Népszava, 1960. augusztus (88. évfolyam, 182–206. szám)
1960-08-02 / 182. szám
– 1960. augusztus 2 REGGEL 9-TŐL ESTE 9-IG VÁSÁROLHAT A LOTTÓ ÁRUHÁZBAN A mezőfalvi „őserdő“ a bátrak kukoricája vár között valóságos »őserdő« tosítani. készteti megállásra az utast. a Vannak azért nyugtalan amezőfalvi állami gazdaság kuronómusok is. Sokan járnak koricatáblára. Olyan magas a Mezőfalvára tapasztalatcsere, növény, hogy az ember nemre és némelyek, amikor a kitéri fel és olyan sűrűn sorakozó korica között valami kevés vak egymás mellé, katonás gyomot látnak, kezdik a helyrendben a kukoricasorok, hogy kelieket meggyőzni: jó lesz ha bemegyünk a tábla közepébe, kellemes, párás meleg fogad bennünket. A föld nem cserepes, de nem is gazos. De vajon hogyan művelik, kapálják meg ezt a sűrű kukoricást, hiszen ide géppel be sem lehet állni? Vetés előtt kapáltak . .. — Ugyan, ki akarja ezt kapálni? — kérdezi nevetve a gazdaság igazgatója, a szőke hajú, derűs arcú, fiatal Zángó Zoltán. — Megkapáltuk mi már ezt előre, még márciusban, a vetés előtt. Vetés előtt kapáltak? Furcsán hangzik, pedig így történt. Ebben az állami gazdaságban és még jónéhányban újfajta vegyszert állítottak a termelés szolgálatába, a simasint. Ez öli ki a gyomokat, teszi szükségtelenné a kapálást. — Nálunk már az idén nagyüzemi méretekben termelünk simazinos kukoricát — magyarázza Zángó Zoltán. — 550 holdra permeteztünk ki vegyszeres oldatot a vetés előtt, mert a tavalyi kísérleti tapasztalataink azt mutatták, hogy a simazin a kipermetezés után néhány héttel hat, illetve akkor pusztítja el a kukoricára káros kétszikű gyomokat. Ezért mi megelőztük a természetet, vagyis a vetés előtt permeteztünk és a gyomokat »kész helyzet elé állítottuk«. — Az ember olykor elszégyelli magát — tűnődik a gazdaság épülő hibrid üzemének agronóimusa. — Ahányszor meglátom a kukoricatábláinkat, eszembe jut, hogy 6—8 évvel ezelőtt még milyen nevet kivalóan keveset termeltünk mi is, hát még az egyéni gazdák. Eszembe jutnak azok a kétségbeesett pillanatok, amikor a kukoricához, ehhez az egyik legmunkaigényesebb kapásnövényhez, sürgősen kapálni, nehogy a végén bajban maradjanak. A mezőfalviak ezen mosolyognak csupán s a kétkedő látogató, amikor kihúz egy gyomot a kukorica közül és látja az elsenyvedt, élettelen gyökerét, akkor érti meg, miért nevezik itt a bátrak kukoricájának a vegyszerezett táblákat. Mert szentigaz, hogy bátorság kell minden új eljárás alkalmazásához és ahhoz is, hogy kivárják az esetleg kikelt gyom pusztulását és ilyenkor kell a türelem, hogy ne kapáltasson az agronómus, bármennyire is sürgetik a hagyományos módszerek. Csak így vonul be a mezőgazdaságba a vegyszeres gyomirtás segítségével a kapálás nélküli kuko- ; rica. ; . S ez az, amit itt Mezőfalván.;. sem hittek el az emberek. ;;. Miért nem voltál erélyesebb ? A tavasszal a gazdaság igaz.;lgatója és főagronómusa igye-; •kezett meggyőzni a helybeli tsz.; tagságát és az elnökét, hogy;; alkalmazzák ők is a kukorica;', vegyszeres gyomirtását, de a;; tsz elnök, Szabó Mihály, csak;;, rázta a fejét és makacskodott,;; hogy nem. ! ! Amikor Szabó Mihály három;; héttel ezelőtt az állami gazda;; Ságban járt, az igazgató karon;; fogta: ;; — No, Mihály, innen addig;! haza nem mégy, amíg együtt;: végig nem jártuk a vegyszere-;; zett kukoricatáblákat. : I Órákig járták a határt. El-; • mentek a Tyúkmajorba, ahol;: 8 méteres a kukorica és 26 000;; tő fejlődik gyönyörűen (szem-;; ben a paraszti parcellák 8000;; töves állományával), aztán az;; É—6-os parcellán nézték meg;; a vegyszeres eljárások hatá-:: sát, ott, ahol háromféle mód:I szer találkozik. Megnézte a ta-! I lejt, gyönyörködött a széles,! ! sötétzöld levelekben, figyelte a!! csőképződést, homlokát törül- I! gette, hátrább-hátrább tolta a •« kalapját, végül megeredt ajj nyelve: ; — Hanem, hallod-e, Zángó;; elvtárs, te vagy az oka min-;; dennek! Miért nem voltál;; erélyesebb, miért nem csaptál;; az asztalra, hogy ez a jó mód;; szer, ezé a jövő?! !