Népszava, 1960. augusztus (88. évfolyam, 182–206. szám)

1960-08-20 / 198. szám

Az út a pusztáról »A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt. A cselédek tudták azt. . . Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél nagyobb és sötétebb mélység...« (Ilyés: Puszták népe.) Az idézet zsong a fülemben, a néhány sor, amelyet nem­régiben a parlamenti felszóla­lásába illesztett Fejér megye képviselője, miközben ott ál­lok a fehérvári piactéren és várok az autób­uszra. Autóbusz van itt, amennyi csak kell, mégis megtelik pil­lanatok alatt valamennyi. A kálózi­­Cece, Dunaföldvár h­a­Ezen a tájon a községnél nem nagyon volt érdekes haj­danában. Az emberről inkább azt tudakolták, Zichy cselédje, vagy a Széchenyieké? A Zichy névbe úgy ütközik bele a múl­tat kutató, mint az ásatások szerszámai a sziklákba. Sopo­­nyán négyezer holdnyi volt a Zichy-föld. Azt kutatom Soponyán, a Nagylánggal egybeépült egy­kori cselédfaluban, hová vezet, hová nyílik az út a pusztáról ma? Kiss Lajos, a tanácselnök, neveket tesz az asztalra. Hová vezet az út? Itt a Lendvai Ferkó, özvegy anyja volt, a kastélyba járt mosni. A fia, a járási tanács titkára. Itt van Jankó, a »jáger­­segéd«, mert Dunántúl, amíg a világ világ, láger lesz a va­dász. És a megyei erdők igaz­gatója. , Itt van Bohár Gyuri, halász­legény volt az uraságnál. Most a Fejér megyei halgazdaságok igazgatója, ami halastó van Dunaföldvártól Pétig, az ő rendelkezésére figyel. Itt van maga a tanácselnök, hogy mást ne is említsünk. Ül a barnára sült arcú, jó­­kedélyű férfi és apró felhők­ben száll el fölötte a piakt. A táska meg a mákos tészta esete Nehezen szólal meg, de köz­ben már mosolyog. — Hatéves a fiam, most megy iskolába. »Apuka, ne­kem bőrtáska kell, mert más­sal én el nem megyek«... Mondom neki, tudod, fiam, milyen táskám volt nekem? Loptunk a raktárból műtrá­­gyás zsákot, az aratógépes adott manilazsineget, anyám rákötötte .. . Még örültem is, hogy van. Mire aszongya a gyerek: »Nem hiszem én azt, nya­, mint valami szűkre­­szabott Noé bárkája, lebeg a felszállók színes tengerén; egy kendős mama két elegáns kis­­unokát vonszol és csak úgy fut­tában közli »Rozikámmal«, aki mögötte tülekedik, hogy há­romezret adott ki a gyerekek­re, de hát istenem, van abban egy télikabát is, s úgy áll a gyereken, akár a saját haja. Aztán döccen egyet az Ika­rus és útrakel a puszták felé. Szabadbattyán . . Csősz ... Soponya, hogy a nyakadba vetted, édes­apám!« Sok mindent nem hisznek. Van, amire nem is emlékez­nek. Kitörölték az emlékezet­ből. Mert helyben is felfelé vezet az út. Van a faluban három szö­vetkezet. A legrégibb és a leg- A „cselédei . Valamivel túl a falu köze­pén, ott, ahol régen egy árok elválasztotta Soponyát Nagy­lángtól, vajsárga falú új épü­let emelkedik. Nem lehetett olcsó. — Nem is — mondja az igazgató, az új művelődési ott­hon igazgatója, Hollósi László. — Másfél millióba került. Jöj­jenek el az avatásra. El is kellene menni. Ez a másfélmilliós, emeletes palo­tácska a faluban, ahol 360 cse­léd lakott, ahol a Zichy-kas­­tély cselédei a hagyományos »négy család egy konyha« sze­rint laktak és éltek, ahol a lo­vaknak vörösmárvány vályú­juk volt, az embereknek ivó- A kastély Egyébként a Zichy-kastély is előlépett: ha régen két la­kója volt (a cselédeket nem számítva, akik nem számítot­tak), most" van" vagy 300, és a kapun ott a felirat — »Gyer­mekváros­«. Körös­ körül vi­szont tökéletesen eltűntek a cselédházak. Valami irgalmat­lan­ dühvel tüntették el a cse­lédéletnek még az emlékét is. Az anyagot széthordták, új házakat emeltek, széles ablak­kal, cseréptetővel. Csak egy ház maradt meg eredeti­­for­májában, mert valamivel jobb volt a többinél. De annak a te­tején is televíziós antenna ágaskod­­ik, erősebb — az egykori cselédek­­ szövetkezete, ötvenkét forin­« tos munkaegységet osztottak « tavaly, mert beütött a len,« idén meg a búza ütött be, s« megint joggal várnak bőséges? osztalékot. De a másik két tsz? se röstelkedik. Csak a cselédeknek jobb aj tsz? Az élet itt azt mutatja,­ hogy a régi, jómódú gazda út­j­­a is most kezd felfelé vezetni.­­ Az egész falu ismeri Balázst bácsit. Ez a Balázs bácsi, va­­­lamivel túl a középparaszti szint felső határán, arról volt híres, hogy munka közben még enni sem ért rá. Ha a fe­lesége kihozta az ebédet, a le­vest még csa­k kikanalazta ül­ve, de a mákos tésztát már be­szórta a köténye nagy zsebébe és onnan markolászta ki, az eke mögött ballagva. Szerez­ni, szerezni, szerezni... Most pedig szövetkezeti pa­raszt és azt mondja, sose volt ilyen dolga. Persze, a szerzés most is folyik, csak másként, palotája vizük is alig: egy kissé törté­nelmi dokumentum. Honnan vették rá a pénzt? Kaptak ál­lami támogatást is, segített a megyei pártbizottság is , és félretettek rá, konok szorgalom­mal hétesztendei községfejlesz­tési alapot. Festés, gyalulás, vil­lanyszerelés zajával van teli az egész épület, s a ház előtt elballagó soponyaiak be-be­­néznek. Gyönyörködni. Általában itt mindenki és minden előlép. Maga a föld is, amelyen a kultúrház áll. A Zichy lucernaföldje volt... Az épület mögött nagy gödröt ás­tak ki, mellette kútfúró-áll­vány. Hogy ez mi? Épül a strandfürdő. Persze, külön gyerekmedencével, új lakói .. . Ismét az autóbusz. A fa­lu közepén, a megállónál fel­kapaszkodik rá egy fiatal lány. Fehérpettyes, fekete krinolin, törpe tűsarkú cipő, divatos blúz, a kezén fehér nylonkesz­tyű. Mint a királykisasszony, vagy a régi kastélyok grófnői, lebben föl a lépcsőn, de régi ismerősként, pajtási mosollyal köszönti a kalauzt. És sokáig, nagyon sokáig integet nylon­kesztyűs kezével két fekete­­kendős öregasszonynak ... Csak egy villanásnyi kép az egész, aztán az autóbusz előtt kinyílik és a messzeségbe kí­gyózik az út a pusztáról... Baktai Ferenc Felfelé, felfelé . . . A csapzott hajú legényke a kút fölé hajlik és lelkesen iszik. Most már igazolni kell, miért állt a kútnál. Iszik és fél szemmel az ősz hajú pacsk­a les, aki mosolyogva néz rá. Most már a srác szemében is egyetért és csillan és mikor az ősz férfi lassan továbblép, odaszól szintén elcsendesedett társainak: — A Kolonics ... »A Kolonics« ... azaz Kolo­nics Ferenc, a 144-es körzet tanácstagja, a külső-ferencvá­rosiak egyik képviselője a Ba­­káts téri tanácsban, sétál a parkban, amely az ő tanács­tagsága alatt született, gidres­­gödrös csúf szeméttelepből, amelyre romházak »sitt«-jét hordták és ahová a Gubacsi útiak, a Földvári utcaiak, meg a vágóhídiak úgy hordták a virágmagot, mint a saját kert­jükbe. Ahogy sétál a Gubacsi úton, itt egy sapka szélét billentik meg neki, ott meg csak utána szólnak: »Hová, Ferikém?