Népszava, 1960. augusztus (88. évfolyam, 182–206. szám)
1960-08-20 / 198. szám
Az út a pusztáról »A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt. A cselédek tudták azt. . . Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél nagyobb és sötétebb mélység...« (Ilyés: Puszták népe.) Az idézet zsong a fülemben, a néhány sor, amelyet nemrégiben a parlamenti felszólalásába illesztett Fejér megye képviselője, miközben ott állok a fehérvári piactéren és várok az autóbuszra. Autóbusz van itt, amennyi csak kell, mégis megtelik pillanatok alatt valamennyi. A kálóziCece, Dunaföldvár haEzen a tájon a községnél nem nagyon volt érdekes hajdanában. Az emberről inkább azt tudakolták, Zichy cselédje, vagy a Széchenyieké? A Zichy névbe úgy ütközik bele a múltat kutató, mint az ásatások szerszámai a sziklákba. Soponyán négyezer holdnyi volt a Zichy-föld. Azt kutatom Soponyán, a Nagylánggal egybeépült egykori cselédfaluban, hová vezet, hová nyílik az út a pusztáról ma? Kiss Lajos, a tanácselnök, neveket tesz az asztalra. Hová vezet az út? Itt a Lendvai Ferkó, özvegy anyja volt, a kastélyba járt mosni. A fia, a járási tanács titkára. Itt van Jankó, a »jágersegéd«, mert Dunántúl, amíg a világ világ, láger lesz a vadász. És a megyei erdők igazgatója. , Itt van Bohár Gyuri, halászlegény volt az uraságnál. Most a Fejér megyei halgazdaságok igazgatója, ami halastó van Dunaföldvártól Pétig, az ő rendelkezésére figyel. Itt van maga a tanácselnök, hogy mást ne is említsünk. Ül a barnára sült arcú, jókedélyű férfi és apró felhőkben száll el fölötte a piakt. A táska meg a mákos tészta esete Nehezen szólal meg, de közben már mosolyog. — Hatéves a fiam, most megy iskolába. »Apuka, nekem bőrtáska kell, mert mással én el nem megyek«... Mondom neki, tudod, fiam, milyen táskám volt nekem? Loptunk a raktárból műtrágyás zsákot, az aratógépes adott manilazsineget, anyám rákötötte .. . Még örültem is, hogy van. Mire aszongya a gyerek: »Nem hiszem én azt, nya, mint valami szűkreszabott Noé bárkája, lebeg a felszállók színes tengerén; egy kendős mama két elegáns kisunokát vonszol és csak úgy futtában közli »Rozikámmal«, aki mögötte tülekedik, hogy háromezret adott ki a gyerekekre, de hát istenem, van abban egy télikabát is, s úgy áll a gyereken, akár a saját haja. Aztán döccen egyet az Ikarus és útrakel a puszták felé. Szabadbattyán . . Csősz ... Soponya, hogy a nyakadba vetted, édesapám!« Sok mindent nem hisznek. Van, amire nem is emlékeznek. Kitörölték az emlékezetből. Mert helyben is felfelé vezet az út. Van a faluban három szövetkezet. A legrégibb és a leg- A „cselédei . Valamivel túl a falu közepén, ott, ahol régen egy árok elválasztotta Soponyát Nagylángtól, vajsárga falú új épület emelkedik. Nem lehetett olcsó. — Nem is — mondja az igazgató, az új művelődési otthon igazgatója, Hollósi László. — Másfél millióba került. Jöjjenek el az avatásra. El is kellene menni. Ez a másfélmilliós, emeletes palotácska a faluban, ahol 360 cseléd lakott, ahol a Zichy-kastély cselédei a hagyományos »négy család egy konyha« szerint laktak és éltek, ahol a lovaknak vörösmárvány vályújuk volt, az embereknek ivó- A kastély Egyébként a Zichy-kastély is előlépett: ha régen két lakója volt (a cselédeket nem számítva, akik nem számítottak), most" van" vagy 300, és a kapun ott a