Népszava, 1961. február (89. évfolyam, 27–50. szám)

1961-02-04 / 30. szám

AZ EGYESÜLT IZZÓBAN meg­kezdték a Wolf­ram—Rudas, kvarcüvegből ké­szült xenongázzal töltött ívlámpák próbagyártását. A xenonlámpa elő­nye, hogy fénye legjobban megkö­zelíti a nappali természetes világí­tást. — Készül az 1000 wattos xe­non ívlámpa. A képen: Bereznay Éva és Szabó Zsu­zsa szerelők (MTI Fotó : Marosi László felvétele) 1961. február 4 Sármelléki számadás Hol volt, amikor dolgozni kellett? — Van egy javaslatom! — Igrik fel egy kucsmás, miká­­lókabátos ember, alighogy az elnök befejezi a beszédét. — Ez a pénz így kevesebb, mint tavaly volt. Rosszul gazdál­kodtak a vezetők, váltsuk le Steett Dermedt csend, azután egy­­más után sercegnek a gyufák. A cigaretta feloldja a feszült­séget, kiáltások hallatszanak, csöng az egész terem. Egy láng úrrá lesz a többin: — De értetlen ember az ilyen! Hát nem ezerszer meg­­árgyaltuk már, hogy tavaly az indulás miatt kaptunk kü­nn támogatást? Nem lehet örökké követelőzni! A magunk emberségéből kell most már megélni. Ez az osztás, ha nem s valami sok, mégis több, ránt a tavalyi. — Könnyű azt mondani, hogy váltsuk le a vezetőséget — jegyzi meg mellettem fél­hangosan egy asszony —, de azt nem tudom, hogy hol volt ez az ember, amikor dolgozni kellett?! Nem tudja azt, mert a ki­mutatás tanúsága szerint a közbekiáltónak olyan kevés munkaegysége gyűlt össze, hogy még leírni is szégyenkez­nénk. De rájöttek erre a Biz­tos Jövő Tsz gazdái maguk­tól is, mert elül a morgás, letromfolják a kötekedőt és újabb felszólalót hallgatnak. Az első a közös — Azt mondja az elnök, hogy kevés a szántónk: 4500 holdból csak 1600 — mondja. — Ez igaz, változtatni kell a gazdaság szerkezetén, ez a fej­lődés további módja, lépni kell előre. Az a láphasznosítás, az nagy dolog! Annyi újat hoz a faluba, amire nem is számí­tottunk kultúrált állattartást, újfajta növényeket honosítha­tunk meg, de szerintem akkor sokkal több kálisót,­­meg fosz­fátot kellene használnunk. Az elnök, Kemendy Géza, a falu egykori igazgató-tanítója azonban megmagyarázza: nem lehet korlátlanul követelni, kell más tsz-nek is a nitrogén és a­ foszfát, be kell osztani az ország készletét. A lap nagyon foglalkoztatja valamennyiüket. Többször esik róla szó, mint akárhány más A kultúrházban olyan sűrűn áll a füst, hogy a mennyezet neonvilágítása alig tör át raj­ta. Állóhely is alig van már, mikor megérkezünk. Asszo­nyok közé préselődöm be, s az egyik sármelléki menyecske barnakendős hátán tudok csak jegyezni. Az elnök a beszámo­lót mondja. Hosszú, érdekes beszéd a múlt év munkájáról, eredményeiről és buktatóiról, arról, hogyan jutott el a tsz szinte a semmiből 6 millió 300 ezer forint vagyonig. Az osztás. Erről beszélnek, hiszen zárszámadó közgyűlést tartanak. Tavaly 30 forint kö­rül volt egy munkaegység ér­téke és az állam még külön dologról. Tudják, érzik, hogy valami nagy dolgot cseleksze­nek, amikor újabb területet A figyelmet aztán már egy asszony vonja magára. Szóvá teszi, hogy a krumplitermelés­nél teremtsenek rendet. — Mondok én valamit itt a közgyűlés színe előtt. Osszuk ki az idén is a megmunkálan­dó kapásterületet mindenkinek már a tavasszal, hogy feleljen érte egész a beta­karításig. Mi, asszonyok pedig fogjunk ösz­­sze hatos vagy hetes csopor­tokban és mutassuk meg, hogy hol a hiba: a földben, a vető­magban, vagy a mi munkánk­ban!? Megtapsolják a felszólalót, s egyik szomszédom bekiabál: — Ezt aztán meg is kell csi­nálni! — Aztán