| — Nem én vagyok az elnök,: I Mihály! : I — De te tudtad, hogy milyen' í jó dolog, amit ajánlsz! — Jól van, Mihály, örülök, s hogy már itt tartunk. Küldök [' értetek egy teherautót, ültesd jó fel rá az összes brigádvezető ■; det és mindenkit, akit érdekel;', a kapálás nélküli kukorica,;; körbe megyünk velük, hogy;; lássák, mit ajánlunk nekik. 11 De túl egyszerű lenne, ha azt • ■ hinnénk, hogy a mezőfalviak; ■ permeteztek, vetettek és ölbe;; tett kézzel nézték, amíg má-; - sok kapáltak. Harcok előzték;; meg és kísérik most is az új;; permetezési módot. ;; — És most? ;; — Most tovább! Azon fára;; hozunk, mivel egészítsük ki a:: két évre ható simazint, hogy:: minél többféle növényi kártevő!! ellen védekezhessünk és még:: több jó módszert adhassunk át!! a szövetkezeteknek. Lendvai Vera♦ íme az F—6-os parcella — mutatja Zángó Zoltán igazgató, a Mezőfalvi Állami Gazdaság egyik kukoricatábláját, amelyet már nem kellett kapálni (Gyulavári Béla felvétele) NÉPSZAVA / Goethe vagy Kesselring? POTSDAM EGYKORI KIRÁLYI PARKJÁBAN az idegenvezetők bőbeszédű kommentárjukat hadarva mutatják meg az érdeklődőknek a Sanssouci-kastélyt, amelyet Knobelsdorf, a német barokk hírneves építésze alkotott remekbe. A régies pompával berendezett termekben annak idején 11. Frigyes messzemenő és konok eltökéltséggel valóra váltott terveket szőtt a porosz militarizmus megerősítéséről, és éjszakába nyúló eszmecseréken szívósan vitatkozott a nála vendégeskedő Voltaire-rel az önkényuralom és a felvilágosultság ütköző pontjairól. Az idegenvezetők programja szerint azután a Cäcilienhofnaik elkeresztelt palota megtekintése kerül sorra. E művészi szempontból kevéssé jelentős épületnek az biztosít történelmi nevezetességet, hogy 1945 nyarán a második világháborúból győztesen kikerült nagyhatalmak vezetői itt tartották azt az értekezletet, amelyet a Németország jövőjével összefüggő kérdések rendezése végett hívtak össze és 15 évvel ezelőtt, 1945 augusztus 2-án itt írták alá az azóta sokat emlegetett potsdami egyezményt a német militarizmus és nácizmus felszámolásáról, a német monopóliumok uralmának megdöntéséről, továbbá a haladó szellemű német pártok és szervezetek szabad működésének biztosításáról, röviden: Németországnak demokratikus és békeszerető államként tervezett felújításáról. AZ IDEGENVEZETŐK LEGTÖBBJE még ma sem mond le a kínálkozó szófordulatról és megjegyzi, hogy a potsdami királyi parkban mindössze 200 lépésnyi távolság választja el egymástól a porosz-német militarizmus bölcsőjét és koporsóját. A Sanssouci-kastélyból tényleg rövid az út a Cäcilienhofig, amelynek falán márványtábla őrzi a palotában lefolyt nevezetes megbeszélés és megállapodás emlékét. Kár, hogy a Cäcilienhof nem vált az Európát fenyegető német terjeszkedési vágy, a »Drang nach Osten« végleges sírboltjává. Igaz, az egykori német birodalom egész sor szovjetkézre került tartományában s éppen a »legporoszabb« területeken lehetővé lett a Német Demokratikus Köztársaság, az első német békeszerető munkás-paraszt állam megszületése és ennek határai között a potsdamidöntések hiánytalan végrehajtása. Viszont az antikommunizmus, a hidegháború és a revansszellem jegyében létrehozott nyugatnémet államban, a Német Szövetségi Köztársaságban