felirat — »Gyermekváros«. Körös körül viszont tökéletesen eltűntek a cselédházak. Valami irgalmatlan dühvel tüntették el a cselédéletnek még az emlékét is. Az anyagot széthordták, új házakat emeltek, széles ablakkal, cseréptetővel. Csak egy ház maradt meg eredetiformájában, mert valamivel jobb volt a többinél. De annak a tetején is televíziós antenna ágaskodik, erősebb — az egykori cselédek szövetkezete, ötvenkét forin« tos munkaegységet osztottak « tavaly, mert beütött a len,« idén meg a búza ütött be, s« megint joggal várnak bőséges? osztalékot. De a másik két tsz? se röstelkedik. Csak a cselédeknek jobb aj tsz? Az élet itt azt mutatja, hogy a régi, jómódú gazda útja is most kezd felfelé vezetni. Az egész falu ismeri Balázst bácsit. Ez a Balázs bácsi, valamivel túl a középparaszti szint felső határán, arról volt híres, hogy munka közben még enni sem ért rá. Ha a felesége kihozta az ebédet, a levest még csak kikanalazta ülve, de a mákos tésztát már beszórta a köténye nagy zsebébe és onnan markolászta ki, az eke mögött ballagva. Szerezni, szerezni, szerezni... Most pedig szövetkezeti paraszt és azt mondja, sose volt ilyen dolga. Persze, a szerzés most is folyik, csak másként, palotája vizük is alig: egy kissé történelmi dokumentum. Honnan vették rá a pénzt? Kaptak állami támogatást is, segített a megyei pártbizottság is , és félretettek rá, konok szorgalommal hétesztendei községfejlesztési alapot. Festés, gyalulás, villanyszerelés zajával van teli az egész épület, s a ház előtt elballagó soponyaiak be-benéznek. Gyönyörködni. Általában itt mindenki és minden előlép. Maga a föld is, amelyen a kultúrház áll. A Zichy lucernaföldje volt... Az épület mögött nagy gödröt ástak ki, mellette kútfúró-állvány. Hogy ez mi? Épül a strandfürdő. Persze, külön gyerekmedencével, új lakói .. . Ismét az autóbusz. A falu közepén, a megállónál felkapaszkodik rá egy fiatal lány. Fehérpettyes, fekete krinolin, törpe tűsarkú cipő, divatos blúz, a kezén fehér nylonkesztyű. Mint a királykisasszony, vagy a régi kastélyok grófnői, lebben föl a lépcsőn, de régi ismerősként, pajtási mosollyal köszönti a kalauzt. És sokáig, nagyon sokáig integet nylonkesztyűs kezével két feketekendős öregasszonynak ... Csak egy villanásnyi kép az egész, aztán az autóbusz előtt kinyílik és a messzeségbe kígyózik az út a pusztáról... Baktai Ferenc Felfelé, felfelé . . . A csapzott hajú legényke a kút fölé hajlik és lelkesen iszik. Most már igazolni kell, miért állt a kútnál. Iszik és fél szemmel az ősz hajú pacska les, aki mosolyogva néz rá. Most már a srác szemében is egyetért és csillan és mikor az ősz férfi lassan továbblép, odaszól szintén elcsendesedett társainak: — A Kolonics ... »A Kolonics« ... azaz Kolonics Ferenc, a 144-es körzet tanácstagja, a külső-ferencvárosiak egyik képviselője a Bakáts téri tanácsban, sétál a parkban, amely az ő tanácstagsága alatt született, gidresgödrös csúf szeméttelepből, amelyre romházak »sitt«-jét hordták és ahová a Gubacsi útiak, a Földvári utcaiak, meg a vágóhídiak úgy hordták a virágmagot, mint a saját kertjükbe. Ahogy sétál a Gubacsi úton, itt egy sapka szélét billentik meg neki, ott meg csak utána szólnak: »Hová, Ferikém?