hozzám for­dulva magyarázza, mert ilyen helyet még az isten sem lá­tott. Számon kérik egymástól é­s támogatást is adott, akkor indultak, nem volt semmi­jük, segíteni kellett rajtuk. Amit most elértek, már saját erőből, adósság nélkül szerez­ték, így 31 forint 70 fillér ér­tékű munkaegységet osztanak. Szép pénz, ha még nem is vetélkedik a nagy, több éves, erős szövetkezetekével. Szor­galmas embereknél különösen szép kereset ez. Egy fiatal takarmányos­ fiú, Kiss Ottó, 442 munkaegységet szerzett. Rózsás Lajos állatgondozó csa­ládja 639 munkaegységet, Pusztai János kovács fiával pedig 1306 munkaegységgel büszkélkedhet, hódítanak meg a Balaton ed­dig csak vad, sást termő ber­keiből. Újra és újra előhoz­zák a kérdést, keresik, kutat­ják, mivel léphetnének az idén előre. A vita hevében egy árnyék suhan át a termen. Nem sötét és nem vészes, csak figyelmez­tet. Kovács Pál, a szövetkezet párttitkára észre is veszi nyomban. Az egyik felszólaló azt javasolja, hogy az idén osszanak 3—4 kiló szemester­ményt a háztáji állatállomány fejlesztése érdekében. Egy kis számítás és világosan látja mindenki, ha a felszólaló javas­latának helyt adnak, a közös állatállományra nem hagynak semmit. — A közös az első! — mond­ja mellettem egy magas fiatal­ember, a szövetkezet retorosa, itt a javaslatokat, meg a vál­lalásokat. Ez a mondat sokkal többet megmagyaráz, annak a titkát is, hogy miként szoktak össze a sármelléki parasztok és ho­gyan haladtak olyan nagy lé­péssel előre egy év alatt a közös vagyon gyarapításában. Persze itt is akad egy-egy »szent«, akinek maga felé haj­lik a keze. De hamar észre­veszik a többiek: ennyi jó gondolkodású, erős akaratú, munkaszerető ember között nem sokáig tud megélni az­ efféle avult nézet. A közösség} ereje megjavítja — új gondol­} kodású embert visznek maguk­} kal előre a többiek a biztos} jövő felé. } Lendvai Vera } A titok nyitja Három párbeszéd az élet védelméről ► Keserű tény: emelkedik a­­ közlekedési balesetek száma,­­ a hosszabb-rövidebb időre,­­ vagy örökre megnyomorodott­­ emberek légiója, a halottaké,­­ akik egy könnyelmű pillanat­­­­ban ott hagyják az életüket az­­ utcán. Mi az, ami az embere­k rendőr — fiatal szakasz­vezető — a Rákóczi út és a Körút sarkán áll, délután négykor beszélgetünk, a csúcs­­forgalom küszöbén. Kezében a síp, néha négyszer-ötször har­san a hangja egy perc alatt, valahol az úttesten felkapja a fejét egy gondtalanul baktató ember és visszamegy a villa­mosmegálló járdaszigetére. — Kivel van a legtöbb baj? — Az asszonyokkal és a gye­rekekkel. És a kettővel együtt, anyák a gyermekükkel sokkal vakmerőbbek és meggondolat­­lanabbak, mint egy egyedül. Mintha arra számítanának, hogy a gyerek valamiféle pajzs, amely felfogja, elhárítja a bajt... Tessék nézni! Zöldkabátos asszony két kis­fiút vezet kézen fogva, át az Akácfa utca felé, tilos átkelő­helyen. A sípszóra megáll, meglátja a rendőrt, erre mér­gesen visszarántja kézen fo­gott fiait — az embernek a lá­tástól belesajdul a karja — és felmegy az átkelőhelyig. — Mikor van a legtöbb sza­bálytalanság? — Nem a csúcsidőben, ami­kor az ember azt hinné, mert akkor nagyon sokan vagyunk szolgálatban, úgyszólván min­den kényes pontra jut egy rendőr s az emberek csak ak­kor könnyelműsködnek, ha bennünket nem látnak. Próbaképpen beállunk az ár­kádok alá, láthatatlanok le­szünk az úttest kalózai szá­mára s máris megindul az Akácfa utcai oldalról a sza­bálytalan forgalom, pedig a sarkon éppen most nyitott a villanyrendőr, jönnek az autók, autóbuszok, csorog az eső, síkos az út, de egyszerre nyolc ember indul el. A fütty­szó megállítja őket, a rendőr­kéz barátságos intéssel vissza­hívja. A rendőr tiszteleg, jó na­pot kíván, nyolc morcos arc, néz rá vissza.