Népszava, 1961. február (89. évfolyam, 27–50. szám)
1961-02-04 / 30. szám
AZ EGYESÜLT IZZÓBAN megkezdték a Wolfram—Rudas, kvarcüvegből készült xenongázzal töltött ívlámpák próbagyártását. A xenonlámpa előnye, hogy fénye legjobban megközelíti a nappali természetes világítást. — Készül az 1000 wattos xenon ívlámpa. A képen: Bereznay Éva és Szabó Zsuzsa szerelők (MTI Fotó : Marosi László felvétele) 1961. február 4 Sármelléki számadás Hol volt, amikor dolgozni kellett? — Van egy javaslatom! — Igrik fel egy kucsmás, mikálókabátos ember, alighogy az elnök befejezi a beszédét. — Ez a pénz így kevesebb, mint tavaly volt. Rosszul gazdálkodtak a vezetők, váltsuk le Steett Dermedt csend, azután egymás után sercegnek a gyufák. A cigaretta feloldja a feszültséget, kiáltások hallatszanak, csöng az egész terem. Egy láng úrrá lesz a többin: — De értetlen ember az ilyen! Hát nem ezerszer megárgyaltuk már, hogy tavaly az indulás miatt kaptunk künn támogatást? Nem lehet örökké követelőzni! A magunk emberségéből kell most már megélni. Ez az osztás, ha nem s valami sok, mégis több, ránt a tavalyi. — Könnyű azt mondani, hogy váltsuk le a vezetőséget — jegyzi meg mellettem félhangosan egy asszony —, de azt nem tudom, hogy hol volt ez az ember, amikor dolgozni kellett?! Nem tudja azt, mert a kimutatás tanúsága szerint a közbekiáltónak olyan kevés munkaegysége gyűlt össze, hogy még leírni is szégyenkeznénk. De rájöttek erre a Biztos Jövő Tsz gazdái maguktól is, mert elül a morgás, letromfolják a kötekedőt és újabb felszólalót hallgatnak. Az első a közös — Azt mondja az elnök, hogy kevés a szántónk: 4500 holdból csak 1600 — mondja. — Ez igaz, változtatni kell a gazdaság szerkezetén, ez a fejlődés további módja, lépni kell előre. Az a láphasznosítás, az nagy dolog! Annyi újat hoz a faluba, amire nem is számítottunk kultúrált állattartást, újfajta növényeket honosíthatunk meg, de szerintem akkor sokkal több kálisót,meg foszfátot kellene használnunk. Az elnök, Kemendy Géza, a falu egykori igazgató-tanítója azonban megmagyarázza: nem lehet korlátlanul követelni, kell más tsz-nek is a nitrogén és a foszfát, be kell osztani az ország készletét. A lap nagyon foglalkoztatja valamennyiüket. Többször esik róla szó, mint akárhány más A kultúrházban olyan sűrűn áll a füst, hogy a mennyezet neonvilágítása alig tör át rajta. Állóhely is alig van már, mikor megérkezünk. Asszonyok közé préselődöm be, s az egyik sármelléki menyecske barnakendős hátán tudok csak jegyezni. Az elnök a beszámolót mondja. Hosszú, érdekes beszéd a múlt év munkájáról, eredményeiről és buktatóiról, arról, hogyan jutott el a tsz szinte a semmiből 6 millió 300 ezer forint vagyonig. Az osztás. Erről beszélnek, hiszen zárszámadó közgyűlést tartanak. Tavaly 30 forint körül volt egy munkaegység értéke és az állam még külön dologról. Tudják, érzik, hogy valami nagy dolgot cselekszenek, amikor újabb területet A figyelmet aztán már egy asszony vonja magára. Szóvá teszi, hogy a krumplitermelésnél teremtsenek rendet. — Mondok én valamit itt a közgyűlés színe előtt. Osszuk ki az idén is a megmunkálandó kapásterületet mindenkinek már a tavasszal, hogy feleljen érte egész a betakarításig. Mi, asszonyok pedig fogjunk öszsze hatos vagy hetes csoportokban és mutassuk meg, hogy hol a hiba: a földben, a vetőmagban, vagy a mi munkánkban!? Megtapsolják a felszólalót, s egyik szomszédom bekiabál: — Ezt aztán meg is