Népszava, 1960. augusztus (88. évfolyam, 182–206. szám)

1960-08-20 / 198. szám

Az út a pusztáról »A pusztáról természetesen kivezető üt csak lefelé nyílt. A cselédek tudták azt. . . Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél nagyobb és sötétebb mélység..,« (Ulyés: Puszták népe.) Az idézet zsong a fülemben, a néhány sor, amelyet nem­régiben a parlamenti felszóla­lásába illesztett Fejér megye képviselője, miközben ott ál­lok a fehérvári piactéren és várok az autób.uszra. Autóbusz van itt, amennyi csak kell, mégis megtelik pil­lanatok alatt valamennyi. A kálózi (Cece, Dunaföldvár irá­nya), mint valami szűkre- szabott Noé bárkája, lebeg a felszállók színes tengerén; egy kendős mama két elegáns kis- unokát vonszol és csak úgy fut­tában közli »Rozikámmal«, aki mögötte tülekedik, hogy há­romezret adott ki a gyerekek­re, de hát istenem, van abban egy télikabát is, s úgy áll a gyereken, akár a saját haja. Aztán döccen egyet az Ika­rus és útrakel a puszták felé. Szabadbattyán . . Csősz .., Soponya. erősebb — az egykori cselédek 1 szövetkezete, ötvenkét forin-« tos munkaegységet osztottak « tavaly, mert beütött a len;« idén meg a búza ütött be, s« megint joggal várnak bőséges? osztalékot. De a másik két tsz? se röstelkedik. Csak a cselédeknek jobb aj tsz? Az élet itt azt mutatja,J hogy a régi, jómódú gazda út-j ja is most kezd felfelé vezetni. J Az egész falu ismeri Balázst bácsit. Ez a Balázs bácsi, va-j lamivel túl a középparaszti szint felső határán, arról volt híres, hogy munka közben még enni sem ért rá. Ha a fe­lesége kihozta az ebédet, a le­vest még csalk kikanalazta ül­ve, de a mákos tésztát már be­szórta a köténye nagy zsebébe és onnan markolászta ki, az eke mögött ballagva. Szerez­ni. szerezni, szerezni... Most pedig szövetkezeti pa­raszt és azt mondja, sose volt ilyen dolga. Persze, a szerzés most is folyik: csak másként. palotája vizük is alig: egy kissé törté­nelmi dokumentum. Honnan vették rá a pénzt? Kaptak ál­lami támogatást is, segített a megyei pártbizottság is — és félretettek rá, konok szorgalom­mal hétesztendei községfejlesz­tési alapot. Festés, gyalulás, vil­lanyszerelés zajával van teli az egész épület: s a ház előtt elballagó soponyaiak be-be- néznek. Gyönyörködni. Általában itt mindenki és minden előlép. Maga a föld is, amelyen a kultúrház áll. A Zichy lucernaföldje volt... Az épület mögött nagy gödröt ás­tak ki, mellette kútfúró-áll­vány. Hogy ez mi? Épül a strandfürdő. Persze, külön gyerekmedencével. új lakói .. . Ismét az autóbusz. A fa­lu közepén, a megállónál fel­kapaszkodik rá egy fiatal lány. Fehérpettyes, fekete krinolin, törpe tűsarkú cipő, divatos blúz, a kezén fehér nylonkesz­tyű. Mint a királykisasszony, vagy a régi kastélyok grófnői, lebben föl a lépcsőn, de régi ismerősként, pajtási mosollyal köszönti a kalauzt. És sokáig, nagyon sokáig integet nylon­kesztyűs kezével két fekete- kendős öregasszonynak ... Csak egy villanásnyi kép az egész, aztán az autóbusz előtt kinyílik és a messzeségbe kí­gyózik az út a pusztáról... Baktai Ferenc iMŰV! iT-VAGY ÜZLET? Senki sem vitatja — bizo­nyára még az érdekeltek sem —, mennyivel több fáradság és elmélyült alkotómunka, főként pedig tehetség szükséges' egy fontos kultúrmissziót betöltő héromfelvonásos színdarab, vagy opera — de akár egy rangos költemény — megírásá­hoz, mint egy ötperces táncdai versének, illetve