­­ — Kérem, miért közleked- • nek a tilosban, ahol életveszé-­ lyes? • Topognak, dünnyögnek, vál-­ lukat vonogatják. Egy terme­tes asszonyság kifakad: — Mit fogdossák itt le az embert, ebben az esőben? — Elgázolhatja valami. — Ugyan kérem, ez csak mese ... Aki óvatos, annak semmi baja ... Három lépéssel odább az el­foglalt rendőrt akarja kikerül­ni egy tűsarkú cipőben libegő­ket a villamos, a taxi elé so­dorja, mi ez a titokzatos forgó­szél, amely számolatlanul sze­di áldozatait? Három embert faggatok er­ről: egy rendőrt, egy orvost és egy­­ áldozatot. fiatal nő, az autóbusz vonyító fékkel fékez, fáról, a tűsarkú nő döbbenten megdermed. A sípszó harsan, kezdődik elöl­ről... Az orvos idősebb orvos, az a hivatá­sa, hogy késsel, oltótűvel, rög­zítő sínnel és kötéssel, tudá­sa és gyakorlata hatalmas fegyverzetével csalogassa visz­­sza az életbe a könnyelműség áldozatait. — Minek tulajdonítja ezt a sok balesetet? — Annak, hogy az emberi fegyelem, híg, cseppfolyós ál­lapotban van. Ahogy a forga­lom növekszik, az utcai járó­kelőket egyre több és több sza­bály kötelezi, de van a pesti emberben valami megmagya­rázhatatlan kaján vonás. Köny-Az áldozat két hónapja ke­rült haza a kórházból, fél láb­bal. Huszonnégy éves fiatal­ember, üzemasztalos, a motor­bicikli áldozata. Két egyenran­gú utca keresztezésénél »ki­lőtt« egy teherautó mellett, egy másik elkapta, falhoz vág­ta, a lába úgy összeroncsoló­­dott, hogy amputálni kellett. Komor, elgyötört arc, bár testi fájdalmat már hetek óta alig érez. — Ki volt az oka a baleset­nek? — Én. — Mire gondolt, amikor rá­húzta a gázt? Arra gondoltam, hogy várnak a fiúk a pályán, kez­dődik a meccs. — Futballista? — Balösszekötő — voltam. — És most mi lesz? — Műlábat kapok és dolgoz­ni fogok. Állni talán nem té­nyebb a lelkének, ha átcsúsz­hat egy tilos ponton akár húsz méterrel a kijelölt átkelőhely előtt, ahol biztonságban van. — Mi lenne az orvosság? — Az elrettentő példa. Mi­nél több helyen, minél drá­maibb módon figyelmeztetni az embereket, hogy csak egy élete van mindenkinek. Fel­rázni a könnyelműeket a leg­keményebb eszközökkel, hogy néhol az esztelenséggel hatá­ros, amit művelnek ... — Mi volt a legmegrázóbb esete? — Egy anya, erősen ittas ál­lapotban, karján másféléves gyermekével, a villamos elé sétált. A gyermek meghalt, az anya — ilyenkor szoktuk a csodával határos módot emle­getni — horzsolásokkal meg­úszta. .. — Melyik korosztályból ke­rül ki a legtöbb sérült? — Hatvanon túlról... Vala­mi szabály kéne az idősebbek védelmére és nevelés, nevelés, nevelés ... Szeretném hallani a hangszórós rendőrautóból a tumultusok idején, hogy vi­gyázz az öregekre, a te anyá­dat, apádat is lelökhetik a lép­csőről ... dok annyit, amennyit kéne a gyalupad mellett, majd kapok valami ülőbeosztást, esetleg belépek egy szövetkezetbe, ahol a többi... Keményen a cigarettába harap, fejét lecsapja, de már későn, a könny az arcára csur­­ran. Percek múlva lenyeli for­ró, keserű fájdalmát s felkap­ja a fejét. Nedves szemében elviselhetetlennek tűnő kín, a hangja elcsuklik: — Kimondom, mint a többi rokkant. Ragyog az ázott, esti város, hömpölyög a forgalom. Vala­hol a mentőautó rohan, erre sivít a szirénája, a rendőr sza­bad utat