elvetélték, megcsúfolták, visszájára ".fordították mindazokat a célokat és feladatokrat, amelyeket 1945 augusztus 2-án a szovjet,az amerikai s a brit kormányfő aláírásával pecsételt meg és amelyeknek végrehajtására utóbb Franciaország is kötelezettséget vállalt ! A potsdami egyezményről aláírásának 15. évfordulóján aktív mérleget állíthatunk fel , az NDK vonatkozásában. Annál passzívabb a mérleg Nyugat-Németországgal kapcsolatban. Itt nemcsak hogy nem történt meg a német militarizmus és nácizmus gyökeres kiirtása, hanem a hitleri tábornokok vezette új Bun- Ideswehr mind veszedelmesebb békebontóként lép fel leplezetlen területi követeléseivel, s a békeszerető világ viharos tiltakozása ellenére, I atom- és rakétafegyverekkel szerelteti fel I magát. Az állami és gazdasági élet kulcspozícióiba mindinkább visszakerülnek a nemzeti I szocialista rémuralom, az SS és a Gestapo I hétpróbás főkolomposai. A militarizmus és az I agresszió gazdasági támogatói, a nagy ipari monopóliumok befolyása Nyugat-Németországban ma, Adenauer és társai segítségével, erősebb, mint bármikor volt. Ami pedig a haladó szellemű pártok és szervezetek szabad fejlődésének biztosítására vállalt kötelezettséget illeti: az Adenauer-kormány betiltotta a Német Kommunista Párt és több demokratikus szervezet működését, a nyugatnémet hatóságok egymás után büntető bíróság elé állítják a békemozgalom híveit és aktivistáit, féktelen uszítás folyik a Szovjetunió, az NDK és a többi szocialista ország ellen. Adenauer bíróságai ugyanakkor sorra felmentik a vádlottak padjára ültetett hitlerista háborús bűnösöket. A CÄCILIENHOFBAN VÉGBEMENT ÜNNEPÉLYES ALÁÍRÁSI CEREMÓNIA 15. évfordulója kapcsán egyes nyugati politikusok és sajtóorgánumaik — alighanem rossz lelkiismeretük megnyugtatására — felvetik a kérdést, vajon a potsdami egyezményt a realitások követelményeinek, a »német önérzet teherbíróképességének«, Németország szellemi és történelmi hagyományainak teljes figyelembevételével fogalmazták-e meg, nem követeltek-e túl sokat a »német lélektől«? Erre a mondvacsinált kérdésre, amely történelmi alibit keres a bonni neonácizmussal szövetkezett nyugati vezetők részére, megfelelő választ nyújt az NDK szemléltető példája, az, hogy német földön megvolt a lehetőség a potsdami határozatok végrehajtásához. Kétségtelen, hogy Potsdamban nem maximális, hanem minimális követelményeket támasztottak azzal a Németországgal szemben, amely rettenetes szerencsétlenségbe sodorta a népeket, nem utolsósorban magukat a németeket. Ami a »lélektani« szempontokat illeti, a német nép igazi, általánosan megbecsült hagyományait végtére is nem II. Frigyes porosz militarizmusa, Hitler és Kesselring jelenti, hanem Goethe, Marx, Engels, Robert Koch és a német szellem sok más kiváló képviselője. Aki ebben kételkedik, éppen az hagyja figyelmen kívül a »német önérzet teherbíró képességét«. A potsdami egyezmény Nyugat-Németországban történt megcsúfolása és a nyugati, elsősorban amerikai hidegháborús körök egyéb szabotáló és provokáló tevékenysége, így az Egyesült Államok legutóbbi légikalózkodása a Szovjetunió felett, óhatatlanul megfelelő következtetések levonására és az éberség fokozására készteti a béke biztosítását kívánó emberiséget. A SZOVJETUNIÓ SOROZATOS BÉKEKEZDEMÉNYEZÉSEI RÉVÉN beállott nemzetközi enyhülést legutóbb ismét az amerikai hidegháborús üzelmek kellemetlen légköre váltotta fel. Ebben a helyzetben is derűlátásra ösztönöz az a mind szélesebb körben tért hódító felismerés, hogy a Szovjetunió és az egész szocialista tábor javára megváltozott erőviszonyok, a gyarmati és félgyarmati népek eredményes