kell csinálni! — Aztán hozzám fordulva magyarázza, mert ilyen helyet még az isten sem látott. Számon kérik egymástól és támogatást is adott, akkor indultak, nem volt semmijük, segíteni kellett rajtuk. Amit most elértek, már saját erőből, adósság nélkül szerezték, így 31 forint 70 fillér értékű munkaegységet osztanak. Szép pénz, ha még nem is vetélkedik a nagy, több éves, erős szövetkezetekével. Szorgalmas embereknél különösen szép kereset ez. Egy fiatal takarmányos fiú, Kiss Ottó, 442 munkaegységet szerzett. Rózsás Lajos állatgondozó családja 639 munkaegységet, Pusztai János kovács fiával pedig 1306 munkaegységgel büszkélkedhet, hódítanak meg a Balaton eddig csak vad, sást termő berkeiből. Újra és újra előhozzák a kérdést, keresik, kutatják, mivel léphetnének az idén előre. A vita hevében egy árnyék suhan át a termen. Nem sötét és nem vészes, csak figyelmeztet. Kovács Pál, a szövetkezet párttitkára észre is veszi nyomban. Az egyik felszólaló azt javasolja, hogy az idén osszanak 3—4 kiló szemesterményt a háztáji állatállomány fejlesztése érdekében. Egy kis számítás és világosan látja mindenki, ha a felszólaló javaslatának helyt adnak, a közös állatállományra nem hagynak semmit. — A közös az első! — mondja mellettem egy magas fiatalember, a szövetkezet retorosa, itt a javaslatokat, meg a vállalásokat. Ez a mondat sokkal többet megmagyaráz, annak a titkát is, hogy miként szoktak össze a sármelléki parasztok és hogyan haladtak olyan nagy lépéssel előre egy év alatt a közös vagyon gyarapításában. Persze itt is akad egy-egy »szent«, akinek maga felé hajlik a keze. De hamar észreveszik a többiek: ennyi jó gondolkodású, erős akaratú, munkaszerető ember között nem sokáig tud megélni az efféle avult nézet. A közösség} ereje megjavítja — új gondol} kodású embert visznek maguk} kal előre a többiek a biztos} jövő felé. } Lendvai Vera } A titok nyitja Három párbeszéd az élet védelméről ► Keserű tény: emelkedik a közlekedési balesetek száma, a hosszabb-rövidebb időre, vagy örökre megnyomorodott emberek légiója, a halottaké, akik egy könnyelmű pillanatban ott hagyják az életüket az utcán. Mi az, ami az emberek rendőr — fiatal szakaszvezető — a Rákóczi út és a Körút sarkán áll, délután négykor beszélgetünk, a csúcsforgalom küszöbén. Kezében a síp, néha négyszer-ötször harsan a hangja egy perc alatt, valahol az úttesten felkapja a fejét egy gondtalanul baktató ember és visszamegy a villamosmegálló járdaszigetére. — Kivel van a legtöbb baj? — Az asszonyokkal és a gyerekekkel. És a kettővel együtt, anyák a gyermekükkel sokkal vakmerőbbek és meggondolatlanabbak, mint egy egyedül. Mintha arra számítanának, hogy a gyerek valamiféle pajzs, amely felfogja, elhárítja a bajt... Tessék nézni! Zöldkabátos asszony két kisfiút vezet kézen fogva, át az Akácfa utca felé, tilos átkelőhelyen. A sípszóra megáll, meglátja a rendőrt, erre mérgesen visszarántja kézen fogott fiait — az embernek a látástól belesajdul a karja — és felmegy az átkelőhelyig. — Mikor van a legtöbb szabálytalanság? — Nem a csúcsidőben, amikor az ember azt hinné, mert akkor nagyon sokan vagyunk szolgálatban, úgyszólván minden kényes pontra jut egy rendőr s az emberek csak akkor könnyelműsködnek, ha bennünket nem látnak. Próbaképpen beállunk az árkádok alá, láthatatlanok leszünk az úttest kalózai számára s máris megindul az Akácfa utcai oldalról a szabálytalan forgalom, pedig a sarkon éppen