« Aztán elcsípi a Földvári utcá­ban Kalocsai Ottó­ panasszal jön: a házkezelőség nem akar­ja áthelyezni a lakása szem­hangyos az augusztusi dél­után. A nagy gáztartály a lenyug­vó naptól kér kölcsön arany­köpenyt. A villamosok a mun­kából hazatérés ütemeit kat­togják. A kis parkban, itt a sertésvágóhíd előtt napbarní­tott fiúk kézilabdáznak, né­hány zöld trikós lány segédle­tével. Hinta lendül és a kis ivókút körül visító gyerekcso­port élvezi valamelyik kis im­­posztor kópéságát, aki ujját rászorítja a csapra és körbe­­locsolja az egész társaságot. Aztán elkapja az ujját a Ballag tovább. Tíz éve jár­ott minden dél­után — tudniillik tanácstagi minőségében tíz éve. Előzőleg csak mint húsipari munkás járt erre. Néhány évtizedig. Mert Feri bácsi 73 éves. Most is olyan, mint a szálfa, s tenyereivel nem lenne ajánla­tos konfliktusba kerülni. Aki megpróbálta — lett légyen a 30-as években Tompa utcai nyilas, vagy buchenwaldi SS- táborőr a táborfelszabadítás csatájában — kellemetlen em­lékeket szerzett. Manapság ez az ököl már csak asztalra veréskor csattog. Tanácstag és asztalra verés nem egészen távolálló fogal­mak, mert néha vannak dol­gok, amikért »ki kell verni a tüzet« és ehhez a 144-es kör­zet Feri bácsija még egyálta­lán nem idős, szédságában működő vécét, nedves a fal... — Átjövök — mondja Feri bácsi. Bekukkant az udvarokra, a körfolyosók­ról innen is, onnan is szíves jó esték hullanak feléje a kis kertek virágai fölött. Mert vi­rág az van mindenütt, kútról és egyszeriben ártatla­nul néz, mintha a környéken sem járt volna, mert megáll előtte egy nagy darab, ősz ha­jú férfi, vállára terített szür­ke kardigánban, megsimogatja a fejét, s azt mondja: — Tudod, hogy az mire való? Csend. — Inni akartál ? — Ühüm. — Hát akkor igyál. Húsosnak mindenhez értenie kell. Ehhez a »minden«-hez tartozik a nyugdíjas létére tel­jes energiával végzett tanács­tagi munka, előadások a múlt­ról úttörőknek vagy katonák­nak, s ha a szükség úgy kí­vánja, a legkeményebb fizikai munka. Mert Feri bácsi 1956 őszén, amikor a vágóhídon is alig volt benn munkás, vi­szont az ottmaradt 16 000 ser­tést vagy etetni, vagy vágni kellett, újra szakmunkás lett, méghozzá munkaidő nélkül, mert ez a nyugdíjasnak úgy sem számít... Hát éjjel-nap­pal etetett vagy vágott... Mihez ért még? Végighall­gattam a beszélgetését vagy tizenöt választójával. Úgy be­szélgettek, ahogy barátok, is­merősök szoktak, a­kik min­dent tudnak egymásról és sok­szor hosszú mondatok nélkül is jól megértik egymást. — Nem is szeretem a hosszú beszédeket — mondja tűnődve. — Negyven percnél tovább nem szabad semmiféle beszá­— Nem röstellkedünk, ha a Belvárossal kell versenyezni, akkor sem — mondja egy zö­mök férfi a Gubacsi út 21-ben. Nagy bérház ez a 21-es, szépen tatarozva... És kis kert az udvarban. Kis kert van a Földvári utcai házakban is ... És ott is csinosra festett min­den fal. Feri bácsi kicsit szégyenlő­sen mondja: — Emlegették, hogy a kör­zetem felé hajlott a kezem az építési állandó bizottságban... De hát nem itt választottak meg? Fiatal asszonyka jön ki az egyik kertből, karján szőke mólót elhúzni. Legközelebb nem jönnek el... Nekem már mondtak ilyet, amikor a ven­dég­szónokok sehogy se akar­ták abbahagyni. Nem is be­szélni kell az embereknek, ha­nem beszélgetni velük. Csak úgy. Otthonosan. Az a legjobb politizálás. Ballagunk tovább a Földvári utcán, Feri bácsi egyszerre a homlokára üt: — Mikorra is volt kiírva az a temetés? Mert az egyik ház kapuján fekete szegélyű