szabadságküzdelmei elkerülhetővé teszik a harmadik — minden eddiginél pusztítóbb — világháborút. S emellett a Szovjetunió valamennyi megérlelődött nemzetközi probléma megoldására, általános és teljes leszerelés végrehajtására, a német probléma, s ezen belül a tarthatatlan nyugatberlini állapotok rendezésére, a különböző társadalmi rendszerű államok együttélésének és együttműködésének, tehát lényegében a béke biztosítására kidolgozott konkrét tervezete, változatlan tárgyalási és megegyezési készsége éltető hitet és bizalmat önt azokba, akikből a potsdami egyezmény nyugati részről történt sárbatiprása jogos elégedetlenséget és érthető nyugtalanságot váltott ki. Vozári Dezső » Gáli István : ALOM A kora reggeli fehér köd vékony csikókban szakadozott fel, és a szél hátán tovavitorlázott. A harmatos fűben, fekete nyomokat hagyott Márton amerre elhaladt. Legényember volt még, lombos hajú, telt arcú. Csak mint akit a féreg rág, megviseltek a vonásai: a szeme alja feketén beesett, és szarkalábas, a bőre szürke, arca borostás, és a pillantása rebbenő-ideges. Szürkére fakult kezeslábast viselt, és kemény bőrű új sárga bakancsot — de egy falusias kötött mellényt is a hátára terített, mert harapós a kora hajnal. Domb tetején van az építők tábora. Emitt hosszú fabarakkokban a szállás, kerekeken gördülő kocsiban az iroda — amott pedig egy fészerszerű, hevenyében épített színben a gépjavító. Az udvaron ott maradt a tavalyi tarló, mert egy éve még a veréb se csivogta, hogy vasút épül itt. A gyúródó dombokon keresztül — itt a Mátra lábánál — hatalmas nyiladékot vágtak. Mintha az ördög akasztotta volna bele pokoli ekéjét a földbe, hogy egyetlen mély barázdát hasítson. A dombokat ketté szelték, a rézsüket lépcsősre faragták, a nyers sárga homok helyenként húsz méter magasan virít a mesterséges völgy két oldalán. A rézsű lépcsőin, ahol tegnap abbahagyták a munkát, ott gubbasztanak az ormótlan földgyaluk, fölöttük pedig az acélkarú markológépek. Amikor Márton visszatért a kis szobába a reggelivel, két társa még feküdt az ágyban, és keserű szájjal szívták az első reggeli cigarettát. — Ma én lettem volna a soros — mondta az öreg raktáros, de úgy, mintha ki akarta volna oktatni őt. — Mindegy fene ... Arra jártam, elhoztam — védekezett Márton. — Te csak, ne szolgálj ki minket — morogta az öreg. — Mi lesz veled vénségedre, ha már most se tudsz aludni? Lapos körmű, szögletes ujjaival kicsípte a szájából a szürke bajusz alól a csikket, és a nyitott ajtón keresztül kidobta az udvarra. A reggeliért el kellett baktatni a telep másik végébe, a konyhához. Naponta más volt a soros, hogy ne kelljen mindhármójuknak odazarándokolni. Márton a csajkákat lerakta az asztalra, nézte, hogy száll fel belőlük a gőz — aztán felrezzent az álmodozásból, kenyeret szelt, és kiosztotta a fekvőknek a reggelit. Rudi — Márton barátja — hanyatt feküdt, félálomban. Szemét csípte az álmatlanság, fáradtan kezdte a napot. Itt, a hegyek aljában pesti embernek szokatlanul erős a levegő, szint leüti a lábáról. Ahogy tegnap ágyba esett, úgy ébredt fel reggel — éjszaka akár a földgolyóbist kilophatták volna alóla. Most olyan a feje, mint egy zúgó homályos alagút — a cigarettafüst ráfolyik az arcára, míg csak oldalt nem fordul, feltámaszkodik félkönyékre, és kibukik a maga fajta jellegből. — Szóval, megint nem aludtál az éjjel? — kérdezte Rudi. Márton felcsattant: — Lárifári! Honnan veszed ezt? — Látom az összetúrt lepedőn. — Azám — kontrázott az öreg raktáros — csak forgolódtál, nyikorgattad az ágyat. — Ha mindent ilyen jól tud — vágott vissza Márton —, akkor maga nem aludt az éjjel! — Én már, ecsém, akár a nyúl, éjszaka is hegyezem a fülem. Az öreg ember azt lesi csak egyre, hogy nem jön-e a kaszás?! — Hagyd ezt, papa! — intette le Rudi az öreget —, mert így csak elkeverjük a szót... Szóval, nem aludtál, Márton? Azért csalinkáztál már hajnalban a kávéért? — Korán ébredek. Megszoktam otthon. — Szokj le róla! — mondta Rudi szigorúan. — Mert megette a fene, ha ezután is mindent úgy csinálsz, mint régen. Odakint kiabált valaki: »papa! papa!