most nyitott a villanyrendőr, jönnek az autók, autóbuszok, csorog az eső, síkos az út, de egyszerre nyolc ember indul el. A füttyszó megállítja őket, a rendőrkéz barátságos intéssel visszahívja. A rendőr tiszteleg, jó napot kíván, nyolc morcos arc, néz rá vissza. — Kérem, miért közleked- • nek a tilosban, ahol életveszé- lyes? • Topognak, dünnyögnek, vál- lukat vonogatják. Egy termetes asszonyság kifakad: — Mit fogdossák itt le az embert, ebben az esőben? — Elgázolhatja valami. — Ugyan kérem, ez csak mese ... Aki óvatos, annak semmi baja ... Három lépéssel odább az elfoglalt rendőrt akarja kikerülni egy tűsarkú cipőben libegőket a villamos, a taxi elé sodorja, mi ez a titokzatos forgószél, amely számolatlanul szedi áldozatait? Három embert faggatok erről: egy rendőrt, egy orvost és egy áldozatot. fiatal nő, az autóbusz vonyító fékkel fékez, fáról, a tűsarkú nő döbbenten megdermed. A sípszó harsan, kezdődik elölről... Az orvos idősebb orvos, az a hivatása, hogy késsel, oltótűvel, rögzítő sínnel és kötéssel, tudása és gyakorlata hatalmas fegyverzetével csalogassa viszsza az életbe a könnyelműség áldozatait. — Minek tulajdonítja ezt a sok balesetet? — Annak, hogy az emberi fegyelem, híg, cseppfolyós állapotban van. Ahogy a forgalom növekszik, az utcai járókelőket egyre több és több szabály kötelezi, de van a pesti emberben valami megmagyarázhatatlan kaján vonás. Köny-Az áldozat két hónapja került haza a kórházból, fél lábbal. Huszonnégy éves fiatalember, üzemasztalos, a motorbicikli áldozata. Két egyenrangú utca keresztezésénél »kilőtt« egy teherautó mellett, egy másik elkapta, falhoz vágta, a lába úgy összeroncsolódott, hogy amputálni kellett. Komor, elgyötört arc, bár testi fájdalmat már hetek óta alig érez. — Ki volt az oka a balesetnek? — Én. — Mire gondolt, amikor ráhúzta a gázt? Arra gondoltam, hogy várnak a fiúk a pályán, kezdődik a meccs. — Futballista? — Balösszekötő — voltam. — És most mi lesz? — Műlábat kapok és dolgozni fogok. Állni talán nem tényebb a lelkének, ha átcsúszhat egy tilos ponton akár húsz méterrel a kijelölt átkelőhely előtt, ahol biztonságban van. — Mi lenne az orvosság? — Az elrettentő példa. Minél több helyen, minél drámaibb módon figyelmeztetni az embereket, hogy csak egy élete van mindenkinek. Felrázni a könnyelműeket a legkeményebb eszközökkel, hogy néhol az esztelenséggel határos, amit művelnek ... — Mi volt a legmegrázóbb esete? — Egy anya, erősen ittas állapotban, karján másféléves gyermekével, a villamos elé sétált. A gyermek meghalt, az anya — ilyenkor szoktuk a csodával határos módot emlegetni — horzsolásokkal megúszta. .. — Melyik korosztályból kerül ki a legtöbb sérült? — Hatvanon túlról... Valami szabály kéne az idősebbek védelmére és nevelés, nevelés, nevelés ... Szeretném hallani a hangszórós rendőrautóból a tumultusok idején, hogy vigyázz az öregekre, a te anyádat, apádat is lelökhetik a lépcsőről ... dok annyit, amennyit kéne a gyalupad mellett, majd kapok valami ülőbeosztást, esetleg belépek egy szövetkezetbe, ahol a többi... Keményen a cigarettába harap, fejét lecsapja, de már későn, a könny az arcára csurran. Percek múlva lenyeli forró, keserű fájdalmát s felkapja a fejét. Nedves szemében elviselhetetlennek tűnő kín, a hangja elcsuklik: — Kimondom, mint a többi rokkant. Ragyog az ázott, esti város, hömpölyög a forgalom. Valahol a mentőautó rohan, erre sivít a szirénája, a rendőr szabad