zenéjének létrehozásához. Köztudomású azonban az is, hogy a küffin- féle műfajú és művészi szín­vonalú prózai és zenei alkotá­sok valóságos kulturális értéke és anyagi sikere távolról sem áll arányban egymással. En­nek egyik oka, hogy idevonat­kozó rendelkezéseink mind ez ideig nem veszik kellőképpen figyelembe a különféle alkotá­Felfelé, felfelé . . . Ezen a tájon a községnél nem nagyon volt érdekes haj danában. Az emberről inkább azt tudakolták, Zichy cselédje, vagy a Széchenyieké? A Zichy névbe úgy ütközik bele a múl­tat kutató, mint az ásatások szerszámai a sziklákba. Sopo- nyán négyezer holdnyi volt a Zichy-föld. Azt kutatom Soponyán, a Nagylánggal egybeépült egy­kori cselédfaluban, hová vezet, hová nyílik az út a pusztáról ma? Kiss Lajos, a tanácselnök, neveket tesz az asztalra. Hová vezet az út? Itt a Lendvai Ferkó. özvegy anyja volt, a kastélyba járt mosni. A fia: a járási tanács titkára. Itt van Jankó, a »jáger- segéd«, mert Dunántúl, amíg a világ világ, jáger lesz a va­dász. <5 a megyei erdők igaz­gatója. , Itt van Bohár Gyuri, halász­legény volt az uraságnál. Most a Fejér megyei halgazdaságok igazgatója, ami halastó van Dunaföldvártól Pétig, az ő rendelkezésére figyel. Itt van maga a tanácselnök, hogy mást ne is említsünk. Ül a barnára sült arcú, jó- kedélyű férfi és apró felhők­ben száll el fölötte a piúlt. A táska meg a mákos tészta esete Nehezen szólal meg, de köz­ben már mosolyog. — Hatéves a fiam, most megy iskolába. »Apuka, ne­kem bőrtáska kell, mert más­sal én el nem megyek«... Mondom neki, tudod, fiam, milyen táskám volt nekem? Loptunk a raktárból műtrá- gyás zsákot, az aratógépes adott manilazsineget, anyám rákötötte .. . Még örültem is, hogy van. Mire aszongya a gyerek: »Nem hiszem én azt, Langyos az augusztusi dél­után. A nagy gáztartály a lenyug­vó naptól kér kölcsön arany­köpenyt. A villamosok a mun­kából hazatérés ütemeit kat­togják. A kis parkban, itt a sertésvágóhíd előtt napbarní­tott fiúk kézilabdáznak, né­hány zöld trikós lány segédle­tével. Hinta lendül és a kis ivókút körül visító gyerekcso­port élvezi valamelyik kis im- posztor kópéságát, aki ujját rászorítja a csapra és körbe- locsolja az egész társaságot. Aztán elkapja az ujját a hogy a nyakadba vetted, édes­apám!« Sok mindent nem hisznek. Van. amire nem is emlékez­nek. Kitörölték az emlékezet­ből. Mert helyben is felfelé vezet az út. Van a faluban három szö­vetkezet. A legrégibb és a leg­A „cselédei . Valamivel túl a falu köze­pén, ott, ahol régen egy árok elválasztotta Soponyát Nagy­lángtól, vajsárga falú új épü­let emelkedik. Nem lehetett olcsó. — Nem is — mondja az igazgató, az új művelődési ott­hon igazgatója, Hollósi László. — Másfél millióba került. Jöj­jenek el az avatásra. El is kellene menni. Ez a másfélmilliós, emeletes palo­tácska a faluban, ahol 360 cse­léd lakott, ahol a Zichy-kas- tély cselédei a hagyományos »négy család egy konyha« sze­rint laktak és éltek, ahol a lo­vaknak vörösmárvány vályú­juk volt, az embereknek ivó­A kastély Egyébként a Zichy-kastély is előlépett: ha régen két la­kója volt (a cselédeket nem számítva, akik nem számítot­tak), most' van" vagy 300: és a kapun ott a felirat — »Gyer­mekváros:«. Körös-körül vi­szont tökéletesen eltűntek a cselédházak. Valami irgalmat­lan. dühvei tüntették el a cse­lédéletnek még az emlékéi is. Az anyagot széthordták, új házakat emeltek, széles