« Aztán elcsípi a Földvári utcában Kalocsai Ottó panasszal jön: a házkezelőség nem akarja áthelyezni a lakása szemhangyos az augusztusi délután. A nagy gáztartály a lenyugvó naptól kér kölcsön aranyköpenyt. A villamosok a munkából hazatérés ütemeit kattogják. A kis parkban, itt a sertésvágóhíd előtt napbarnított fiúk kézilabdáznak, néhány zöld trikós lány segédletével. Hinta lendül és a kis ivókút körül visító gyerekcsoport élvezi valamelyik kis imposztor kópéságát, aki ujját rászorítja a csapra és körbelocsolja az egész társaságot. Aztán elkapja az ujját a Ballag tovább. Tíz éve járott minden délután — tudniillik tanácstagi minőségében tíz éve. Előzőleg csak mint húsipari munkás járt erre. Néhány évtizedig. Mert Feri bácsi 73 éves. Most is olyan, mint a szálfa, s tenyereivel nem lenne ajánlatos konfliktusba kerülni. Aki megpróbálta — lett légyen a 30-as években Tompa utcai nyilas, vagy buchenwaldi SS- táborőr a táborfelszabadítás csatájában — kellemetlen emlékeket szerzett. Manapság ez az ököl már csak asztalra veréskor csattog. Tanácstag és asztalra verés nem egészen távolálló fogalmak, mert néha vannak dolgok, amikért »ki kell verni a tüzet« és ehhez a 144-es körzet Feri bácsija még egyáltalán nem idős, szédságában működő vécét, nedves a fal... — Átjövök — mondja Feri bácsi. Bekukkant az udvarokra, a körfolyosókról innen is, onnan is szíves jó esték hullanak feléje a kis kertek virágai fölött. Mert virág az van mindenütt, kútról és egyszeriben ártatlanul néz, mintha a környéken sem járt volna, mert megáll előtte egy nagy darab, ősz hajú férfi, vállára terített szürke kardigánban, megsimogatja a fejét, s azt mondja: — Tudod, hogy az mire való? Csend. — Inni akartál ? — Ühüm. — Hát akkor igyál. Húsosnak mindenhez értenie kell. Ehhez a »minden«-hez tartozik a nyugdíjas létére teljes energiával végzett tanácstagi munka, előadások a múltról úttörőknek vagy katonáknak, s ha a szükség úgy kívánja, a legkeményebb fizikai munka. Mert Feri bácsi 1956 őszén, amikor a vágóhídon is alig volt benn munkás, viszont az ottmaradt 16 000 sertést vagy etetni, vagy vágni kellett, újra szakmunkás lett, méghozzá munkaidő nélkül, mert ez a nyugdíjasnak úgy sem számít... Hát éjjel-nappal etetett vagy vágott... Mihez ért még? Végighallgattam a beszélgetését vagy tizenöt választójával. Úgy beszélgettek, ahogy barátok, ismerősök szoktak, akik mindent tudnak egymásról és sokszor hosszú mondatok nélkül is jól megértik egymást. — Nem is szeretem a hosszú beszédeket — mondja tűnődve. — Negyven percnél tovább nem szabad semmiféle beszá— Nem röstellkedünk, ha a Belvárossal kell versenyezni, akkor sem — mondja egy zömök férfi a Gubacsi út 21-ben. Nagy bérház ez a 21-es, szépen tatarozva... És kis kert az udvarban. Kis kert van a Földvári utcai házakban is ... És ott is csinosra festett minden fal. Feri bácsi kicsit szégyenlősen mondja: — Emlegették, hogy a körzetem felé hajlott a kezem az építési állandó bizottságban... De hát nem itt választottak meg? Fiatal asszonyka jön ki az egyik kertből, karján szőke mólót elhúzni. Legközelebb nem jönnek el... Nekem már mondtak ilyet, amikor a vendégszónokok sehogy se akarták abbahagyni. Nem is beszélni kell az embereknek, hanem beszélgetni velük. Csak úgy. Otthonosan. Az a legjobb politizálás. Ballagunk tovább a Földvári utcán, Feri bácsi egyszerre a homlokára üt: — Mikorra is volt kiírva az a temetés? Mert az egyik ház kapuján