cédulát lenget a szél: halott van ott, K. Já­nos, csütörtökön fél háromkor temetik. — Fél háromkor, holnap. Elmegy? — kérdem. — Hogyne mennék — néz rám csodálkozva. Igen, holnap ott ballag majd az erzsébeti temető sírhantjai között, kísér egy munkást, Já­nos bácsit a Földvári utcából. Ott megy, ahol a család. Ahol a barátok. Tíz éve mindig. B. F. kislány, a másik mellette: igyekszik. Egyszerre hárman­ köszönnek. — Kezitcsókolom, Feri bá-'. esi. Anyuka is kezitcsókolommal köszön, mert a kis Lendvainé­ olyan forma kislány lehetett,­ mint most az udvaron futko­­ sók, amikor Feri bácsi tanácsra tag lett. A gyerekek közben" felnőttek, akik akkor fociztak ■ a grundokon, most a kultúr-­ házban vitatják meg a világ-­ eseményeket. Ide is be-­ kukkant Kolonics Ferenc,: mindenki kezel vele, akárcsak­ tíz lépéssel odább a közértben,: ahol fél kiló kenyeret vesz,; mert szalma most Feri bácsi,: Moszkvába utazott az asszony.: A vacsorát maga főzi: papri­­­kát dinsztel, arra tojást üt Sbeni Kacai és a 144 Tec kaizet Park születik a vágóhíd előtt Akinek a maga körzete felé hajlik. Egy húsos mindenhez ért ­MŰVE­IT­ VAGY ÜZLET? Senki sem vitatja — bizo­nyára még az érdekeltek sem —, mennyivel több fáradság és elmélyült alkotómunka, főként pedig tehetség szükséges­ egy fontos kultúrmissziót betöltő háromfelvonásos színdarab, vagy opera — de akár egy rangos költemény — megírásá­hoz, mint egy ötperces táncdal versének, illetve zenéjének létrehozásához. Köztudomású azonban az is, hogy a külfin­­féle műfajú és művészi szín­vonalú prózai és zenei alkotá­sok valóságos kulturális értéke és anyagi sikere távolról sem áll arányban egymással. En­nek egyik oka, hogy idevonat­kozó rendelkezéseink mind ez ideig nem veszik kellőképpen figyelembe a különféle alkotó-— igen ám — mondhatnák egyesek —, egy slágerré vált táncdal azért hoz többet a »konyhára«, mert a közönség szereti és gyakran kívánja hallani. Ez igaz, de tíz évvel ezelőtt sokkal kevésbé volt aránytalan a helyzet. . Azóta ugyanis népgazdaságunk fejlő­dése lehetővé tette a szórako­zóhelyek számának állandó gyarapodását, megkezdte mű­ködését a televízió, jóval több műsort sugároz a rádió és az életszínvonal emelkedése — a többi között — a szórakozó­helyek látogatottságának növe­kedésében, az eladott hang­lemezek számának megsokszo­rozódásában is jelentkezik. Amíg például a komoly muzsi­ka egyik­ kimagasló hazai al­kotójának jövedelme az elmúlt tíz év alatt csupán meghárom­szorozódott — több slágeríró hússzor annyi pénzt vett fel szerzeményeiért 1959-ben, mint 1z évvel annak előtte — hol­ott hozzávetőleg ugyanannyi slágert írt akkor, mint mosta­nában. Akad ennél is kirívóbb je­­­­lenség. Horváth Jenő és Ráko­­­­si János »Gyere, ülj kedves­­ mellém« című táncdala az el­­­­múlt négy évben többet jöve­­­­delmezett szerzőiknek, mint I Darvas József kimagasló, az­­ ország csaknem valamennyi­­ színpadán játszott drámája, a­­»Kormos ég«. »A két szemét­­ még most is látom« című slá­­­­ger szerzői sem jártak rosszul, s csupán ezzel az egyetlen­­ dalocskával néhány év alatt I több mint 170 000 forintot ke­­­­restek. Ugyanakkor legjobb­­ költőink egy-egy versükért jó­­ esetben mintegy 2000 forintot, sok lényegében, jellegében, természetében, előadásuk lehe­tőségének arányaiban rejlő kü­lönbségeket. Kulturális életünk irányító szervei az utóbbi években nagy eredményeket értek