ablak­kal, cseréptetővel. Csak egy ház maradt meg eredeti „for­májában, mert valamivel jobb volt a többinél. De annak a te­tején is televíziós antenna ágaskod iik. sok lényegében, jellegében, természetében, előadásuk lehe­tőségének arányaiban rejlő kü­lönbségeket. Kulturális életünk irányító szervei az utóbbi években nagy eredményeket értek el a _ní- vótlanság, a giccs, a polgári szemlélet elleni küzdelemben, s egyúttal e torz arányokat is igyekeztek a helyes irányban módosítani. A zenés szóra­kozó helyek, a különféle esztrád-előadások és szabad­téri színpadok műsorának ösz- szeállítói és szerzői azonban a vonatkozó rendszabályok, a sajtóban megjelenő bírálatok és nem utolsósorban a mind igényesebbé váló közönség til­takozása ellenére mégis hatal­mas összegeket vágnak zsebre. Sláger : 170 000 — költemény 600 forint — Igen ám — mondhatnák egyesek —, egy slágerré vált táncdal azért hoz többet a »konyhára«, mert a közönség szereti és gyakran kívánja hallani. Ez igaz, de tíz évvel ezelőtt sokkal kevésbé volt aránytalan a helyzet. . Azóta ugyanis népgazdaságunk fejlő­dése lehetővé tette a szórako­zóhelyek számának állandó gyarapodását, megkezdte mű­ködését a televízió, jóval több műsort sugároz a rádió és az életszínvonal emelkedése — a többi között — a szórakozó­helyek látogatottságának növe­kedésében, az eladott hang­lemezek számának megsokszo­rozódásában is jelentkezik. Amíg például a komoly muzsi­ka egyik- kimagasló hazai al­kotójának jövedelme az elmúlt tíz év alatt csupán meghárom­szorozódott — több slágeríró hússzor annyi pénzt vett jel szerzeményeiért 1959-ben, mint Hz évvel annak előtte — hol­ott hozzávetőleg ugyanannyi slágert írt akkor, mint mosta­nában. Akad ennél is kirívóbb je- j lenség. Horváth Jenő és Ráko- ; si János »Gyere, ülj kedves [ mellém« című táncdala az el- ! múlt négy évben többet jöve- : delmezett szerzőiknek, mint I Darvas József kimagasló, az ! ország csaknem valamennyi í színpadán játszott drámája, a i»Kormos ég«. »A két szemét ! még most is látom« című slá- ! ger szerzői sem jártak rosszul: I csupán ezzel az egyetlen í dalocskával néhány év alatt Itöbb mint 170 000 forintot ke- t restek. Ugyanakkor legjobb > költőink egy-egy versükért jó l esetben mintegy 2000 forintot, általában azonban mindössze csak 500—600 forintot kaptak. Csak egy adat az össze­hasonlítás kedvéért: Simon István Kossuth-díjas költőnk irodalmi munkássága — ver­sek, műfordítások, verses­kötetek — az elmúlt öt esz­tendő alatt összesen 159 000 forint anyagi ellenszolgálta­tást eredményezett. „Én írok neked — te írsz nekem“ Egyes zeneszerzők és szöveg­írók világviszonylatban is mammutgázslkat vesznek fel. A listavezető Szenes Iván, aki 1959-ben több mint 400 000 forintos bruttó-honoráriumot ért el. Nem sokkal marad el mögötte G. Dénes György, vagy éppen Sállal, a tánc­dalok, illetve magyar nóták révén. Ezek a keresetek gyakran nemcsak a szerzők népszerű­ségének köszönhetők. Általá­nosságnak mondható gyakor­lat ugyanis, hogy a Fővárosi Nagycirkusz, néhány zenés színházunk és műsoros szóra­kozóhelyünk igazgatója, ren­dezője, illetve karmestere az irányítása alatt álló intézmény műsorát csaknem kizárólag sa­ját számaiból állítja össze, A körültekintőbbek már gondo­sabban járnak el: az »Én írok neked — te írsz nekem« el­vet alkalmazzák, ami kevésbé feltűnő, de lényegében ugyan­annyit jövedelmez. Hogy a