fekete szegélyű cédulát lenget a szél: halott van ott, K. János, csütörtökön fél háromkor temetik. — Fél háromkor, holnap. Elmegy? — kérdem. — Hogyne mennék — néz rám csodálkozva. Igen, holnap ott ballag majd az erzsébeti temető sírhantjai között, kísér egy munkást, János bácsit a Földvári utcából. Ott megy, ahol a család. Ahol a barátok. Tíz éve mindig. B. F. kislány, a másik mellette: igyekszik. Egyszerre hárman köszönnek. — Kezitcsókolom, Feri bá-'. esi. Anyuka is kezitcsókolommal köszön, mert a kis Lendvainé olyan forma kislány lehetett, mint most az udvaron futko sók, amikor Feri bácsi tanácsra tag lett. A gyerekek közben" felnőttek, akik akkor fociztak ■ a grundokon, most a kultúr- házban vitatják meg a világ- eseményeket. Ide is be- kukkant Kolonics Ferenc,: mindenki kezel vele, akárcsak tíz lépéssel odább a közértben,: ahol fél kiló kenyeret vesz,; mert szalma most Feri bácsi,: Moszkvába utazott az asszony.: A vacsorát maga főzi: paprikát dinsztel, arra tojást üt Sbeni Kacai és a 144 Tec kaizet Park születik a vágóhíd előtt Akinek a maga körzete felé hajlik. Egy húsos mindenhez ért MŰVEIT VAGY ÜZLET? Senki sem vitatja — bizonyára még az érdekeltek sem —, mennyivel több fáradság és elmélyült alkotómunka, főként pedig tehetség szükséges egy fontos kultúrmissziót betöltő háromfelvonásos színdarab, vagy opera — de akár egy rangos költemény — megírásához, mint egy ötperces táncdal versének, illetve zenéjének létrehozásához. Köztudomású azonban az is, hogy a külfinféle műfajú és művészi színvonalú prózai és zenei alkotások valóságos kulturális értéke és anyagi sikere távolról sem áll arányban egymással. Ennek egyik oka, hogy idevonatkozó rendelkezéseink mind ez ideig nem veszik kellőképpen figyelembe a különféle alkotó-— igen ám — mondhatnák egyesek —, egy slágerré vált táncdal azért hoz többet a »konyhára«, mert a közönség szereti és gyakran kívánja hallani. Ez igaz, de tíz évvel ezelőtt sokkal kevésbé volt aránytalan a helyzet. . Azóta ugyanis népgazdaságunk fejlődése lehetővé tette a szórakozóhelyek számának állandó gyarapodását, megkezdte működését a televízió, jóval több műsort sugároz a rádió és az életszínvonal emelkedése — a többi között — a szórakozóhelyek látogatottságának növekedésében, az eladott hanglemezek számának megsokszorozódásában is jelentkezik. Amíg például a komoly muzsika egyik kimagasló hazai alkotójának jövedelme az elmúlt tíz év alatt csupán megháromszorozódott — több slágeríró hússzor annyi pénzt vett fel szerzeményeiért 1959-ben, mint 1z évvel annak előtte — holott hozzávetőleg ugyanannyi slágert írt akkor, mint mostanában. Akad ennél is kirívóbb jelenség. Horváth Jenő és Rákosi János »Gyere, ülj kedves mellém« című táncdala az elmúlt négy évben többet jövedelmezett szerzőiknek, mint I Darvas József kimagasló, az ország csaknem valamennyi színpadán játszott drámája, a»Kormos ég«. »A két szemét még most is látom« című sláger szerzői sem jártak rosszul, s csupán ezzel az egyetlen dalocskával néhány év alatt I több mint 170 000 forintot kerestek. Ugyanakkor legjobb költőink egy-egy versükért jó esetben mintegy 2000 forintot, sok lényegében, jellegében, természetében, előadásuk lehetőségének arányaiban rejlő különbségeket. Kulturális életünk irányító szervei az utóbbi években nagy eredményeket értek el