« Az öreg raktáros felrántotta a nadrágot, és ment fürgén kifelé; hiába, olyan pozíció ez, hogy mindig ugrásra készen kell lenni. Rudi felült az ágyban, és a csuklóját billegtetve körbe- körbe lötykölte a kávét a csajkában, hogy felmossa az aljáról a cukrot. — Felőlem akár le se feküdj — mondta vontatottan Mártonnak. — Kukorékolj fent egész éjszaka. De aztán nap közben ne kókadozz mellettem a gépen! Hogy fogsz így levizsgázni? — Mondd meg, ha nem tetszik a képem — berzenkedett Márton. — Kérj valaki mást magad mellé. Mondd, hogy menjek vissza a fenébe, a falumba! Bugris vagyok, na! Nem mered a pofámba mondani? Rudi kihajolt az ágyból, és letette a csajkát a padlóra. Aztán ismét hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. A katonaságtól együtt szerelt le Mártonnal. Jó komák voltak, utána is leveleztek. Mikor a fiú írta, hogy elmenne a faluból, dolgozni szeretne valahol, szakmát tanulni — Rudi hívta ide a vasútépítéshez, és kijárta, hogy melléje kerüljön a gépre — amíg le nem teszi a vizsgát — segédvezetőnek... De lám, valami baj van itt... — Mi van veled? — kérdezte Rudi, és nem nézett a barátjára, hogy avval se zavarja meg. — Mondd meg, mi van veled. Márton sóhajtott. — Nem felelsz? — Nem tudok itt megszokni — mondta Márton halkan. — Miért? Ki bánt? — Senki — mondta Márton. — Csak úgy — nem tudok megszokni. Pedig a katonaságnál már megszokhattam, hogy idegenben élek... De ott más volt... Tudtam, hogy egyszer hazamegyek... De itt — itt valami más van, itt örökre meg kell maradni — vagy ha befejezzük az építkezést, hát megyünk máshová, más vidékre, más városba, máshová, de haza, a falumba, soha! Álmomban mindig otthon vagyok ... Azelőtt nem álmodtam. Most álmodom ... öregapám ül a csűrben, és kalapálja a ráfot a kocsikeréken. »■Marci ■— kiáltja — lökj zöldet a lovaknak?« ... Aztán meg megyek az Alsósoron, a kertek alatt, és lányok könyökölnek a kerítésre, és vihognak, amint egyre közelebb érek hozzájuk — aztán elcsöndesülnek, de amint elhagyom őket, már megint nevetnek, olyan csifolandósan, bolondosan... Hát mondd, Rudi, honnan veszem én ezeket? Ha gondolnom kéne ilyesmit, soha se jutna semmi se az eszembe... De mostanában, álmomban — amint leteszem a fejem, már otthon vagyok ...Éslátom az Ördöghalmon azt a csipkebokrot, amit minden tavasszal kiszántunk, és őszre megint csak ott terpeszkedik... A Csákót, a szőke tehenet, amint hátrafordul, és nedves szemével rám néz, ha belépek az istállóba ... Hallom az anyám hangját, amint hívja a csibéit ... Nem lehet ezt kibírni! Hát nem érted? Álmodom, aztán felébredek, és azt hiszem, hogy megszakad a szívem a fájdalomtól — mert tudom, hogy mindezt el kellene felejteni, örökre... Rudi még mindig nem nézett a barátjára, hagyta, hadd beszéljen — csak nagysokára kérdezte meg. — Vissza akarsz menni? — Nem — mondta Márton. — Nem... Csak nem tudom, hogy... — Hogyan?... Ezt nem bírom tovább! — Még egy kicsit tarts ki! — Rudi felült, és Márton szemébe nézett. — A kígyó is levedli a régi bőrét, és új bőre női! Megnyugszol majd, és új ember leszel. Más ember. És ha elmennél, már rólunk álmodnál. Azám! Mert nemcsak a paraszti életet lehet szeretni!