ad... s a mentőautó mögött gyorsan átfut egy fér­fi! A rendőr a fejét csóválja: — Naponta ezer embert fel­írhatnék, aki fél perc előnyért kockára teszi az életét... Baróti Géza A rendőr NÉPSZAVA Ötvenháromezer ismeret­terjesztő előadás A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat az elmúlt esz­tendőben több mint 53 000 elő­adást rendezett üzemekben, városi és falusi művelődési ,­ otthonokban, összesen mintegy 3 165 000 hallgató előtt. A rész­t­­­­vevők számaránya — az el­emeit három év viszonylatában — 203 százalékkal emelkedett. “A legszembetűnőbbek a mun­kások közötti ismeretterjesztés ,­ eredményei: itt a hallgatók létszáma — 1958-hoz képest — 326 százalékkal növekedett. Jelentős része van ebben az üzemekben mind jobban meg­honosodó munkásakadémia­­rendszernek. Míg az elmúlt is­meretterjesztési idényben mintegy száz munkásakadé­mia működött, addig dolgo­zóink jelenleg 426 akadémiai jellegű előadássorozaton sze­rezhettek sokoldalú, alapos is­mereteket. A falusi TIT-szervezetek többsége erejének jelentős ré­szét a mezőgazdaságban vég­bemenő nagy átalakulás segí­tésére összpontosította. 3 . Az­ őrház gerendatornácáról­­ pirosfejkendős, kötényes fia­­­­talasszony lép le, óvatosan, hogy ne billentse a fülénél remelt óriás bádogkondért. Sza­­­­porán halad a lombját perge­­’.tő meggy- meg cseresznyefák ’.alatt, el a takaros, faragott ‘.házikója kerekes kút mellett. ‘.Alig hagyja el azonban a ku­­­tát, dobogás, kiabálás állítja­­ meg. Tartani nehéz, tehát le­teszi a kondért, s komoly arc­cal, összevont szemöl­yökkel ■figyel. Mi lehet az? A hang ■fentről hallatszik, a tetőn álló kilátó felől, s egyre közelebb ■ jön. Az asszony a szekérút felé ■fordul, mely hajításnyira dö­­­­cög a cseresznyefáktól, mu­tatva egy darabig hepehupás hátát, majd elvész a sűrű­ben. Abban a sűrűben, ahon­nét kisvártatva egy pantallós, nyurga kiránduló rohan elő, futástól röpködő hajjal. Egyik karjával aktatáskát szorít az oldalához, másikkal ide-oda hadonászva egyensúlyoz, ami­re szüksége is van, mert az út nem éppen futópálya, me­redek is, meg az idei esős nyá­ron alaposan kigödrözték, ká­­tyúzták a szekerek, csúszni, botlani könnyű rajta. A kirán­duló alighanem gyakorolta már mindkettőt: válla, térde csupa por. Nem is csoda, hi­szen nem nézi, hová lép, csak rohan árkon-bokron át, szem­­látomást az őrház felé, míg észre nem veszi a kút mellett álldogáló asszonyt. Akkor irányt változtat, átugorja az út meg a cseresznyefák közt húzódó árkot, s már ott is van a kútnál. — Akad-e itt valaki puskás ember? Az asszony megnézi a jöve­vényt tetőtől talpig. Poros vál­lát, térdét kétszer is. — Vaddisznók vannak fönt. Egész falka! — lihegi az izga­tott kiránduló. — Ha voltak is, elmentek már, úgy zsinatolt — moso­­lyodik el az asszony. — Fél­nek azok. A zajra továbbáll­nak. — No, ezek ugyan nem! Minél jobban kiabáltam, an­nál közelebb jöttek. Formáli­san megkergettek! — erőskö­­dik a kiránduló, s szinte kö­nyörögve mondja: — Igazat beszélek, higgye el! — Mért ne hinném? Erdő ez. Akad itt vaddisznó, néha több, mint kéne — feleli az asszony, s mert úgy véli, nincs miért álldogálnia itt tovább, felkapja a kondért, s már teszi is odább, a fűben nyúj­tózó betonvályúhoz. A kiránduló bizonytalanul néz utána. Nem érti a nyugal­mát s ettől zavarba jön, ilyen­kor pedig feltétlen kell vala­mit tenni, tehát öt ujjával gyorsan meggereblyézi szét­zilált üstökét. Ez azonban semmit sem változtat azon az érzésén, hogy a pirosfejkendős nevet rajta. Jó volna látni az asszony arcát, de az bizony háttal áll, s le is hajlik éppen: a kondér tartalmát csobogtatja át a hosszú betonvályúba. Az üres kondért aztán a fűbe ereszti, nagy csattogást művelve az edény vasfűjével. A vas hang­ja éles, messzire hangzó, s még a visszhang is meg­toldja. Az erdőből csörtetés kél a hangra. A kiránduló fésülködő öt ujja a levegőbe mered. — Hallja?, No ugye! — Hangja megbicsaklik az iz­galomtól. A sűrűből hallha­tóan közelít a csörtetés, már fújás, meg horkanások tarkít­ják. — Ugye mondtam! — Diadalát élvezni nincs idő: az út felől, a fák közül, bok­rok alól hosszú, sötét testek villannak elő. — Szaladjunk! — indítvá­nyozná a kiránduló, ha egy­általán bármit­ is tudna in­dítványozni. Ám egy hang nem sok, annyi sem jön ki el­szoruló torkán, s milyen jó, hogy nem jön! Mert az asz­­szony csak áll nyugodtan, sze­me se rezdül. Sőt, nemcsak hogy nyugodtan áll, de hívni, hívogatni kezdi a sötét bőrű fenevadakat! Hangjára felhor­kannak, s rontanak be a cse­resznyefák közé, rá a teli vá­lyúra! A kiránduló csak akkor döbben rá, milyen épületes látványt nyújthat, mikor az asszonyból kitör a nevetés. — Ne féljen már! — biztat­ja kacagva. — Szelídek ezek! — és nevet, nevet, csak úgy hajladozik belé. Később megszánja a pórul járt kirándulót. — No, jöjjön csak, jöjjön. Van jó, hideg aludttejünk. Jó az az ilyen ijedtségre. — S befelé indul a házba. A k­irán­­duló megsemmisülve ballag utána, s úgy kanalazza az aludttejet is, szótlan ülve a tornác lépcsőjén. Alaposan a fenekére néz már a tejesszilkének, mikor váratlanul elneveti magát. — így lesz madárijesztők áldozata az ember — mondja. Ezt meg az asszony nem érti. Most rajta a csodálkozás sora. — Az erdőszéli földek, lent a völgyben, tele vannak plán­tálva madárijesztővel. A ku­koricások szélén mást se lát­ni. Szalmával tömött rossz kabát, hegyiben még rosszabb kalap, meghintve mindkettő oltott mésszel Mint megany­­nyi ember, guggolnak ott. — Nem madarat ijesztenek azok, hanem vaddisznót — mondja az asszony. A kiránduló végez a tejjel, az üres cserépedényt térdéről a tornác padkájára teszi, köz­ben pedig bólogat az asszony szavaira. — Az útitársaim között is akadtak okosok, mondták, ez­zel riasztják el a vadakat. — Hiszen, hiszen! Csakhogy hozzászoknak a bestiák. Csep­pet se félnek, mintha tudnák, szalma van a kabátokban, nem ember. Olykor úgy meg­pocsékolják a termést, hogy az már sok. Ki-bejárnak a kukoricásokban, mintha a »madárijesztők« ott sem vol­nának. — Akkor nem sokat érnek. Legfeljebb arra jók, hogy lát­tukra mindenféle hallott vagy olvasott vaddisznó-kaland jus­son az arra járók eszébe. Fel­felé jövet egész úton mást se hallgattam. Csodálatos, min­denki tudott ilyesmit, csak én nem. Az asszony erre újra csak elkacagja magát. — De most már maga is tud! Nem panaszkodhat! — Ezt? —­int a kút felé a kiránduló miközben feláll, táskáját útra készen a hóna alá fogja. — Ezzel ugyan ki dicsekedne? — kérdi fanya­rul. — Sose bánja! — kacag az asszony. — Legalább megne­vettetett. Erdőn is elkél egy kis mulatság. — S megint oly szívből nevet, hogy a ki­ránduló még akkor is hallani véli, amikor már messze jár, lent, a völgybe torkolló szer­­pentinút végén. Onnét nézve úgy ül az őrház a meredeken kígyózó út fölött, mint na­gyobbacska fecskefészek. A cseresznyefákból nem látszik semmi, a kerekes kútból sem. Az őr feleségének piros fej­kendője is csak akkora, mint egy apró muskátlivirág. Ne­vető muskátlié.

Next