fentieket is példával illusztrál­juk: a Budapest Varieté »Van­nak még csodák« című műso­rának 18 000 forintos szerzői jogdijából Szenes Iván, a szín­ház volt művészeti vezetője és Tabányi Mihály, a varieté volt zenekarvezetője, kereken 17 000 forintot vett fel, mert a műsorszámok zömének meg­írására, illetve összeállítására önmaguknak adtak megbízást — fittyet hányva a művész­etika alapvető törvényeinek. Horribilis tiszteletdíjakat vesznek«fel azok a szerzők is, akik a vendéglátóiparban mű­ködő előadók magánszámait állítják össze — többnyire is­mert, népszerű slágerekből. Ezért a munkáért nem össze­állítási díjat kapnak — mint ahogy az természetes lenne —, hanám ennél jóval magasabb alkotói honoráriumot. Nem véletlen tehát, hogy a mű­sorokban még mindig olyan sok »reminiszcencia«-szóm hallható a »régi jó világról«, az orfeumról, a Váci utcáról, no meg a budai kiskocsmák­ról. Ezek a melódiák ugyanis már nem védettek — szerző­jük több mint 50 esztendővel ezelőtt hunyt el —, így hát örö­köseik jogdíjat nem kaphat­nak. Az összeállítók e számo­kat »felfrissítik«, néhány tak­tussal egymás Ynellé fűzik és az egész műsorért felveszik a szerzői tiszteletdíjat. A minisztérium helyes intézkedései Sbeni äacäi éá a 144~eó käizet kútról és egyszeriben ártatla­nul néz, mintha a környéken sem járt volna, mert megáll előtte egy nagy darab, ősz ha­jú férfi, vállára terített szür­ke kardigánban, megsimogatja a fejét, s azt mondja: — Tudod, hogy az mire való? Csend. — Inni akartál ? — Ühüm. — Hát akkor igyál. Park születik a vágóhíd előtt A csapzott hajú legényke a kút fölé hajlik és lelkesen iszik. Most már igazolni kell, miért állt a kútnál. Iszik és fél szemmel az ősz hajú oácslra les, aki mosolyogva néz rá. Most már a srác szemében Is egyetértés csillan és mikor az ősz férfi lassan továbblép, odaszól szintén elcsendesedett társainak: — A Kolonics ... »A Kolonics« ... azaz Kolo­nics Ferenc, a 144-es körzet tanácstagja, a külső-ferencvá­rosiak egyik képviselője a Ba- káts téri tanácsban, sétál a parkban, amely az ő tanács­tagsága alatt született, gidres- gödrös csúf szeméttelepből, amelyre romházak »sitt«-jét hordták és ahová a Gubacsi útiak, a Földvári utcaiak, meg a vágóhídiak úgy hordták a virágmagot, mint a saját kert­jükbe. Ballag tovább. Tíz éve Jár Itt minden dél­után — tudniillik tanácstagi minőségében tíz éve. Előzőleg csak mint húsipari munkás járt erre. Néhány évtizedig. Mert Feri bácsi 73 éves. Most is olyan, mint a szálfa, s tenyereivel nem lenne ajánla­tos konfliktusba kerülni. Aki megpróbálta — lett légyen a 30-as években Tompa utcai nyilas, vagy buohenwaldi SS- táborőr a táborfelszabadítás csatájában — kellemetlen em­lékeket szerzett. Manapság ez az ököl már csak asztalra veréskor csattog. Tanácstag és asztalra verés nem egészen távolálló fogal­mak, mert néha vannak dol­gok, amikért »ki kell verni a tüzet« és ehhez a 144-es kör­zet Feri bácsija még egyálta­lán nem idős. — Nem röstellkedünk, ha a Belvárossal kell versenyezni, akkor sem — mondja egy zö­mök férfi a Gubacsi út 21-ben. Nagy bérház ez a 21-es, szépen tatarozva... És kis kert az udvarban. Kis kert van a Földvári utcai házakban is ... És ott is csinosra festett min­den fal. Feri bácsi kicsit szégyenlő­sen mondja: — Emlegették, hogy a kör­zetem felé hajlott a kezem az építési állandó bizottságban... De hát nem itt választottak meg? Fiatal