utat ad... s a mentőautó mögött gyorsan átfut egy férfi! A rendőr a fejét csóválja: — Naponta ezer embert felírhatnék, aki fél perc előnyért kockára teszi az életét... Baróti Géza A rendőr NÉPSZAVA Ötvenháromezer ismeretterjesztő előadás A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat az elmúlt esztendőben több mint 53 000 előadást rendezett üzemekben, városi és falusi művelődési , otthonokban, összesen mintegy 3 165 000 hallgató előtt. A résztvevők számaránya — az elemeit három év viszonylatában — 203 százalékkal emelkedett. “A legszembetűnőbbek a munkások közötti ismeretterjesztés , eredményei: itt a hallgatók létszáma — 1958-hoz képest — 326 százalékkal növekedett. Jelentős része van ebben az üzemekben mind jobban meghonosodó munkásakadémiarendszernek. Míg az elmúlt ismeretterjesztési idényben mintegy száz munkásakadémia működött, addig dolgozóink jelenleg 426 akadémiai jellegű előadássorozaton szerezhettek sokoldalú, alapos ismereteket. A falusi TIT-szervezetek többsége erejének jelentős részét a mezőgazdaságban végbemenő nagy átalakulás segítésére összpontosította. 3 . Az őrház gerendatornácáról pirosfejkendős, kötényes fiatalasszony lép le, óvatosan, hogy ne billentse a fülénél remelt óriás bádogkondért. Szaporán halad a lombját perge’.tő meggy- meg cseresznyefák ’.alatt, el a takaros, faragott ‘.házikója kerekes kút mellett. ‘.Alig hagyja el azonban a kutát, dobogás, kiabálás állítja meg. Tartani nehéz, tehát leteszi a kondért, s komoly arccal, összevont szemölyökkel ■figyel. Mi lehet az? A hang ■fentről hallatszik, a tetőn álló kilátó felől, s egyre közelebb ■ jön. Az asszony a szekérút felé ■fordul, mely hajításnyira döcög a cseresznyefáktól, mutatva egy darabig hepehupás hátát, majd elvész a sűrűben. Abban a sűrűben, ahonnét kisvártatva egy pantallós, nyurga kiránduló rohan elő, futástól röpködő hajjal. Egyik karjával aktatáskát szorít az oldalához, másikkal ide-oda hadonászva egyensúlyoz, amire szüksége is van, mert az út nem éppen futópálya, meredek is, meg az idei esős nyáron alaposan kigödrözték, kátyúzták a szekerek, csúszni, botlani könnyű rajta. A kiránduló alighanem gyakorolta már mindkettőt: válla, térde csupa por. Nem is csoda, hiszen nem nézi, hová lép, csak rohan árkon-bokron át, szemlátomást az őrház felé, míg észre nem veszi a kút mellett álldogáló asszonyt. Akkor irányt változtat, átugorja az út meg a cseresznyefák közt húzódó árkot, s már ott is van a kútnál. — Akad-e itt valaki puskás ember? Az asszony megnézi a jövevényt tetőtől talpig. Poros vállát, térdét kétszer is. — Vaddisznók vannak fönt. Egész falka! — lihegi az izgatott kiránduló. — Ha voltak is, elmentek már, úgy zsinatolt — mosolyodik el az asszony. — Félnek azok. A zajra továbbállnak. — No, ezek ugyan nem! Minél jobban kiabáltam, annál közelebb jöttek. Formálisan megkergettek! — erősködik a kiránduló, s szinte könyörögve mondja: — Igazat beszélek, higgye el! — Mért ne hinném? Erdő ez. Akad itt vaddisznó, néha több, mint kéne — feleli az asszony, s mert úgy véli, nincs miért álldogálnia itt tovább, felkapja a kondért, s már teszi is odább, a fűben nyújtózó betonvályúhoz. A kiránduló bizonytalanul néz utána. Nem érti a nyugalmát s ettől zavarba jön, ilyenkor pedig feltétlen kell valamit tenni, tehát öt ujjával gyorsan meggereblyézi szétzilált üstökét. Ez azonban semmit sem változtat azon az érzésén, hogy a pirosfejkendős nevet rajta. Jó volna látni az asszony arcát, de az bizony háttal áll, s le is hajlik éppen: a kondér tartalmát csobogtatja át a hosszú betonvályúba. Az üres kondért aztán a fűbe ereszti, nagy csattogást művelve az edény vasfűjével. A vas hangja éles, messzire hangzó, s még a visszhang is megtoldja. Az erdőből csörtetés kél a hangra. A kiránduló fésülködő öt ujja a levegőbe mered. — Hallja?, No ugye! — Hangja megbicsaklik az izgalomtól. A sűrűből hallhatóan közelít a csörtetés, már fújás, meg horkanások tarkítják. — Ugye mondtam! — Diadalát élvezni nincs idő: az út felől, a fák közül, bokrok alól hosszú, sötét testek villannak elő. — Szaladjunk! — indítványozná a kiránduló, ha egyáltalán bármit is tudna indítványozni. Ám egy hang nem sok, annyi sem jön ki elszoruló torkán, s milyen jó, hogy nem jön! Mert az aszszony csak áll nyugodtan, szeme se rezdül. Sőt, nemcsak hogy nyugodtan áll, de hívni, hívogatni kezdi a sötét bőrű fenevadakat! Hangjára felhorkannak, s rontanak be a cseresznyefák közé, rá a teli vályúra! A kiránduló csak akkor döbben rá, milyen épületes látványt nyújthat, mikor az asszonyból kitör a nevetés. — Ne féljen már! — biztatja kacagva. — Szelídek ezek! — és nevet, nevet, csak úgy hajladozik belé. Később megszánja a pórul járt kirándulót. — No, jöjjön csak, jöjjön. Van jó, hideg aludttejünk. Jó az az ilyen ijedtségre. — S befelé indul a házba. A kiránduló megsemmisülve ballag utána, s úgy kanalazza az aludttejet is, szótlan ülve a tornác lépcsőjén. Alaposan a fenekére néz már a tejesszilkének, mikor váratlanul elneveti magát. — így lesz madárijesztők áldozata az ember — mondja. Ezt meg az asszony nem érti. Most rajta a csodálkozás sora. — Az erdőszéli földek, lent a völgyben, tele vannak plántálva madárijesztővel. A kukoricások szélén mást se látni. Szalmával tömött rossz kabát, hegyiben még rosszabb kalap, meghintve mindkettő oltott mésszel Mint meganynyi ember, guggolnak ott. — Nem madarat ijesztenek azok, hanem vaddisznót — mondja az asszony. A kiránduló végez a tejjel, az üres cserépedényt térdéről a tornác padkájára teszi, közben pedig bólogat az asszony szavaira. — Az útitársaim között is akadtak okosok, mondták, ezzel riasztják el a vadakat. — Hiszen, hiszen! Csakhogy hozzászoknak a bestiák. Cseppet se félnek, mintha tudnák, szalma van a kabátokban, nem ember. Olykor úgy megpocsékolják a termést, hogy az már sok. Ki-bejárnak a kukoricásokban, mintha a »madárijesztők« ott sem volnának. — Akkor nem sokat érnek. Legfeljebb arra jók, hogy láttukra mindenféle hallott vagy olvasott vaddisznó-kaland jusson az arra járók eszébe. Felfelé jövet egész úton mást se hallgattam. Csodálatos, mindenki tudott ilyesmit, csak én nem. Az asszony erre újra csak elkacagja magát. — De most már maga is tud! Nem panaszkodhat! — Ezt? —int a kút felé a kiránduló miközben feláll, táskáját útra készen a hóna alá fogja. — Ezzel ugyan ki dicsekedne? — kérdi fanyarul. — Sose bánja! — kacag az asszony. — Legalább megnevettetett. Erdőn is elkél egy kis mulatság. — S megint oly szívből nevet, hogy a kiránduló még akkor is hallani véli, amikor már messze jár, lent, a völgybe torkolló szerpentinút végén. Onnét nézve úgy ül az őrház a meredeken kígyózó út fölött, mint nagyobbacska fecskefészek. A cseresznyefákból nem látszik semmi, a kerekes kútból sem. Az őr feleségének piros fejkendője is csak akkora, mint egy apró muskátlivirág. Nevető muskátlié.