el a­­ní­­vótlanság, a giccs, a polgári szemlélet elleni küzdelemben, s egyúttal e torz arányokat is igyekeztek a helyes irányban módosítani. A zenés szóra­kozó­helyek, a különféle esztrád-előadások és szabad­téri színpadok műsorának ösz­­szeállítói és szerzői azonban a vonatkozó rendszabályok, a sajtóban megjelenő bírálatok és nem utolsósorban a mind igényesebbé váló közönség til­takozása ellenére mégis hatal­mas összegeket vágnak zsebre. Hasonló gyakorlat szá­mos visszásságot okozott a filmzeneszerzés területén is. Számtalanszor megtörtént, hogy a felkért komponista a film aláfestő zenéjének jelen­tős hányadát védetten, főként klasszikus művekből állította össze, de a helytelen jogszabá­lyok értelmében teljes alko­tói honoráriumot vett fel. Ugyanezek a rendelkezések szülték azt a tarthatatlan helyzetet is, hogy míg egy ma­gyar film írója, rendezője, színészkollektívája és többi al­kotója a megállapodás szerinti összegen felül legfeljebb pré­miumot kaphat, addig a kí­sérőzene komponistája — fur­csa kivételként — gyakran tekintélyes summára rúgó szá­zalékot vesz fel a film tiszta bevételéből és így megesik, hogy nagyobb anyagi ellen­szolgáltatásban részesül, mint a filmalkotás sikerében döntő tényezők: az író vagy a ren­dező. A Művelődésügyi Miniszté­rium a közelmúltban — na­gyon helyesen — több rende­letet hozott ezeknek a visszás­ságoknak a felszámolására. Részben rendezték a filmzene­honoráriumot, ezentúl a vé- Egészséges A helyzet megnyugtató ren­dezése még több hasonló in­tézkedést kíván. Megoldásra vár a magánszámok honorá­riuma, az alkotói összeférhe­tetlenség kérdésének tisztázá­sa és így tovább. Elsőrendű kultúrpolitikai érdekeink közé tartozik, hogy maximáljuk az egy-egy slágerrel elérhető leg­magasabb jövedelmet és a könnyű műfaj területén dol­gozó szerzők egy évre eső leg­magasabb keresetét is. Igaz, a könnyűzene-szerzők jogdíjai­nak egy része — megállapított kulcs alapján — ma már a komolyzene-szerzők premizá­lására szolgál. Erre, illetve megzenésített írásművek szer­zőinek jutalmazására fordítják a táncdalok szövegírói honorá­riumának egy részét is — hol­ott ez analóg alapon az írók, költők összességét illetné. Az arányok egészséges, igazságos, kultúrpolitikai cél­kitűzéseinknek megfelelő ren­dezését a mai »lefölözési« rendszer egymaga nem oldja meg. Ezt csak további egész­séges és a körülményeket min­den szempontból figyelembe általában azonban mindössze csak 500—600 forintot kaptak. Csak egy adat az össze­hasonlítás kedvéért: Simon István Kossuth-díjas költőnk irodalmi munkássága — ver­sek, műfordítások, verses­kötetek — az elmúlt öt esz­tendő alatt összesen 159 000 forint anyagi ellenszolgálta­tást eredményezett. „Én írok neked — te írsz nekem“ Egyes zeneszerzők és szöveg­írók világviszonylatban is mammutgázsikat vesznek fel. A listavezető Szenes Iván, aki 1959-ben több mint 400 000 forintos bruttó­ honoráriumot ért el. Nem sokkal marad el mögötte G. Dénes György, vagy éppen Sállal, a tánc­dalok, illetve magyar nóták révén. Ezek a keresetek gyakran nemcsak a szerzők népszerű­ségének köszönhetők. Általá­nosságnak mondható gyakor­olatlen számok után járó jog­díjat nem a »felhasználó«, ha­nem az állam kapja meg, s az összegeket fontos kultúr­politikai célokra fordítják. Rendezték az »autorizációs« jogok kérdését is. A közel­múltban még igen kényelmes és hasznot hajtó