anívótlanság, a giccs, a polgári szemlélet elleni küzdelemben, s egyúttal e torz arányokat is igyekeztek a helyes irányban módosítani. A zenés szórakozóhelyek, a különféle esztrád-előadások és szabadtéri színpadok műsorának öszszeállítói és szerzői azonban a vonatkozó rendszabályok, a sajtóban megjelenő bírálatok és nem utolsósorban a mind igényesebbé váló közönség tiltakozása ellenére mégis hatalmas összegeket vágnak zsebre. Hasonló gyakorlat számos visszásságot okozott a filmzeneszerzés területén is. Számtalanszor megtörtént, hogy a felkért komponista a film aláfestő zenéjének jelentős hányadát védetten, főként klasszikus művekből állította össze, de a helytelen jogszabályok értelmében teljes alkotói honoráriumot vett fel. Ugyanezek a rendelkezések szülték azt a tarthatatlan helyzetet is, hogy míg egy magyar film írója, rendezője, színészkollektívája és többi alkotója a megállapodás szerinti összegen felül legfeljebb prémiumot kaphat, addig a kísérőzene komponistája — furcsa kivételként — gyakran tekintélyes summára rúgó százalékot vesz fel a film tiszta bevételéből és így megesik, hogy nagyobb anyagi ellenszolgáltatásban részesül, mint a filmalkotás sikerében döntő tényezők: az író vagy a rendező. A Művelődésügyi Minisztérium a közelmúltban — nagyon helyesen — több rendeletet hozott ezeknek a visszásságoknak a felszámolására. Részben rendezték a filmzenehonoráriumot, ezentúl a vé- Egészséges A helyzet megnyugtató rendezése még több hasonló intézkedést kíván. Megoldásra vár a magánszámok honoráriuma, az alkotói összeférhetetlenség kérdésének tisztázása és így tovább. Elsőrendű kultúrpolitikai érdekeink közé tartozik, hogy maximáljuk az egy-egy slágerrel elérhető legmagasabb jövedelmet és a könnyű műfaj területén dolgozó szerzők egy évre eső legmagasabb keresetét is. Igaz, a könnyűzene-szerzők jogdíjainak egy része — megállapított kulcs alapján — ma már a komolyzene-szerzők premizálására szolgál. Erre, illetve megzenésített írásművek szerzőinek jutalmazására fordítják a táncdalok szövegírói honoráriumának egy részét is — holott ez analóg alapon az írók, költők összességét illetné. Az arányok egészséges, igazságos, kultúrpolitikai célkitűzéseinknek megfelelő rendezését a mai »lefölözési« rendszer egymaga nem oldja meg. Ezt csak további egészséges és a körülményeket minden szempontból figyelembe általában azonban mindössze csak 500—600 forintot kaptak. Csak egy adat az összehasonlítás kedvéért: Simon István Kossuth-díjas költőnk irodalmi munkássága — versek, műfordítások, verseskötetek — az elmúlt öt esztendő alatt összesen 159 000 forint anyagi ellenszolgáltatást eredményezett. „Én írok neked — te írsz nekem“ Egyes zeneszerzők és szövegírók világviszonylatban is mammutgázsikat vesznek fel. A listavezető Szenes Iván, aki 1959-ben több mint 400 000 forintos bruttó honoráriumot ért el. Nem sokkal marad el mögötte G. Dénes György, vagy éppen Sállal, a táncdalok, illetve magyar nóták révén. Ezek a keresetek gyakran nemcsak a szerzők népszerűségének köszönhetők. Általánosságnak mondható gyakorolatlen számok után járó jogdíjat nem a »felhasználó«, hanem az állam kapja meg, s az összegeket fontos kultúrpolitikai célokra fordítják. Rendezték az »autorizációs« jogok kérdését is. A közelmúltban még igen kényelmes és hasznot hajtó vállalkozás