, és lányok könyököl­nek a kerítésre, és vihognak, amint egyre közelebb érek hoz­zájuk — aztán elcsöndesülnek, de amint elhagyom őket, már megint nevetnek, olyan csifo­­landósan, bolondosan... Hát mondd, Rudi, honnan veszem én ezeket? Ha gondolnom ké­ne ilyesmit, soha se jutna semmi se az eszembe... De mostanában, álmomban — amint leteszem a fejem, már otthon vagyok ...És­­látom az Ördög­halmon azt a csipke­bokrot, amit minden tavasszal kiszántunk, és őszre megint csak ott terpeszkedik... A Csákót, a szőke tehenet, amint hátrafordul, és nedves szemé­vel rám néz, ha belépek az is­tállóba ... Hallom az anyám hangját, amint hívja a csi­béit ... Nem lehet ezt kibírni! Hát nem érted? Álmodom, aztán felébredek, és azt hi­szem, hogy megszakad a szí­vem a fájdalomtól — mert tu­dom, hogy mindezt el kellene felejteni, örökre... Rudi még mindig nem né­zett a barátjára, hagyta, hadd beszéljen — csak nagysokára kérdezte meg. — Vissza akarsz menni? — Nem — mondta Márton. — Nem... Csak nem tudom, hogy... — Hogyan?... Ezt nem bírom tovább! — Még egy kicsit tarts ki! — Rudi felült, és Márton sze­mébe nézett. — A kígyó is levedli a régi bőrét, és új bőre női! Megnyugszol majd, és új ember leszel. Más ember. És ha elmennél, már rólunk ál­modnál. Azám! Mert nemcsak a paraszti életet lehet szeret­ni!

Next