vállalkozás volt a világsikerű külföldi táncszámok szövegének ma­gyarra fordítása, mert ezek a számok már eleve biztosítják nálunk is a sikert, a gyakori játszást. Külföldet járó, illetve jó külföldi »kapcsolatokkal« rendelkező — gyakran nem is hivatásos — szövegírók a kül­földön élő szerzőktől megsze­rezték a szám autorizációját, azaz a fordítás kizárólagos jo­gát, így még akkor is őket il­lette a honorárium, ha a szá­mot történetesen más is lefor­dította és az énekesek inkább ezt az autorizálatlan, de sok­szor jobb, nívósabb szöveget adták elő. Ezentúl a külföldi slágerek autorizációját magán­­személy nem kaphatja meg: ez a jog kizárólag az illetékes állami szervet illeti. A fordí­tók az eddigi 10-től 50 száza­lékig terjedő jogdíj helyett mindössze annak egytizenhato­­dát vehetik fel, arányokat vevő újabb intézkedések bizto­síthatják. Kizárólag a rendeletek azon­ban nem elegendők az alkotói összeférhetetlenségek, az el­végzett munka arányában nem álló keresetek, a művészi er­kölcsöt sárba tipró jelenségek teljes felszámolásához. Ebben a munkában az alkotók leg­jobbjainak is tevékeny részt kell vállalniuk, hogy az arra méltókat jobb belátásra bír­ják, azokat pedig, akik emel­kedő életszínvonalunkat és dolgozóink növekvő kulturális igényeit a maguk javára akar­ják kihasználni — kivessék maguk közül. A könnyű műfaj visszássá­gainak felszámolása érdekében hozott és jövőben hozandó rendeletek — a művésztársa­dalom legjavának támogatá­sával — rövidesen bizonyára végleg rendet teremtenek majd a könnyű műfaj sokat emlegetett »dzsungeljében«, s hozzájárulnak kulturális éle­tünk etikai megtisztulásához, színvonalának további emelé­séhez. Garai Tamás lát ugyanis, hogy a Fővárosi Nagycirkusz, néhány zenés színházunk és műsoros szóra­kozóhelyünk igazgatója, ren­dezője, illetve karmestere az irányítása alatt álló intézmény műsorát csaknem kizárólag sa­ját számaiból állítja össze. A körültekintőbbek már gondo­sabban járnak el: az »Én írok neked — te írsz nekem« el­vet alkalmazzák, ami kevésbé feltűnő, de lényegében ugyan­annyit jövedelmez. Hogy a fentieket is példával illusztrál­juk: a Budapest Varieté »Van­nak még csodák« című műso­rának 18 000 forintos szerzői jogdíjából Szenes Iván, a szín­ház volt művészeti vezetője és Tabányi Mihály, a varieté volt zenekarvezetője, kereken 17 000 forintot vett fel, mert a műsorszámok zömének meg­írására, illetve összeállítására önmaguknak adtak megbízást — fittyet hányva a művész­etika alapvető törvényeinek. Horribilis tiszteletdíjakat vesznek­ fel azok a szerzők is, akik a vendéglátóiparban mű­ködő előadók magánszámait állítják össze — többnyire is­mert, népszerű slágerekből. Ezért a munkáért nem össze­állítási díjat kapnak — mint ahogy az természetes lenne —, hanem ennél jóval magasabb alkotói honoráriumot. Nem véletlen tehát, hogy a mű­sorokban még mindig olyan sok »reminiszcencia«-szám hallható a »régi jó világról«, az orfeumról, a Váci utcáról, no meg a budai kiskocsmák­ról. Ezek a melódiák ugyanis már nem védettek — szerző­jük több mint 50 esztendővel ezelőtt hunyt el —, így hát örö­köseik jogdíjat nem kaphat­nak. Az összeállítók e számo­kat »felfrissítik«, néhány tak­tussal egymás m mellé fűzik és az egész műsorért felveszik a szerzői tiszteletdíjat. Sláger : 170 000 — költemény 600 forint A minisztérium helyes intézkedései NÉPSZAVA 1960. augusztus 20 .

Next