volt a világsikerű külföldi táncszámok szövegének magyarra fordítása, mert ezek a számok már eleve biztosítják nálunk is a sikert, a gyakori játszást. Külföldet járó, illetve jó külföldi »kapcsolatokkal« rendelkező — gyakran nem is hivatásos — szövegírók a külföldön élő szerzőktől megszerezték a szám autorizációját, azaz a fordítás kizárólagos jogát, így még akkor is őket illette a honorárium, ha a számot történetesen más is lefordította és az énekesek inkább ezt az autorizálatlan, de sokszor jobb, nívósabb szöveget adták elő. Ezentúl a külföldi slágerek autorizációját magánszemély nem kaphatja meg: ez a jog kizárólag az illetékes állami szervet illeti. A fordítók az eddigi 10-től 50 százalékig terjedő jogdíj helyett mindössze annak egytizenhatodát vehetik fel, arányokat vevő újabb intézkedések biztosíthatják. Kizárólag a rendeletek azonban nem elegendők az alkotói összeférhetetlenségek, az elvégzett munka arányában nem álló keresetek, a művészi erkölcsöt sárba tipró jelenségek teljes felszámolásához. Ebben a munkában az alkotók legjobbjainak is tevékeny részt kell vállalniuk, hogy az arra méltókat jobb belátásra bírják, azokat pedig, akik emelkedő életszínvonalunkat és dolgozóink növekvő kulturális igényeit a maguk javára akarják kihasználni — kivessék maguk közül. A könnyű műfaj visszásságainak felszámolása érdekében hozott és jövőben hozandó rendeletek — a művésztársadalom legjavának támogatásával — rövidesen bizonyára végleg rendet teremtenek majd a könnyű műfaj sokat emlegetett »dzsungeljében«, s hozzájárulnak kulturális életünk etikai megtisztulásához, színvonalának további emeléséhez. Garai Tamás lát ugyanis, hogy a Fővárosi Nagycirkusz, néhány zenés színházunk és műsoros szórakozóhelyünk igazgatója, rendezője, illetve karmestere az irányítása alatt álló intézmény műsorát csaknem kizárólag saját számaiból állítja össze. A körültekintőbbek már gondosabban járnak el: az »Én írok neked — te írsz nekem« elvet alkalmazzák, ami kevésbé feltűnő, de lényegében ugyanannyit jövedelmez. Hogy a fentieket is példával illusztráljuk: a Budapest Varieté »Vannak még csodák« című műsorának 18 000 forintos szerzői jogdíjából Szenes Iván, a színház volt művészeti vezetője és Tabányi Mihály, a varieté volt zenekarvezetője, kereken 17 000 forintot vett fel, mert a műsorszámok zömének megírására, illetve összeállítására önmaguknak adtak megbízást — fittyet hányva a művészetika alapvető törvényeinek. Horribilis tiszteletdíjakat vesznek fel azok a szerzők is, akik a vendéglátóiparban működő előadók magánszámait állítják össze — többnyire ismert, népszerű slágerekből. Ezért a munkáért nem összeállítási díjat kapnak — mint ahogy az természetes lenne —, hanem ennél jóval magasabb alkotói honoráriumot. Nem véletlen tehát, hogy a műsorokban még mindig olyan sok »reminiszcencia«-szám hallható a »régi jó világról«, az orfeumról, a Váci utcáról, no meg a budai kiskocsmákról. Ezek a melódiák ugyanis már nem védettek — szerzőjük több mint 50 esztendővel ezelőtt hunyt el —, így hát örököseik jogdíjat nem kaphatnak. Az összeállítók e számokat »felfrissítik«, néhány taktussal egymás m mellé fűzik és az egész műsorért felveszik a szerzői tiszteletdíjat. Sláger : 170 000 — költemény 600 forint A minisztérium helyes intézkedései NÉPSZAVA 1960. augusztus 20 .