asszonyka jön ki az egyik kertből, karján szőke kislány, a másik mellette: igyekszik. Egyszerre hárman: köszönnek: — Kezitcsókolom, Feri bá-'. esi. Anyuka is kezitcsókolommah köszön, mert a kis Lendvainé! olyan forma kislány lehetett,! mint most az udvaron futko-' sók, amikor Feri bácsi tanácsr< tag lett. A gyerekek közben" felnőttek; akik akkor fociztak ■ a grundokon, most a kultúr-; házban vitatják meg a világ-; eseményeket. Ide is be-; kukkant Kolonics Ferenc,; mindenki kezel vele, akárcsak; tíz lépéssel odább a közértben,: ahol fél kiló kenyeret vesz,; mert szalma most Feri bácsi,: Moszkvába utazott az asszony.: A vacsorát maga főzi: papri-i kát dinsztel, arra tojást üt Hasonló gyakorlat szá­mos visszásságot okozott a filmzeneszerzés területén is. Számtalanszor megtörtént, hogy a felkért komponista a film aláfestő zenéjének jelen­tős hányadát védetten, főként klasszikus művekből állította össze, de a helytelen jogszabá­lyok értelmében teljes alko­tói honoráriumot vett fel. Ugyanezek a rendelkezések szülték azt a tarthatatlan helyzetet is, hogy míg egy ma­gyar film írója, rendezője, színészkollektívája és többi al­kotója a megállapodás szerinti összegen felül legfeljebb pré­miumot kaphat, addig a kí­sérőzene komponistája — fur­csa kivételként — gyakran tekintélyes summára rúgó szá­zalékot vesz fel a film tiszta bevételéből és így megesik, hogy nagyobb anyagi ellen­szolgáltatásban részesül, mint a filmalkotás sikerében döntő tényezők: az író vagy a ren­dező. A Művelődésügyi Miniszté­rium a közelmúltban — na­gyon helyesen — több rende­letet hozott ezeknek a visszás­ságoknak a felszámolására. Részben rendezték a filmzene­honoráriumot: ezentúl a vé­Egészséges Egy húsos mindenhez ért Akinek a maga körzete felé hajlik. Ahogy sétál a Gubacsi úton, itt egy sapka szélét billentik meg neki, ott meg csak utána szólnak: »Hová, Ferikém?« Aztán elcsípi a Földvári utcá­ban Kalocsai Ottó. panasszal jön: a házkezelőség nem akar­ja áthelyezni a lakása szom­szédságában működő vécét, nedves a fal... — Átjövök — mondja Feri bácsi. Bekukkant az udvarokra: a körfolyosók­ról innen is, onnan is szíves jó esték hullanak feléje a kis kertek virágai fölött. Mert vi­rág az van mindenütt. Húsosnak mindenhez értenie kell. Ehhez a »minden«-hez tartozik a nyugdíjas létére tel­jes energiával végzett tanács­tagi munka, előadások a múlt­ról úttörőknek vagy katonák­nak, s ha a szükség úgy kí­vánja: a legkeményebb fizikai munka. Mert Feri bácsi 1956 őszén, amikor a vágóhídon is alig volt benn munkás, vi­szont az ottmaradt 16 000 ser­tést vagy etetni, vagy vágni kellett, újra szakmunkás lett, méghozzá munkaidő nélkül, mert ez a nyugdíjasnak úgy sem számít... Hát éjjel-nap­pal etetett vagy vágott... Mihez ért még? Végighall­gattam a beszélgetését vagy tizenöt választójával. Ügy be­szélgettek, ahogy barátok, is­merősök szoktak, a'kik min­dent tudnak egymásról és sok­szor hosszú mondatok nélkül is jól megértik egymást. — Nem is szeretem a hosszú beszédeket — mondja tűnődve. — Negyven percnél tovább nem szabad semmiféle beszá­A helyzet megnyugtató ren­dezése még több hasonló in­tézkedést kíván. Megoldásra vár a magánszámok honorá­riuma, az alkotói összeférhe­tetlenség kérdésének tisztázá­sa és így tovább. Elsőrendű kultúrpolitikai érdekeink közé tartozik, hogy maximáljuk az egy-egy slágerrel elérhető leg­magasabb jövedelmet és a könnyű műfaj területén dol­gozó szerzők egy évre eső leg­magasabb keresetét is. Igaz, a könnyűzene-szerzők jogdíjai­nak egy része — megállapított kulcs alapján — ma már a komolyzene-szerzők premizá­lására szolgál. Erre, illetve megzenésített írásművek szer­zőinek jutalmazására fordítják a táncdalok szövegírói honorá­riumának egy részét is — hol­ott ez analóg alapon az írók, költők összességét illetné. Az arányok egészséges, igazságos, kultúrpolitikai cél­kitűzéseinknek megfelelő ren­dezését a mai »lefölözési« rendszer egymaga nem oldja meg. Ezt csak további egész­séges és a körülményeket min­den szempontból figyelembe detlen számok után járó jog­díjat nem a »felhasználó«, ha­nem az állam kapja meg, s az összegeket fontos kultúr­politikai célokra fordítják. Rendezték az »autorizációs« jogok kérdését is. A közel­múltban még igen kényelmes és hasznot hajtó vállalkozás volt a világsikerű külföldi táncszámok szövegének ma­gyarra fordítása, mert ezek a számok már eleve biztosítják nálunk is a sikert: a gyakori játszást. Külföldet járó, illetve jó külföldi »kapcsolatokkal« rendelkező — gyakran nem is hivatásos — szövegírók a kül­földön élő szerzőktől megsze­rezték a szám autorizációját, azaz a fordítás kizárólagos jo­gát. így még akkor is őket il­lette a honorárium, ha a szá­mot történetesen más is lefor­dította és az énekesek inkább ezt az autorizálatlan, de sok­szor jobb, nívósabb szöveget adták elő. Ezentúl a külföldi slágerek autorizációját magán- személy nem kaphatja meg: ez a jog kizárólag az illetékes állami szervet illeti. A fordí­tók az eddigi 10-től 50 száza­lékig terjedő jogdíj helyett mindössze annak egytizenhato- dát vehetik fel. arányokat vevő újabb intézkedések bizto­síthatják. Kizárólag a rendeletek azon­ban nem elegendők az alkotói összeférhetetlenségek, az el­végzett munka arányában nem álló keresetek, a művészi er­kölcsöt sárba tipró jelenségek teljes felszámolásához. Ebben a munkában az alkotók leg­jobbjainak is tevékeny részt kell vállalniuk, hogy az arra méltókat jobb belátásra bír­ják, azokat pedig, akik emel­kedő életszínvonalunkat és dolgozóink növekvő kulturális igényeit a maguk javára akar­ják kihasználni — kivessék maguk közül. A könnyű műfaj visszássá­gainak felszámolása érdekében hozott és jövőben hozandó rendeletek — a művésztársa­dalom legjavának támogatá­sával — rövidesen bizonyára végleg rendet teremtenek majd a könnyű műfaj sokat emlegetett »dzsungeljében«, s hozzájárulnak kulturális éle­tünk etikai megtisztulásához, színvonalának további emelé­séhez. Garai Tamás NÉPSZAVA I960, augusztus 20 4 mólót elhúzni. Legközelebb nem jönnek el... Nekem már mondtak ilyet, amikor a ven­dég-szónokok sehogy se akar­ták abbahagyni. Nem is be­szélni kell az embereknek, ha­nem beszélgetni velük. Csak úgy. Otthonosan. Az a legjobb politizálás. Ballagunk tovább a Földvári utcán, Feri bácsi egyszerre a homlokára üt: — Mikorra is volt kiírva az a temetés? Mert az egyik ház kapuján fekete szegélyű cédulát lenge; a szél: halott van ott, K. Já­nos, csütörtökön fél háromko! temetik. — Fél háromkor, holnap. Elmegy? — kérdem. — Hogyne mennék — néz rám csodálkozva. Igen, holnap ott ballag majd az erzsébeti temető sírhantjai között, kísér egy munkást, Já­nos bácsit a Földvári utcából. Ott megy, ahol a család. Ahol a barátok. Tíz éve mindig. B. F.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék